Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)

1960-01-16 / 3. szám

Ismerd meg sportegyesületünket A BEAC történetéből A LEGTÖBB EGYETEMIS­TA hallott már valamit fél­­füllel a BEAC-ról, esetleg lát­ta is már valahol a titokzatos négy betűt, de nem gondolta volna, hogy neki is van vala­mi köze hozzá. Pedig van. Vagy legalábbis kellene, hogy legyen. A BEAC ugyanis az ELTE sportklubja. Illő tehát, hogy jobban megismerked­jünk vele. Kezdjük talán a személyi adatokkal. Neve: Budapesti Egyetemi Atlétikai Club. Alakulási éve: 1898. Szakosztályainak száma: 14. Tagjainak száma: 741. Ismertető színe: fekete. Volt egy koraszülött testvé­re. 1887-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem keretében jött létre Magyarországon az első egyetemi sportklub, de a magas klubdíj és a megfelelő létesítmények hiánya miatt nem volt életképes. A második kísérlet dr. Zá­­borszky István, dr. Eötvös Lóránd és Szemere Miklós messzemenő erkölcsi és anyagi támogatása folytán teljes si­kerrel járt: 1898 december 6- án megalakult a BEAC. Első tanárelnöke Eötvös Lóránd lett, bizonyítva ezzel, milyen nagy jelentőséget tulajdonít a sportnak az egyetemi oktatás­ban betöltendő szerepéről. A sportklub a múltban nem tudta maradéktalanul betölte­ni hivatását. Az egyetemi hall­gatók kedvezőtlen társadalmi összetétele nem tette lehetővé nagy tömegeken nyugvó, vi­rágzó főiskolai sport kialaku­lását. A BEAC ENNEK ELLENÉ­­­­E szép sikerekkel dicsekedett. 1912-ben ifjú Prokopp Sándor a céllövésben olimpiai baj­nokságot nyert. 1936-ban pe­dig Csik Ferenc aratott szen­zációs győzelmet a 100 m-es gyorsúszásban és nyert arany­érmet. A BEAC vívógárdája mindig nagy erőt képviselt. Itt vívott Bay Béla (ma a vívók állami edzője), Berzsenyi Bar­nabás, Palócz Endre, az olim­piai harmadik helyezett Gere­­vichné Bogáthy Erna és a BEAC-ban edzősködött Ge­re­ntsér László, a híres vívó­mester is. BEAC-tag volt Bácsalmási Péter, aki jelenleg az atléták szövetségi kapitá­nya, dr. Földessy János, a ki­tűnő sporttörténész, évekig sikeres labdarúgó szövetség kapitánya, Rajki Béla, a vízi­labdázók sikereinek kovácsa. A BEAC labdarúgók olyan si­kerrel dicsekedhetnek, mint a Ferencváros és az Újpest le­győzése. A BEAC atlétikában volt mindenkor a legerősebb. Gajzágó, Mattyasovszky, Bács­almási, Csányi Sándor, az olimpiai helyzeti Somody Ist­ván és Várszegi József szer­zett különösen sok győzelmet, a múltban. A FELSZABADULÁS UTÁN a BEAC nem szerepelt önállóan. A budapesti egyete­mek a Bp. Haladáshoz, az egy­séges főiskolai sportklubhoz tartoztak. A főiskolai spor­tot így erős klub repre­zentálta, de egyedül nem volt képes a hallgatók sportigényét kielégíteni. 1957- ben a Haladás meszűnt. He­lyette újra alakult a BEAC, az OSC, a MAFC és a TFSE. Ezek az egyesületek ma már egyedül is felvennék a ver­senyt a Haladással, az pedig természetes, hogy a négy sportkör lényegesen több hall­gatót tud foglalkoztatni és en­nek ma, amikor minél na­gyobb tömegeket akarunk be­kapcsolni a sportba, rendkívül nagy a jelentősége. 1958-ban nagyszabású ver­senysorozattal ünnepelték meg a BEAC fennállásának hat­vanadik évfordulóját. Az egyetem megmutatta, hogy magáénak vallja a sportklubot. Az oktatók és a hallgatók egy­aránt kivették részüket az elő­készítésben és a lebonyolítás­ban. A versenyeken szovjet, lengyel, svéd és angol ver­senyzők vettek részt. A siker­rel záruló versenyek külföldön is ismertté tették a BEAC ne­vét. Csörgő Gyula (Folytatjuk). EGYETEMI LAPOK AZ Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja Megjelenik minden szombaton Felelős szerkesztő: Arkus József Telefon: 185—200. Kiadta: Hírlapkiadó Vállalat Bp., Vill.