Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1959 (1. évfolyam, 1-25. szám)

1959-07-27 / 9. szám

A VILÁGŰR JOGI PROBLÉMÁI A közvélemény már hosz­­szabb idő óta különös érdek­lődéssel fordul a szputnyikok, a műbolygók keringése és a világűr kutatása felé. Az ér­deklődést a valóban korszakos eredmények igazolják és éb­­rentartják. Arra azonban már kevesen gondolnak, hogy a világűrkutatással kapcsolat­ban nemcsak technikai, ha­nem jogi problémák is van­nak. Ezekre szeretnék felhívni fiatal­ jogászaink figyelmét, mert ha nem is lehet elfogad­ni azt a túlzó álláspontot, hogy külön „világűrjog” van, nem térhetünk ki azon prob­lémák vizsgálata elől, melye­ket az űrkutatás és az űrre­pülés fejlődése vetett fel a jogtudomány különböző terü­letein, s amelyek igényt tart­hatnak az érdeklődésre is. Íme elsőnek az állami szuverenitás felső határának kérdése. Ez azért fontos, mert a mes­terséges égitestek keringésük során számos állam légiteré­ben, illetőleg légi terén kívül ugyan, de az illető állam te­rülete felett haladnak el. A nemzetközi jog szerint az államot a területe fe­letti légtérben teljes és kizárólagos szuverenitás illeti meg. Azonban nincs megállapítva sem a légtér fogalma, sem ter­jedelme. Egyes szerzők szerint a légi­tér az a tér, mely vegyi össze­tételénél fogva képes a levegő ellenállását alapul vevő re­pülőgépeket és léggömböket „hordani”. Ahol a levegőréteg megszűnik, véget ér a szuve­renitás is. Egy más álláspont a Föld vonzóerejének határában lát­ja a szuverenitás határát. Több szerző az államok fe­letti légteret különböző jogi h­atású zónák soroza­tának tekinti. Ez az ún. „zónaelmé­let”. Helyes megoldást java­sol a „biztonsági elmélet”. A. Galina elvtárs szerint az állami szuverenitás felső határát „oly módon kell megállapítani, hogy az megvédje az államot a függetlensége beavatko­zásoktól”. Ehhez csatlakozva ajánlja fel­ső határul G. Reintanz, NDK- beli tudós a 100 km ma­gasságot. Ezt az asztronautika tudomány is alátámasztja, mi­vel eszerint a 100 km magasságon aluli repülés a „hagyo­mányos”, az ezen felüli az „űrrepülés”. A jelen fejlődési fokon tehát itt kell keresni a légtér hatá­rát is. A szuverenitás ha­tárát azonban ennél fel­tétlenül magasabban kell megállapítani. A légtérbeni szuverenitás feljogosítja az államot a szük­ségesnek tartott intézkedések megtételére, így tilalmi öve­zetek kijelölésére, át- és be­repülési, leszállási tilalmak kiadására. A légi fényképezés, jelzések, bizonyos műszerek, technikai, felszerelési tár­gyak stb. használatának meg­tiltására. Be- és átrepülési en­gedélyek előírására. Navigá­ciós, egészségügyi, műszaki, forgalmi biztonsági stb. ren­delkezések alkotására. Mint Kovalev elvtárs mondja: „az állam mindent megtehet a légtérben biztonsága érdeké­ben”. Ebben csak nemzetközi szerződések korlátozhatják, de ez sincs ellentétben a szuve­renitással, mert ezek is szuve­rén akarata alapján vállalt kötelezettségek. Külön helyet foglal el a mesterséges égitestek kérdése. Többen a szuverenitás meg­sértését látják keringésükben. Ezeknek meggyőzően vála­szol Zadorozsnyij elvtárs, ki­fejtvén azt, „azon vitatkozni, hogy jogos-e a szputnyik meg­jelenése valamely ország fe­lett, olyan, mint a Hold, a Nap, vagy más égitest megje­lenése felett vitatkozni. A