Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)

1960-01-23 / 4. szám

„ Fogas“ kérdés van ám most már nekünk egy jó kis men­zánk. Szép kis te­rem, asztalokkal, székekkel, kony­hával, amelyben nem főznek, s ed­dig volt papírszal­véta is, így persze tisztábbak marad­tak a térítők, mert volt mibe törölni a késeket. Most szalvéta pillanat­nyilag nincs, mert hát valószínűleg olcsóbb a mosatás. Ezenkívül van még három csodá­latosan szép nyolcszögletes fa­ragott oszlopunk. (Ezek miatt nem volt hamarabb menzánk!) Van még öt ablakki­lincs, egy pianínó és található öt da­rab fogas is. — Helyben vagyunk, itt jön a probléma. Szóval étkezünk itt vagy százegy­­néhányan egyszer­re, s részben, mert mi gazdagok va­gyunk és van téli­kabátunk, részben, mert kényelmesek vagyunk és nem szeretünk télika­bátban ebédelni, a fent említett hol­mikat szeretnénk valahová lerakni. Hát kérem van itt lehetőség! Van öt fogás, mint már említettem. Ezek­re fér a legkeve­sebb kabát. Van öt ablakkilincs, s ide is elfér párosával vagy tíz kabát. (Megjegyzem hat ablak van, de egy­ről a kilincs is hi­ányzik.) A pianinó sem azért van, hogy szóljon a jó ebédhez a nóta, hanem, hogy sok­sok kabátnak, ka­lapnak adjon nyu­godt, békés pihe­nőhelyet, így leírva per­sze ez csodálato­san hangzik. Ta­lán szépen is. De jöjjön oda egyszer étkezni valaki, mondjuk ma csúcsforgalmi idő­ben, majd meglát­ja hányszor dől a fejére a tömött fo­gas. De lehet ré­sze olyan élvezet­ben is, hogy a dő­lés következtében a kalapját egy le­­vesestálból szed­heti ki. Mulatságos, nem? Hogy milyen megoldást lehetne találni? Hát néz­zük sorba a ja­vaslatokat. Fel kellene szerelni a hatodik ablakra a­ kilincset. Ez is va­lami, két kabát­nak jó. Persze, ha az akasztó hiány­zik, a­ kabátról — amelyik természe­tesen öt perccel ezelőtt szakadt le —, akkor csak egynek. De úgy kell neki, miért nem varr­ja fel a tulajdonos. gSk Venni kel­­lene még néhány pianinót. Nem drágák, de sok kabát elfér rajtuk. A zongora kicsit költsége­sebb, de sokkal több hely van rajta.­­ El lehetne adni a nyolcszögletes osz­lopokból egyet — állítólag nagyon értékes, nem is le­het csak úgy egy­szerűen kapni — s a rengeteg pénz­ből lehetne venni néhány fogast. Mert higgy­ék el, kedves gazdasági vezető kollégák, a kabátok tárolásá­ra — bármilyen furcsán is hangzik — a fogas a leg­megfelelőbb. Nem is olyan drága, mint a zongora! Ezt a kis cikket, cikkecskét pedig, hogy stílszerű le­gyen a dolog — fo­gas kérdésről van szó — fogorvosi rendelőben írtam. Fogpótlásra várok. Vannak még hiá­nyosságok. Befejezésül ked­ves olvasóink fo­gasokat bármilyen számban elfoga­dunk, ha már sok van, majd megír­juk. Cím: Rákó­czi út 5. U­K- menza. Lapzárta után hallottuk meg, hogy még két fo­gas érkezett men­zánkba, és a ki­lincsek is megma­radtak. Egy télikabáttal rendelkező étkező. VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ” Ahol javult és ahol nem javult a vizsgaeredmény Két vizsgáztató a geofizikusokról és a biológusokról Szorongás, félelem, bánat, öröm, nyert csók és csokoládé a jutalma az egyetemi mun­kának. Ennek a többféle ér­zésnek és ajándéknak a fur­csa keverékét figyelheti meg a nyitott szemű ember az egyetem folyosóin. De nem mindenhol. Mert én szokatlan módon az egyik folyosón csak üve­gekkel, óriási lombikokkal ta­lálkoztam össze. A girbe-gurba folyosó vé­gén benyitok az