Élelmezési Dolgozó, 1985 (78. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
Nyikolaj Pavlovics Krivcsej remekül érezte magát a búcsúesten. — Erre minden okom megvan. Először is: kitűnő barátokat találtam a vállalatnál, amelynek kiváló dolgozója lettem. Ez a második ok. De van egy harmadik is, talán a legfontosabb: megismerkedhettem az itteni gyártási eljárásokkal, s nem kevésbé a termékekkel is. Az előzőkhöz tudni kell néhány dolgot. Az egyik: lassan negyedszázada lesz, hogy az ukrajnai Herszon és Zala testvérmegyei kapcsolatra lépett egymással. Azóta nem kevés herszoni lakik a Zalaegerszeg utcában, s a zalai székvárosnak is van egy Herszon kerülete. Azóta több százra tehető azok száma, akik kölcsönösen meglátogatták és megszerették egymást, akik kicserélték tapasztalataikat a termelésről, a mozgalmi életről, a kultúráról. Nemrég Eke Jánosnak, a Zala megyei Tejipari Vállalat igazgatójának vezetésével vállalati küldöttség vezérigazgatójával az élen ugyancsak küldöttség viszonozta a látogatást. A felvétel a kitüntetés után készült Olga Ivanovna Petrenkóról, Nyikolaj Pavlovics Krivosejről és Olga Ivanovna Lukjanenkóról. Bájos, szép arcú teremtés Olga Lukjanenko sajtmester. — Jaj, hát melyik élményemről beszéljek? Mert az annyi, de annyi van, hogy otthon is alig győzöm majd mesélni heteken át. Magának pár perc alatt mit mondjak? Mint szakember, természetesen a sajtgyártásra figyeltem. Tudom, hogy a nyugatiak viszik mint a cukrot, tehát akkor kell valami titkának lenni, így gondoltam. De kiderült, hogy nincs itt semmi titok: fegyelmezetten, a gyártási eljárás szigorú betartásával kell dolgozni. Meg, persze kitalálni új ízeket. Ezt az ötletet otthon feltétlenül megvalósítjuk, talán épp a Zala sajttal, mert ugye, ez lenne a legjobb elnevezés. — Remeknek tartom a sokféle krémtúrót. Gondolom, nálunk is sikere lehetne ilyesféle dolgoknak — toldotta meg a másik Olga, a komoly szakember benyomását keltő Petrenko. Egyébként épp arról beszéltünk Nyikolaj Pavloviccsal, hogy pár hónap múlva meghívunk Zalából egy sajtmestert, segítsen nekünk. Újra Krivosej elvtársé a szó: — Amikor Eke elvtárs nálunk járt, hozott magával kóstolót. Az egyik sajt nagyon ízlett, azt akarjuk nálunk is meghonosítani. Egyébként a herszoniak sem jöttek üres kézzel. Hoztak magukkal jópár sajtmintát, s hozzá herszoni — leginkább a kiskunságihoz hasonló zamatú — bort. A zalai szakemberek véleménye szerint a herszoni sajt is nagyon finom, legföljebb az ízválasztékot lehetne bővíteni. Nyikolaj Pavlovics Krivcsej nem először jár hazánkban. — No, akkor nem volt annyira vendégszerető ez a föld. Akkor mindenütt aknák, gránátok robbantak, lőttek ránk. Nagykanizsa környékén is harcoltam. Amikor megkoszorúztuk hősi halált halt bajtársaim emlékművét, úgy megrohantak az emlékek, hogy csak nehezen tértem vissza a mai valóságba. Ami azt bizonyítja most nekem, hogy érdemes volt harcolni a német és a magyar fasizmus ellen, s legyőzni ezt. Bármerre jártunk az eltelt egy hét alatt, bárkivel is beszélgettünk, csakis erre a végkövetkeztetésre jutottam. Nézzen ide, épp most tüntettek ki bennünket ezzel a jelvénnyel, amely mindkettőnk, a szovjet és a magyar nép közös jelképe: az ötágú vörös csillag. Hirtelen nagyot csillan a szeme. — No de mit beszélgetünk itt? Koccintsunk a közös barátságra, aztán kérjük föl szép lányainkat. Olyan jó zene szól, hogy nincs nyugtom. S korát meghazudtoló