Élet és Tudomány, 1986. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-15 / 33. szám
NÁNDORFEHÉRVÁR, 1456 A hazánk területén vívott magyar—török harcoknak az egyik legnevezetesebb mozzanata a Nándorfehérvárért (a mai Belgrádért) vívott 1456. évi küzdelem volt A vár török ostroma és az ostromlók megfutamítása olyan esemény, amely bizonyos mozzanataiban a magyar siker ellenére is már előrevetítette a később sok keservet okozó török hódítás árnyát Egész Európában rettenetét keltett Konstantinápoly 1453. évi eleste. Kétségtelennek látszott, hogy II. Mehmed hamarosan teljes haderejével a keresztény Nyugat ellen fordul. Ezt az áradatot a török útjába eső első számottevő akadály, a belső nehézségekkel küszködő Magyarország egymagában nem tartóztathatta fel. Nyilvánvalóvá vált: a szultán hadai ellen általános európai összefogásra volna szükség. Magyarország elsősorban a közvetlen szomszédtól, a Német Birodalomtól és a pápaságtól várhatott segítséget, főképp miután 1448-ban véget ért a két erős hatalom között a viszálykodás. A birodalmi gyűlések (1454: Regensburg, Frankfurt, 1455: Bécsújhely) foglalkoztak is a török kérdéssel, de tőlük Magyarország vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon késve kapott segítséget. (Szövetségesként jöhettek volna számba a Balkán-félsziget keresztény népei is, de közöttük a magyarok — terjeszkedési törekvéseik miatt — nemigen voltak népszerűek. Közben az oszmánok a balkáni népek szemében ellenállhatatlan hódítónak látszottak, s velük szemben a magyaroktól nem remélhettek hathatós védelmet. A felekezeti viszálykodásról sem feledkezhetünk meg: a balkáni népek ortodoxok voltak, míg Magyarország a nyugati kereszténységhez tartozott. Egyetlen reménysugár maradt: a katolikus világ feje, III. Calixtus pápa ugyanis átérezte a fenyegető török veszélyt. Több olyan fontos intézkedést hozott, amely azt a célt szolgálta, hogy előteremtsék egy törökellenes hadjáratnak az anyagi fedezetét: számos európai uralkodóval tárgyalt, s a Német Birodalom, Lengyelország és Magyarország területére legátusokat nevezett ki, hogy azok ott önkéntes keresztescsapatokat toborozzanak. Így kelt útra 1455 őszén Juan Corvajal bíboros. Neki nagy érdeme volt, hogy a magyarok között dúló belviszályt — ha csak ideiglenesen is — elsimította, s Hunyadi Jánost, az országos főkapitányt kibékítette az erős főúri csoportot maga mögött tudó Cilléi Ulrik gróffal. Carvajal sürgető szavára 1456 februárjában Budára érkezett az ország déli részéről az a Kapisztrán János, akit az 1455. évi bécsújhelyi birodalmi gyűlésen hívtak meg a magyarok avégett, hogy hittérítő tevékenységet folytasson elsősorban a román jobbágyok és a délvidéki parasztok között. Kapisztrán e megbízatása hamarosan megváltozott: reá hárult a keresztesek toborzása! Carvajal Budán a mellére tűzte a keresztet. De vajon ki volt az az akkor már euró- GYŐZELEM-BALJÓS JELEKKEL Kopisitrán János