Élet, 1931 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1931-05-24 / 11. szám

mwwwmwiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiii mrm A MAGYAR KÖZÉPKOR SZINTÉZISE Tudományosságunknak fejlődésében felmérhetetlen becsű az a munkásság, amellyel Horváth János, a bu­dapesti egyetem irodalomtörténet professzora a maga szakját műveli. A legnemzetibb tudománynak, a ma­gyar irodalomtörténetnek fejlődésében az ő most meg­jelent hatalmas műve valóban az igazi csúcsra, a szin­tézisre emelkedik. Ennek a tudománynak a művelői nagyjában két irányban szoktak dolgozni: adatokat gyűjtenek és világítanak meg, majd ezeket az egyes adatokat rendszerezik, lelkiismeretesen regisztrálják, bibliográfiai pontossággal számontartják. A munkát szinte csak ebben az eloszlásban képzelték is el: volt kutató és volt számontartó szaktudós. De a kutató nem tudott az egésznek áttekintéséhez eljutni, a számon­tartó nem tudott a kor szellemébe elhatolni, vagy legalább is ritkán és nem teljesen. Horváth János új könyve (A magyar irodalmi mű­veltség kezdetei) ezt a kettős munkát pompásan egye­síti: a szintézis magaslatára a kiváló szerző csak úgy juthatott el, hogy előbb maga is gondosan végigbúvá­­rolta magát a kor termését és az arra vonatkozó hatal­mas irodalmat. A szakirodalom nem szemüveg volt rajta, amely megszokott látásmódhoz kényszeríti, ha­nem adatkincs, amely világosságot visz egy régmúlt világ ködébe. Magát a kor irodalmát pedig teljesen a saját szemével nézi, de olyan Istenáldotta szemmel, amely a szón keresztül a lélekbe lát. Folyóiratunk természete, sajnos, nem enged többet, csak azt, hogy rövid vázlatban regisztráljuk ennek a meglepő, szinte felfedezésszerű észrevételekben, finom elemzésekben, pompás értékelésekben annyira bővel­kedő munkának gondolatmenetét; maga a könyv tudo­mányos munka, egészében csak a szakember élvezheti, és mégis úgy érezzük, tudomást kell róla vennie a ma­gyar közönségnek is, elsősorban a magyar katolikus közönségnek ,hiszen bennünket kell, hogy a legjobban érdekeljen annak a kornak a szellemi képe, amely a magyarságot a kereszténység lelkiségébe hozta át. Az irodalomban az író lép lelki közösségbe a közön­séggel. Ahhoz, hogy irodalomról beszélhessünk vala­mely korban, az szükséges tehát, hogy legyen író, aki a maga lelkiségét közölni akarja, legyen közönség, amelyhez ez a megnyilatkozás kívánkozik, és végül le­gyen irodalmi mű, amely a közvetítést elvégzi. Abban a korban, amelyet magyar középkornak nevezünk, ezeknek egyike sincs meg a maga teljességében. De hogy később meglett, azt mégis ennek a kornak kö­szönhetjük. A kereszténység előtt­­— elsősorban nyel­vünk fejlettségének tanúsága szerint — megvolt az irodalmivá fejlődésnek valami csírája, de magának a későbbi és mai magyar irodalomnak ez csak nyelvi készletével volt szolgálatára.. Maga a latin betű a ke­reszténység első századában ép oly misztikum volt a magyar ember előtt, mint a latin nyelv, amelyet az közvetített. Ismerete csak néhány kiválasztott egyházi emberben volt meg. Bár az első század közepén már létrejön egy magyarnak mondható legenda, Mór püs­pök latin nyelven írt legendája két zoborhegyi remete életéről, az első korszak latin irodalma voltaképpen behozatal jellegű. Megállapítható ugyan a szóbeliség lassú visszahúzódása az írás növekedő tekintélye előtt, de a tudatos író és szerkesztő tevékenység jelentkezése gyér és félénk (Hartvik). Bizonyos öntudattal Anony­­musnál jelentkezik ez, és Kézai munkájában, amikor ez a hontörténetet szervesen beleékeli a magyar nem­zet