Egyetértés, 1923. január-április (5. évfolyam, 1-97. szám)

1923-03-21 / 65. szám

192* ral­ctu* 21.2 EGYETÉRTÉS Estek voltak azok az okok, ameee­lyek elhatározásomat eldöntötték és én abban a hitben és reményben vagyok, hogy a közérdek parancsa és az említett bizalom egész bizto­san fog vezetni engem azon az úton, amelyen most elindultam. Ezek előre bocsátása után mélyen tisztelt közgyűlés, méltóztassék az én szíves üdvözlésemet és nagyra­becsülésem kifejezését fogadni és egyben méltóztassék megengedni, hogy a lehelő rövidséggel megis­mertessem a mélyen tisztelt törvény­­hatósági bizottsággal az én politikai állásfoglalásomat. (Halljuk. Hall­juk !) A főispán politikai ideálja. Kijelentem, hogy gróf Bethlen Ist­ván miniszterelnök úrnak őszinte, igaz, hűséges és törhetetlen híve va­gyok. Az ő politikája az én politi­kám is. Azt a politikát követem, melynek végcélja a területileg inte­ger és független Magyarország, melyben a szabad és boldog ma­gyar nemzetre a magyar szent ko­rona dicsőséges fénye ragyog le. Ez volt ifjúkori álmom, ma is ez az én politikai ideálom, ezért küzdöttem eddig is, ezért fogok küzdeni ez­után is. A szent végcél. Ezt a végcélt oly szentnek, oly magasztosnak és felségesnek s egye­düli magyarnak tartom, hogy én egyszerűen nem is hiszem, hogy volna magyar ember a világon, aki ezt a végcélt ne vallaná egyúttal a magáénak is , egyszerűen el se tudom képzelni, hogy magyar és ma­gyar között e végcél tekintetében különbség volna. Azt megengedem, hogy az eszkö­zök, melyekkel ki-ki e célt elérni akarja, lehetnek különbözők, lehet ezeknek helyessége fölött vitának is helye, szóval az eszközök lehet­nek vitásak, de maga a végcél nem lehet vitás soha. A magyar nemzet összesített erejére van szükség. -Mélyen tisztelt Törvényhatósági Bizottság ! - Igen messzire kellene mennem s szíves türelmüket nagyon is­­hosszasan kellene igénybe ven­nem, ha én­ a jelen alkalommal ap­rólékosan felsorolni akarnám az eszközöket, melyekkel az én véle­ményem szerint, ez a szent magyar ideál elérhető, aprólékosan felsorolni­­ akarnám, épen ezért méltóztassanak megengedni nekem, hogy én ezen alkalommal ezek közül csak arra a legáltalánosabb, de egyúttal legha­talmasabb eszközre mutassak rá, amellyel szerintem ez a cél, — ha­bár az ma szinte elérhetetlen tá­volságban az akadályok ezrein túl csillog felénk —­ a legteljesebb bi­zonyossággal a legrövidebb idő alatt elérhető ; viszont amely eszköz nél­kül ez a Cél soha­ soha m­eg nem va­lósítható, sőt meg se közelíthető. Ez az­ eszköz nem valami csoda­szer, hanem logikai szükségszerű­ség és semmi más, mint­­ a magyar nemzet összesített egységes ereje. Csak az egység menthet meg bennünket. Rettenetes összeomlásunk s nagy nemzeti szerencsétlenségünk meg­történte után ugyanis ma már tisz­tán áll előttünk, hogy a mi szörnyű katasztrófánkat a nemzeti erő szét­­züllése, elforgácsolódása és széthul­lása okozta. Mi sem természetesebb és mi sem­ logikusabb tehát, mint az, hogy ebből a rémes bajból csak a nemzeti erők összeszedése és egy­sége menthet meg bennünket. Ma már csak naiv lelkek számítanak idegen segítségre, ellenben minden reálisan­ gondolkodó ember jól tudja, hogy mi idegen segítségre nem szá­míthatunk, ez nincs és nem is lesz, nekünk barátaink nincsenek, csak kérlelhetetlen ellenségeink vannak, kiknek nem a mi feltámadásunk, ha­nem teljes és tökéletes pusztulásunk az érdeke, tehát mi nem számítha­tunk senki másra, csak az Istenre és saját magunk erejére s egy pil­lanatra se felejtsük, hogy ha mi ma­gunk nem segítünk magunkon, az Is­ten se segít rajtunk. Én szerintem tehát a leghatalma­­sabb eszközünk, mellyel a cél felé elindulhatunk s azt el is érhetjük, a magyar nemzet megmaradt erőinek összesítése és az említett legszen­tebb (?elvek szolgálatába való be­állítása. Rend, nyugalom, békés munka, jog, törvény, igazság. Miután rámutattam politikai vég­célomra miután megmutattam azt az eszközt is, mellyel a cél felé haladni kívánok, egyúttal megjelöltem azt a programmot is, melyet e székből kö­vetni kívánok, világos az én pro­­grammom, melyet e székből követni kívánok.