szputnyik keringése nincs el­lentétben a nemzetközi jog szabályaival”. Mindenesetre a mestersé­ges égitestek felbocsátási programját kívánatos lenne összhangba hozni és Galina elvtárs szükségesnek tartja felségjellel, vagy megkülön­böztető jellel való ellátásukat, s az általuk leadott rádió és egyéb jelzések felhasználásá­nak szabályozását. Különösen fontos a felség­jel, vagyis az állami hovatar­tozás megállapítása lezuha­nás és esetleges károkozás esetén. Galina a felbocsátó ál­lam felelősségét állapítja meg, de egyúttal határozot­tan kijelenti, hogy a megma­radt alkatrészek, műszerek stb. a felbocsátó államnak adandók vissza. A károkozás kártérítés területe még eléggé kidolgozatlan, itt még sok fel­adat vár megoldásra. Végül felmerül a világűr jogi helyzete problémája. Van álláspont, mely szerint a szuverenitás az égitestekre is kiterjed. Ezt azonban csillagászati tények­kel cáfolják, vagyis azzal, hogy a Föld és az égitestek mozgása következtében az egyes földi államok felett nincs és nem is lehet állandó csillagkép. Azt azonban ál­talában elismerik, hogy a vi­lágűr kívül esik a szuvereni­tás határán, de a javasolt megoldási módjok különbö­zőek. Van, aki jogilag „senki föld­jének” tekinti, más az „össz­­emberiség” tulajdonának. Is­mét más az ENSZ felügyelete alá helyezné, vagy , ,szabad­nak”, semlegesnek nyilvání­taná. A lényeget tárja fel Ga­lina elvtárs, hangsúlyozva, hogy a „világűrt egyetlen ál­lam sem vonhatja jog­szabályalkotási, igazga­tási és bíráskodási ható­sága alá”. A világűrnek a békét, a ha­ladást, az együttműködést, az emberiség ügyét kell szolgál­nia. Amint a Szovjetunió ja­vasolja: tiltsák be a világűr katonai célokra való felhasz­nálását. A világűr felhaszná­lását összhangba kell hozni a leszerelés, a külföldi kato­nai támaszpontok megszünte­tésének kérdésével, az űrku­tatásira vonatkozó nemzeti programokat össze kell egyez­tetni, minden erőt a békés haladásra egyesíteni. Röviden összefoglalva, ezek a már aktuálisnak tekinthető problémák. Természetesen vannak olyan „elméletek” is, melyek alkotóit a fantáziájuk kissé elragadott, s az égitesten esetleg feltalálható ásványi kincsek megkaparintásáról ál­modoznak. Ezen az úton nem követhetjük őket, de élesen kell felfigyelnünk arra, hogy milyen törekvések húzódnak meg az „álmok” mögött. V. F. Mecsera elvtárs, le­­ningrádi professzor szerint „a világűrjogot nem lehet a földi léttől elválasz­tani”. Minket is csak a már megol­dásra érett kérdések bemuta­tása vezetett, s a jövőben is csak a valóság lehet az irány­adónk. Dr. Szádeczky-Kardoss László ÉRDEKHÁZASSÁG! Lassan napirendre tértünk a házassági hir­detések felett. Helyesebben mondva meg­szoktuk, hogy a Lakás, Értesítés, Állás és Egyéb címsorok között szerepel egy ilyen, hogy Házasság. És alatta következnek azok a hirdetések, amelyeknek 99 százalé­kukban semmi közük a házassághoz. A házasság magánügy! — mondhatná valaki. Igen, magánügy, ha megfelel a tár­sadalom erkölcsi normáinak. De megszűnik magánügy lenni abban a pillanatban, midőn azt nem éri el, s az érdek, — üzlet, — ér­vényesülés és egyéb erkölcsi süllyesztő me­legágya lesz. Hány és hány bírósági akta született és­ születik, melynek elindítása egy kis házassági manőver. Mert fakad olyan, akinek valóban nincs más megoldása, mint az újsághirdetés útján való megismerkedés. Ezek részére van mentség, elfogadható ma­gyarázat. De a többi?