történetébe. Csak látszólag nagyobb a lendület a középkor második felében, mégis fontos ebben a kor­ban, hogy deákságunk a gyakorlati érdekek talajába bocsátja gyökerét, mert ezzel természetesen a magyar nyelvű irodalom megteremtéséhez visz közelebb. Pel­­bárt és Laskai Osvát neve ezért oly jelentős. A törté­neti ág továbbélése mellett nagy a jelentősége annak, hogy Werbőczyben a világi nemes is odalép a maga gyakorlati politikát szolgáló könyvével a papi mun­kások mellé. A magyar ősi kifejezés kincsének az új gondolatvi­lágba való átszivárgását jelzik a szórvány-emlékek, szójegyzékek és glosszák. De a Pray-kódex Halotti­beszéde a maga — aránylag — független tartalmi anyagával (szemben a hozzákapcsolt monitio fordítás­voltával)) az élőszóban elmondott beszédek egyikének, immár nem is a fejlődés legelején állónak a lejegyzése. A Mária-siralom szabad egyéni inspiráció késztetésé­ből való művészi fordítás, nyelvben, verselésben olyan készségről téve tanúságot, hogy újra csak hosszabb egyéni és irodalmi fejlődés termékének vehető. A Kö­nigsberg­ töredékeknek is az a jelentősége, hogy sza­bad érdeklődéssel választott szövegek fordításai. A XV. század már nagyobb összefüggő emlékeket is felmutat. A legbecsesebbnek, a Jókai-kódexnek immár az is fontos sajátsága, hogy egy közösség szükséglete hozta létre, az apácáké, vagy a harmadrend asszonyaié. Maga a kolostori irodalom az 1500-as években indul nagy fejlődésnek. Ennek okát abban találja a szerző, hogy a két szerzetesrend, amely kódexeink termésé­nek oroszlánrészét adta, a ferencesek és domonkosok, ekkor mentek át szigorú fegyelmi megújuláson, és a magyar kolostori irodalom voltaképpen ennek a törek­vésnek köszönheti felvirágzását. Ebben a kolostori irodalomban még nem lép érint­kezésbe a szerző és olvasó. Az olvasót az olvasmány­ban a vallás érdekli, nem a szerző egyénisége. A könyv­nek nincs tehát meg az egyedi jellege, nincs címe, nincs megnevezve a szerzője, nincs is megszabva a tartalma. A tartalom teljesen a latinnak függvénye. Az olvasmány kétféle jelleget mutat: élőszóban előadott szöveg meghallgatása és magánolvasmány. Ehhez já­rult a kórusban való olvasás. Nem követhetem végig a szerzőt azon a rendkívül érdekes úton, amelyen a magyar kolostori irodalom műfajait és szövegtípusait tekinti át, csak ott kötök ki, ahol a fejlődést lezárja, a karthauzi névtelennek im­már előszóval ellátott és mindenféle szerzetesrend igé­nyét kielégíteni törekvő, tehát a legtágabb középkori közönségnek írott gyűjteményénél, az Érdy-kódexnél, a magyar középkor legfejlettebb termésénél. Az a cso­dálatos finomság, amivel Horváth János ezt elemzi, az a bámulatos szem, amellyel ennek jelentőségét észre­veszi, magában is hódolatot érdemlő bizonysága an­nak a gazdag adománynak, amely Horváth János lel­két a magyar tudományosság felbecsülhetetlen érté­kévé teszi De mennyit kellene mondanom stílmegfigye­léseiről, a középkori magyar nyelv szépségeinek fel­tárásáról! — Nincs terem erre, csak azt hangoztatom, hogy a magyar tudománynak ezt az értékét a magyar múltnak és a magyar katolikus szellem múltjának min­den kedvelője haszonnal forgatja. Zs. SZÍNHÁZ Bibó Lajos: A csodadoktor. (A Nemzeti Színház Kamaraszínháza.) ) Bibó Lajos egy adomát szélesített ki három fölvo­­násos vígjátékká. Ez csak úgy sikerült neki, hogy jel­lemrajzoló erejét teljes mértékben érvényesítette. Maga az adoma csak váz: ezt a vázat teleaggatja a szerző a népies ornamentika sokféle elemével, földíszíti a ma­gyar talaj élő, mezei virágaival, é­s a magyar nép- WWW 231

Next