­­ 1­­% Röviden kifejezve : Rendet, nyu­galmat, békés munkát, jogot, tör­vényt, igazságot s ezek eredménye­­ként békességet, egyetértést és őszi szótartást akarok s vármegyém te­rületén ezekért kívánok munkál­­kodni teljes szívemből, telkemből és minden erőmből. Legfőbb törekvésem az lesz, hogy a békesség, egyetértés és összetartás útjából elhárítsam a mesterséges akadályokat, mert az én felfogásom az, hogy a nemzeti nagy összefogás útjában fekvő akadályok nem ter­mészetes, hanem mesterséges aka­dályok, az én tapasztalatom szerint ugyanis minden magyar ember sze­reti és imádja hazáját. Vallásra, társadalmi osz­tályra tekintet nélkül... Én a nagy nemzeti ideál szolgá­latába szeretnék beállítani minden erőt, csak természetes tehát, hogy én vallására, társadalmi osztályára te­kintet nélkül örömmel és készséggel fogadom el mindenkinek a nemzet egyeteméhez való hűségét. Én nem a vallása, nem a foglalkozása és tár­sadalmi állása, hanem kizárólag be­csületessége és hazafias gondolko­zása szerint ítélem meg az embe­reket s nagy tisztelettel adózom mindenkinek, aki a nagy nemzeti ideálért becsületesen dolgozni és munkálkodni akar. Egyengetni fogja a társa­dalmi békétlenséget. Tisztában vagyok és azzal is a, közgyűlés, hogy a nagy nemzeti gondolatban való egyesülést rend­kívüli lankasztja és lohasztja az a rettenetesen nehéz és nyomasztó gazdasági helyzet nyomorúsága, a­melyben benne élünk. Tudom én azt nagyon jól, hogy egyik társadalmi osztály mint okolja a maga szomo­rú helyzetéért a másikat, sőt meg is értem, mert emberi természetünk­ben rejlik, hogy valahányszor a sorssal vagy magunkkal megelé­gedve nem vagyunk, mindig máso­kat kárhoztatunk. Én igyekszem a társadalmi bé­kétlenséget is egyengetni s engesz­telni. A tisztviselők és a többi társadalmi osztály. Jól ismerem a tisztviselő osztály rendkívül nehéz helyzetét s csodá­lom és bámulom,­­ hogy a minden­napi élet gyötrő gondjaiban mégis oly híven kitart a nemzeti gondolat mellett. Legyen meggyőződve a tiszt­viselő osztály, hogy abban a mun­kájában, mellyel anyagi helyzetét akarja, megjavítani, maga mellett ■talál. Ismerem a földmivelő gazdatársa­­dalom áldozatkészségét. Tudom­ azt is, hogy mily súlyos terheket visel s boldog vagyok, hogy mégis a nem­zeti gondolatban látom őket, ők is bizton számíthatnak az én támoga­tás­omra. Az ország újjáépítésének nagy munkájában én nélkülözhetetlennek és rendkívül értékesek tartom az iparos és kereskedő osztály teljes részvételét, is. Tudom, hogy inga­dozó pénzügyi helyzetünk mily kép­telen és mily nehéz helyzetbe tartja őket, jogos és méltányos kívánsá­gaik én nálam megértésre találnak. A munkások ereje is kell. Én teljes mértékben számítok úgy a mezőgazdasági, mint az ipari mun­kások erejére is. Hiszen ha valaki érzi, ők érzik legjobban, hogy cson­ka Magyarország nem ország s az egész ország nélkül életök csak tengődés és kínlódás. Én őket is kérem, hogy szeressék a hazát,­­ mert hiszen az ő számukra sincs a nagy világon e kívül hely s ők se felejtsék el, hogy bármennyire nagyszerű dolog is az egész világ haladásán lelkesülni, a mi lelkesü­lésünk eredményes csak úgy lehet, ha a magyar nemzet bodogulásárt dolgozunk s a fényes