Élelmezési Dolgozó, 1958 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

Mi az eredménye, a hibája, s mi a tennivaló­ ­m Az újítási rendelet felülvizsgálatának üzemi tapasztalatai __ Az ÉDOSZ és az Élelmezés­ügyi Minisztérium az elmúlt hetekben 30 élelmiszeripari üzem újítási mozgalmát és ügyintézését vizsgálta felül, hogy ellenőrizze a múlt évben megjelent újítási rendelet he­lyes alkalmazását és tanulmá­nyozza annak hatását. Bár az eddigi tapasztalatok nem nyújthatnak alapot a vég­leges értékelésre, azt leszögez­hetjük: egyelőre nem hozott sokat az új rendelet. A rendelet elveiben és részle­teiben is, sok új dolgot tartal­maz. Lehetőséget nyújt a to­vábbfejlődésre és törvénye­sebbé teszi az újítói jogot. Az újítók kedvezőbb díjazásával, a bürokráciamentesebb ügyin­tézéssel általános fellendülést ígér. Kitűnt azonban, hogy ezt a rendelet egyedül nem bizto­síthatja. Emberek kellenek hozzá, akik ezeket helyesen alkalmazzák, érvényre juttat­­já­k. Sajnos kiderült, hogy a ve­zetők, a vállalatok dolgozói és sok helyen ma­guk az újítási előadók sem ismerik eléggé a rendeletet, s az ügyintézésben zavarok, szabálytalanságok merülnek fel. A rendelet, amely a válla­lati önállóságot természetsze­rűen beépítette a szabályozá­sokba, nem hozott pozitív ered­ményeket. A szerződések jó­részt egyoldalúak és a meg­egyezéses elv helyében a diktált díjmegállapítás maradt A szerződés így nem egyéb, mint egy nyugta olyan összegről, amelyet az újító teljes kiegyen­lítésül évett. A legszomorúbb tapasztalat, hogy az újítási előadók formá­lis kijelölése, egyéb munkák­kal való leterhelésük a korábbi helyzethez képest alig változott. A Kecskeméti Baromfifeldol­gozó V. újítási előadójának például 7 egyéb munkaköre van. A rendelet nem ismerésé­ből is sok baj adódik. Például a Budapesti Hántoló Malom­ban egyáltalán nem kötnek szerződést és aránylag jelentős újítási javaslatoknál minden felülvizsgálat, kalkuláció nél­kül 100—200 Ft-os díjat fizet­nek ki és még jó, ha hozzá nem tették ,ez sem járna, mert kötelessége lett volna az újítást megvalósítani!" (Az örökös „munkaköri kötelesség" problémája!) A „borravaló"-rendszer tovább dívik Ezt tapasztaltuk a Lágym­á­­nyosi Dohánygyárban, a Buda­pesti Csokoládégyárban és másutt. Ennek nem a rendelet, vagy a szerződéskötési forma az oka. Parázs viták mellett ki-ki egyéni véleménye szerint dönt afelett, hogy az előkerülő javaslat újítás-e, vagy nemé! A Kelenföldi Tejipari Vállalat­nál, a Budafoki Szeszgyárban igen sok az úgynevezett esz­mei díj, vagyis kalkulációs dí­jazás alig van. Általános tapasztalat, hogy az üzemi bizottságok nem is­merték fel: az új rendelet mennyire fontos, sok tekintet­ben döntő szerephez juttatta a helyi szakszervezeteket. Az el­utasított javaslatokkal a szak­­szervezet kevés helyen foglal­kozott, holott az új rendeletben ez az egyetlen jogorvoslati fó­rum. A közreműködői díj elég ritkán fordul elő, az üzemi dol­gozók alig tudnak létezéséről. Az új rendelet 50—100 száza­lékra emelte a közreműködői díjat, hogy nagyobb legyen az ösztönzés. Sajnos, még így sem sikerült elérni a célt. Vélemé­nyünk szerint az üzem minden dolgozóját érdekeltté kell ten­­­­ni az újítások megvalósításá­ban. Az újítások elterjesztése magukra az újítókra hárul je­lenleg­, mert nincs megfelelő­­ tapasztalatcsere. Ha kisebb számban is, de ta­láltunk jó vállalatokat is. Ilyen például a Bt. Hűtőipari V., a Kecskeméti Borforgalmi Vál­lalat, az Elida Szappangyár, a Budafoki Szesz- és Élesztőgyár és mások. Itt már van képzett, rátermett újítási előadó. A vállalat vezetői foglalkoz­nak az újítókkal