Élet és Tudomány, 2006. július-december (61. évfolyam, 27-52. szám)

2006-10-13 / 41. szám

T­UDÓSÍTÓNK JELENTI NÁNDORFEHÉRVÁR, 1456 Az előadások számos, a történeti hagyomány Ik és a közhiedelem által elfogadott és igaz­­­­­­nak vélt részlet tisztázásával reális képet alkottak a nándorfehérvári eseményekről. A csata egyik ilyen fontos, tisztázásra váró részlete a részt vevő seregek létszáma. Mindkét félnek érdekében állt, hogy a török sereget a valóságosnál nagyobb­nak tüntesse fel. A támadóknak a valótlan híresz­telésekkel a félelemkeltés volt a céljuk, míg a ma­gyar oldalon a csata előtt ez azt a célt szolgálta, hogy ráirányítsa a keresztény monarchiák figyel­mét a veszély nagyságára, és ezzel további segít­séget eszközöljön ki. A csata után pedig a védők dicsőségét tették hangsúlyosabbá az ellenség lét­számát eltúlzó hírek. A forrásokban szereplő 80 ezer fős török haderő, Fodor Pál és E. Kovács Pé­ter, az MTA Történettudományi Intézetének a ku­tatói szerint a valóságban legfeljebb 50 ezer fős le­hetett, míg a velük szemben védekező keresztény sereg sem érte el a 20-30 ezer főt, ahogy azt a for­rások említik, hanem maximum 8-10 ezer főt tehe­tett ki. Természetesen, így sem válik elhanyagol­­hatóvá a nándorfehérvári védők szerepe, mivel egy olyan sereggel szemben arattak győzelmet, amely állandóan fegyverben állt, hivatásos tisztek­kel és a legmodernebb harcászati, hadászati esz­közökkel rendelkezett. Miért nem tudta akkor ez a jól felszerelt, jól kép­zett sereg elfoglalni a török forrásokban „dzsihád házaként” ismert magyar erős­séget? Az oszmán krónikák különböző problémákról szá­molnak be: a harcokat veze­tő basa sebesülése, az A Nándorfehérvár 1456 elnevezésű konferencia szervezői az 550 évvel ezelőtti ostromban harcoló nemzetek kutatóival közösen tárgyalták meg a lezajlott eseményeket, együtt tárolt ágyúkat ért támadás és az ezáltal be­következett pusztulás mellett a stratégiai hibáikat is felismerték. Ellentétben Konstantinápoly 1453- as ostromával, amikor minden harcra képes és harcra egyébként kevésbé alkalmas török részt vett a város elfoglalásában. 1456-ban tetőpontjuk­ra hágtak az Oszmán Birodalmon belüli belső fe­szültségek, amelyek a hadseregben is éreztették hatásukat. AII. Mehmed (1451-1481) centralizá­ciós politikájával szemben álló politikai erőknek és támogatóiknak nem állt érdekükben a sikeres ost­rom és a további hódítás, hiszen tudták, hogy a szultán az esetleges győzelem után megerősödve minden ellentétes politikai véleménnyel le fog szá­molni. A magyar politika oldaláról felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem használta ki jobban a győ­zelmet a magyar vezetés. Ennek egyik oka közis­mert: a törökverő Hunyadi János és Kapisztrán Já­nos itáliai ferences halála. Az ostrom után a várban kitört járvány - amelyet a források pestisnek ne­veznek, de tudni kell, hogy a korszakban minden olyan kórt így neveztek, amely gyorsan, tömeges haláleseteket okozott (mint példá­ul a tífusz vagy a vérhas) - azért is okozhatott oly nagy mértékű pusztítást, mert az 1456-os év nyarán igen rossz volt a termés, így a katonák éheztek, és a legyen­gült szervezetű emberek között még gyorsabban szedte áldozatait a betegség. Igaz, maga Hunyadi és Kapisztrán sem gondolkodott a harcok kiter­jesztésében és egy esetleges széleskörű offenzí­va elindításában. Ennek egyértelmű jele volt, hogy az ostrom végeztével ők maguk küldték haza a ke­reszteseket. Hiszen - bár még az ostrom után is érkeztek külföldi keresztesek Bécsbe és Budára­­a magyar haderő velük együtt sem lett volna képes egy sikeres ellentámadásra, amit csak nyilvánva­lóbbá tett az arra legalkalmasabb hadvezér halála. Végül is a nándorfehérvári győzelem a XVI. szá­zad elejéig elhárította egy újabb, átfogó török tá­madás veszélyét, II. Mehmednek pedig új utat kel­lett keresnie Európa meghódításához, tehát a dél­szláv államokat vette célba. 1521. augusztus 29-ig a török nem tudta elfoglalni a hírhedt „dzsihád há­zát". Egy, az 1456-os nándorfehérvári eseményekről szóló konferenciáról nem hiányozhatott a déli ha­rangszó tárgykörével foglalkozó előadás. Érszegi Géza, a Magyar Országos Levéltár munkatársá­nak előadásában eloszlatta a déli harangszóval kapcsolatban nemzeti emlékezetünkben rögzült kissé összemosódott képet. A közhiedelem szerint III. Callixtus pápa (1378-1458) a keresztény győ­zelem hírére rendelte el a harangszót. 1456. július 29-én a pápa valóban kiadott egy bullát, amelyben leírja, hogy milyen nehéz helyzetbe került a ke­reszténység Konstantinápoly eleste következté­ben és az egyháziakat a pogányok elleni imádko­zásra szólította fel. Tény, hogy mire a pápai ren­delkezés elérte Magyarországot, addigra már győ­zelemmel ért véget az ostrom és ily módon az ere­detileg segítséget kérő imára hívó harangozás há­laadássá alakult át, és így maradt meg nemzeti emlékezetünkben. Abban azonban, hogy a haran­gok évszázadok óta minden délben megszólalnak, nem III. Callixtus, hanem VI. Sándor (1492-1503) szerepét kell kiemelni. 1500-ban, a jubileumi Szentév keretében az újabb török veszély idején a pápa június 1-jén kiadott bullájában felhívta a ke­resztény világ figyelmét a támadás lehetőségére, és ismét harangozást rendelt el. Erről Johannes Burchard szertartásmester így számolt be napló­jában: „Ezen a napon, délben első alkalommal harangoztak minden római plébániatemplom­ban, hogy imára szólítsa a híveket a török ellen. A Miatyánk és az Üdvözlégy elimádkozását III. Callixtus pápa rendelte el, és - ha jól értettem - Szentséges urunk megparancsolta, hogy az év minden napján délben mindörökre harangozni kell." Stibli Anikó

Next