­ A Népszabadság július elsejei számában jelent meg az alábbi házassághírdetés: „Szolid, barna orvostanhallgató fiatalem­ber házasságot kötne rövid idő alatt 19—21 közötti, Budapesten lakással rendelkező, érettségizett leánnyal. Leveleket Budapest, 3. sz. Postahivatal, Postafiók 63. sz. címre. Kizárólag fényképpel, telefonszámmal, pon­tos lakcímmel ellátott levelekre válaszolok Ennyi a hirdetés, s ezt nem lehet félre­érteni. S a­ki­­kételkedne benne, hogy itt valójában a lakásra van szükség és a fele­ség csak kellemetlen velejárója, annak né­hány szóban bemutatjuk a hirdetés feladó­ját. A szolid, barna fiatalember középmagas és inkább fekete. A szegedi orvosi egyetem II. éves hallgatója. Hogy pesti gyerek, ez először értelmetlennek tűnik, de ha elárul­juk, hogy azért jelentkezett Szegedre, mert ott nagyobb lehetősége volt a felvételre, máris érthetőbb a dolog. Hogy visszakerül­hessen Pestre, üsse ki, hát megházasodik. A feleség? Nem számít. Fő a lakás. De az egész dolog nagyon sürgős, mert októberig át kell költöznie, akkor valószínűleg sike­rül gyökeret eresztenie a pesti aszfaltba. Szóval egy gyors házasság. Merthogy komoly és intelligens fiatalember, a házasságról (a gyorsaság indokaképp) így fejtette ki elvét: Házasodni így is, úgy is kell, tehát mire várjon az ember. Az apja és anyja is csak kétszer látták egymást és harmadszor már a templomban találkoztak. És megszületett a hirdetés. De vajon ho­gyan gondolta a Szolid fiatalember ezt az üzletnek is tisztességtelen üzletet? Kap pesti lakást, telefont és érettségizett feleséget, aki valószínűleg dolgozik és keres. De mit ad ő? Hitvány személyét? Nagyon ke­vés. Egyenlő a nullával. Esetleges doktori diplomáját? Az még soká lesz — de félő, hogy megkapja. És hol él ez az ember? Közöttünk. Milyen közösség tagja? Az egye­temé. Hogyan jutott idáig? Nem tudni. Ki törődik vele? Senki? Milyen ez az ember? Becsületes? Aligha. Milyen orvos lesz belő­le? Ki tudja? Az első házassági kísérlete nem sikerült. Vajon sikerül-e, s ha sikerül, miért és ho­gyan sikerülhet? Szocialista társadalmat építünk. Szocia­lista szellemben kívánjuk nevelni az em­bereket. Vajon szolgálja-e ezt a célt a há­zassági hirdetés? Vajon a fenti és a hozzá hasonló esetek hogyan egyeztethetők össze a szocialista erkölcsiséggel? O. I. Pihenés Nemcsak a hallgatók nya­ralnak, az egyetem oktatói és dolgozói is ki akarják pihenni a tanév fáradalmait. Az ELTE szakszervezeti bizottsága nem keveset dolgozott, hogy ezt mennél több család számára lehetővé tegye, mert a dolgo­zók, hiába, már családos em­berek és legalább üdülni­­együtt akarnak szeretteikkel. A visegrádi üdülőt átépítet­ték. Hét egymásba nyíló nagy szobát tizennégy különbejára­­túra alakítottak. Folyóvíz, sőt meleg víz van mindenütt, még arra is gondoltak, hogy olvasó­lámpa mellett olvasson, aki akar. Aki ma már dicséri a Visegrádi üdülőt, nem is gon­dol rá talán, hogy a szakszer­vezeti bizottság és az aktívák, a műszaki osztály és a házi­­műhely mennyi munkája fek­szik benne. Tavaly bizony még alig akartak Visegrádra menni, ma már olyan jó az üdülő híre, hogy több az igénylő, mint amilyen nagy a befogadóké­pesség. Előreláthatóan