Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)
1960-01-16 / 3. szám
Az elsőévesek vizsgájáról a régi magyar irodalomból (Folytatás az 1. oldalról) — És miért nem tanulta meg az anyagot? A kérdésben inkább szemrehányás van, mintsem türelmetlenség. — Megtanultam! — De nem tudja .. . Újabb kérdés. A lány rövid gondolkodás után rávág egy szót. Hogy bizonyítsa? Ez már nem megy. Újabb kérdés. — Milyen vallásos énekek maradtak fenn a XIII. századból? A válasz: néhány összefüggéstelen mondat. — Tessék? Akkor volt a tatárjárás? — 1200 végén. _ •‡'}•‡ — 1212. — Nem. — A századfordulón... — Milyen századfordulón? •— mosolyodik el a vizsgáztató. — Az 1250-es ... századközepi fordulón. Kérdések újra — felelet Kincs. — Ezt meg kell tanulni. A feleletet nem fogadhatom el. — Pedig egy hétig készültem. Tessék még kérdezni, megpróbálom összeszedni magam ... — Eddig miért nem próbálta meg? No, de legyen magának is igaza. Milyen magyar nyelvű kódexeink vannak a Jagelló-korból? A lány felsorol hármat. — Hány volt körülbelül? Nem tudja. — Kik írták? Nem tudja. — Meggyőződött róla, hogy Kern tudja az anyagot? A lány nem felel. A tanár Visszaadja az indexet. Nem irt bele semmit. A vizsgázó némán feláll. Sápadtsága természetes. Mintha sértődött lenne. Felveszi a kabátját és elmegy. Nem azért nem sikerült a kollokvium, mert a tizenharmadik vizsgázó volt, hanem egyszerűen azért, mert nem készült fel a vizsgára. ★ A KÖVETKEZŐ VIZSGÁZÓ már be is lépett. — Balla Irén? — Igen. És a következő néhány pillanatban együtt izgulok Balla Irén I. éves magyar könyvtárszakos hallgatóval. Még a folyosón beszélgettem vele és akkor mondta, hogy mindent tud, „csak” a Toldi-mondát ne kapja, mert akkor úgy jár, mint politikai gazdaságtanból: elégségest kapott. Pedig „csak” a nemzeti jövedelem kérdését nem tudta. És ezt a tételt szapta. — Miért fél a Toldi-mondától? — Nem bírom azt, mikor sok az adat... Az évszámokat végigvezetni... nem szeretem ... Alost itt ül a tanárral szemben és várja a kérdést. Ideges. Az asztal alatt ujjait és zsebkendőjét gyűrögeti. — A László-mondákról beszéljen. Nagy lélegzetvétel, öröm, megkönnyebbülés. És már kezdi is: — A László-mondák... A tanár segítő, rávezető kérdéseket vet közbe. A lány egyik-másikra nem tud válaszolni. A vizsgáztató elmagyarázza. Aztán újabb kérdést ad. — Beszéljen Apáthi Ferenc Cantilénájáról... A hallgató lendületesen kezd. Olvasta és ismeri a kérdéses Verset (még idéz is belőle!), de nemigen értette meg a lényegét s az egyes részeket itt is összezavarja. Újabb kérdés. A lány a tőle már megszokott lendülettel fújja a magáét. De a folytatás is a szokásos: pontatlan és keveri az ismereteket. A tanár beírja a jegyet: közepes.★ NEM VOLT SZERENCSÉM jeles kollokviumot hallani. S a fenti két vizsga után azt gondolhatná az ember, hogy az I. évesek igen gyengén szerepelnek a régi magyar irodalmi vizsgán. Bóta tanár úr írásbeli „bizonyítékokkal” győzött meg ennek az ellenkezőjéről. Nézem a mai vizsgalapot. Tizennégyen kollokváltak: három jeles, hat jó, négy közepes és egy elégtelen felelet volt. — És mit mutat az általános kép? — Eddig nyolcvan-száz I. éves vizsgázott nálam. A nagy átlag feleleté jó. A közepes és jeles feleletek száma majdnem egyforma, de a jeles azért több. Az elégtelen vizsgák száma eddig csak öt. De ugyanakkor elhangzottak olyan kiemelkedő feleletek is, mint Lóránt Ferenc, Szántó Erika, Tímár Árpád, Tóth Zsuzsanna kollokviuma. És lehetne még sorolni tovább. És ha ehhez hozzáteszem