Irodalmi Ujság, 1950. november-december (1. évfolyam, 1-5. szám)

1950-11-02 / 1. szám - Molnár Miklós: Kőművesek (Karinthy Ferenc új regénye) (6. oldal) - Bírálat helyett - három levél • Kuczka Péter, Kónya Lajos, Lányi Sarolta (6. oldal)

6 Irodalmi Újság 1950 november 2. A DUNAPARTI KIS VÁROS KÖRNYÉKÉN egy korata­vaszi napon három férfi jelent meg a földeken. Keresztül-kasul járták a mezőket, vizsgálták a földet, a tájat. Néhány hét múlva munkások lepték el a vidéket. Mérni kezdtek, ás­tak ... Azután állványzatok nőttek ki a földből, ömlött az építési anyag — egy új korszak, az építés, az alkotás korszakának emberei hódították meg a földeket. Házak, majd egy traktorgyár, majd — a távolabbi jövőben — egész üzemkolosszusok körvonalai bontakoz­nak ki. — Olyan ez, mint az­ „Úri muri”­­városa — mondja Konkoly mérnök, a regény egyik szereplője, arról az álmos, poros, elmaradott kisvárosról, amely az építkezés mellett húzódik el. Itt „ezer éve nem történt semmi”, csak a hat­napos duhaj mulatozások zaja verte fel néha a rongyos parasztviskók dermedt csend­jét. És most traktorgyárat ver ebbe a lomha földbe a munkások te­remtő akarata. „Ez az igazi világ­­teremtés — mondja Konkoly —, legyen minden másképpen, mint eddig volt!“ Erről szól Karinthy Ferenc új regé­nye, a „Kőművesek“. Kell-e mondanunk hogy soha könyv időszerűbb, érzelmeinkhez közelállóbb nem lehetett! Karinthy éppen azokban a nagy pilanatokban rajzolja elénk az épülő szocializmus egyik nagy alkotá­sának születését, amikor szerte az or­szágban építő állványzatok valóságos erdeje hirdeti, hogy a „kis Magyar­­ország", az európai fejlődés mögött év­századdal elmaradt Magyarország, mesék hétmérföldes csizmájával fejlődő a ipar hazája, a nagy szocialista alkotá­sok hazája lett. És tegyük hozzá: Ka­rinthy akkor nyúlt a mi időnk e leg­nagyszerűbb témájához, amikor iro­dalmi életünk már áttörte a régi, írói szemlélet legtöbb korlátját, de éppen a legdöntőbb feladatot, a szocialista építés ábrázolását regényben, epikában eddig még nem tudta megoldani. A „Kőművesek” az első magyar re­gény, amelynek ez sok tekintetben si­került. Mindez eddig Karinthy témaválasz­tását dicséri, de nem lehet eléggé hang­súlyozni: témaválasztás nem annyit je­lent, hogy az író elhatározza, ezentúl nem szerelmi háromszögeket fog gyár­tani, hanem egy új világ új hőseinek alkotó munkájáról ír. Az ilyen botcsi­nálta „szocialista-realisták” hazug kí­sérletei balul szoktak kiütni. Ha volt is az írónak valami tehetsége, jellemábrá­­zoló ereje: a nem őszinte műben úgy eltűnik, mint napon a buborék. A polgári világ fülledt légkörétől, cinikus, üreslelkű bábalak­jáitól eljutni az új vi­lágépítés pátoszáig csak úgy lehet, ha az író a maga vívódásokkal teli útját is megteszi. Karinthy megtette ennek az útnak a döntő szakaszát. Ezért tudta ezt a té­mát választani és az őszinte szívvel vál­lalt feladatot sok tekintetben példamu­tatóan szépen, lelkesen és gyönyörköd­­tetően megoldani.­ ­ RAGADJUK KI A LEGDÖNTŐBBET: S milyenek az emberek Karinthy könyvé­ben? Nem a polgári hanyatlás bélyegét viselő irodalom „furcsa", sérültlelkű „ritkaságai” többé, hanem egy egészsé­ges és tettrekész emberfajta nagyszerű példányai. Csak néhány példát: A leg­sikerültebb talán Dancsó kőműves alakja. Ez a kevésbeszédű, szálas mun­kás, valóban azok közül való akik — Sztálin szavával — „egyszerű és sze­rény emberek, semmi igényük arra, hogy miat országos hírű nagyságokat borostyánnal koszorúzzák meg őket“, de törhetetlen szívósággal