és az újítá­sokkal. Az ügyintézés, a díja­zás kifizetése rendben folyik. Az üzemi bizottság eleget tesz társadalmi, ellenőrzési kötele­zettségének. Ilyen helyeken rendszerint van állandó újítá­si feladatterv. A Győri Keksz- és Ostyagyár­ban maga a főkönyvelő szor­galmazza, hogy vegyenek fel az újítási feladattervbe egy ál­tala megjelölt anyagveszteség csökkentési megoldást, sőt er­re, a rendeletben biztosított jutalom kitűzését is javasol­ta. Már e rövid felülvizsgálat is felvetett néhány fontos tanul­ságot, ami számunkra meg­szabja a fő tennivalókat. A legfontosabb teendőket a kö­vetkezőkben látjuk: Az év első munkanapján az élelmiszeripari gépgyárban Amment István szerelő lakatos a 3000 literes sajtkeverő lég­­szerelésén dolgozik. Az újítási előadókat gondosabban kell kiválasztani Nekik jól kell ismerniük el­sősorban a rendeleteket, a szak­mát és a dolgozókat. Az újítási előadók részére megfelelő idő­tartammal tanfolyamot kell szervezni, s a rendeletben elő­írt szakvizsgát le kell tenniök. Az újítási rendeleteket és az ez­zel kapcsolatos pénzügyi sza­bályozásokat a vezetőknek ala­posan meg kell ismerni. Úgy a rendelet ismertetése, mint az ügyintézés módjainak helyes megszervezésébe a szakszervezet megbízottait is be kell vonni, sőt a rendszeres oktatásban az üzemi bizottság kiküldöttjeinek is részt kell venni. A szakszervezetek fel­adata, hogy az újítási rende­letnek az őket érintő intézke­déseiről az üzem dolgozóit is , tájékoztassák. Fokozni kell az­­ igazgatóságoknak és a szak­szervezetnek a vállalati ellen­őrzést. Hibát követnénk el, ha azt hinnénk: van jó rendeletünk és ennek hatására az újítói te­vékenység most már magától erőteljessé válik. Tudnunk kell, hogy az újítás tömegméretű kibontakozásában jelentkezik igazi hasznossága. Rajtunk áll, hogy hasznosítsuk dolgozóink újítói segítőkészségét. Forschner László HATVAN NAP A SZOVJETUNIÓBAN — A szakszervezetekről, üzemekről és emberekről —­ ­ szakszervezetek szerepe,­­és súlya, te­kintélye nálunk is sokat nőtt az utóbbi időben. A Szovjetunióban azonban sokkal nagyobb a szakszer­vezetek tekintélye a gazdasági és a társadalmi élet minden területén, mint Magyar­­országon. Magyarázhatnánk ezt azzal, hogy általában több joguk is van. Vitás ügyekben például a szakszervezeti bizott­ság az utolsó fórum. (Döntései ellen fellebbezésnek helye nincs.) Mégsem ez a döntő! A szovjet szakszervezetek ered­ményes munkájukkal alapoz­ták meg tekintélyeiket. Bárhol jártunk, mindenütt­­— szerényen ugyan —, de büszkén számoltak be arról, hogy az elmúlt évek jó mun­kája eredményeképpen meny­nyit fejlődött, bővült az üzem, hogy fejlődött a dolgozókról való szociális, kulturális gon­doskodás. S mindebben benne van a szakszervezet eredmé­nyes tevékenysége. Hogyan dolgoznak a szovjet szakszervezetek? A vezetést most szervezték et oly módon, hogy az üzemeket közvetlenül a területi szervek irányítják és a területi szerve­ket a helyben levő megyei, illetve köztársasági szaktaná­csok. Korábban — a rend­szerint igen távollevő — szak­mai­­központi vezetőség irányí­tott. A szovjet szakszervezetek a társadalmi munkások széles, sokat dolgozó hálózatával ren­delkeznek. A szakszervezeti bizottságok éppen úgy, mint a nagyobb műhelybizottságok, különböző munkabizottságok (bér, társadalombiztosítás, munkavédelem stb.) segítségé­vel dolgoznak. A munka zömét azonban a bizalmi csoport, s a bizalmi vezetésével a válasz­tott társadalombiztosítási, munkavédelmi és kulturális megbízottak végzik. Amikor például a Moszkvai Autógyár­ban részt vettünk egy bizalmi csoport választási gyűlésén, a kulturális