Élet és Tudomány, 1982. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-01 / 1. szám
négyszáz eszterépes a görzgegy naptárt Ki-ki tudhatja, hogy mai naptárunk két nagy reform eredményeképp jött létre. Az egyiket i. e. 45-ben rendelte el Julius Caesar: a 365 napból álló évet és a négyévenként következő szökőévet ő rögzítette. Ez volt az úgynevezett Juliusféle vagy Juliánus-naptár, amely a valósághoz képest késett. .Tó 1600 esztendő múltán, 1502-ben — tehát éppen 400 évvel ezelőtt — XIII. Gergely pápa tíz nappal előre igazította a naptárt, s a jövőre vonatkozólag jelentéktelen számban csökkentette a szökőévek számát. Így jött létre a Gergely-féle vagy Gregoriánus-naptár. Túe vajon Julius Caesar és XIII. Gergely reformja között — tehát több mint másfél évezred alatt — semmi sem történt a naptárral? Vajon változatlanul úgy használta azt a keresztény Európa, ahogyan a római birodalom 476-ban bekövetkezett bukása után átörökölte? Vegyünk csak példaképpen egy jól ismert bizonytalan időpontot: I. István magyar királyt némely életírója szerint 1000-ben, mások szerint 1001-ben koronázták meg. Mi rejlik e bizonytalanság mögött? Az, hogy a koronázás karácsony napján, december 25-én történt, s az idő tájt az új év is ezen a napon kezdődött. Ha tehát az egykorú dátumhoz ragaszkodunk, 1001, ha pedig a későbbi általános gyakorlatot visszavetítve január 1- jét fogadjuk el évkezdetnek, 1000 lesz a koronázás évszáma. Sem az egyik, sem a másik dátum nem érthető azonban a Julián-naptár szerint. A rómaiak az éveket ugyanis „ab urbe condita", azaz a város alapításától kezdve számították, ezt pedig a hagyomány i. e. 753-ra tette, noha Rómában sokkal régebbi időkből is kerültek elő régészeti leletek. Ha tehát a mi I. Istvánunk idejében is ezt a szokást folytatva számozták volna az éveket, az ő kormányzása nem 1000- ben, hanem 1753-ban lett volna. Az egyik fontos, de csendben végrehajtott és reformnak nem számító változást az évek új számozásával hozta a kereszténység a Julián-naptárban. Ez egy szír származású szerzetes, Dionysius Exiguus nevéhez fűződik, ő ugyan Rómában élt, mégis úgy érezte, hogy a római birodalom bukásával értelmetlenné vált a város alapításától való évszámozás, és nekiállt — hiszen az egyházjog mellett kronológiával, kortannal is foglalkozott —, hogy meghatározza Krisztus születésének időpontját. Az ő eredményei alapján vezették be aztán 532-ben a Krisztus születésétől való évszámozást. A Dionysius-féle gyakorlat azonban nem vált általánossá, még kevésbé kötelezővé. A pápai oklevelek keltezésében például gyakran egyáltalán nem szerepelt évszám, hanem csak azt tüntették fel, hogy a pápa uralkodásának hányadik évében állították ki azokat. Ezt a megoldást uralkodók és főpapok is gyakran alkalmazták hivatalos írásaikban. Ilyenkor a megkezdett év jelentette az első évet, s a második a következő újév napjával kezdődött. Mint láttuk, az újév dátuma sem volt egyértelműen kijelölve. Például Magyarországon az Árpádházi királyok alatt a királyi kancellária gyakorlatában leggyakrabban december 25-e számított évkezdetnek, de olykor január 1-jétől, húsvét szombatjától (ez — mozgó ünnep lévén — állandóan más és más időpontra esett), vagy éppen március 25-étől számították az új esztendőt. Sőt olyan országok is voltak, ahol március 1-jéhez ragaszkodtak. (Szinte hihetetlen, de Anglia csak 1752- ben tette át az évkezdetet március 25-éről január 1- jére!) A hónapok rendje, napjainknak a száma azonban úgy maradt, ahogyan azt Julius Caesar reformja után Augustus császár szabályozta. Még a szökőnap furcsa helye is megmaradt — a római hagyományt követve — február 25-én. A legtöbb európai nyelvben a hónapok latin neve is megőrződött, igaz némi módosulással. Mi például váltig a latin formákat használjuk, csupán némelyikük végéről — német hatásra — lekopott az -ius. (Századokon át tovább élt azonban a hónapok magyar elnevezése is. Ilyesféleképpen január – Boldogaszszony hava; február – Böjtelő hava; március = Böjtmás hava stb. Ezek az elnevezések sokszor zavart okoztak. Például Nagyboldogasszony ünnepe augusztusban van, de Boldogaszszony hava január.) Az amilyen furcsán hangzik, a dátumok megjelölésekor a középkor évszázadaiban szívesebben használták a heteket. Ezt a szokást is a Julián-naptárral vettük át, bár a rómaiak eleinte nundinaeval, azaz kilencnapos időközökkel számoltak. (Igaz, ez a valóságban nyolc nap volt, mert az előző nundinae befejező és a következőnek a kezdő napja ugyanarra a napra esett.) Julius Caesar uralkodásának idején azonban már általános volt annak a hétnek a használata, amelyet a babilóniaiak és a zsidók már az i. e. II. évezredben használtak. A rómaiak a babilóniaiaktól vették át az elnevezést, mégpedig az akkor ismert hét bolygó alapján. Ezeket a Földtől való távolságuk XIII. Gergely pápa, a Gergely-naptár elrendelője