véghez­­viszik az emberiség történetének egyik legnagyobb forradalmát; lélektelen ro­botból büszke alkotássá emelik a testi munkát. Dancsó szenvedélyesen szereti a hivatását: az építést. Zsebében óriási üzemek, gyönyörű paloták képeit tartja — ilyenekkel akarja teleépíteni hazáját. A Szovjetunióban megtanulta ennek a titkát: új módon kell építeni. És Dancsó minden akadályon át győze­lemre viszi azt, amit akar. A regény elején még társat is alig talál — de rö­videsen 11 brigád dolgozik Dancsó pél­dá in és agitációja nyomán a szovjet sztahánovista kőművesek módszere sze­rint. Nagy szeretettel rajzolja meg az író Bridzs Ágnest, ezt az erélyes és ko­moly kommunista lányt, aki mint sze­mélyzeti főnök kezdi nevelni Konkoly mérnököt és mire lehántotta róla a zár­kózottság és a kispolgári passzivitás burkait, addigra melen szereti meg a „szakemberi szerelemmel páncélok" mögül kibúvó tisztaszívűi, lelkes kom­munista férfit. Sok szép és érdekes vonással gazda­gítja irodalmunkat Török Zsmmondnak, az építkezés vezetőjének, valamint az­ építkezés párttitkárának alakja is. | KPI.QVQSF.N SIKERÜLT | és 0,^,­Knurrr 1 ''snnk az­ építkezés később leváltott vál'a'az vezetőjének rajza. Nem mondáuk azt, hogy Jellem- Knurr típusa ezerszámra felfedezhető a kom­munista vezetők soraiban. Knurr elég szélsőséges eset­re hibás — különösen, ha a jellemzés néhány tudását le­faragná az író — igen elgondo­kozta­­tóak sok becsületes szándékú, de ros­­szul dolgozó közületi vezető számára. Régi munkásmozgalmi ember, helytállt nehéz időkben és forrón szereti ma is Pártját s azt az osztályt, amellyel sorsát éretre-halálra összekötötte. Mégis árt, károkat okoz. Kapkod, amibe belekezd, soha nem tudja befejezni. Örökké láz­ban él, mintha valami szörnyes nyugta­lanság hajtaná, nemhogy egy könyvet, de még egy nagyobb cikket sem tud elejétől végig elolvasni, így ideológiai­lag elmarad, biztonság helyett tétova­­sá­g árad, rend helyett anarchia burján­­zik körülötte, így zuhan Knurr Lajos­­ odáig, hogy félni kezd attól, amit min­dennél jobban szeret: a Párttól, s sze­mélye elleni összeesküvést szimatol, amikor azt látja, hogy a végre meg­alakult pártszervezet az ő munkájának komoly bírálatát is napirendre tűzi. Az író kíméletlen kritikával mutatja meg, hogy bármit gondol magáról Knurr Lajos — súlyos hibáiban az el­lenség ideológiájának hatása érvé­nyesül. Mégis egy egész világ választja el őt a tudatos ellenségtől, amelynek két élő és jellegzetes típusát állítja elénk a könyv. Az egyik Inkey, ha úgy tetszik „Béla bácsi“, ez a „kedélyes“ magyar úr, aki éppoly hideg, számító aljasság­gal irányítja most — belgrádi paran­csok szerint — a romboló munkát, mint hajdanában ezerholdas birtokán a pa­rasztok vérét szívó botosispánokat. És éppen úgy, mint „akkor", ma is mindig tréfára és anekdotára áll a szája, ma is másokkal intézteti a piszkos munkát, valahogy úgy, mint Turgenyev földes­­ura, aki inasának megbotoztatását így rendelte el: „Fjodor dolgában intéz­kedj .. „Béla bácsi“ eszköze, utasításának s végrehajtója Holies mérnök, ez a hit­vány fasiszta. Sírna mint a kí­gyó, vizenyős, mint a béka. Befurako­dott a Pártba, s minden második szava a marxizmust idézi. Alattomosan ki­siklik a vádak és gyanú alól, nem lehet megfogni, de beszéde után mindenki úgy érzi, „mintha benyálazták volna a levegőt”. Meg kell azonban jegyeznünk,­­ hogy amilyen találó ezeknek a hitvány­­ gazembereknek a jellemzése, olyan át­látszóak a szabotázs-akcióik. Ilyen ügyetlen kártevőket még olyan helyen