azt — nem mentegetésképem mondom —, hogy még elsőévesek első kollokviumairól készült ez a kis áttekintés, akkor megnyugtató a „statisztika”, ahol azért mégis a jó feleletek dominálnak. (oszlay) PENDELYBEN JÁRTAM még az időtájt, mikor idősanyám levitt kerösztapámhoz Csajágra. Vonattal mentünk, azzal, amék hatnegyvenötkor indul a Déliből. Hej, talán sose láttam volna meg, hogy ellik a Böske tehén, ha akkor idősanyám nem ,mondja: — Jó lesz a gyereknek az Esványnál. Falusiasodni. Mán, hogy írna majd népies novellát nagykorába az Egyetemi Lapoknak, ha most nem szí magába egy kis trágyaszagot! Füligbajszú ásvány bátyám— mert így csúfolta az öreget a falu apraja-nagyja — nagyot ütött az én vézna, városi házamra: — No, édes öcsém, itt aztán lelhetsz témát az alvégen, meg a felvégen! Témásul zöldell a határ! Kerösztanyám — hogy áldja meg az isten, föld alá vitte már azóta az a nagy népiesség! — meg rája: — Abbia! Más dógod se less, minthogy begyűjtöd azt a fránya sok témát! ÉN HALLGATTAM a jó szóra. Naphosszat ácsingóztam a csűr előtt, fafurulyát faragtam, néha meg rácsaptam egyetegyet Espolny bátyám ihajcsuhaj pejcsikajának gömbölyű farára. Csak úgy virtusból. Később bigéztem kint a Papréten a Tóték bejze kis Mariskájával, merthogy az egy rsépi játék. Együtt kerestük a témát, de csak nem leltük! Egyszer aztán, úgy aratás idején betoppant mihozzánk az öreg Csizmadia. Fábúl volt az egyik lába, mondják még a Ferenc Jóskánál felejtette, oszt csak az OTI faragott neki újat. Körislábú. Járnyi. Csudamód szerettem ha jött. Olyankor ásvány bátyám előhozta csikóbőrös kotyogóját, én meg legalább szagolhattam a finom üilatot a jófajta kisüstinek. Elkupicázgattak, eldiskuráltak, míg csaknem az esthajnalcsillag el nem ballagott a kazal fölé. Az volt a jel. Kitöltötték az utolsó csöppeket is, az öreg Csizmadia meg elbillegett a falunak. Ott lakott szembe a hangyakocsmának. Ásvány bátyám pedig csak böffentgette kifelé a jó pálinkaszagot a tornác alá, csak néha cifrázta kacskaringózva a szérűnek. Hej, ha csak egyszer ihattam véna belőle! Odaadtam vóna egy pohárkáért még a rámán varrott típuscipőcskémet is! Pedig azt nagyon szerettem ám. Kerestem is sokszor, hol tartja kerösztapám a pálinkáját. De úgy eldugta, nem találtam. JÓ EGY HÉTRE RÁ az udvaron csürkőztem a Mariskával. A csűrkő egyszercsak — hopp — berepült a féltájba egyenesen a bongyor malacnak szánt árpa kellős közepibe. Beugrok érte, csak úgy meztéláb. hát érzem, hogy valami kemény lapul az árpa alatt! Széjjelkotrom, egy demizson, meg egy demizson, arrébb meg butélkák teliszele pálinkával! — Legalul meg egy kis laposüveg, csavaros tetővel. Hej, te, legény! — gondoltam — itt a téma! Valódi népies, hatvanszázalékos törkölytéma! Még a nézésébe is belenyáladzottam. — Lopni kék! Meginnyi! Sej, azt ami abban a kisüvegben van! — Csillogó szemekkel nyúltam a kis lapos után, de akkor — nyekk! — megnyekkent felettem a szemöldökfa. Ásvány bátyám vót-e, vagy csak a szó percegett, nem tudom. Én csak futottam, csak amúgy mezétlábasan, neki a dűlőnek, egész a falukapuig. Hátra se néztem. Csak amikor már a kisharang is elverte már a titániárahívót, mertem hazamenni. De akkor is csak a kertek alatt, tolvajmód. Rá két napra eljött értem az idesanyám. Mikor búcsúzik tőlem az én drága jó kerösztanyám, hát csak bedug valami laposat e pitykés aktatarisznyámba. Csak otthon a Rottenbiller soron nézem magamban: mi az? Hát az én kicsiny törkölyös üvegem. Ihaj!, mind megittam, csepp se maradt