fürgeséggel perdíti hölgyét , a tejipari vállalat dolgozóját. Ferencz Győző Pavlovics Krivosej Negyven év után ismét Zalában Hogy jobban megismerjük egymást Olasz szakszervezeti vezetők látogatása A szüntelenül fejlődő szakszervezeti külföldi kapcsolatok sorát december elején az olasz testvérszakszervezet háromtagú delegációjának budapesti látogatása gazdagította. A több napos ittlét fő célja olyan együttműködés létrehozása, mely a két szervezet közötti rendszeres tapasztalatcserét alapozza meg. Ebből az alkalomból határozták el, hogy 1985-ben közös szemináriumot rendez a két testvérszakszervezet Rómában az aktuális érdekképviseleti és érdekvédelmi tennivalók megbeszélése céljából. Az olasz delegáció látogatása során több élelmezésipari üzemet is felkeresett. Jártak a szentendrei új kenyérgyárban és megismerkedtek a Pest megyei Pincegazdaság szentendrei üdítőitalgyártó üzemének munkájával és ellátogattak a Hungarovin pezsgőgyárába. Az üzemlátogatásokon találkoztak szakszervezeti tisztségviselőkkel és ismerkedtek a szakszervezet gyakorlati munkájával. A vendégek itt tartózkodásuk utolsó napjának délutánján — kívánságukra — szakszervezetünk székházában különböző élelmezésipari üzemek szakszervezeti vezetőivel folytattak kötetlen eszmecserét. A találkozóra meghívást kapott a Kőbányai Sörgyár, a Budapest Csokoládégyár, a Budapesti Konzervgyár, a Tejipari Szállítási Vállalat, és a Pest megyei Húsipari Vállalat szakszervezeti bizottságának titkára. A több órás beszélgetésen jelen volt szakszervezetünk több vezető beosztású munkatársa is. A kölcsönös bemutatás után Vanek Béla kv-titkár, aki a házigazda volt, átadta a szót a vendégeknek, illetve az szb-titkároknak, hogy tetszés szerint kérdezzenek. Nem volt szükség biztatásra. Olasz barátaink az előző napokon már bizonyságát adták, hogy bár némi ismereteik vannak a magyar társadalom életéről, az élelmezésipar napi gyakorlatából azonban minél többet szeretnének megtudni. A meghívott szbtitkárokat nem kevésbé érdekelte, mint később megtudtuk a 450 ezer embert foglalkoztató olasz élelmezésipar mai helyzete, szervezettsége, a testvérszakszervezet mindennapi gyakorlati munkája. Meglepődéssel fogadták a mi tisztségviselőink, hogy az olasz élelmezésipariaknak csak 40 százaléka szervezett dolgozó. A magyarázat az eltérő társadalmi viszonyokban van, hogy az ipar nagy többsége néhány embert foglalkoztató kisvállalaton alapul, ahol bizonyos számú foglalkoztatás alatt nem is szervezhető szakszervezet. Az olasz testvérszakszervezet képviseli a szövetkezeti üzemek és a tanácsi tejipar dolgozóit is. A szakma összességében 18 ágazatot foglal magába. Kérdésekre válaszolva megtudtuk, országos kollektív szerződésük van, azon belül az üzemek csak a sajátos lehetőségeiket szabályozzák helyileg. Ilyen például a munkáltató információs kötelezettsége, a foglalkoztatás helyi szabályozása és a fizetendő minimális bérek. Több azonos problémára is fény derült a kérdések feleletek során. Szb-titkárainkat érdekelte az iparban a nők és a fiatalok foglalkoztatásának aránya, részvételük a szakszervezeti mozgalomban. A vendégeket többek között az érdekelte, nálunk hogyan jut érvényre a dolgozók, a szakszervezet véleménye a vállalati tervezésben, országos szinten az egyes ágazatok távlati fejlesztésében. Mit tesz, mit tehet a mozgalom a technika fejlesztéséért, illetve milyen lehetősége van arra, hogy megakadályozza a munkás ne