Élet és Tudomány, 2019. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2019-07-05 / 27. szám
Az 1946. évi alkotmány történeti hátterét illetően sokatmondó Mindszenty József hercegprímásnak a miniszterelnökhöz, 1946. február 1-jén írt levele, miszerint a törvényjavaslat tárgyalása „idegen [szovjet] megszállás alatt a magyar nép megkérdezése nélkül, a képviselők pártéleti szólásszabadságának korlátozásával folyt le.” Sokan úgy vélték, hogy alkotmányozásra a választásokon nem is kapott felhatalmazást a nemzetgyűlés. Tehát csak a nép változtathatná meg az alkotmányt, népszavazás útján. E kérdésről elgondolkodott Moór Gyula, a korszak jogfilozófusa is, az ő álláspontja szerint azonban a jogszerűséget ezen az alapon nem lehet vitatni. Mert „jogunk sohasem ismert formai különbséget az alkotmánytörvény és a közönséges törvények között. Ebből következik, hogy a törvények alkotására jogosult szerv - a Nemzetgyűlés - az alkotmány megváltoztatására is jogosult. Másik alapelve alkotmányunknak — még a királyságnál is régibb —, hogy minden jogforrása a nemzet. Ezt a nemzeti akaratot a Nemzetgyűlés képviseli.” Ha a formai szempontokat illetően még hitelt érdemlőek is Moór szavai, a kisalkotmányban a direkt politikai hatásokat nem nehéz kimutatni. Gyenge államfői intézményt akartak létrehozni. Ezért az alkotmányból a köztársasági elnöknek az országgyűlés összehívására vonatkozó joga és a legfőbb hadúri jogköre kimaradt, de az országgyűléssel (akkor: nemzetgyűléssel) kapcsolatos egyéb jogai is — például a vétó, a feloszlatás, az elnapolás — erősen korlátozottak voltak. A miniszterelnök és a miniszterek kinevezésében pedig a nemzetgyűlés politikai bizottsága is szerepet kapott, ami kommunista javaslat volt. Később e politikai bizottságból nőtt ki az Elnöki Tanács, melyet 1949-ben a köztársasági elnöki tisztség helyébe léptetett a „nagy” alkotmány. Elgondolkodtató tehát Kukorelli István 2017-ben megjelent tanulmányának az a mondata, mely szerint „Az 1946. évi I. törvény felkiáltójelként mutatta, hogy — nagyhatalmi kényszerből is — hol tévesztettük el az európai és a nemzeti utat.” A köztársasági államforma levezethetősége A kortársak közül a marxista-leninista szemléletű Beér János — a kisalkotmány legelső soraival összhangban — a magyar forradalmi törekvésekre — Martinovics, Táncsics, Petőfi és az 1918-1919-es „forradalmak” — vezette vissza a köztársaságot. Beér ideológiai szempontból sem tartotta kívánatosnak, hogy az új államformát bármilyen módon kapcsolatba hozzák a korábbi, „király nélküli királysággal”. AZ 1946. ÉVI KISALKOTMÁNY A MÚLT UTÁN NEM CSAK BETETTÜK AZ AJTÓT Az 1946. évi alkotmányt „kisalkotmánynak” is nevezik, megkülönböztetve az 1949-ben helyére lépő „nagy” vagy „buharini” alkotmánytól, melyet már szovjet mintára dolgoztak ki. A kisalkotmány jelentősége, hogy a köztársasági államforma deklarálásával az 1918 óta - tehát több mint negyedévszázada - fennálló közjogi provizóriumnak véget vetett. Mindazonáltal az 1946. évi alkotmány számos kérdést is felvet, és nemcsak a keletkezésének körülményeit tekintve. Közjogi szempontból a vele kapcsolatos problémák zöme a jogfolytonossággal összefüggésben jelentkezik, azaz hogy a kisalkotmányt a magyar történeti alkotmányba be lehet-e vagy egyáltalán be kell-e illeszteni, továbbá, hogy az „új” köztársasági államformát a magyar hagyományokkal miként lehet, illetve össze kell-e egyeztetni. Egymilliárd pengő