megbízottat éppen leváltották, mert kevés cso­portos látogatást szervezett kiállításra, színházba és egyéb előadásokra. I­gen nagy gondot fordítanak a munkaverse­nyre. A dol­gozók jól tudják, hogy milyen gazdasági eredmények mellett milyen mértékben fejlesztik üzemüket, s ettől függően mennyit fordíthatnak kulturá­lis, szociális, sport célokra, mennyi kedvezményes, illetve ingyenes szanatóriumi és üdülő beutalót kapnak a vál­lalattól. S a gazdasági ered­mények szabják meg a jutal­mazást is. Meg kell mondani: az üzemek jó eredményei alap­ján hatalmas összegű igazga­tói alapokat kapnak a vállala­tok. A társadalombiztosítási tevé­kenységet az egyes üzemek önállóan, költségvetés alapján végzik. Nagyon fejlett a mun­kavédelem. Igen kevés a bal­eset, mert az anyagmozgatás úgyszólván teljesen gépesített futószalagrendszerű, a közle­kedési útvonalak szabadok, a munkások szinte csak a gépek működését ellenőrzik. Nagyon nagy gondot fordítanak a munkahelyeik jó kivilágítására, védőberendezésekre. Fejlett a szellőzőberendezések hálózata, jól fűtöttek a munkahelyek, a gyakran nyíló ajtóknál pedig meleg légfüggöny akadályozza a hideg beáramlását. Igen alapos a munkavédelmi ellen­őrzés, amelyet elsősorban az üzemi munkavédelmi hálózat lát el , hány üzemben megfordul­ha­tunk, a dolgozóknak több mint a fele tanult valamit. Igen sokan esti egyetemre, technikumra vagy az üzemi általános iskolák felső tan­folyamaira, szaktanfolyamok­ra járnak. Sokan második szakmát tanulnak. Ennek kö­vetkezménye, hogy a munká­sok számához viszonyítva ma sehol a világon nincs annyi mérnök, technikus, mint a Szovjetunióban. Az üzemek és területek szakszervezeti művelődési házai igen látogatottak és sok­oldalú kulturális lehetőséget biztosítanak. Minden kultúr­­otthonban — ahol csak jár­tunk — sok helyiséget biztosí­tottak a gyermekeknek, ahol művészeti, képzőművészeti és a legkülönbözőbb modellező, rádiós, szabó-varró stb. szak­körökben szakképzett vezetők foglalkoznak a gyermekekkel. A felnőtteknek a legkülön­bözőbb szakmai társadalomtu­dományi, tájékoztató előadá­­sokat tartanak. Színház, mo­zi, könyvtár, olvasóterem, ta­nulószoba, tánchelyiség áll rendelkezésükre. Néhány szót a munkások fegyelmezettségéről. Néhány gyárban érdeklődtünk: hogyan leplezik le a lógósokat, a táp­pénzcsalókat? Azt a választ kaptuk, hogy emlékezetük óta ilyen nem fordult elő náluk. Hasonlóképpen megbecsülik a társadalmi tulajdont is. Ter­mészetesen előfordulnak azért ott is fegyelmezetlenségek, de a legtöbb esetben fegyelmi büntetés nélkül — a kollektíva nevelő erejével — jó útra térí­tik a hibázókat,­­ végül a szovjet emberek­ről. Mindenütt nagyon barátságosan fogadtak minket. Szerény, megelégedett és lel­kes emberekkel találkoztunk mindenhol, akik a második világháború szörnyű pusztítása után gyönyörű új városokat és olyan gyárakat építettek, amelyek a kommunizmus nagy építkezéseiként ismeretesek. Eredményeiket látjá­k. Meg­elégedettek az életszínvonal fokozatos emelkedésével. Csak egy kívánságuk van : békét akarnak, s ezért ki-ki a maga területén mindent meg is tesz. Csutorka Lajos, az ÉDOSZ titkára Az élelmiszeripar új intézménye — a közgazdasági kutatócsoport Az Élelmezésügyi Minisztérium kollégiuma határozata szerint a kutatóintézetek mellett közgazdasági kutatócsoport alakult a múlt év során. Feladata elsősorban az, hogy a tech­nikai kutatásokkal kapcsolatosan gazdasági értékelést, gazdaságossági számításokat vé­gezzen, s hogy az élelmiszeripart érintő köz­­gazdasági kérdéseket vizsgálja.