idegenedjen el a munka tárgyától. Elmondták, az olasz gazdaság, benne az élelmezésipar is a változás korát éri. Változnak a termékek, változik a termelési mód, a munkaszervezet, melyeket nem fogad egyöntetű lelkesedés. A szakszervezet nagy feladata e változásnak megnyerni az embereket. Szakszervezetük a 70-es évekig a termeléstől függetlenül a nagyobb bérért harcolt. A 80-as években a termelékenység fokozása került előtérbe, s hogy az abból származó nagyobb jövedelem egy részét a munkaidő csökkentésére, más részét a bérek emelésére fordítsák. A beszélgetés végén, melyet időhiány miatt kellett abbahagyni, a vendégek szíves szóval köszönték a találkozás lehetőségét. Kifejtették, egész látogatásuk jól szolgálta a célt, hogy jobban megismerjük egymást. Vanek Béla bv-titkár ezt a megállapítást azzal toldotta meg zárszavában, hogy ez a beszélgetés is közelebb vitt bennünket egymás gyakorlati munkájának megismerésében. A különbözőség ellenére abban nincs közöttünk különbség, hogy mindkét szakszervezetnek az élelmezési dolgozók érdekeinek védelme a feladata. P. S egyvennégy február végén szabadultam ki a szegedi Csillag börtönből, ahol nyolchónapi börtönbüntetésemet töltöttem. Nagyon sok üzenettel megrakodva értem haza. Az üzenetek a hozzátartozóknak és elvtársaknak szóltak. Egy-egy ilyen hír igen sokat jelentett ekkor, hiszen már előrevetette árnyékát a nyilas bandák hatalomra kerülése. Nekem jelentkezni kellett volna a toloncházban, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy internálótáborba kerüljek. Nem jelentkeztem. Elmentem a volt munkahelyemre, ahol folytathattam a munkámat. Marosán György akkor már mint a Szociáldemokrata Párt titkára dolgozott. Meglátogattam őt a pártházban. Nem sokat beszélgettünk, mert nagyon sok munkája volt ez idő tájt. A szakszervezetben Weiszkirchner Károly vitte az adminisztratív ügyeket, egy kormánybiztos ellenőrizte a ténykedést. Meglepett, hogy távollétem ideje alatt menynyire megváltozott minden. Azok közül a sütőmunkások közül, akik mindig készek voltak a haladó gondolatokért küzdeni, sokan csatlakoztak a nyilaskeresztes párthoz, köztük olyanok mint Farda Imre birkózóbajnok, aki sokszor részt vett sztrájktörők elleni harcban vagy Felnagy László vezetőségi tag. Ő korábban is megpróbálta rávenni a vezetőséget arra, hogy a szakosztály lépjen ki a szaktanácsból és csatlakozzon a nyilasokhoz. A Bánd kenyérgyárban, munkahelyemen 3-4 nyitas lumpen öztudott, hogy a budapesti pékek jelentős része zsidó vallású volt. A mindig szigorodó zsidótörvények arra késztették az üzemtulajdonosokat, hogy „Strohmannokat” alkalmazzanak, ami annyit jelentett, hogy formailag átruházta a tulajdonjogot egy elfogadott keresztény emberre, de külön szerződéssel biztosította anyagi érdekeltségét. A Bánd kenyérgyár családi részvénytársaság volt, így elég volt egy keresztény üzemvezető kinevezése. Jeszák József, az addigi dagasztó előmunkás lett az üzemvezető. Ő mint szervezett munkás semmi változást nem hozott a gyár életében. Megtűrte a szakszervezet működését, a zsidó munkások is tovább dolgozhattak. Egyébként 1944-ben már alig volt munkanélküli sütőmunkás, mert a katonai behívások és a hadiipar termelése felszívta a munkaképes lakosságot. Alig volt munkanélküli pék. A munkaadók önként emelték a béreket, hogy a munkások megmaradjanak. Akkori viszonyok között nem volt tanácsos sárga csillaggal járni az utcákat. Napirenden