Élet és Tudomány, 1989. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-24 / 12. szám
A HOMOGENIZÁLÁSRÓL ÉS AZ ASSZIMILÁCIÓRÓL „Nemzetiségek nélkül egyszerűbb!” A ma embere magyarázatot vár arra, hogy miért tartja magát vagy éled újra a nemzetiségek hátrányos megkülönböztetése nem egy olyan országban, ahol a tőkés gazdálkodás összeomlott, és a felépítmény, élén az állammal, félreérthetetlenül a szocializmus útját választotta. Persze, nem volna túlzás azt állítani, hogy a társadalom új berendezkedésének szocialista jellege még nem érett be teljesen. De ennek a feltevésnek ellentmond az a szembetűnő tény, hogy a nemzeti tolerancia éppen azokban az országokban hagy legtöbb kívánnivalót maga után, amelyekben a termelőeszközök államosítása a legradikálisabb volt. A rideg valóság az, hogy azok az államok, melyek szocialista címerük dacára még ma is hátrányos megkülönböztetésben tartják nemzetiségeiket, és olykor leplezetlenül felszámolásukra törnek, kidolgoztak és nyílt hitvallássá emeltek egy szocialistának elkeresztelt, különös elméletet. Mivel ezt a szocializmus alapelvei nem látszanak alátámasztani, nem egészen tisztázott, legalábbis eddig nem képezte tudományos elemzés tárgyát, hogy a jelenség mögött milyen más tényezők (például esetleg személyi vagy konjunkturális csoportérdekek, kudarcokról való figyelemelterelés stb.) hatnak. Ma már ezekkel kell szembenézni. „A burzsoá földesúri rendszer maradványai” képlete önmagában történelmileg nem igazolt vagy túlhaladott mentegetőzés. „Ein Volk, ein Reich, ein Führer” A nemzetiségekre helyenként ránehezedő új politika új elvi tálalásának két fogása van: 1. a nemzeteket törvényszerűen felváltó társadalmi folyamat, Lenin néhány korai szövegére történő hivatkozással; 2. szűk látókörű prakticizmus, amely a társadalom minden folyamatának, még a legmélyebben gyökerező strukturális adottságoknak is a végletes leegyszerűsítési, standardizálási szándéka, akár az élet színeinek, örömeinek árán. Milyen egyszerű és megnyugtató volna minden — gondolják —, ha nem volnának nemzetiségek. Egy nyelv, egy dallam, egy népviselet, ugyanolyan bokréta minden kalapon, azonos szimbólumok, egységes akarat és természetesen a piramis tetején ugyanaz a személy. Ein Volk, ein Reich, ein Füh rer (egy nép, egy birodalom, egy vezér) bővített kiadásban. Megfeledkezve arról, hogy a kortársak még nem felejtették el, hogy az asszimilációt* az etnikai eredet exhumálása követte. A nemzetiségi identitást lebecsülő, és csak egységes nemzetben gondolkodó homogenizálást* a szocializmus egyik alapelve sem támasztja alá. Marx arra figyelmeztetett, hogy nem lehet szabad az a nép, amely elnyom más népeket, s az internacionalizmus lénye génél fogva feltételezi a különböző nemzetek és nemzetiségek kölcsönös tiszteletét. Sajnálatos, hogy egyesek, olyan funkcióban, amelynek az álláspontjához tömegek igazodnak, abszurd, voluntarista elképzeléseiket a szocializmus számlájára írják. A szocializmus bármelyik alapelvéből indulunk ki, a homogenizálást mint törekvést csak olyan jelenségekkel kapcsolatban tartjuk elfogadhatónak, amelyekben ártalmas társadalmi ellentétek rejlenek, és megterhelik a kizsákmányolásmentes társadalomban kínálkozó egyetemes boldogulást. Mi köze mindehhez a különböző kultúrákat hordozó nyelveknek, a nemzeti sajátosságoknak, az emberek jó közérzetét szolgáló szórakozásoknak és tradícióknak, a történelem folyamán kiművelt különleges művészi értékeknek? Az elszakadás szabadságát A Leninre való hivatkozás, amely önmagában, a változó társadalmi realitásokkal szemben különben sem perdöntő, figyelmen kívül hagyja, hogy ebben a kérdésben Lenin is változtatott álláspontjain. Amikor Lenin az egymástól elkülönülő vagy éppen ellenséges nemzetek közeledését és egybeolvadását mint lehetőséget előrevetítette, kényszermentes folyamatot tartott szem előtt, hangsúlyozva a nemzetek kölcsönös tiszteletének és megbeszéléseinek követelményeit. Ilyen szellemben a „közeledés és egybeolvadás” nem a nemzeti létformák megsemmisítésére irányult, hanem azoknak a politikai akadályoknak az elhárítására, amelyek az adott helyzetben akadályozzák vagy hátráltatják az egymásra utalt különböző nemzetiségű dolgozók együttes harcát a kizsákmányolás ellen. „A proletariátus feladatai a forradalomban’’ című írásában, amely a proletariátus törekvéseként említi többek közt azt is, „hogy a nemzeteket egymáshoz közelebb hozza és idővel egybeforrassza”, következtetéseit így összegzi: „Az elszakadás teljes szabadsága, a legszélesebb helyi (és nemzeti) önkormányzat, a kisebbségi jogok részletesen kidolgozott biztosítékai — ez a forradalmi proletariátus programja.” A közeledésnek és összeforrottságnak tehát ez a tartalma, de az ilyen közeledéssel és öszszeforradással kapcsolatban is szükségesnek tartja hangsúlyozni: „ ... ezt a célját nem erőszak, hanem kizárólag valamennyi nemzet munkásainak és dolgozó tömegeinek szabad testvéri szövetsége útján akarja elérni”. Amíg a század elején, a cári hatalom körülményei között a nemzeti-nemzetiségi széthúzással szemben Lenin a centralizálásra helyezte a hangsúlyt, ami nélkül a nemzetiségek felszabadulása sem volt elképzelhető, és a leghatározottabban elutasította a föderáció gondolatát, az 1917 áprilisában kiadott, idézett röpiratában az elszakadás jogát és a föderációt helyezte előtérbe. „Minden annexióról való lemondást hangoztató kijelentés, nyilatkozat és kiáltvány, amelyet nem kísér az elszakadás szabadságának tényleges megvalósítása, végeredményben nem egyéb, mint a népek burzsoá módra való becsapása, vagy kispolgári jámbor óhajtás.” A szövegekből kiragadott mondatok és jelszavak Lenin egész életművének szem előtt tartása nélkül nem szolgálhatnak meggyőző érveket a homogenizálás szalonképessé tételéhez szocialista államban. Inkább arra emlékeztetnek — és átéltük ezt is —, hogy ez az eredetileg kémiai fogalom az olasz fasizmussal vonult be a társadalmi életbe, konkrétan azzal a nyíltan vallott törekvéssel, hogy elolaszosítsa a tiroli németeket és a savoyai franciákat. Az olasz fasizmus megihlet te a német fasizmust is, de a hitleri gyakorlatban a homogenizálásnak külön arculatot adott a rasszizmus, amely a német árja fajt felsőbbrendűnek deklarál- Demeter János, az erdélyi magyarság jeles képviselője, még megérte a romániai „falurombolás” tervét és kezdetét. 1988 nyarán Magyarországra látogatott. Itt érte a halál. Alább közölt cikkünk részlet Demeter Jánosnak a nemzetiségek kollektív jogairól 1987-ben írt, még kiadatlan könyvéből.