­ ­A közgazdaság­ kutatócsoport eddigi működése során elkészítette a polifermentumos kenyérgyártá­si eljárás gazdasági értékelését, foglalkozott az ioncserélő műgyanták cukoripari alkalma­zásával, jelenleg pedig a pektingyártás, a ta­karmányélesztőgyártás, a búzaszeletelőgép al­kalmazásának gazdasági számításait végzi. A csoport megkezdte a tejtermelés és tejforga­lom elemzését, ezzel kapcsolatosan országos adatfelvétel folyik. A feldolgozott és elemzett adatok nagy segítséget nyújtanak majd a tej­ipar fejlesztési terveinek kidolgozásához. Már az eddig végzett munkának is van néhány általánosítható tapasztalata. Az egyik ilyen, hogy már a technikai kutatások meg­kezdése előtt szükséges a várható gazdasági eredmény hozzávetőleges kiszámítása és a kutatások befejezése után elvégzendő gazda­sági értékelés tematikájának kidolgozása. Egy másik tapasztalat az, hogy a gazdasági ér­tékelés elkészítése lehetetlen a téma mű­szaki vonatkozásainak elég alapos megisme­rése nélkül. Miután ez nem csekély időt vesz igénybe, kívánatos lenne, hogy a köz­gazdászok a jövőben a kutatómunka kezde­tétől szoros kapcsolatot tartsanak fenn a technikai kutatást végző munkatársakkal és folyamatosan, ismerjék meg a témát. Ebben az esetben a gazdasági értékelés a kutatás befejezése után, késedelem nélkül lenne el­készíthető. Elképzelhető olyan módszer is, hogy a gazdasági értékelést műszaki és köz­­gazdasági szakemberekből álló munkacsoport végzi el. Ezt a módszert alkalmunk lesz ki­próbálni néhány olyan esetben, amikor a számításokat az illetékes kutatóintézet és a közgazdasági csoport együttesen végzi. Ilyen lesz a magasfrekvenciás szárítás alkalmazá­sa a dohányiparban, az Aspergillus orszat használata a sütő- és szesziparban stb. Mint várható volt, előfordult olyan eset is amikor nem volt egyetértés a kutatási ered­mény értékelésében a kutatók és a közgaz­­dászok között. Véleményem szerint, ezek a viták általában egyértelműen eldönthetők, hiszen a gazdasági értékelés számításai el­­lenőrizhetők és megvitathatók. Olyan kuta­tási eredmény azonban, amely az adott idő­szakban, vagy perspektívában nem ad gaz­­daság­i eredményt, lehet eredmény új össze­függések, új analitikai módszerek megisme­rése szempontjából, de ipari hasznosítása szempontjából még nem eredmény. Ezért szükséges, hogy a közgazdasági véle­ményeket megfelelő körben ugyanúgy meg­vitassák, mint a technikai kutatások ered­ményeit. A kutatóintézetek általában érdeklődést mutatnak a közgazdasági munka iránt és nem kétséges, hogy ez az érdeklődés, a köz­­gazdasági és műszaki szakemberek együtt­működése kedvező lesz az élelmiszeripar fej­lesztése szempontjából.­ Lényeges azonban, hogy a döntéseknél valóban figyelembe is vegyék a közgazdászok véleményét. Gerő György, a közgazdasági kutatócsoport vezetőj« A szakosztályi kérdésről LAPUNK HASÁBJAIN vita folyt a szakosztályokról. Neh­­rer és Szekula elvtársak he­lyes érveket sorakoztattak fel az ipari szervezkedés mellett. Meggyőzően bizonyították, hogy az ipari szervezkedésre való áttérés helyes, időszerű és elkerülhetetlen volt. Ámde ebből nem következik, hogy az áttérésnél nem lehettünk vol­na figyelmesebbek, nem tart­hattunk volna meg többet a régi formából. Hibáztunk abban, hogy nem elég figyelmesen és tisztelet­teljesen kezeltük az egyes szakmai szervezetekhez fűződő tradíciókat. Ezt érzi Wiener elvtáns, s ha ezt szóváteszi, igaza van. De nincs igaza, ha a szakosztályokat a régi érte­lemben, a régi hatáskörrel és szereppel kívánná újraéleszte­ni. Az idő, a fejlődés ezen már túlhaladt. Aminthogy meg­valósíthatatlan az a kívánsága is, hogyha valaki­­ tartozzék a 16 szakma bármelyikéhez — egy-egy kérdésben