belőle! Azóta is, ha népies novellát írok, ilyenfajtát rendelek magamnak a Gresham csárdába. Drága, drága jó kerösztanyám, hogy áldja meg az isten! (Gresanáryk) búvik mi... ZALAI KATYI: Pálinkaivós Gresznáryk Pál: Esti óhaj Krisztus-sebekkel kivert, ecettel Itatott, ólommal öntött, csalással csókolt, lázzal fűtött, kínnal gyóntatott, tenyérrel gyötört, lánggal pecsételt testemet borítsad bársonyfüvel, Itasd meg hűs nedűvel, nyugtasd enyhe csókkal, áltasd hegedűvel, terítsd aranyhajjal, simítsd, hogy leheljó új erővel, felkelő fénnyel csodahajnal! COO0 Észrevételek egy riporthoz : Diákok vagy takarítónők? A Zrínyi kollégiumról írott cikk „Ahol nem tanulnak” című fejezetében egy szobáról esik szó, ahol a leányok éppen nem tanulnak, hanem takarítanak, lábbal vikszelnek, „mert úgy szübb ’. Pártmunka alapján látogatni szoktam a Zrínyi kollégiumot és sok minden nagyon tetszik az intézetben Házi igazgató elvtársnő igen rokonszenves. Azonban nekem nem tetszik, hogy a leányok maguk takarítanak és nem a takarítónők. Ezt állítólag maguk határozták el így, de úgy tapasztaltam, hogy többen vannak, akiknek ez nem tetszik és szívesen megszabadulnának a takarítástól. Sem a Ráday utcai, sem a Ménesi úti kollégiumban nem takarítanak a fiúk. Sőt, úgy hallottam, hogy Magyarország összes kollégiumai között a Zrínyi az egyetmen, ahol a hallgatók (nők) maguk takarítanak. Szerintem ez helytelen és mihamarabb meg kell szüntetni. Először is elvi szempontból helytelen. Azért, mert valaki nő, nem kell, hogy jobban meg legyen terhelve, mint egy férfihallgató. Azok a nevelési szempontok, amelyek a leányok takarítását állítólag indokolják (rendreszoktatás), a fiúknál is fennállanak. Ha ez az indok, akkor nem árt, ha nemcsak a leányok, hanem a fiúk is megtanulják a háztartási munka elemeit, tehát tudnak takarítani. A mai házasság fontos elve: a férj és a feleség végezze közösen a háztartási munkát, fele-fele arányban. Ezt nem én találtam ki, és volt a felfogása Leninnek és feleségének Krupszkajának. Nincs semmi a férfifizikumban és a férfipszichikumban, ami gátolná, hogy a háztartási munkát úgy el tudják végezni, mint a nők. (Vannak férfiinasok is a burzsoázia szolgálatában, akik takarítanak stb.) Tehát vágj’ a fiúk is takarítsanak, ha a leányok takarítanak, vagy egyikük se takarítson. Amellett vagyok, hogy egyikük se takarítson, mert a háztartási tudományt meg lehet tanulni a szünidőben a szülői házban, az egyetemi kollégiumi tartózkodás pedig tanulásra való. Nem pedig takarításra és vikszelésre. A négyes osztályzat szép osztályzat, de az ötös még szebb. Tehát a két takarításban ügybuzgó kollegina inkább ne takarítson, de készüljön jobban a vizsgára. A fentieket úgy elvi, mint pedagógiai szempontból, a jobb tanulás szempontjából, fontosnak tartom. Dr. Vidéky Alice aspiráns DÓRÉ GY. BALÁZS: SZERDA REGGEL ívet utca közt egy harmadik van, sikátor, mélybe mélyedő, pillér bokázik benn a hídban, kéményt dajkál a háztető. Üzletekre rolók vigyáznak, nyugodtan alhat mind a bolt, ajkunkra biztonsági zárnak sóskifli görbül, mint a hold. Tarkómra ült a szerda reggel. Kicsírázik a lámpafény — mit este benyeltem szememmel — lapulevél-fülem tövén. Elindulok. A kőre vígan fél spiccvasam ver indulót. Két cipő — bennük egy legény van. Karikás szemű. Sebemét baranyi — Megzavartak a tanulásban... A bordó kardigános lány már harmadszor jött ide az asztalom melletti könyvespolchoz. Ez a bordó kardigános lány engem akar látni. A hátam mögött ül, én pedig nemigen nézek hátra. Ha Mohamed nem néz hátra akkor a hegy jön elébe? Most is itt van és könyvet válogat (Milyen tökéletes alibi!) s közben rám rámpillant. Néha kitartóan figyel a könyv fölött. Érzem a tekintetét.