két­­száz­huszan töltik itt a nyarat, sokan családtagjaikkal együtt, szeptemberben pedig az ELTE KISZ-iskolája költözik egy hétre az üdülőbe (mely volta­képp a Pedagógus Szakszerve­zet tulajdona, de immár 1970- ig az ELTE használhatja). Ezenkívül a szakszervezeti­­bizottság több egyetemmel, il­letve főiskolával: Egri Pedagó­giai Főiskola, a Pécsi Pedagó­giai Főiskola és a Miskolci Nehézipari Egyetemmel közö­sen csereüdülést szervezett meg. Nagy előnye, hogy a sok­­gyermekes családok részére sem drága. Balatonlellén, Balatonföld­­váron és Sopronban a Művelő­désügyi Minisztérium jóléti osztálya biztosított mintegy hetven személy részére ugyan­csak családos üdülési lehető­séget. Nincs egészen rendjén, hogy a különösen kedvelt üdü­lőhelyeken (csekély kivételtől eltekintve) az elő- és utósze­zonban biztosították csak az üdülési lehetőséget. Harminchárman töltik sza­badságukat a Szovjetunióban, Lengyelországban és a Német Demokratikus Köztársaság­ban. (A Társadalombiztosítási Tanács közreműködésével, az Express Utazási Iroda útján.) Ezenkívül számosan nya­ralnak a Pedagógus Szakszer­vezettől kapott SZOT beutaló­­jegyekkel és megkezdődött a gyermeküdültetés is. A Pedagógus Szakszervezet dicséretére szolgál, hogy le­hetővé tette üdültetési lehe­tőségeink nagy részét a nyári hónapokban nyújtanunk, mi­kor is a legtöbben vehetik igénybe. Sok-sok nehézség után, dol­gozóink változatos és váltako­­zó igényeinek lehetőség sze­rinti kielégítésével az üdülés szervezési időszaka lezárult. Kellemes üdülést, jó szóra­kozást kíván valamennyiük­nek az egyetem szakszervezeti bizottsága NÉHÁNY SZÓBAN Az üres egyetemi padokat elfoglalták a volt egyetemi hallgatók, akik már több éve tanárok. A Központi Pedagó­giai Továbbképző Intézet há­romszáznegyven „vén diák­nak” a nyár folyamán tovább­képző­­ tanfolyamot indított. Főleg a vidéki középiskolák tanárai vettek rész­t a tanfo­lyamon, önkéntes jelentkezés alapján a Megyei Tanácsok Oktatási Osztálya választotta ki és javasolta a tanárokat a továbbképzésre. Lehetőleg azokat választották ki, akik­ben tudományos ambíció van, és a szocialista nevelésben ed­dig is már kiváló eredménye­ket értek el. Ezért a részt­vevők között találhattunk az ötvenéves tanár bácsitól kezd­ve a huszonnégy éves, majd­nem újdonsült tanárig külön­böző pedagógiai gyakorlattal rendelkező kollégákat. Találkoztam egyik tanárral, aki 1956-ban végzett velem együtt, ő Zalaegerszegen ta­nít, irodalom szakos. Általá­nos iskolában tanított egy évig. Jó, színvonalas munká­jáért a másik tanévben már gimnáziumba helyezték át. Közben hívták vissza az egye­temre, nem jött. Megszerette a munkáját, és jól érzi magát Zalaegerszegen. Felesége — mert időközben megnősült — szintén ott tanít vegytant. Mindketten részt vesznek a Zala megyei tanács által ren­dezett TIT-munkában. Kér­désemre, hogy miért jött a továbbképzésre, azt felelte, „hogy az új módszertani és a legújabb tudományos ered­ményekre szükségem van az oktató munkában is, de szük­ségem van akkor is, ha iro­dalmi előadásokat tartok. So­kat tanultam itt, sok újat hal­lottam, kellemes volt az itt eltöltött idő azért is, mert régi kedves tanáraimat, tár­saim közül néhányat viszont­láthattam, beszélhettem ve­lük. Az irodalom szakosok to­vábbképzése