is lelepleznek, ahol nincs pártszervezet. Érdekesek tehát Karinthy regény­alakjai, sok bennük az egyéni vonás is, de meg kell mondanunk, hogy az em­berek jelleme nem bontakozik ki elég szélesen és mélyen a regényben. A jól elindított alakok legtöbbje nem fejlő­dik, nem alakul a történet fo­lyamán. Mennyi mindent szeretnénk még megtudni Dancsóról! Hogy megnövelné a regény hatását, ha nagy erőpróbákon és győzelmeken keresztül megnyílna előttünk Török Zsigmond­­nak, ennek az igazi bolsevik-típusú ve­zetőnek egész valója. A regény egyik legmeghatóbb jelenete Tulipán Mihály halála. Hogy sajnálja az olvasó, hogy alig ismerte ezt a derék, egyenes­­beszédű öreg munkást! És néha mintha tárcát olvasnánk, olyan befejezetlenek a sorsok és a jellemek. Ha vannak is a jellemzésben írói fogyatékosságok, láthatjuk; ilyen em­berekkel, mint Török Zsigmond, Balázs Ágnes és Dancsó, valóban hegyeket le­hetne elmozdítani, valóban a nagy tet­tek új magyar népét lehet rajtuk ke­resztül bemutatni. Mire megy velük a szerző? Sorsukon át mennyit és hogyan tud ábrázolni a mai magyar valóság­ból? uáomzaüü JÄÄ­ságába. A sovány mese s a szerkezet lazasága azt bizonyítja, hogy Karinthy Ferenc sem önmagával, sem tárgyával szemben­ nem volt elég igényes. Egy­­helyütt leírja, hogy Dancsó kőműves „egy óriástoronyról szokott álmodni, amely épülni, a budapesti Dunaparton fog ötven vagy hetven eme­letes, de még tovább nő Gellért-hegy fölé. A csúcsát alulról a nem látni.­A regény legszebb sorai közé tartozik ez a rész , és sok ilyen szép, felemelő és szemléletes része, jelenete van a könyvnek. De a mű egésze mégsem tudja elénk tárni a nagyszabású építőmunka teljes képét, szépségét és pátoszát — pedig az az égigérő torony, amelyről Dancsó ál­modozik, az valójában itt is épül, a re­gény színhelyén. Karinthy azonban in­kább csak lelkes szavakkal és a rész­letek gazdagságával mintsem átfogóan ábrázolja érzékelteti, ennek a csodálatos „toronynak“, a szocializmus alkotásainak építését. Az olvasó sze­retné képzeletben hallani a nagy épít­kezés zsivaját­­, de valahogy néma a tájék, ismerős hangok pedig csak egy­­egy irodából vagy munkahelyről száll­nak felénk. Az iró csak egy-két mun­kást és az építkezés vezetőségének szűk körét mutatja be. Szeretnénk fi­gyelni, hogy nő egyik ház a másik után, hogy közeledik az építkezők kollektí­vája a cél felé. Az író azonban azt sem árulja el pontosan, hogy mi készül itt, csak sejtjük, hogy a tíz ház és a trak­torgyár csak része egy jövendő új ipari városnak, így nincs is meghatározott és az olvasó számára látható cél, amely felé az építkezés dolgozói törnek. Maga köti meg ezzel az író a kezét. Nem tudja kifejleszteni a cselekményt, nem árad elég gazdagon a mese. Jól jellemzi ezt a fogyatékosságot például az, hogy a regény második felében legalább há­rom értekezlet vagy gyűlés van, ami még valóságban is sok volna, hát még egy regényben.­ ­ NEM AKARJUK KISEBBÍTENI­­ azokat a nehézségeket, amelyeket e me­rőben új világ ábrázolása íróinknak je­lent, de Karinthy ma már sokkal többre képes, mint amennyit a „Kőművesek"­­ben elért. Számos novellája, sőt e könyvének sok részlete is elárulja, hogy Karinthy Ferenc nagy tehetségű és fejlett író, akitől már sokat kaptunk — nem egyszer új szocialista irodal­munk maradandó lapjait — és még töb­bet várunk. Ha új regénye sok tekin­tetben mégis várakozáson alul maradt, annak döntő oka nem az író tehetségé­nek, hanem élményeinek fogyatékos volta. A dolgozó tömegek új, mai mű­veket sürgető kérését az