voltak a nyilas atrocitások. Akit megvertek vagy kiraboltak, annak nem volt tanácsos panasszal fordulni sem a rendőrséghez, sem az elöljárósághoz, mert az a jobb eset volt, ha elzavarták. Április végén hatalmas falragaszok jelentek meg a házak falain, amelyben felszólították a munkaszolgálatra kötelezett lakosságot, hogy nevének kezdőbetűje szerint, hol és melyik napon köteles jelentkezni. A budapesti lakosoknak Kassa, Nagykáta és Jászberény voltak a bevonulási helyei. Nekem június 4-én Jászberénybe kellett mennem. Indulásom előtt megkértem a házfelügyelőt, egy nyomdászt, hogy a lakást írja a feleségem nevére , mert híre járt, hogy a munkaszolgálatra bevonultak lakását elveszik és kiutalják a kibombázottaknak. A házfelügyelő a kérést megtagadta. Akkoriban sok ezren keresték meg a katolikus egyházközösséget azzal a szándékkal, hogy áttérjenek a katolikus vallásra. Többen rábeszéltek, hogy én is kövessem ezt az utat. Elmentem az egyik templomba. A templom zsúfolásig tele volt áttérni szándékozókkal. Egy pap beszélt a hallgatósághoz. Azzal kezdte, hogy Krisztus egyházát nem akkor kell megtalálni, amikor veszély fenyeget, hanem belső érzéssel és hitbeli meggyőződéssel eltelve, alázattal kell közeledni Krisztushoz. A jelenlevők közül sokan feltűnően keresztet viseltek, ezzel is bizonyítva azt, hogy ők már elkötelezett hívei a katolikus hitnek. Én pár perc után otthagytam a megváltásra váró gyülekezetét. Átvillant az agyamon, én ateista vagyok, azt a vallást sem gyakoroltam, amelybe beleszülettem, most miért vállaljak egy másik vallást, amelynek hitelveit úgysem tartanám meg. Otthon a feleségemnek elmondtam elhatározásomat és ő, aki keresztény volt — egyetértett velem. A házparancsnok — aki szintén pék volt — tudta, hogy kommunista vagyok, felajánlotta az iratait, hogy ezzel menjek illegalitásba. Ajánlatát nem fogadtam el, mert nyilas párttag volt és naponta kioktatta a lakókat a hazafias magatartásra. A bevonultaknak elő volt írva, hogy háromnapi élelmet, takarót, csajkát, evőeszközöket vigyenek magukkal. Az élemiszerjegyekre olyan keveset adtak, hogy abból nem lehetett útravalót vinni. A feleségem két üveg lekvárt és két kenyeret gyömöszölt a hátizsákba. A Keleti pályaudvar egy mellékvágányán állt egy tehervonat, ott kellett jelentkezni. A Horthy-rendszerben sokszor kellett bevonulnom, hol katonának, hol munkaszolgálatra. Ezek a bevonulások soha sem voltak mentesek a durva hangtól, a sokszor embertelen magatartástól, de amit itt, már a pályaudvaron tapasztaltam, minden eddigi durvaságot felülmúlt. Minden öt lépésre egy fegyveres katona állt a szerelvény előtt. Kiszállni nem volt szabad, a mellékhelyiségbe is egy katona kísérte az embert. Másnap reggelig álltunk a pályaudvaron, míg végre elindult a vonat. A jászberényi vasútállomáson katonák és karszalagos civilek fogadtak. Ordítozás, lökdösődés közben kikísértek az állatvásár területére. Ki hol tudott, ott telepedett le, néhányan kommunisták, akik ismertük egymást, együtt maradtunk. Háy László, Sági István és még 2-3 elvtárs összetartottunk. Minden nap — amíg a vásártéren táboroztunk — kihirdették: bányászok, lakatosok, esztergályosolt ugyan, de nem tudták befolyásolni a többi dolgozót. Emlékezéseimr e Háber Sándor: sok, pékek jelentkezzenek. S bár az elvtársak ösztökéltek a jelentkezésre, én nem tettem. Talán ösztönösen éreztem, hogy jobb a többséggel maradni. Este felsorakoztattak