Élet és Tudomány, 1958. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-24 / 34. szám
Az XInió, a Coalitio s a Vasmű Társulat — amelyek egy fél évszázada egymást kiegészítették, s amúgy is kiépítettek bizonyos laza kapcsolatokat egymás között— 1852-ben hivatalosan is egyesült a vasipar még hatékonyabb fejlesztése céljából. A cég új neve ekkor : Rimamurányvölgyi Vasműegyesület. A kapitalizmus virágkorát kezdte élni. A vas iránt fokozott érdeklődés nyilvánult meg Európa-szerte. A gömöri vasgyártók tehát a legjobb pillanatban léptek be az európai együttesbe. A Vasműegyesület hirtelen jövedelmező befektetés lett. Veszteséges éve csak egyszer volt, az 1874-es válságesztendőben. Állam az államban Mint mikor a száraz szivacsot vízbe dobják, s az annyi nedvességet szív magába, amennyit csak sejtjei bírnak, ettől a pillanattól úgy szívta magába, vonzotta érdekkörébe a Vasműegyesület a környékbeli nehézipari vállalatokat, a piacért vívott kapitalista verseny könyörtelenségével. Beolvasztotta a „vasgróf” Andrássy Manó üzemeit, magához láncolt versenytársakat, megszüntetett bukás szélén álló kohókat, vásárolt bányákat, erdőket, alapított új műveket. A terjeszkedés szükségképp is kíméletlen volt, s végül a megmaradt versenytársat, a Coburgs a Heinzelmann-műveket is legyűrte. Néhány évtized múlva egyeduralkodó lett a vaspiacon, komoly versenytárs nélkül, ötven évre rá : állam az államban. Az angol vas az ötvenes—hatvanas években még mindig változatlanul uralkodott a Monarchia piacán. A bécsi kormány saját stájer iparát is veszélyeztette, amikor 1858-ban 600 000 mázsa angol sínt hozatott be az országba. Ez a körülmény a magyar vasgyártásra is kihatott. Ellenintézkedésül a zólyomi vasgyár áron alul dobta piacra a vasat. A magyar vasgyárak kénytelenek voltak a Balkánon piacot keresni. Oda ugyanis vámmentesen vihették le az árut. De abban az időben a déli államokkal még igen bizonytalan volt a kereskedés. Mind e nehézségek ellenére sem állott meg többé fejlődésében a Vasműegyesület. Míg a XIX. század elején tízezer mázsákkal volt mérhető a termelt nyersvas Gömörben, a kilencvenes években már millió mázsákról volt szó. Vashegy, Rákoshegy, Rozsnyórudna, Nagyrőcze, Csetnek hegyei ontották a vasat. Az ércet a szirki pörkölőbe vitték, onnan pedig 14 kilométeres drótkötélpályán a likéri kohóba. A nyersvas innen az ózdi telepre vagy a Salgótarjáni Vasfinomító Egyesület gyárába került. A kész gyártmányok minősége kitűnő volt, a gyártás korszerű alapokon nyugodott. Időközben megalapították a borsodnádasdi lemezgyárat s új mészkőégetőket helyeztek üzembe. A 80-as években nem akadt versenytársa egész Magyarországon, s a vállalkozás az Osztrák—Magyar Monarchia területén is egyike lett a legnagyobbaknak. 1881-ben a salgótarjáni gyár is a társulat érdekkörébe került, s az egyesülés akkor vette föl ma is ismert, végleges nevét, a Rima—Murány— Salgótarján Vasmű Részvény Társaság nevet. Ez „Rima” néven volt egész Európában ismert. Ekkor vállalta át az Andrássyak kezében megmaradt dernői vasgyárat is — amelyben annak idején, 1846-ban a Lánchíd láncszemeit öntötték —, megszüntetett kis vasolvasztókat, újabb ércbányákat nyittatott, kőszéntelepeket vásárolt, s tevékenységét kiterjesztette Borsod, Nógrád, Abaúj, Szepes területére, sőt a dél-erdélyi Kalánban is alapított gyárat. A gyártmányok minőségében is élre tört. Bevezette a Bessemeracél gyártását, az ózdi telepen martinkemencéket épített s üzemeit állandóan korszerűsítette. Részlet az ózdi vasgyárból