irodalom egé­sze felé, Karinthy a maga részéről — őszinte jószándékkal, de helytelenül —, úgy teljesítette, hogy a szükséges idő­nél jóval kevesebbet fordított a „Kő­művesek“ megalkotására, főleg az „anyagnak“, az építők életének és mun­kájának tanulmányozására. Mondanunk sem kell, hogy íróink fejlődésének, az új irodalom kialakulási folyamatának sürgetése nem azt jelenti, hogy íróink­tól ezentúl ilyen „postamunkát” köve­telünk. A „Kőművesek” forrása a ma­gyar valóság. De Karinthy láthatóan ihletet merített és tanult a szovjet irodalomtól is. Eredményeit nem utolsó­sorban ennek a nagyszerű példa köve­tésének köszönheti. Úgy tűnik azon­ban — és ez nem helyes — hogy Ka­rinthy nemcsak tanult a kiváló szovjet íróktól, hanem helyenként akarva, akaratlanul, másolta is a Távol Moszkvától egyes alakjait és­problémáit. Komoly hibák ezek és éppen Karinthy érdekében nem szabad elhallgatni, vagy kisebbíteni ezeket a fogyatékosságokat. De a „Kőművesek“-et mégsem annyira a hibák, hanem az írói erények jellem­zik. A jellemábrázolásban elért sikerek mellett elsősorban a leírások elevensége és egyes, az egész regényen átvonuló meseszálak valóban művészi kidolgo­zása teszi jelentőssé a könyvet . KÜLÖNÖS ÖRÖM AZ OLVASÓNAK ” és a magyar irodalom minden barátjá­nak, hogy a „Kőművesekében „az épí­tők fajtáját”, az új embert sokolda­lúan jellemezve látjuk. A Sztálint ünneplő munkások — jókedvű és versengő éneklése népünk kedélyé­nek, felszabadult boldog érzésvilágának valóban művészi és elragadó képét adja. Új módon szövődnek a regényben a szerelem szálai is. Balázs Ágnest és Konkolyt a közös munka gondja s a közös győzelem öröme fűzi igazán egy­máshoz. Becsületes, értékes emberek tiszta vonzalma ez. Az olvasó igaz ro­­konszenvvel és gyengédséggel kíséri őket esti útjaikra a Duna partjára,vagy a városka régi utcáiba. Vagy idézzük fel emlékezetünkben azt a jelenetet, amikor megérkezik az építkezéshez a párttitkár, egy kis szo­bára kiszögezi a maga készítette táb­lát, hogy itt a párthelyiség és e pilla­nattól fogva mintegy varázsütésre meg­változik minden. Áradnak az emberek a pártszervezet felé, magukkal hozzák gondjaikat és örömeiket, kitárják egész lelküket. „Két bevonuló fiú csak bú­csúzni akart a titkártól, ak­i nem is is­mert“ — írja a könyv. És mennyi min­den van e rövid mondatban, vagy ab­ban a másikban, amelyben leírja, hogy egy szép lány sírva jött megkérdezni a párttitkártól, hogyan hajlíthatná vis­­­sza magához szerelmesének szívét? Nem ismerik a párttitkárt, de ismerik a Pártot. Ezért jött búcsúzni a két be­vonuló fiú az ismeretlen ismerőstől és ezért fordult ide a pártonkívüli Dancsó kőműves segítségért és tanácsért munkamódszerének kidolgozásához. Egy varázsütésre változik meg min­den, de nem a mesék varázsa ez. A Párt legfőbb ereje abban van, hogy megtes­tesíti és tudatossá teszi mindazt, ami a népben a legértékesebb, legelevenebb és legfe­jtődőképesebb. És a mi népünk­ben sok az érték, az erő és a tehetség. Ennek az alkotó népnek szeretete — ez süti át Karinthy regényének sorait, elsősorban ez avatja — fogyatékossá­gai ellenére is —­ építő munkánk első, szép és igaz énekévé. MOLNÁR MIKLÓS KŐMŰVESEK (KARINTHY FERENC ÚJ REGÉNYE) BÍRÁLAT HELYETT - HÁROM LEVÉL LEVÉL KÓNYA LAJOSNAK Kedves Barátom! Az Irodalmi Újság szerkesztősége elküldte nekem „Szép Anna lakodalma" című­ elbeszélő költeményedet, azzal, hogy írjak róla bírálatot. Úgy érzem,­­nem lenne helyes, ha magamra enteném a kritikusaink által igen gyakran használt tógát és holmi