egyik szo­bába. Keresek valakit, aki útbaigazít. Üres. Itt is csak lombikok, meg polcok, meg üvegek vannak. Jobbra az első ajtón­­kopog­tatok, itt van kilincs is, be­mehetek. Nyilasi János do­cens elvtárs szobájában va­gyok, ahol rajtam kívül ven­dég Boksai Zoltán adjunktus elvtárs is. Valamilyen egyete­mi tankönyv van a kezük­ben. Kedvesen fogadnak, készségesen mesélnek az ed­digi viszgatapasztalatainkról Boksay elvtárs az elsőéves fi­zikus, geofizikus hallgatókat vizsgáztat. Az eddigi ered­ménnyel meg van elégedve. — A hallgatók válogatotton tehetséges és szorgalmas era­berek. A felvételi bizottság jól döntött, amikor felvette őket. Szerintem ugyanis a felvételi bizottság jó, alapos munkája a tanulmányi ered­mény emelésének, a szakmai képzés elmélyítésének legfon­tosabb tényezője. Eddig a geo­fizikusok eredménye néhány tizeddel mindig mögötte ma­radt a fizikusokénak. Az idén az elsőéves geofizikusok telje­sen felzárkóztak a fizikusokhoz. A bukásodról érdeklődöm. Boksay elvtárs mosolyog, mert egy elsőévest sem buktatott meg. Ezt a jó eredményt az­zal magyarázza, hogy a hall­gatók egész évben tanultak, szeretik a szakmájukat. — A folyamatos tanulás eredményét nemcsak a vizs­­gáktól mérhetjük — mondja —, hanem azzal is, hogy a le­adott anyagot alkalmazni is tudják, a legtávolabbi terü­leteikkel összekapcsolják. Jár­tasságuk van, él bennük az anyag. Nyilasi elvtárs az elsőéves­ biológia-földrajz szokosokat vizsgáztatta általános kémiá­ból. Az ő tapasztalatai már nem ennyire szépek, mint Boksay elvtársé. A hiba gyökerét abban lát­ja, hogy ennek a szaknak a középiskolában nincs megfe­lelő propagandája. Felvételre kevesen és nem a legjobban érettségizők jelentkeznek. A felvételi bizottság így nehe­zen válogathat, vagy egyálta­lán nem válogathat a jó és a legjobbak között.­­ A legtöbb hallgató ezen a szakon hajlamos a magolás­ra, nem akar leszokni erről a középiskolában is helytelen módszerről. Általános kémiá­ban pedig gondolkodni kell éppen úgy, vagy még talán fokozottabban, ahogyan a bio­lógiában. A magosok képte­lenek a nagy összefüggéseket felismerni, ezek alapján ta­nulságot levonni a követke­ző lépéshez. A helytelen ta­nulási módszer miatt gyen­ge ezeknél a hallgatóknál a vizsgaeredmény. Eddig mindössze három vizsgázónál tapasztalt komoly érett tudást, szakértelmet: Be­­rend Mihály, Bartha Zsuzsa, Magyari József, a gyakorlati jegyük is jeles. — Az előző évekhez mérten változott valamit a­ vizsga­­eredmény? — Sajnos, nem. — MM — AbDU SANS 2­5. BUDAPE­S­T ESTE A KOLLÉGIUM FOLYOSÓJÁN Hiába, nem fér több a fejembe! Tanárképzés és hivatástudat Beszélgetés Bárányos István adjunktussal Egyetemünk Két karon, a Természettudományi és a Bölcsészkaron elsősorban ta­nárképzés folyik. Ez azt je­­­lenti, hogy a két kar hallga­tóinak többsége pedagógus lesz, és a végző hallgatók általában közép vagy általá­nos iskolában helyezkednek el. A tanári munkához azon­ban nem elég a jó szakmai felkészültség. Pedagógiai ismeretekre — és nem utol­sósorban — hivatástudatra, hivatásszeretetre is szükség van. Az első kettővel álta­lában nincs baj, jó szakmai felkészültséggel és egyre ki­­terjedtebb pedagógiai szakér­telemmel hagyják el az egye­temet a tanárszakot végzett hallgatók. A nehézségek in­kább a hivatástudattal van­nak. Nagyon sokan úgy jön­nek az egyetemre, hogy — bár tanári szakon tanulnak — nem tanári, hanem