bennünket és a környező községekbe kísértek. Én Jászalsószentgyörgyre kerültem. Nekünk és a lakosságnak is kihirdették, hogy nem szabad velünk beszélni, nem vásárolhatunk, nem hagyhatjuk el a számunkra kijelölt körletet. A tilalom ellenére azért mindenki írt a hozzátartozóinak, mert a lakosok között nem egy akadt, aki vállalta a levelek bedobását. Hét napon keresztül minden nap reggel bemasíroztunk Jászberénybe és este vissza a kijelölt szálláshelyre. A szállás pajtában, kocsiszínben vagy a szabad ég alatt volt. A hetedik napon már nem a vásártérre, hanem a vasútállomásra tereltek bennünket. Úticél meghatározás nélkül — az akkori norma szerint — 40 ember egy vagonba. Kihirdették, hogy akinél pénz vagy egyéb értéktárgy van, az adja le, mert aki ennek a rendelkezésnek nem tesz eleget, az szigorú fegyelmi büntetést kap. Voltak, akik részben eleget tettek a felhívásnak, de a jómódú munkaszolgálatosoknál — amint később kiderült — nagyon sok pénz maradt. A karórát nem kellett leadni. Volt egy ékszer-nagykereskedő, aki legalább huszonöt márkás karórát szétosztotta, a vagonba, amit azután később visszakért. A hozzátartozók megpróbáltak közel kerülni hozzánk, de az őrség mindig elzavarta a kísérletezőket. Kora délután elindult a szerelvény még nyitott vagonajtókkal, később a vonat nyílt pályán megállt és az ajtókat ránk zárták. A szerelvény beérkezett Rákosrendező állomás külső vágányára. Ott kaptunk köménymagos levest és újra felszólítottak bennünket, hogy akinél van pénz, az adja le. Amikor elindultunk, zárva maradtak az ajtók. Éjjel 11 órára érkeztünk Nagykanizsára, ahol borsófőzeléket osztottak. Éhesek voltunk, tehát megettük. Egy óra múlva mindenkinek hasmenése lett. Mindenki úgy könnyített magán, ahogy tudott. Kora reggelre Pécsre érkeztünk, ahol húsz percet adtak mosdásra, de csak egy mozdonyitató szolgáltatott vizet, s az emberek nemigen fértek hozzá. Pécsről Eszékre vittek, ahol a mozdony elé két kővel megrakodott vagont állítottak: ha aknára futna a vonat, ne a mozdony repüljön a levegőbe. Eszéken közölték: hadműveleti területen vagyunk és minden fegyelmezetlenséget az ott szokásos szigorúsággal fognak büntetni. Felhívták a figyelmet arra is, hogy légitámadás esetén nem maradhat senki a vagonokban, s aki csak teheti feküdjön a vagonok alá, de öt méternél messzebb eltávolodni a vonattól nem szabad. Egyszer rendeltek el légiriadót, de támadást nem kaptunk. A következő nap délelőtt Nisbe érkeztünk. Ez egy vasúti csomópont. Várakozni kellett, amíg egy keskeny vágányon vonat megérkezik, amellyel Borba fognak szállítani. Az állomás peronján helyezkedtünk el, onnan nem volt szabad elmenni. A tilalom ellenére egy Lanfer nevű kereskedő, hogy gyümölcsöt vegyen, az árushoz lépett, mire a vonatparancsnok — egy hadnagy — bikacsökkel úgy végigverte, hogy arcából és a hátából kiserkent a vér. (Folytatjuk) 2 ÉLELMEZÉSI DOLGOZÓ Környezetvédelem a gyöngyösi vágóhídon A több mint ezer embert foglalkoztató Heves megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat gyöngyösi nagyüzemében naponta mintegy 45 féle termék készül. Kevesen tudják azonban, hogy az ízletes kolbászairól, sonkáiról és egyéb finomságairól híres üzem közvetlen környezetének egyik legnagyobb szennyezője. A hármas számú műút felől érkezőt a Szurdokpart 1. szám alatti vágóhíd közelében gyakran orrfacsaró bűz fogadja. Ám ez csak az egyik a laikusok által is érzékelhető kellemetlen