ábrándot, a mely az egész világot paradicsom­má akarja varászolni, csak az által közelíthetjük meg leginkább, ha munkánkkal elsősorban azt a földet tesszük a boldogság kertjévé, me­lyet a sors nekünk adott, nekünk juttatott. Én nálam, aki egész éle­temet szorgos munkában töltöttem, senki sem szeretheti, senki sem be­csülheti jobban a munkásembereket, én hozzám tehát a legteljesebb bi­zalommal fordulhatnak ügyeikben, bajaikban. Ezekkel az elvekkel ilyen úton­­módon akarok, 1. közgyűlés a társa­dalmi békességen, egyetértésen és összetartáson dolgozni és munkál­kodni. A város és lakosai érdekeiért. Most miután már nemcsak poli­tikai végcélomat, nemcsak legfőbb eszközömet, hanem eszközöm meg­szerzésének módozatát is bemutat­tam s ha ezekhez hozzáfűzöm még azt is, hogy az én hatáskörömbe tartozó ügyekben a jog, a törvény, igazság és méltányosság soha el nem évülhető szent eszméit kívánom a legteljesebb mértékben megvaló­sítani s ha kijelentem még azt is, hogy a nemzeti ideál mellett egy pil­lanatra sem tévesztem szem elől e nagymuta és nagy jövőre hivatott város minden rendű lakosainak kulturális, gazdasági és szociális ér­dekét, azt hiszem tisztán áll a mé­lyen tisztelt törvényhatóság előtt az én programom, sőt tisztán áll az is, hogy én a főispáni székben nem a méltóságot, hanem az ország, a nemzet s a város nagy érdekeiért a soha meg nem szűnő szorgos munkának nehéz terhet vettem a vállaimra, így bizton hiszem, hogy e munkához a mélyen tisztelt tör­vényhatósági bizottság bizalmát,­­ őszinte támogatását és értékes se­gítségét remélhettem és megnyerhe­tem. A beszédet zajos taps, éljenzés kö­vette. A tanács és tiszt­viselőkar üdvözlete. A telkes hangulat lecsillapultával Csóka Sámuel polgármester-helyet­tes emelkedett szólásra s a városi tanács és tisztviselőkar nevében üd­vözölte az uj főispánt s odaadó, mindenkor készséges támogatásá­­ról biztosította s törekvéseire, mű­ködésére Isten állását kérte. Be­szédében­­többek közt ezeket mon­dotta : -- Ha a gondok, súlyos megpró­báltatások, eldarabolt hazánk sorsa felett panaszunkat ajkunkra újra és újra vissza is hozzák : nem szabad engednünk, hogy csüggedésre haj­lítsanak bennünket. Nem szabad,­­ mert a reánk váró munka sürgős s vágyaink egyetlen célja halasztást nem tűrhet. S itt, ebben a munká­ban, ennek a célnak elérésére irá­nyuló törekvésünkben meg kell sem­misülni végre az egyéni és a párt­érdekeknek s végre egymás megér­tésében, erős hittel, bizalommal, tel­jes elszántsággal, a legmesszebb­menő áldozatkészséggel, vállat váll­hoz vetve együtt kell működnie mindenkinek, legyen az bármelyik politikai párthoz, társadalmi osz­tályhoz, vallásfelekezethez tartozó, ha magyarnak vallja magát! A törvényhatóság üdvözlete. Általános nagy figyelem köze­pette emelkedett szólásra Szent­­péteri Kun Béla dr. egyetemi ta­nár aki a törvényhatósági bizott­ság nevében szólt az uj főispán­hoz. Szentpéteri Kun Béla dr. a kö­vetkező, formában szép és tarta­lomban szép és magas szárnya­lású beszédet intézett Radházy Zsigmond dr. főispánhoz : Méltóságos Főispán Ur! Ne gondolja Méltóságod a szíve­sen fogadás csekélyebb fokának, hogy a város közönsége részéről nem jellegzetesen debreczeni ember mondja az „Isten hozottat “. Sőt van ebben valamely szimbolikus külön üdvözlés és ígéret Méltóságod irá­nyában épen az ős-debreczeniek ré­széről. A magyar ember ugyanis a legkedvesebb kötelességének, a házi­gazdái feladatnak végzését csak arra bízza rá, akit a családjához számít. Amikor tehát a város lakosságának­ és e törvényhatósági bizottságnak egyaránt többséget tevő debreczeni polgárok engem, aki csak érzéseim útján s nem születés vagy