* Blaha Lujza tér 8. Felelős kiadó: Csollány Ferenc Negyedévi előfizetési díj: 8 forint Terjeszt) az ELTE, KISZ és SZB Szikra Lapnyomda Tavaly vagy ta­valy előtt, már nem emlékszem pon­tosan, érdekes mű­­sorszámot hallot­tam a rádióban. Ar­ról szólt, hogy egy sofőr elgázol vala­kit az utcán, de nem ő a hibás. Mégis nagyon bánt­ja a baleset. Fel­keresi az áldozatot a kórházban, és meg­magyarázza neki, hogy ő nem tehet semmiről, s ezt a beteg el is hiszi. Vé­gül megtudtam, hogy „A Szabó-család" cí­mű folytatásos rá­diójátékot közvetí­tették. A darab na­gyon tetszett, és saj­náltam, hogy nem az elejétől hallhat­tam, úgy biztos, még jobban élvez­tem volna. Egy másik alka­lommal hazaérkez­ve szüleimet a rá­dió mellett találtam. Közölték, hogy ad­dig nem kapok va­csorát, míg be nem fejeződik a műsor. Kénytelen voltam én is közönség len­ni. De nem bán­tam meg! A műsor megint tetszett. Ar­ról szólt, hogy egy házaspár titokzatos módon összevész, bár lehet érezni, hogy szeretik egy­mást. A fiú szü­lei mindent meg­tesznek, hogy ki­békítsék a fiatalokat. Éppen megnyugod­tam, hogy most már nem lesz mi baj, mikor sem­­meg­lepetésszerűen befe­jezték az adást. „A többit a hallgatók képzeletére bízzák?” — csattantam fel. És felelt a bemondó: „A Szabó család” cí­mű folytatásos rá­diójátékot hallot­ták!’’ — No hála istennek, legalább meghallom a végét — könnyebbültem meg! Nem tudjátok, ki volt az a házas­pár? — Dehogynem — felelt anyám. — A férfi a sofőr roko­na. — Aha! De kü­lönben is az a lé­nyeg, hogy egy szi­porkázó darab és ne­ves színészek ját­szanak benne! A mikor legköze­­­l­­ebb dramati­zált történetet hal­lottam egy kislány­ról, aki elhanyagolja a tanulást, mert szerzett magának egy vőlegényt, a Fe­rit, már nem is csodálkoztam, hogy ez is „a Szabó-csa­lád’’. A kislány az Ica, a fiatal férjnek, a Bandinak és a so­főrnek a testvére. A sofőrt Lacinak hívják és még egy előző folytatásban , amit nem hal­lottam, szerelmes lett Angélába, aki viszont annak az embernek a felesé­ge, akit Laci elgá­zolt. És amikor ki­húzzák a békeköl­csönkötvényt, amit a mama elzálogosí­tott még előadáson kívül, hogy a fér­jének télikabátot ve­gyen, Szabó bácsi elmegy ahhoz a nyugdíjas bank­­tisztviselőhöz, aki intézte az ügyletet. Ez egy nagyon ro­konszenves bácsi, visszaadja a kötvé­nyeket, csak ép­pen azt nem, ame­lyikkel ötvenezer fo­rintot nyertek. Azt megtartja magának. Az előadásból ugyan ez nem­­ de­rül ki, de egy-két folytatás múlva ok­vetlenül ki fog de­rülni. Ugyanis a mama azt mondja: úgy egyezett meg a bankkal — a tiszt­viselőn keresztül —, hogy nem ugyanazo­kat a kötvényeket fogja visszakapni. És egy népes család­ban csak akad va­laki, aki rájön, hogy ilyen kikötést a bank nem tesz! Nagyon jó ez a­­ folytatásos rádiójá­ték! Izgalmas, for­dulatos és minden­kit érdekel, mert mindenki szeret ta­lálgatni. Mi például egy félóráig talál­gattuk, hogy a leg­utóbbi folytatás mi­lyen összefüggésben van az eddigiekkel és az ezután követ­kezőkkel. Tudniil­lik érdekfeszítően és a valósághoz hí­ven mutatta be ez, hogy Szabóék há­zában milyen pletykásak az asz­­szonyok, egymásra és Szabó bácsira fog­ják, hogy nyitva hagyta a vízcsapot a