képzelt olimpusi magaslatról mondanám el vélemé­nyemet versedről, tartalmáról, a tartalmat tökéletesen kifejező vagy attól elvált formájáról, versed technikájáról. Azért sem teszem ezt, mert úgy érzem ebben a versedben alapvető hiba van és így inkább mint költő, teásod munkában, az irodalom szeretetében, szólok mű­vedhez. Felfokozott várakozás­a­sal és szeretettel olvastam el. Vártam, hogy te, aki kitűnő költő vagy, a versadta nagyszerű lehetőségeket felhasználva, olyan kérdésekről beszélsz, amelyek a legjobban érdekelnek, amelyek mindannyiunkat, közvetlenül érinte­nek: az országunkban folyó építésről népünk hősies munkájáról és ami legfontosabb, a harcról, amelyet a békéért vívunk,az egész világon és amely­n­­ek a mi győzelmünkkel kell végződni és azzal is végződik. Úgy gondolom, hogy te is ezekkel a kérdésekkel foglalkozol elsősorban — eddigi verseid ezt bizonyították — és azt hittem új, éles és jó fegyvert adsz kezünkbe; fegyvert, amely segít, segítségünkre van a harcban. Ezt vártam és ezt nem kaptam meg tőled. Nem akarok én most versed kisebb-nagyobb, nem túlságosan jelentős hibáiról beszélni. Azt a kérdést vetem fel, hogy milyen társadalmi szükség­letet elégít ki a ,,Szép Anna lakodalma". Miről szól a te versed? Kedves, meseszerű formában egy szegény parasztlány történetét mondod el, aki Tar Bálintot, a szegény parasztfiút szereti, de szülei a kuláklegényhez erőszakolják. A lány nem tud a szülői akaratnak ellenállni, az esküvői menet már a templom felé megy, amikor Szép Annát a vőfélyek, hogy a cipője ne legyen poros, egy ott csellengő szamár hátára Hitetik. „Mit tesz a sors ilyen­kor?" Hirtelen vad vihar támad, a lányt a szamár — természetesen Tar Bá­lint szamara — a szegény legényhez szökteti. Végül is mindenki megnyugszik jön a felszabadulás és minden rendben lesz. Ennyi a történet. Majakovszkij ,,Hogyan kell verset írni?" című tanulmányában, azt írja, hogy a költői munka elkezdéséhez elsősorban nélkülözhetetlen az a társadalmi feladat, „amelynek megoldása csak költői tevékenységgel képzelhető el". Te ezt a verset 1950 július 23—augusztus 2 között írtad, olyan napok­­ban, olyan órákban, amikor a békéért folytatott harcunk egyre erősödött, amikor az imperialisták a nyílt agresszióhoz folyamodva, irtották, öldösték­ Korea szabadságért küzdő népéit, háborút viselnek a békét, szabadságot akaró dolgozók, minden becsületes ember ellen. Olyan órákban, amikor az imperialista banditák különleges atombombákat, méregbombákat gyártanak, baktériumokat tenyésztenek, versengve a halállal, hogy minél gyilkosabb, pusztítóbb fegyvereket vessenek harcba ellenünk. Úgy érzem, hogy katona vagy, aki az ellenség pusztító rohama közben a holdfény szépségén, vagy a patakok csacsogásán merengsz, ahelyett, hogy lőnéd az ellenséget, a­helyett, hogy megmutatnád, „hogy avatkozzunk aktívan sorsunkba". Nem mondhatom azt, hogy nem szép a harmat a világon, vagy a sárga.ó őszi táj, nem mondom, hogy nem lehet ilyenfajta meséket írni, de fő faladat­­nak, a költő céljának ma népünkben a harc és szabadságszeretet, illetve a béke, az emberiség ellenségei, a Wallstreeti desperációk elleni gyűlölet legma­gasabbra fokozását tartom. Úgy érzem, te verseddel ezt nem tetted meg. Sajnálom, hogy tehetségedet, nagyszerű költői felkészültségedet nem jó irányban, nem a szociális k­ereslet, nem egy meghatározott társadalmi feladat megoldására használtad fel. Te látod — és ezt verseid bizonyítják —, hogy munkásosztályunk, dolgozó népünk milyen erőfeszítéseket tesz a