Budapesten volt. Mindössze százhúsz tanár ré­szére tudtak biztosítani nyári szervezett képzést. A jelent­kező sokkal több volt, hiszen már évek óta — nagyon hely­telenül — a magyar szakosok továbbképzésére szervezett formában nem fordítottak gondot. Igaz, hogy az irodal­mat tanítók újságokból, kul­turális és egyéb folyóiratokból tájékozódhatnak nagyjából az új irodalomról. De ez nem elégséges annak a magyar ta­nárnak, aki gimnáziumban ta­nít. Hiszen itt kell kialakítani az ifjúság művészi irodalom­szemléletét és kritikai érzékét, ehhez pedig a tudományos fel­­készültség mellett ügyes és jól bevált új módszertani for­mák használata is szüksé­ges. A módszertani formákat pedig csak szervezetten, több iskola tanárainak tapasztala­tai alapján lehet javítani. Ezért helyes a Központi Pe­dagógiai Továbbképző terve, amelynek alapján a jövőben folytatják és nagyobb lét­számmal az irodalomszakosok továbbképzését. Az idegen nyelvszakos ta­nárok közül többen részt ve­hettek a továbbképzésen Deb­recenben. Kétszázhúsz orosz, német, francia, angol szakos tanár részére biztosították a tanulási lehetőséget. Orosz szakos tanárok között volt több, aki általános iskolában tanít. A debreceni idegennyel­vű továbbképzésen is főleg módszertani utasításokat kap­tak a résztvevők. Befejeződtek a tanfolyamok. Hasznos és tanulságos volt a résztvevők munkája. A továbbképző intézet szá­mára javasoljuk, hogy a jö­vőben tegye lehetővé azt, hogy minél több tanár vehessen részt a tanfolyamon és az elő­adókat is önkéntes jelentke­zés alapján válasszák ki! M. M. VIT A bécsi Világifjúsági Ta­lálkozó lázas előkészületei folytak még, amikor megér­keztek hazánkba a távoli Ko­rea és Vietnam küldöttei. Itt, Budapesten állomásoztak né­hány napig. A KISZ Központi Bizottságának tájékoztatása szerint a VIT-re utazó dele­gációk közül negyvenegy or­szág mintegy ötezer fiatalja hazánkon utazik át. Láttuk a testvéri, Román Népköztársa­ság küldötteinek hajóját a Dunán, akik úgy, mint a magyar ifjúság küldöttei, hajóval utaztak Bécsbe. A szovjet ifjúság nyolcszázhet­ven tagú delegációját lelkesen fogadták a határállomáson. Debrecen, Szolnok érintésével folytatták útjukat Bécs felé. A világ szeme most Bécsre szegeződik, ahol több mint száz nemzet ifjúságának kép­viselői hetedizben találkoz­nak egymással a béke és a barátság jegyében. A küldöt­tek között ott találjuk Sala­mon Zoltánt és Kővári Editet, egyetemünk képviselőit is. Őket érte az a megtiszteltetés, hogy az Eötvös Lóránd Tudo­mányegyetemet képviseljék. Szívből kívánjuk a VIT vala­mennyi részvevőjének, hogy kéz a kézben erősítsék a vi­lág ifjúságának baráti kap­csolatát.* Az egyetemünk a bécsi Vi­lágifjúsági Találkozóra a kö­vetkezőket vitte: Az Együtt című lapból százötven pél­dányt, német, orosz és angol nyelven. Hatvan darab fényképet, amely az egyetem életét mu­tatja be. A fényképek hátlap­ján német és orosz nyelvű magyarázó szöveg van. A dolgozók KISZ-szerveze­­te szép fényképalbumot ké­szített Budapestről, és az or­szág néhány érdekesebb vidé­kéről. Ezt az albumot az ar­gentin delegációnak adják. bér— A vonat kilencven percet késett Nagyon türelmetlenül vár­tuk a találkozást. Vendégeink Leningrádból érkeztek és kol­légák, magyar szakos bölcsész­­hallgatók. A megismerkedés kicsit fél­szegen