mosókonyhában, amitől több pincét elöntött a víz. A folytatás csattanó­ja, hogy a csapot senki sem hagyta nyitva, hanem cső­repedés történt. T10V LJ hát, érzem te­­mindenki nevében szólok, amikor azt kérem, csak be ne fejezzék a történetet! Hiszen a szereplőket egy­két kivétellel régi ismerősként üdvö­zöljük, aggódunk sorsukért, és ki­mondhatatlanul kí­váncsiak vagyunk, vajon nem vész-e össze ismét Irén és Bandi, felgyógyul-e a baleset áldo­zata, elveszi-e fe­leségül feleségét La­ci, ő mit fog ehhez szólni, ha életben marad, leu és Feri egy pár lesznek-e, megkapja-e mégis jogos nyereményét a Szabó-család, és végül, megjavítják-e a csőrepedést a mo­sókonyhában. Túl népes „A Szabó-család" Várjuk egyetemünk röplabdakedvelő hallgatóit A BEAC egyik legfiatalabb szakosztályának edzésére lá­togattam el, megtudni, hogy mit produkálnak egy év alatt, alakulásuk óta. Vizsgaidőszak van, ennek ellenére elég szép számmal voltak jelen a férfi­csapat edzésén a Mező utcai technikum tornatermében. Leleszi Imre joghallgatót, a férfi csapat edzőjét kértem meg, hogy számoljon be a szakosztály egyéves működé­séről. — Kielégítően zártuk ezt az évet — mondotta az edző. — Mind férfi, mind női csapa­tunk túljutott a kezdeti ne­hézségeken. Férfi csapatunk eredményeiről annyit, hogy tavasszal megnyertünk egy felszabadulási villámtornát, az Országos Főiskolás Baj­nokságon pedig holtverseny­ben a negyedik helyen végez­tünk­, ami — ha tekintetbe vesszük, hogy az első három helyezett I., illetve II. osz­tályú csapat volt — elfogad­ható eredmény. Női csapa­tunk jobban szerepelt ezen a bajnokságon, az OSC mögött a második helyet szerezte meg. JUBILAL A BEAC Székely György rektorhelyettes a megnyitót mondja: Kárteszi Ferenc, a BEAC tanár­elnöke és Várszegi József ügyintéző elnök A suttogó­ ­Ajánljuk e művet az Európa Könyvkiadó azon munka­társainak, akik Agatha Christie regényeinek népszerűsítésé­ben felülmúlhatatlan érdemeket szereztek a „műfaj kedvelői” szemében. Meg nem értett munkásságuk jutalma és további serkentője legyen e szerény kis írás, hogy még nagyon sok olyan alkotás lásson napvilágot, mint „A nyaraló gyilkosok”, vagy a „Temetni veszélyes”, stb.) Paródia II IV. kicserélte az első kereket. A vezető ezen annyira elcsodál­kozott, hogy egy kirakatba ve­zette a kocsit. A kirakatban üldögélő „Ökörcsorda” nevű gengszterbanda valamennyi tagja szörnyethalt... öt óra volt. Élet költözött a helyiségbe. A ventillá­tor forgott és apró vércseppe­­ket spriccelt a falakra. A mag­netofon pedig hangosan éne­kelt. „Nem akartam, nem akar­tam, Késes Joe koszos fejét mégis, mégis lekapartam’*• Késes Joe erre felkászáló­dott. —Non! — mondta tört an­golsággal. Felkapta fejét az ablakból és elhagyta a bárt. E­kk­or Miss Anita óvatosan kibújt a Coca-colás dé­zsából és megírta különös végrendeletét. Mikor kész volt, egy tyúkszemvágó kést döftek a mellébe. Meg se nyikkant. Csak akkor esett kétségbe, mikor már a szoba másik végéből hallat­szott a csoszogás. Ujjlenyoma­tok a késen ... Kiderül, hogy ki a gyilkos, és akkor... bor­zasztó! — Uram... a kést... kiáltot­ta a menekülő után — a kést ittfelejtette... Gúnyos kacagás volt a fele­let. — Ez nem lehet igaz! — né­zett sírva a távozó után és be­­lemászott egy másik hordóba. Majd csengően felkacagott. A hordóban volt még némi ká­poszta. — Szeretlek Joe! — lihegte jóllakottan és két dollárt do­bott a Wurlitzer mellé. Aztán felkapcsolta a villanyt, mert ugyanis ő oltotta el úgy öt óra tájban. A vekker nyolcat mutatott. Dermedt undorral nézett a maradék káposztára: savanyú káposzta volt. Azt pedig nem szerette. (A lektor az asztalra ejtette az utolsó kézirat­lapot is. Nagyon jó! sóhajtotta. — De legalább még egy gyilkosság kellene. Tudja, a kiadó miatt...