más pályára készülnek, helyeseb­ben mindent inkább vállal­nak, csak a tanári munkát nem. Mások azzal a tervvel jönnek az egyetemre, hogy ha végeznek, tanárok lesz­nek, de mire befejezik ta­t­­nulmányaikat, megváltoztat­ni ják szándékukat, és nem fo­­­gadják el a felkínált tanári kz­állást. Sok vidéki hallgató, aki eredetileg vissza akart s menni szűkebb hazájába, volt rá­­iskolájába­n tanítani, az államvizsga után nem haj­­landó vidékre menni, mert a Pesten töltött évek megvál­­­­toztatták életmódját és szem­■ léletét is. Így adódik aztán, hogy a vidéki általános és középiskolákban igen sok ál­­­lás marad betöltetlenül, mert a Pesten tanult tanárszako­■ sok nem akarnak vidéken tanítani. Nem kell különö­sebb éleslátás ahhoz, hogy felismerjük, mennyire egész­t­ségtelen ez a jelenség. Ugyanakkor a tanári, neve­lői hivatás indokolatlan le­becsülésével is gyakran ta­lálkozunk olyanok részéről,­­ akik nem is ismerik köze­­l­­ebbről a pedagógus munká­ját. Igaz ugyan, hogy nem a legjobban fizetett munka, de­­ nem szabad csak anyagi­­ szempontok alapján ítélkez­ni. Akinek a munkahelye megválasztásánál­­ egyetlen, vagy legfőbb szempont a pénzszerzési lehetőség, nincs­­ hivatásérzete. Mindig oda megy, ahol jobban fizetnek , — tekintet nélkül arra, hogy megfelel-e szakképzettségé­nek a rábízott munka. A KISZ­ végrehajtó bizott­sága és a szerkesztőség elha­tározta, hogy a tanári hiva­tástudat problémáiról vitát indít. Kérjük olvasóinkat,­­hogy a felvetett kérdésekről írják meg véleményüket la­punknak. Úgy gondoljuk, a szocialista szakemberek kép­zését ezzel is elősegíthetjük. ★ Felkerestük Bárányos Ist­ván adjunktus elvtársat, a Tanárképző Tanács titkárát, és megkértük: mondja el vé­leményét a tanárképzés főbb problémáiról. ■ A felszabadulás előtt — és még utána is néhány évig — a tanárképzés párhuza­mos volt a tudományos kép­zéssel. A középiskolai taná­rok képzését a Tanárképző Intézet irányította, és tanári oklevelet csak az kapott, aki a tanárképzőt is elvégezte. Erre az időszakra az volt jellemző, hogy elsődleges feladatnak a „tudósképzést” tartották, a tanárképzést vi­szont lebecsülték — mondja Bárányos elvtárs. Azóta a Tanárképző Intézet megszűnt, funkcióját az egyetem vette át, de a tudósképzés még ezután is előtérben volt. Ma az egyetem minden szervé­nek közvetlen feladata a ta­nárképzés. E feladat végre­hajtását segíti az 1958-ban létrehozott Tanárképző Ta­nács is. Sajnálatos azonban, hogy a szaktanszékek még ma sem fordítanak elég figyel­met arra, hogy hallgatóikat a tanári pályára készítsék fel. Bár ezen a területen már értünk el eredményeket, még sokat kell tenni azért, hogy megszűnjék a tanár­képzésnek ez a­ burkolt le­becsülése. Minden tanszék­nek abban a tudatban kel­lene munkáját végeznie, hogy a hallgatók többsége gyakorlatilag tanár lesz. És itt a fiatal oktatóknak is vál­toztatni kellene szemléletü­kön. A lebecsülés onnan ered, hogy ezek a különben tehetséges, szakmailag alapo­san képzett tanársegédek és adjunktusok maguk sem is­merik az iskolai életet, csak saját diákkoruk halvány emlékeiből, mivel az egye­tem elvégzése után közvetle­nül tanársegédi állást kap­tak, és nem szereztek isko­lai gyakorlatot. Most az a törekvés, hogy az erre vo­natkozó miniszteri rendelet értelmében ezek a fiatalok egyetemi oktatók legalább (Folytatás a 2. oldalon) Jégzajlás (Fotó: Tompa)

Next