béke meg­védéséért. Egy pillanatra megtorpantál az útont egy kicsit lemaradtál. Siess, állj újra az első sorokba. Tudom­, hogy őszinte szavaimért nem fogsz megharagudni. Ölel, VÁLASZ KUCZKA PÉTERNEK Kedves Barátom' Elolvastam leveledet, amit Szép Anna lakodalma c. elbeszélő költeményem­mel kapcsolatban írtál. Mindjárt leszögezem, hogy nem értek egyet Veled. Az olvasó, történetemnek leveledben elmondott vázából, nem sokat tud meg művemről. Pontosan annyit, amennyit a Phaedrus-meséből átvettem. Pedig már ez a mese is felvet egy társadalmi problémát: a házasságkötés szabadsá­gának kérdését. E téren az emberek egy részének gondolkodása még nem vál­tozott meg, hiszen e gondolkodásnak gazdasági feltételei is részben megvannak még. Semmikép sem árt tehát, ha segítünk e régi nézet felszámolásában. S amit e mese­váz ürügyén még elmondtam, arról sem hall Tőled az olvasó. Hadd mondjam meg Neked, hogy egyoldalúnak tartom a téma kérdésének ilyen kizárólagos felvetését. Nemcsak azt kell megnézni, hogy miről ír a költő, hanem azt is, hogyan írja m­eg. Mikor ennek az ősrégi témának földolgozásába belefogtam, úgy éreztem, meg lehet írni úgy, hogy népi demokráciánk javát szolgálja. Máskép bele sem fogtam volna. Költészetünket az elsemalizálódás veszélye fenyegeti. Típusversek születnek nagy számmal, amelyek úgy hason­lítanak egymáshoz, mint a tojások. Az ember olvassa őket és nem marad utánuk semmi. Pedig szó van bennük a békéről, az imperializmus elleni harc­ról, az ország építéséről és a munkaversenyekről, és nincs szó bennük a szerelem és a magánélet egyéb kérdéseiről, nincs bennük humor, érdekesség, nem „olvasmányosak”. A Szép Anna lakodalmáról percig sem állítom, hogy hibáktól mentes. De érzésem szerint témájánál fogva nem lehet elmarasztalni­ Olvasókon és hallgatókon mértem le a hatását: üde- és frisshangúnak, élveze­tesnek találták, amelynek amellett politikai mondanivalója is van Költeményem megírása idején megírtam két koreai tárgyú verset, mind­kettő megjelent a Diadalmas zászló c. antológiában, amelyet Te szerkesztettél. Ugyanakkor írtam egy keményhangú békeharcos verset is, mely a Művelt Népben jelent meg. Akkor írtam Napló c. ciklusomat is, amelyet a Csillagból ismersz. Nem álltam meg, nem is torpantam meg, még arra az időre sem, míg a Szép Annát írtam, amelyet — ismétlem — a maga nemében szintén harcos versnek tartok. Ami népünk erejét növeli, az a békét is erősíti. Te nekem­­szegezel egy kritikai sémát és kimondod az ítéletet: nem vagyok jó harcos. Ellenségeink jó véleménye hibáink biztos jele. A tétel, véleményem sze­rint, fordítva is igaz: ellenségeink gyűlölete és fenyegetése annak a jele, hogy jól dolgoztunk. Éppen ma hallottam, hogy az amerikai rádió foglalkozott koreai antológiánkkal, velem név szerint is, kiemelve „acsarkodó” gyűlöletemet. Az ellenségnek finom ösztöne van ahhoz hogy felismerje neki kedvező vagy ked­vezőtlen oldalainkat. Szép Anna sem tetszik az ellenségnek, ezt megint tapasz­talatból mondom. S végül „Szép a harmat a világon, vagy a sárguló őszi táj” — de népi ez a feladat ma — állapítod meg és kioktatsz, hogy miről kell írnom. Távol legyen tőlem, hogy Sztálin elvtárshoz mérjem magamat. De ő mindannyiunk példaképe, és hadd mondjam el Neked, hogy milyen rendkívülien megnyugtató és felemelő volt számomra, amikor az imperialisták egyre fokozódó agres­­­sziója közepette szükségesnek és érdemesnek tartotta, hogy „A nyelvtudo­mány néhány kérdéséről” írjon. Petőfi a szabadságharc kritikus időszakában,

Next