­­— Már nem megy — válaszoltam kimerülten. — Próbálja meg! Két hét után aztán beállítottam. — Lesz még egy gyilkosság. — Hogyan? — sóhajtott a lektor. — Így! Előkaptam aktatáskámból egy nagyobb kalapácsot és egyenletes csapásokkal szétvertem a saját fejem. — Na, végre! — sóhajtott a lektor. Aztán úgy sa­ját magá­nak dünnyögte: — A befejezést hozzáírom. Ez is lett olyan, mint egy Agatha Christie regény. Biztos kiadja az Európa Könyvkiadó... Nem tévedett. A „Nyaraló gyilkosok” megjelenése után „A suttogó ár­nyék” látott napvilágot félbőrkötésben, famentes papíron.­ (K. A. —O. I.) Öt óra volt. A Temető utcai „Ölni kellemes Jockey”-hez címzett lokálban hirtelen kialudt a villany. Félelmes sötétség tá­tongott. Baljós csend feszült a levegőben. Késes Joe megszeppenve la­pult a falhoz és ijedtében le­nyelte két centes Bad Girl fel­iratú rágógumiját. Egyszerre csak úgy érezte, hogy földön­túli erő ragadja meg a nyaká­nál fogva. Elvesztette az esz­méletét. Mikor magához tért, már halott volt... Robert Clayton főfelügyelő , a és elgondolkozva hajolt letépett fejű hulla fölé nagysokára felkiáltott. All right! Itt gyilkosság történt! — Kinyiffantam — bólintott a hulla. Feje cukorspárgával volt az ablakhoz kötözve. Különös — morogta Clayton és ösztönösen a revol­veréhez kapott. — Ne mozduljon! — szisze­gett mögötte egy magnetofon. Clayton elkáromkodta ma­gát. — Ilyen körmönfont gyilkos­sal még sohasem volt dolgom. — Nem bizony! — hallotta a parkett alól. Ahogy lehajolt, borzalmas ütést érzett a tarkó­ján. — Szép kis ütés volt! — kiáltotta a főfelügyelő, aztán ravaszul eldőlt, mint egy zsák krumpli. Nem is mozdult töb­bet. III. Tehetséggel működött, kár érte — hajolt mosolyogva Clayton fölé a 234-es hulla­­szállító kocsi sofőrje. — Miért ütötted le, Bill? — kérdezte kurtán valaki. — Hiszen még a felügyelő úr parancsolta... — Ahá, már emlékszem — sápadt el a magándetektív, akit az alvilági körökben fél­hivatalosan Sápadt Spiclinek neveztek. Később megnyugo­dott. És ideiglenesen főbelőtte magát. — Nincs szerencsém — mondta a sofőr, aztán futni kezdett, mert eszébe jutott, hogy nyolc órakor kell hasba­­szúrni a „Víg tehén’’ fogadó csaposat. — Állj vagy lövök — kiál­totta utána lord S­ocesley, a Scotland Yard főportása. Késő volt. A sofőr egy robo­­tnagát. És — káté —­gó autó alá vetette a lokálban dühöngött a /I patriotizmus. Lord Lo­­cesley berúgta az ajtót. — Hé, boys — szólt fino­man — keljetek fel! A két hulla nem akart moz­dulni. Tényleg halottak vol­tak. — Már nyomon vagyok — suttogta a lord — még csak azt, kell megtudnom, hogy ki a gyilkos. Valószínű a gyilkos ölte meg ezeket. — No, ne mondd! — csúfoló­­dott mögötte egy dallamos hang. A tegezés felháborította. Megfordult. Érezte, hogy szo­rul a hurok. Az egyik sarokból zöld szem hunyorgott szapo­rán. Rávetette magát. A tizen­­kétlámpás Siemens rádió izzó­­porrá tört. Feltápászkodott. — Csak hidegvér... biztatta magát reszkető hangon és óra- Zsebéből kivett egy sonkás szendvicset. Már éppen az ötö­diket fogyasztotta, mikor a fe­je felett sejtelmes duruzsolást hallott, majd elzúgott a füle mellett