a szakszer­vezethez fordul, minden eset­ben feltétlenül szakmabelivel tárgyalhasson. Hiszen a szak­­szervezeti tevékenység ma oly sokoldalú — bér, kultúra, munkavédelem, stb. — s ezek közül mindegyik sok hozzáér­tést követel a szakszervezeti vezetőtől, akinek mindenek­előtt ezekben kell szakismeret­tel bírnia, s csak másodsorban jön számításba, hogy melyik szakmához tartozik. HA WIENER ELVTÁRS, mint régi szakmai szakszerve­zetben nevelkedett ember úgy látja, hogy a szakszervezeti élet bizonyos értelemben el­­színtelenedett, ebben igaza van. De hiba lenne ezért az ipari szervezkedést okolni. Az elmúlt évek általános politikai­­hibáival függött össze, hogy a munkásosztály legátfogóbb tö­megszervezeteinek szerepe jó­formán csak a párt- és kor­mányhatározatok végrehajtá­sára csökkent. Az 1950. júliusi párthatáro­zatnak is része volt abban, hogy a párt és állami vezetők, s még inkább a kisebb tiszt­ségviselők mint a szindikaliz­­mus gyűjtőmedencéjére, amo­lyan szükséges rosszra tekin­tettek a szakszervezetekre. Az általános helyzetből követke­zett, hogy a szakszervezetek belső élete megfakult, csorbát szenvedett a szakszervezeti de­mokrácia, s ezzel együtt csök­kent a társadalmi munka sze­repe, jelentősége. A szakszer­vezeti emberek maguk sem érezték, hogy a szakszervezet­ben dolgozni dicsőség. Túlsá­gosan egyoldalúvá vált a ne­velőmunka, elszakadt az élet-­­től, a munkástömegeket fog­lalkoztató égető kérdésektől. SZERINTEM HELYTELEN így tenni fel a kérdést: „ipari szervezkedés, vagy szakosztá­lyok” — mintha az egyik tel­jesen kizárná a másikat. A kettő megfér egymással, de úgy, hogy az ipari szervezke­dés átfogó elvének kell aláren­delni a szakosztályokat. Minthogy azonban nem a ré­gi szakosztályok egyszerű fel­élesztéséről van szó, hanem az új történelmi és szervezeti fel­tételeknek megfelelő formákat keresünk, szükségképpen csak a gyakorlat tapasztalatai alap­­ján találhatjuk meg a helyes, tartós formát. Amíg tehát 82 élet, a tapasztalat próbáját ki nem állta, nem állíthatjuk tel­jes biztonsággal, hogy csakis a jelenlegi forma az egyedül célravezető, csakis ez időtálló. Bármilyen formát találjunk is azonban, annak a szakszer­vezetek fő feladatát kell szol­gálnia, s ez­ a legszorosabb kapcsolat a dolgozó tömegek­kel. S e kapcsolat erősítésének legfontosabb, eszköze a szak­szervezeti demokrácia. A gyámkodás, a demokrácia meg­sértése lényegében bizalmat­lanság a munkások iránt. E demokrácia érvényesülése, ki­­szélesítése pedig megkönnyíti a szakszervezetek nevelő tevé­kenységét, megkönnyíti, hogy az emberek saját akaratukból meggyőződésüket követve ve­gyenek részt a közös ügyek in­tézésében, s kezdeményezéseik­kel gyorsítsák a szocializmus építését. A JELENLEGI SZAKMAI BIZOTTSÁGOK alkalmasak lehetnek a munkásdemokrácia, a szakszervezeti demokrácia erősítésére, elmélyítésére. A mi számunkra ebben van jelentő­ségük, s ez szabja meg hatá­rukat is. A szakmai bizottságokkal szemben tehát az a követel­mény, hogy maximálisan fej­lesszék a szakszervezeti de­mokráciát, vonjanak be és fog­lalkoztassanak minél több em­bert, akiknek véleménye, sza­va találjon meghallgatásra egészen addig, ameddig ez az ipari szervezetet erősíti, s nem vezet az egység megbontására. Egységes, erős ipari szerve­zet, demokratikusan felépített jól működő szakmai bizottsá­gok, nem ellentmondanak egy­másnak, hanem az egyik ki­egészíti a másikat, egyik a má­siknak a feltétele. Fonó György NEM IS VICC Sok balesetet okoz a hordók szabálytalan gurítása. — Jó szórakozás lehet ez a hordógurítás. — Talán kérdezze meg attól, aki ott a bokáját fogja.

Next