indult, de aztán hamar megbarátkoztunk, s az ebéd­nél már vidáman beszélget­tünk felváltva hol magyarul, hol oroszul. Először is legin­kább az érdekelt bennünket, mit és mennyit tanulnak az ottani magyar szakon? Boldo­gan fedeztük fel, hogy alapo­san ismerik szakmájukat. Mi­lyen jó érzés tudni, hogy messze Leningrádban egy fia­talember a régi magyar kép­zőkről írja a szakdolgozatát, és úgy eligazodik a Tihanyi Apátság Alapító Levele latin sorai közé ékelt magyar sza­vain, mondattöredékein, hogy bátran felvehetné a versenyt a mi hallgatóinkkal is. Borisz elmesélte, hogy a vizsgatétele éppen Bornemissza Péter volt. Szvetlánától pedig meg­tudtuk, hogy nagyon szereti Csongor és Tündét. Az élő ma­gyar irodalom is rendkívül ér­dekelte őket. Egyik este meg­néztük a Nemzeti Színházban a Kormos ég című drámát. Meglepő hatása volt. Bár nem értettek meg minden szót, át­élték és átérezték, hogy „az élet, az igazság jelent meg előttünk a színpadon.” Nyom­ban meg is kérdezték: lefordí­tották-e már oroszra ezt a drá­mát? Ha nem, szívesen meg­próbálkoznának vele. Hiszen ez hű tükre az 1956-os ma­gyar tragédiának, s az igazsá­got alaposan és minél részle­tesebben meg kell ismernie a szovjet népnek is — mondták. Természetesen nemcsak szakmai kérdésekről beszél­gettünk. Kikérdeztük egymást az egyetemi életről, a szórako­zásokról, sőt még a divatról is. Budapesten megnéztük a könyvtárakat, múzeumokat, ma­jd a Vidám Parkba men­tünk el. Itt nagyszerűen érez­tük magunkat. (Leningrádban csak kultúrparkok vannak.) Legnagyobb sikere a hullám­vasútnak volt, de az Elvará­zsolt kastély hordójától is ne­hezen vált meg a társaság. A rendkívüli meleg ellenére is fáradhatatlanok voltak. Javaslatunkra ezután a Kő­bányai Sör és Malátagyárat te­kintettük meg. Vezetőnk be­mutatta a sör útját az árpá­tól a palackokig. Saját ma­gunk is igyekeztünk minél ala­posabban meggyőződni az eredményről... A Budapesten töltött tíz nap programjából nem maradtak ki a kirándulások sem. Vol­tunk Visegrádon. A rekkenő hőségben hősiesen felmász­tunk a várba. Hazafelé a ha­jón magyar és orosz népdalo­kat énekeltünk, közmondások­ra, tréfás versikékre tanítot­tuk egymást. Vendégeink nagy szorgalommal igyekeztek utá­nunk mondani: „mit sütsz, kis szűcs, sós húst sütsz, kis szűcs.” Vasárnap pedig a Balaton­hoz látogattunk el. Előzőleg már annyi szépet meséltünk a „magyar tengerről”, hogy vé­gül félni kezdtünk, hiszen ők ismerik az igazi, nagy tengert, bizonyára csalódni fognak. De nem csalódtak. A Balaton el­bűvölte a szovjet diákokat is. Ez a füredi vasárnap egy­ben a búcsúzás napja volt. Kollégáink még nem haza in­dultak, hanem saját kérésükre egy hétre a Székesfehérvár melletti Szabad Élet Tsz-be mentek dolgozni, hogy jobban megismerhessék a vidéki éle­tet és a nép nyelvét. őszintén sajnáltuk, hogy már el kellett válnunk. Még utoljára képeslapokat cserél­tünk, jelvényeket ajándékoz­tunk egymásnak. Mi, harmad­éves orosz-szakos hallgatók, akik kísértük őket budapesti tartózkodásuk alatt, gondosan feljegyeztük címeiket, mert szeretettel meghívtak bennün­ket Leningrádba, és ha őszi tanulmányútunk során mód nyílik rá, feltétlenül meg is lá­togatjuk őket. Ezért tehát így búcsúzunk: Viszontlátásra, kedves vendégek, a mielőbbi viszontlátásra! Török Éva

Next