valami, ösztönösen el­dobta magát. Olyan szerencsé­sen esett, hogy a bárpult sar­kába beverte a halántékát. Hanyattfekve meredten bá­mult a plafonra. A pupillái kitágultak a rémülettől. — A gyilkos! — ujjongott Locesley megértőn és meghalt. .. mint az Iliász sokkal Homé- Homérosznál is Homé-rosszabb Elbeszélő költemény, amely épp olyan, vagy az Odüsszeia, de lehet, hogy ezeknél rosszabb. ELCHANG melyben a szerző elmondja, hogy levelet kapott Ágh István­tól, a somlómelléki Iszkáz községben lakozó fűzfapoétától, » válaszművének sikeres kiötlése érdekében speciális múzsáihoz fordult hathatós megmúzsáztatás reményében. Szép hölgyek, kik tűsarkok lebegő magasából Démoni villámok seregét szórjátok a mélybe, Csalfa szemekkel igézve az egyszerű férfiú-embert, Hozzátok szólok most én, kik vagytok a múzsám! Távoli táj­szava int ma felém, hogy nézem a postám: Tömzsi levélen az áll, hogy véste az isteni férfi, Somlai borvedelő és nagyhírű sorkeverő, kit Szült a „Magyar Helikon”, mert lakhelye „aszkrai” Iszkáz. Ott írogatta a mérnökien kiszabott sorokat, majd jól belezárta a széles jóművű borítékba. Lassan emelte kezével a szépszintű postai cikket, Jobb mutatóujját megnyalta a vajpuha nyelvvel, S mesterien odakente a nagyszerű nyálat a költő, slektori öklével párszor megcsapta keményen. Jól leragadt a fedél, míg verte a szentori asztalt. Bölcs művét szaporán elmarta a vasfogu­ láda, S végre a jókaru postás jött a nagyárnyu levéllel. Most szivemet Sziszifuszhoz méltó gondok emésztik, Míg kongó kobakommal gyötröm erősen a választ. Oh, Pandóra utódai! nagyhírű ősötök egykor Tenger hajt zúdított ránk, nyitva a tágeb­i hombárt. Egy divatos nylon-cekkert nosza bontani nyomban, Melyből a bőszavu ötlet zúgva beárad agyamba, Es koszorús fejetekről ódát zeng az utókor. ELSŐ ÉNEK melyben a szerző kedves egyeteméről, s többek közt arról énekel, hogyan büntetik az istenek azt a tanárt, akinek füleit nem hatják meg az óra végét jelző csengetés jólszituált hang­jai. Három, zengj bősz dalt szaporán tanuló seregünkről, Melyet még a sokajtajú T. O. játszi szeszélye Tétova gólyakorában szabdalt sok pici részre, Majd száz Vizsgaveszély, üllőjén, egybekovácsolt. Oh kiütő, ki talán most ülsz hús pince homályán, És nyalogatsz Bacchus-nedvet, mely anyja a szónak. Hagyd az italt egy percig, tedd el a nagyfülü kancsót. Míg papírra vetett jegyeim böngészed a lángnál. Halljad elébb mint szólok a felépült egyetemről, Melynek öles kapuját öt ló sem nyitja ki egyből. Itt próbálta Bolond hajdan buzogánya ütését, S most a sovány bölcsészhad gyötri súlyán liba-izmát. Szörnyű kilincsén hányszor hagytad egérnyi erődet, Hogy majd fenn elemésszen egészen a végtelen óra. Mert jaj, áradozott végnélkül a bőszavu Mester Szentori hangon a régi világról, míg odalent már Sustorgó fazekak forró fedelét emelintő Csábdalait fütyürészte vidáman a jótűzű menza, S jött száz csiklandó illat, mely kedves az orrnak És minden szájban szaporítja a pavlovi nedvet. Ám egyszer beleunt vén őre a fürge időnek, S majd levetette szegény Hádész feneketlen űrébe. Széklábon hintázva idézte merengve Petőfit: S jaj, a mogorva idő keze feltasztitotta a széket. Földre terült a kevély, megcsörrent pénze zsebében. Mint sarkán lebegő kőszikla a rosszutu bércen, Melyet a gyorsan jött szélvész kiszakít a helyéről, S egy ideig billegve zuhan le a völgybe robajjal,h­ogy huppant le a székről, verve fejével a padlót. BODA MIKLÓS

Next