jelenségek közül. A táj- és környezetvédelmi szempontból vannak ennél sokkal veszélyesebb, súlyosabb ártalmak is. A Heves megyei Tanács környezet- és tájvédelmi bizottságának legutóbbi, helyszínen tartott ülésén többek között az üzem tevékenységével összefüggő feladatokat és gondokat vizsgálták. Molnár Gábor igazgató tájékoztatójában őszintén szólt azokról az intézkedésekről, amelyekkel már eddig is csökkenteni kívánták nehézségeiket. Kifejtette, hogy a vágóhídi és húsfeldolgozói munka folyamán a környezetre veszélyes hulladéknak számít a zsír, csont, faggyú, bőr és vér. Mindezek gyorsan bomló, szerves anyagok. A tapasztalatok szerint a levegőt leginkább a konténerekben tárolt, bomlásnak induló csontok szennyezik. Ám a kellemetlen szagot a jelenlegi feltételek mellett nem tudják megszüntetni, ugyanis nem alkalmazhatnak vegyszeres kezelést. A gondok enyhítése érdekében a szert, szaruanyagot az NSZK-ba és Ausztriába exportálják. Kedvezőbb a helyzet az ipari bél tárolása terén. Zárt csővezetékeken keresztül jut el a gyűjtőtartályokba. Értékes biológiai alapanyagnak számít — ezért a gyógyszeriparban hasznosítják. A „csatornahálózatba” bekerült faggyút és zsírt zsírfogó aknák segítségével tartják vissza. Eddig lehetőségeik szerint igyekeztek az egyre szigorúbbá váló környezetvédelmi előírásokat betartani. A nem értékesíthető hulladékanyagokat szerződésük alapján a Heves megyei Településtisztasági Vállalat elszállítja. Ám amíg telepükön áll, veszélyes az élővilágra. Több alkalommal fizettek szennyvízbírságot is. A levegő tisztaságának megóvása érdekében két évvel ezelőtt 25 méter magas kazánkéményt építettek. Beszámolójának végén az igazgató szólt további terveikről: A tizenhárommillió forintos beruházással épülő új szarvasmarha-vágóhíd komoly segítséget jelent majd a környezetvédelemben is. A tőkés importból származó berendezések lehetőséget nyújtanak a vízminőség védelmére. Új szenny- és csapadékvíz-elvezető csatornát alakítunk ki, s a rendeletben előírtaknak megfelelően még számos új zsírfogó aknát telepítünk. Gondjaink enyhítésére pályázatban fordultunk az Országos Vízügyi Hivatalhoz, hogy lehetősége szerint támogasson minket. A jövőben a szennyező anyagok zárt rendszerű továbbítását is meg kívánjuk oldani. Természetesen a részt vevő szakembereket elsősorban az érdekelte, hogy mikor tesz eleget a vállalat a környezetvédelmi előírásoknak? Sajnos erre vonatkozó pontos időpontot nem tudunk — mondotta a vállalat vezetője. — A huszonöt évvel ezelőtt korszerű üzemnek számító vágóhíd ma már elavult. Akkoriban napi 300—350 állat vágására tervezték. Napjainkban 1300—1400 sertést dolgozunk fel. Sajnos a vállalaton belül nem kielégítő a szennyvízkezelés sem. A tröszt a fejlesztési alapot minden évben más és más üzemegység között osztja fel. Világosan kell látnunk, azt is, hogy igen drága és valutaigényes eszközökkel dolgozunk. Az új marhavágóhíd építése például 30 millió forint értékű konvertibilis valutát igényel. Ám, ahogy a modás tartja, „hajózni kell”, ennek értelmében mi nem állhatunk le a vágásokkal. Ám tisztában vagyunk azzal is, hogy a táj és a környezet védelme jövőnk szempontjából fontos. Ezért szeretnénk új megoldásaink érdekében a környezetvédelmi alapból is támogatást nyerni. Már csak azért is, hogy a jelen problémái ne legyenek a jövő megcsontosodott gondjai — mondotta végezetül az igazgató. Szöveg: Soós Tamás Fotó: Szabó Sándor