Élet és Tudomány, 1967. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-06 / 1. szám

«...költ Mohács mezején.? A MAGYAR NYELVŰ ÍRÁSBELISÉG ELSŐ EMLÉKEI »Ez testamentomlevél költ Mohács me­zején, Szent János nyaka vágása napjá­nak előtte való hétfőn, az felsége táborá­ból, Lajos királyéból, mikor írnának eny­­nyi esztendőben ezer ötszáz huszonhat.« Az a végrendelet, amelynek ódon za­maté záradékát idézem, nyelvünknek egyik legmegkapóbb írásos emléke. Azzá teszi elsősorban megszületésének pillana­ta. Két nappal írójának halála és egyút­tal történelmünk egyik legtragikusabb eseményének bekövetkezte előtt — 1526. augusztus 27-én, hétfőn — a mohácsi csa­ta színhelyén vetette papírra az ország­nak a király és a nádor után legnagyobb világi méltósága: Bélteki Drágffy János országbíró. De nem csupán ezért idéztem e mély zengésű magyar mondatot. A kel­tezés helyének, idejének és az író sze­mélyének rendkívüliségét leszámítva is — önmagában is — feltűnő jelenség ez a hosszú lélegzetű, elejétől végéig magyar nyelvű írás a kor latin okleveleinek ten­gerében. MAGYAR BESZÉD - LATIN ÍRÁS »■Betű« és »ír« szavunk ősi (türk) ere­dete tanúsítja, hogy az írás ismerete hon­foglalás előtti kincse volt a magyarság­nak. De azok a betűk és az az írás — vagyis a rovásírás —, amelynek ismereté­ben őseink átkeltek a Kárpátokon, csak a mindennapi élet legelemibb szükségletei­nek kielégítésére, legkezdetlegesebb meg­nyilvánulásainak rögzítésére voltak alkal­masak. Ám az új hazában a magyarság az itt élő népekhez való alkalmazkodás során olyan kulturális környezetbe ke­rült, amelynek elvontabb, bonyolultabb fogalom­világát a maga nyelvén eleinte még kifejezni is nehezére esett, nemhogy ősi írásjeleivel rögzíteni tudta volna. En­nek a kultúrának, amelynek gerincét a Nyugatról átplántált kereszténység alkot­ta, hordozója akkoriban a latin nyelv volt. De miközben tőlünk nyugatra és a legtöbb szláv nép körében is a IX—XIII. században a latin helyébe fokozatosan a nemzeti nyelvek léptek, nálunk a dolgok írásos intézése voltaképpen a múlt szá­zad közepéig nem tudta levetni a latin nyelv köntösét. Pedig állami életünk el­ső percétől magyarul tárgyalták meg az ügyeket, a törvényhozásnak, a közigaz­gatásnak és a jogszolgáltatásnak is a ma­gyar volt a nyelve, a legalsóbb szinttől a kormányszintig. És mégis, ha tízezerszám­ra is, a magyar szavak és kifejezések szinte Mohácsig csupán a latin szöveg eresztékeibe foglalt vendégszavak voltak. Különös jelenség ez, hiszen a Halotti Be­széd, az Árpádok korából ránk maradt, legrégibb szövegemlékünk ékesen bizo­nyítja, hogy nyelvünk akkor már az iro­­dalmiság szintjére emelkedett! Mégis, mi volt az oka annak, hogy ez a nyelv, amely az érzelmek változásának rezdületeit is követni tudta írásban, szá­zadokon át mégsem játszott szerepet a mindennapi élet ügyes-bajos dolgainak írásos intézésében?

Next