Érdekes, mert ismeretségünk mindössze néhány órás. Ma reggel a 44-es villamos végállomása előtt kérdezte, — az ajtóban álltam —, hogy leszállok-e. — Le! — mondtam mogorván. — Majd ha megáll a villamos. Jöttem az egyetem épülete felé. Ő utánam. A második fordulónál már tudtam, hogy ő is erre az egyetemre jár. Jöttünk. Én elől, ő utánam. A lépcsőházban közlekedési akadály. Utólért, összenéztünk. Hosszú, felmérő pillantás volt. A délelőtt folyamán még kétszer találkoztam vele a II. emeleti folyosón. Két éven keresztül meg egyszer sem. Nem furcsa? No, de ilyet! Jött egy fiatalember. Biztos a gavallérja! Vagy csak évfolyamtársa? Nem! Tehát csak türelmetlen volt! Beszélgetnek. A fiú kiment, s már ő is indul utána a társalgóba. Társalognak a vizsgaidőszak kellős közepén! És ha én érdekleném, akkor nem csalna ilyen nyíltan. Nem? Hogy milyenek ezek a nők?! Biztosan féltékennyé akar tenni... De hát velem nem játszik! Mire bejön a társalgóból, még itt sem leszek. Csak az üres széket találja majd. Hadd keressen! Eljöttem. Remélem túlélte ... —oszy— DYLAN THOMAS: Októberi vers Harmincadik évem az ég felé szállt a környék erdeiből, kikötőből, a partról, Ahol köznép a kagyló, főpap a gém, Séber létre keltett, Intett a reggel Ájtatos vízzel, sirálysikollyal, sziklaszirttel, Roppant a vitorlás orra a fontháló-bevonta falait, S indultam nyomban, A még szendergő Városon át gyalogoltam. Víz vezette bé születésem napját — Madarak, szárnyas fáknak szárnyast röppenték nevemet A tanyák s a fehér paripák fölé. Esős őszben keltem fel. S mentem a mesgyén köznapias zivatarban. Jött a dagály, lebukott a gém, mikor én A határba kiértem. És a város Vaskapuit még zárva találta a fiamnal. Tavasztelítő pacsirtára gomolygó Felhőkben útmenti cserjék csordultig füttyögő Rigókkal és október napja gijáriasan Dőlt a domb vállára. Gyengéd éghajlat volt s oly sok drága dalossal Telt meg a reggel, ahol ballagtam és hallgattam Az esőt, Távoli erdők Mélyén szél fuvoláját. Bágyadt esőt nyelt a tűnő kikötő A tengermosta templom tornya, miként csiga szarva, A ködbe meredt és mint a bagoly, barnán gunnyadt A kastély, Ám a tavaszi s a nyári kertek bimbót bontva pihentek a régi regékben A mesgyén túl, felettük a pacsirtás falleg. Ott ámulhattam én: Lám, új születésnap! Ám a szeszélyes idő fordult a tájon. Elfordult a szokott vidéktől... S lent a másik jég, a kékbehajló ég Árasztott újra nyári csodát, Almával. Körtével, szilvával. S tisztán láttam e fordulatban egy gyermek Eltűnt reggeleit, midőn az anyja mellett Ment, napfény szent Igéin, S a zöld kápolnák legendáin át, A gyermekkor sokat mesélt mezőin. Könnyei arcomon égtek, enyémmel vert a szive, íme az erdők, ím a folyó, a tenger, ahol egy Fiúcska A fülelő fülledt Nyárban vidám kedve igazságát suttogta A fának, a kőnek, a halnak az árban. És e varázs Zsongva tovább élt A vízben, a zengő madárseregben. Ott ámulhattam én: lám új születésnap! Ám az idő fordult a tájon. S a régholt gyermek igaz öröme zengett, lángolt A fényben. Harmincadik évem Az ég felé szállva egy percre megállt a nyári dilben. Bár a város lombjain át októberi vért szűrt, a szivem igaza Zenghet-e még. Mig állok a dombon s fordul az év? Ford.: Nyárti Endre ------------------------------------------------------------------------