családi kapcsolatok révén vagyok debre­czeni, állítottak ide szószólójukul, ezzel a szokásos tiszteletadás mel­lett azt is mondják Méltóságodnak, hogy im a debreczeni polgárság nem olyan zárkózott, amilyennek a nem ismerők hirdetik, és aki az utat a szívekhez megtalálja, azt úgy szeretik itt, mint a családja körében. Ezt a megértést és szeretetet épen Méltóságoddal vonatkozásban bő­ven van okunk remélni. Méltóságod, mint a Hajdúság fia és Alma-Mate­rünk neveltje jól ismeri az itteni vi­szonyokat. Tudja jól, hogy Debreczen nem egy a hajdú föld­del és a debreczeni polgárnak történelmi alapokon kifejtett típusa sokban egészen más, mint a hajdúé , de a kettő között van számos közös vo­nás és aki az egyiknek körében ott­hon volt, nem érezheti magát a má­sik társaságában sem idegenül. A debreczeni polgárok ép úgy, mint a hajdúk, nagyobb részt a ma­gyar nemzetnek ahoz a társadalmi rétegéhez tartoznak, amelyet ma — sokan becézve — sokan kicsinyeivé, sokan titkolatlan ellenszenvvel, de sohasem egészen találóan — kis­gazda osztálynak szoktak nevezni. Méltóságod, aki munkás életének ja­varészét ennek az osztálynak köré­ben töltötte, aki tehát nem könyvtár­­szobák, hivatali irodák vagy­ kaszi­nó­termek ablaküvegén át, hanem közvetlen tapasztalásból ismeri azt, jól tudja, hogy izzó magyarság, anyagi függetlenség, ezzel kapcsola­tos gerincesség, politikai elvhűség, a régihez való szilárd ragaszkodás, de a megértett úrnak sokszor meg­lepő, olykor áldozatos elfogadása, sőt jórészt még a műveltség foka te­kintetében is, ez a társadalmi osz­tály áll körülbelül legközelebb a zö­méhez annak az 1848 előtti magyar nemzetnek, amelynek tagjait javulni kívánó kortársak gúnyolhatták Pató Pálnak, Rák Bencének, vagy Furkó Tamásnak, de amelyről a történelem távlatán keresztül csak a nemértés, vagy a nemzeti érzésnek a hiányos­sága szólhat becsmérléssel és amely­re alkalmazhatjuk a költő mondá­sát : „Rothadjon el a nyelv, mely Téged profanál“. Amint 1848-ig, majd ezer éven át a szabad és mindenki­től független nemesség volt ennek a nemzetnek fenntartója, alkotmányá­nak felépítője és megvédője, úgy most, a mi sajátos viszonyaink kö­zött a gazda társadalom az, amelyre a nemzetfen tartás nagy és dicsősé­ges feladata első­sorban vár. Jaj volna ennek a nemzetnek és igazán kétségbe kellene esni a­­sorsa felől, ha a haza födjét biró vérbeli ma­gyarság nem volna kész, vagy nem volna alkalmas az 1848 előtti „po­pulus Werbeeianus“ nagyszerű mun­kájának vállalására és végzésére. Méltóságod tudja jól, hogy legfel­jebb az alkalmasság vár fejlesztésre, a készség fogyatkozás nélküli. Azt még a mostani, hamis jelszavakkal teli korszakban is könnyű belátni, hogy azok, akiknek anyagi helyze­tük, foglalkozásuk, műveltségi álla­potuk százszoros erővel rúgja a fü­lébe az „k­i élned, halnod kell““ pa­rancsát, nem lehetnek hűtlenek a hazához, árulói nemzetünknek, rom­bolói a létük alapjául szolgáló pol­gári rendnek, még akkor sem, ha az álöröklés ezer meg ezer idegszállal nem kötné egész valójukat a ma­gyarsághoz. Aki meg itt Debreczenben él — már értem, ha nemcsak testileg él itt, hanem mindenestől, a lelkével is — annak akármilyen fa­jú, hitű, szár­mazású, foglalkozású, kemény ma­gyarrá kell acélosodni. Itt, a Kos­suth Lajos fővárosában, a Nagy­templom mentén, ahol sok más jeles között egy Könyves Tóth Mihály, egy Révész Imre hirdette az igét, a kollégium körül, amelyből a messze hirű oktatókon kívül a nagy tanít­ványok lelke szól felé, “ a Csoko­naié, aki megkérdezi Mérnök­e a magyar nevet korcs­­■ létünkre Elpirulás nélkül felvenni nyelvünkre, — a Kölcseyé, aki azt harsogja : A haza minden előtt! —

Next