Élet és Tudomány, 1969. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-03 / 1. szám

Az Apollo-11 útja Lapzártakor, amikor e sorokat írjuk, az Apollo—8 amerikai űrhajó amely — fe­délzetén Frank Borman, James Lovell és William Anders űrhajósokkal — decem­ber 21-én indult el a Hold többszöri meg­kerülésére, még úton van a kozmoszban, így nem áll módunkban, hogy tájékozta­tást adjunk útjáról, s azokról az új tudo­mányos eredményekről, amelyekhez meg­figyelései révén hozzájutottunk. Erre visz­­szatérünk. Az Apollo–8 űrhajó fedélzetén először jutott el ember a világmindenségnek olyan részébe, ahol a Föld vonzóereje nem uralkodik többé. A Föld vonzóerejé­től „megszabadulni” elméletileg lehetet­len: ez a vonzóerő csökken ugyan, amint égitestünktől mind messzebb kerülünk, de teljesen sehol sem szűnik meg. Az a mesterséges bolygó vagy űrhajó, amely a „szökés”-hez szükséges (11,2 kilométernél nagyobb) sebességgel hagyja el bolygón­kat, a távolság négyzetével arányban mind kisebb és kisebb tömegvonzással kapcsolódik hozzá —, e tömegvonzás ér­téke azonban sohasem csökkenhet nul­lára. Ha azonban a „megszökött” tárgy egy másik égitest közelébe ér, akkor egy bizonyos határon túl gyakorlatilag nem érvényesül többé a Földnek, csupán e kö­zeli égitestnek a tömegvonzása. V. A. Je­­gorov szovjet matematikus számításai szerint a Hold „hatásköre” a középpont­jától mintegy 66 ezer kilométeres távol­ságra terjed ki; e 66 ezer kilométeres su­garú gömbön belül a Hold vonzóereje túl­súlyban van a Föld vonzóereje felett, így a Hold körül keringő űrhajó noha to­vábbra is a Föld gravitációs terében ma­rad (maga a Hold is e gravitációs térben kering), gyakorlatilag csak a Hold túl­súlyban levő tömegvonzásának engedel­meskedik. Ebben az értelemben az ember ezúttal először hagyta el bölcsőjét, amely­ben egymillió esztendőn keresztül élt, elő­ször tört utat magának a földi tömegvon­zás láthatatlan falain keresztül. Az Apollo–8 űrhajó útja új adatokkal és felismerésekkel gazdagít bennünket a Földtől viszonylag távoli kozmikus térsé­gekben való hajózás viszonyairól, a Föld­del való érintkezés fenntartásáról az uta­zás során, a behajózott térség sajátossá­gairól, a Holdról, Földünk közvetlen égi szomszédjáról, állandó útitársáról. Mind­az, amit most a Holdról és környezetéről megtudunk, hozzásegít bennünket Föl­dünknek jobb megismeréséhez is. A Hold­kutatás az első pillanattól kezdve szolgált olyan adatokkal, amelyek a Földre, a Föld közvetlen környezetére vonatkoztak. A Lunyik—1, amely 1959. január 2-án in­dult el útjára, annak idején „megfestette” az égboltozatot, mintegy 113 000 kilométer magasságban 1 kg nátriumot szórt szét az űrben, ez robbanásszerű gyorsasággal el­­gőzölgött és felhővé vált, így ragyogó köd keletkezett, amely a Földről felbocsátott rádióhullámok visszaverő tükreként szol­gált. A Lunyik—1 mérései nyomán derült ki, hogy a Van Allen-övezet — e sugárzási térség — 40 000 kilométeres távolságon túl gyengül, hogy végül is elérje a világ­űr átlagos sugárzási szintjét. Így volt ez a későbbiekben is: a holdkutatás meg­figyelései nyomán tisztábban láthattuk saját kozmikus lakóhelyünket. De itt nemcsak a műszeres és az érzékszervi észlelések szolgáltatta adatokról, hanem még inkább a belőlük levonható követ­keztetésekről van szó. A Holddal kapcso­latban szerzett tapasztalatok megkönnyít­hetik az eligazodást azokban­­az elméle­tekben, amelyek a Föld és a Hold kelet­kezésére és jelenlegi viszonyainak ki­alakulására, a Naprendszer fejlődésére stb. vonatkoznak. Az Apollo—8 útja maga állomás a kí­sérleteknek abban a sorozatában, amely a Lunyik—1 fellövésétől az embernek a Holdra lépéséig terjed. Előkészíti azt, hogy az ember a Holdra szálljon és így megvalósuljon az a több évezredes álom, amely korábban csak a költők képzeleté­ben és fantasztikus regényekben ölthetett testet. A Hold lesz az első égitest, ame­lyet a kozmosz felé pillantó ember a bir­tokába vesz. S őt követik majd Naprend­szerünk többi lakói, a Naptól való növe­kedő távolság sorrendjében: a Merkur, a Vénusz, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó. Egyi­ken előbb, a másikon később, de vala­mennyin megjelenik majd az ember. Aminthogy felkeressük majd Naprend­szerünk kisbolygóit is, amelyek a Föld­höz képest jelentéktelen tömeget kép­viselnek, s amelyeknek számát e pillanat­ban 30 000—150 000-re becsülik. S azután: csillaghajóink kiúsznak majd a Naprend­szer határain túl, a végtelen kozmikus óceánba, más csillagok, más Naprend­szerek ismeretlen bolygói felé ... Csató István 3

Next