Élet és Tudomány, 2006. július-december (61. évfolyam, 27-52. szám)
2006-10-13 / 41. szám
TUDÓSÍTÓNK JELENTI NÁNDORFEHÉRVÁR, 1456 Az előadások számos, a történeti hagyomány Ik és a közhiedelem által elfogadott és igaznak vélt részlet tisztázásával reális képet alkottak a nándorfehérvári eseményekről. A csata egyik ilyen fontos, tisztázásra váró részlete a részt vevő seregek létszáma. Mindkét félnek érdekében állt, hogy a török sereget a valóságosnál nagyobbnak tüntesse fel. A támadóknak a valótlan híresztelésekkel a félelemkeltés volt a céljuk, míg a magyar oldalon a csata előtt ez azt a célt szolgálta, hogy ráirányítsa a keresztény monarchiák figyelmét a veszély nagyságára, és ezzel további segítséget eszközöljön ki. A csata után pedig a védők dicsőségét tették hangsúlyosabbá az ellenség létszámát eltúlzó hírek. A forrásokban szereplő 80 ezer fős török haderő, Fodor Pál és E. Kovács Péter, az MTA Történettudományi Intézetének a kutatói szerint a valóságban legfeljebb 50 ezer fős lehetett, míg a velük szemben védekező keresztény sereg sem érte el a 20-30 ezer főt, ahogy azt a források említik, hanem maximum 8-10 ezer főt tehetett ki. Természetesen, így sem válik elhanyagolhatóvá a nándorfehérvári védők szerepe, mivel egy olyan sereggel szemben arattak győzelmet, amely állandóan fegyverben állt, hivatásos tisztekkel és a legmodernebb harcászati, hadászati eszközökkel rendelkezett. Miért nem tudta akkor ez a jól felszerelt, jól képzett sereg elfoglalni a török forrásokban „dzsihád házaként” ismert magyar erősséget? Az oszmán krónikák különböző problémákról számolnak be: a harcokat vezető basa sebesülése, az A Nándorfehérvár 1456 elnevezésű konferencia szervezői az 550 évvel ezelőtti ostromban harcoló nemzetek kutatóival közösen tárgyalták meg a lezajlott eseményeket, együtt tárolt ágyúkat ért támadás és az ezáltal bekövetkezett pusztulás mellett a stratégiai hibáikat is felismerték. Ellentétben Konstantinápoly 1453- as ostromával, amikor minden harcra képes és harcra egyébként kevésbé alkalmas török részt vett a város elfoglalásában. 1456-ban tetőpontjukra hágtak az Oszmán Birodalmon belüli belső feszültségek, amelyek a hadseregben is éreztették hatásukat. AII. Mehmed (1451-1481) centralizációs politikájával szemben álló politikai erőknek és támogatóiknak nem állt érdekükben a sikeres ostrom és a további hódítás, hiszen tudták, hogy a szultán az esetleges győzelem után megerősödve minden ellentétes politikai véleménnyel le fog számolni. A magyar politika oldaláról felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem használta ki jobban a győzelmet a magyar vezetés. Ennek egyik oka közismert: a törökverő Hunyadi János és Kapisztrán János itáliai ferences halála. Az ostrom után a várban kitört járvány - amelyet a források pestisnek neveznek, de tudni kell, hogy a korszakban minden olyan kórt így neveztek, amely gyorsan, tömeges haláleseteket okozott (mint például a tífusz vagy a vérhas) - azért is okozhatott oly nagy mértékű pusztítást, mert az 1456-os év nyarán igen rossz volt a termés, így a katonák éheztek, és a legyengült szervezetű emberek között még gyorsabban szedte áldozatait a betegség. Igaz, maga Hunyadi és Kapisztrán sem gondolkodott a harcok kiterjesztésében és egy esetleges széleskörű offenzíva elindításában. Ennek egyértelmű jele volt, hogy az ostrom végeztével ők maguk küldték haza a kereszteseket. Hiszen - bár még az ostrom után is érkeztek külföldi keresztesek Bécsbe és Budáraa magyar haderő velük együtt sem lett volna képes egy sikeres ellentámadásra, amit csak nyilvánvalóbbá tett az arra legalkalmasabb hadvezér halála. Végül is a nándorfehérvári győzelem a XVI. század elejéig elhárította egy újabb, átfogó török támadás veszélyét, II. Mehmednek pedig új utat kellett keresnie Európa meghódításához, tehát a délszláv államokat vette célba. 1521. augusztus 29-ig a török nem tudta elfoglalni a hírhedt „dzsihád házát". Egy, az 1456-os nándorfehérvári eseményekről szóló konferenciáról nem hiányozhatott a déli harangszó tárgykörével foglalkozó előadás. Érszegi Géza, a Magyar Országos Levéltár munkatársának előadásában eloszlatta a déli harangszóval kapcsolatban nemzeti emlékezetünkben rögzült kissé összemosódott képet. A közhiedelem szerint III. Callixtus pápa (1378-1458) a keresztény győzelem hírére rendelte el a harangszót. 1456. július 29-én a pápa valóban kiadott egy bullát, amelyben leírja, hogy milyen nehéz helyzetbe került a kereszténység Konstantinápoly eleste következtében és az egyháziakat a pogányok elleni imádkozásra szólította fel. Tény, hogy mire a pápai rendelkezés elérte Magyarországot, addigra már győzelemmel ért véget az ostrom és ily módon az eredetileg segítséget kérő imára hívó harangozás hálaadássá alakult át, és így maradt meg nemzeti emlékezetünkben. Abban azonban, hogy a harangok évszázadok óta minden délben megszólalnak, nem III. Callixtus, hanem VI. Sándor (1492-1503) szerepét kell kiemelni. 1500-ban, a jubileumi Szentév keretében az újabb török veszély idején a pápa június 1-jén kiadott bullájában felhívta a keresztény világ figyelmét a támadás lehetőségére, és ismét harangozást rendelt el. Erről Johannes Burchard szertartásmester így számolt be naplójában: „Ezen a napon, délben első alkalommal harangoztak minden római plébániatemplomban, hogy imára szólítsa a híveket a török ellen. A Miatyánk és az Üdvözlégy elimádkozását III. Callixtus pápa rendelte el, és - ha jól értettem - Szentséges urunk megparancsolta, hogy az év minden napján délben mindörökre harangozni kell." Stibli Anikó