Élet és Tudomány, 1995. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)
1995-07-28 / 30. szám
A VÉRMÉTELYEK A laposférgek közé tartozó mételyférgek egyik veszedelmes nemzetsége a Schistosoma, ennek elsősorban három faja. Ezek a férgek hazánkban nem fordulnak elő, de mert honfitársaink mind gyakrabban eljutnak Brazíliába és azokba az afrikai meg ázsiai országokba, ahol ezek a paraziták bennszülöttek, mindent meg kell tenniük azért, hogy ne fertőződjenek meg a lárvájukkal. Egy húszéves amerikai egyetemista lány a nyári szünetet Közép-Afrikában töltötte, ahol egy tudományos vizsgálatban vett részt. A vendéglátók olyan házban helyezték el, amelyben nem volt vízvezeték, ezért a közelben levő, lassú folyású édesvízbe járt fürödni. Néhány nap múlva apró, viszkető göbök jelentek meg a lábán, amelyek maguktól elmúltak, ám attól kezdve rossz lett a közérzete. Öt héttel később belázasodott, szakadt róla a verejték, hasmenése és hasgörcsei támadtak. Kezelőorvosa maláriára gyanakodott, s a negatív vérvizsgálat ellenére maláriaellenes gyógyszerrel kezdte kezelni. Sikertelenül. A lánynak továbbra is magas volt a láza, lábainak és kezeinek a nagyízületei megduzzadtak és fájtak. A tüzetes kivizsgálás feltárta, hogy Schistosoma elleni ellenanyag van a vérében, s háromszori negatív lelet után végül is ráakadtak a S. mansoni petéire a székletében. Az ezt követő gyógyszeres kezelés hatására megszűntek a tünetei, s azóta jó az egészségi állapota. „Hasadt testű” A schistoszóma magyarul hasadt testűt jelent. E mételyféreg-nemzetség azért kapta ezt a nevet, mert a hím testén hasadék (barázda) van, amelyben a nőstény él. Minthogy kifejlett korukban a visszeres rendszerben élősködnek, jól illik rájuk a vérmétely elnevezés. Az embert megbetegítő három legismertebb faj közül a S. mansoni és a S. japonicum a gyomor-bél rendszerből a máj felé tartó viszerekben élősködik, következésképp a bél schistoszomiázis okozói, míg a S. haematobium a húgyhólyag és a húgyvezeték visszereiben él, s a vizeleti rendszer schisztoszomiázisát kelti. E három mételyfaj földrajzi elterjedésében is szembeszökő különbség van. Habár a S. mansoni és a S. haematobium Afrikában és az Arab-félszigeten ugyanazon a területen is előfordul, e helyütt olyan vidékek is vannak, ahol csak az egyik, illetőleg csak a másik faj lelhető fel. Brazíliában és a karibi övezetben ellenben csak a S. mansoni, míg Japánban a S. japonicum okoz betegséget. A kutatások feltárták: e három mételyfaj földrajzi elkülönülésének az az oka, hogy nem mindenütt él a specifikus köztes gazdájukul szolgáló csigaíg. A teljesség kedvéért azonban megemlítjük, hogy Délkelet-Ázsiában előfordul a S. mekongi is, amely a S. japonicumhoz hasonló tulajdonságú, s elsősorban Kínában, Thaiföldön, Kambodzsában, Malajziában, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken okoz betegséget, míg Afrikában S. intercalatum is van, amely a bél és a húgyutak schisztoszomiázisát egyaránt előidézi. Az Egészségügyi Világszervezet szerint a világ hetvennégy népét sújtja schisztoszomiázis, s összesen háromszázmillió ember él olyan területen, ahol a vérmétellyel való fertőződésnek adva vannak a feltételei. De természetszerűleg azok is ki vannak téve ilyen fertőzésnek — mint az említett amerikai lány esete példázza —, akik ezekre a vidékekre hivatalosan vagy turistaként utaznak. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a forró égövi országokba látogatók a schisztoszóma elleni védekezéssel kapcsolatban is kérjék ki a kezelőorvosuk tanácsát. Ember - csiga Mit ajánlatos tudni a schisztoszómák életciklusáról? Ezeknek a mételyfajoknak két gazdájuk van. A végleges gazda az ember, a köztes gazda pedig — mint mondottuk — valamilyen csiga. A féreg csak az ember testében szaporodik (ott kerül sor az ivaros szaporodásra és a peterakásra), ám ahhoz, hogy a petéből fertőzőképes farkos lárva fejlődjön ki, csigára van szükség. Ebből nyilvánvaló, hogy a schisztoszomiázis emberről emberre nem terjedhet. Fő terjesztője az a természetes víz, amelyben a lárvák kifejlődéséhez nélkülözhetetlen csiga megtalálja az életföltételeit. Nos, ezek azok a vizek, amelyektől óvakodni kell. S ez nemcsak azt jelenti, hogy nem szabad fürödni bennük, hanem a kezet sem ajánlatos beléjük mártani, mert a farkos lárvák arra is „rárajzolhatnak”. Mint az ábrán látható, mindhárom (fő) vérmételyfajnak azonos a fejlődésmenete. A szabadon úszó farkos lárvák befurakszanak a bőrön át a vérbe, s azzal a májba jutnak, ahol kifejlett hímek és nőstények válnak belőlük. A két nem egymásra találásakor bekövetkezik az ivaros szaporodás, majd a féregpárok a hasüreg alsó részén levő visszerekbe vándorolnak (elvétve azonban az is előfordul, hogy az agy ereibe jutnak el, s annak jellegzetes szövődményei támadnak), ahol a nőstények háromszáz—háromezer petét raknak naponta. Ezek a széklettel vagy a vizelettel jutnak a szabadba, attól függően, hogy a bél vagy valamelyik vizeleti szerv visszerében telepedett-e meg a szülőpár. A vízbe jutó petékből (ezeknek mindegyik vérmételyfaj esetén más és más az alakjuk) szabadon úszó lárvaalak, úgynevezett miracidium lesz, amely befurakszik a fajának megfelelő csigába, s ott továbbfejlődve végül is szabadon úszó farkos lárva alakul ki belőle, amely újabb ember megfertőzésére képes. E fejlődésmenet alapján nyilvánvaló, hogy (miként a májmétely esetében) ezút- 946 ■ Élet és Tudomány ■ 1995/30