Élet és Tudomány, 1969. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-03 / 1. szám
Az Apollo-11 útja Lapzártakor, amikor e sorokat írjuk, az Apollo—8 amerikai űrhajó amely — fedélzetén Frank Borman, James Lovell és William Anders űrhajósokkal — december 21-én indult el a Hold többszöri megkerülésére, még úton van a kozmoszban, így nem áll módunkban, hogy tájékoztatást adjunk útjáról, s azokról az új tudományos eredményekről, amelyekhez megfigyelései révén hozzájutottunk. Erre viszszatérünk. Az Apollo–8 űrhajó fedélzetén először jutott el ember a világmindenségnek olyan részébe, ahol a Föld vonzóereje nem uralkodik többé. A Föld vonzóerejétől „megszabadulni” elméletileg lehetetlen: ez a vonzóerő csökken ugyan, amint égitestünktől mind messzebb kerülünk, de teljesen sehol sem szűnik meg. Az a mesterséges bolygó vagy űrhajó, amely a „szökés”-hez szükséges (11,2 kilométernél nagyobb) sebességgel hagyja el bolygónkat, a távolság négyzetével arányban mind kisebb és kisebb tömegvonzással kapcsolódik hozzá —, e tömegvonzás értéke azonban sohasem csökkenhet nullára. Ha azonban a „megszökött” tárgy egy másik égitest közelébe ér, akkor egy bizonyos határon túl gyakorlatilag nem érvényesül többé a Földnek, csupán e közeli égitestnek a tömegvonzása. V. A. Jegorov szovjet matematikus számításai szerint a Hold „hatásköre” a középpontjától mintegy 66 ezer kilométeres távolságra terjed ki; e 66 ezer kilométeres sugarú gömbön belül a Hold vonzóereje túlsúlyban van a Föld vonzóereje felett, így a Hold körül keringő űrhajó noha továbbra is a Föld gravitációs terében marad (maga a Hold is e gravitációs térben kering), gyakorlatilag csak a Hold túlsúlyban levő tömegvonzásának engedelmeskedik. Ebben az értelemben az ember ezúttal először hagyta el bölcsőjét, amelyben egymillió esztendőn keresztül élt, először tört utat magának a földi tömegvonzás láthatatlan falain keresztül. Az Apollo–8 űrhajó útja új adatokkal és felismerésekkel gazdagít bennünket a Földtől viszonylag távoli kozmikus térségekben való hajózás viszonyairól, a Földdel való érintkezés fenntartásáról az utazás során, a behajózott térség sajátosságairól, a Holdról, Földünk közvetlen égi szomszédjáról, állandó útitársáról. Mindaz, amit most a Holdról és környezetéről megtudunk, hozzásegít bennünket Földünknek jobb megismeréséhez is. A Holdkutatás az első pillanattól kezdve szolgált olyan adatokkal, amelyek a Földre, a Föld közvetlen környezetére vonatkoztak. A Lunyik—1, amely 1959. január 2-án indult el útjára, annak idején „megfestette” az égboltozatot, mintegy 113 000 kilométer magasságban 1 kg nátriumot szórt szét az űrben, ez robbanásszerű gyorsasággal elgőzölgött és felhővé vált, így ragyogó köd keletkezett, amely a Földről felbocsátott rádióhullámok visszaverő tükreként szolgált. A Lunyik—1 mérései nyomán derült ki, hogy a Van Allen-övezet — e sugárzási térség — 40 000 kilométeres távolságon túl gyengül, hogy végül is elérje a világűr átlagos sugárzási szintjét. Így volt ez a későbbiekben is: a holdkutatás megfigyelései nyomán tisztábban láthattuk saját kozmikus lakóhelyünket. De itt nemcsak a műszeres és az érzékszervi észlelések szolgáltatta adatokról, hanem még inkább a belőlük levonható következtetésekről van szó. A Holddal kapcsolatban szerzett tapasztalatok megkönnyíthetik az eligazodást azokbanaz elméletekben, amelyek a Föld és a Hold keletkezésére és jelenlegi viszonyainak kialakulására, a Naprendszer fejlődésére stb. vonatkoznak. Az Apollo—8 útja maga állomás a kísérleteknek abban a sorozatában, amely a Lunyik—1 fellövésétől az embernek a Holdra lépéséig terjed. Előkészíti azt, hogy az ember a Holdra szálljon és így megvalósuljon az a több évezredes álom, amely korábban csak a költők képzeletében és fantasztikus regényekben ölthetett testet. A Hold lesz az első égitest, amelyet a kozmosz felé pillantó ember a birtokába vesz. S őt követik majd Naprendszerünk többi lakói, a Naptól való növekedő távolság sorrendjében: a Merkur, a Vénusz, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó. Egyiken előbb, a másikon később, de valamennyin megjelenik majd az ember. Aminthogy felkeressük majd Naprendszerünk kisbolygóit is, amelyek a Földhöz képest jelentéktelen tömeget képviselnek, s amelyeknek számát e pillanatban 30 000—150 000-re becsülik. S azután: csillaghajóink kiúsznak majd a Naprendszer határain túl, a végtelen kozmikus óceánba, más csillagok, más Naprendszerek ismeretlen bolygói felé ... Csató István 3