Irodalmi Ujság, 1950. november-december (1. évfolyam, 1-5. szám)
1950-11-02 / 1. szám - Molnár Miklós: Kőművesek (Karinthy Ferenc új regénye) (6. oldal) - Bírálat helyett - három levél • Kuczka Péter, Kónya Lajos, Lányi Sarolta (6. oldal)
6 Irodalmi Újság 1950 november 2. A DUNAPARTI KIS VÁROS KÖRNYÉKÉN egy koratavaszi napon három férfi jelent meg a földeken. Keresztül-kasul járták a mezőket, vizsgálták a földet, a tájat. Néhány hét múlva munkások lepték el a vidéket. Mérni kezdtek, ástak ... Azután állványzatok nőttek ki a földből, ömlött az építési anyag — egy új korszak, az építés, az alkotás korszakának emberei hódították meg a földeket. Házak, majd egy traktorgyár, majd — a távolabbi jövőben — egész üzemkolosszusok körvonalai bontakoznak ki. — Olyan ez, mint az „Úri muri”városa — mondja Konkoly mérnök, a regény egyik szereplője, arról az álmos, poros, elmaradott kisvárosról, amely az építkezés mellett húzódik el. Itt „ezer éve nem történt semmi”, csak a hatnapos duhaj mulatozások zaja verte fel néha a rongyos parasztviskók dermedt csendjét. És most traktorgyárat ver ebbe a lomha földbe a munkások teremtő akarata. „Ez az igazi világteremtés — mondja Konkoly —, legyen minden másképpen, mint eddig volt!“ Erről szól Karinthy Ferenc új regénye, a „Kőművesek“. Kell-e mondanunk hogy soha könyv időszerűbb, érzelmeinkhez közelállóbb nem lehetett! Karinthy éppen azokban a nagy pilanatokban rajzolja elénk az épülő szocializmus egyik nagy alkotásának születését, amikor szerte az országban építő állványzatok valóságos erdeje hirdeti, hogy a „kis Magyarország", az európai fejlődés mögött évszázaddal elmaradt Magyarország, mesék hétmérföldes csizmájával fejlődő a ipar hazája, a nagy szocialista alkotások hazája lett. És tegyük hozzá: Karinthy akkor nyúlt a mi időnk e legnagyszerűbb témájához, amikor irodalmi életünk már áttörte a régi, írói szemlélet legtöbb korlátját, de éppen a legdöntőbb feladatot, a szocialista építés ábrázolását regényben, epikában eddig még nem tudta megoldani. A „Kőművesek” az első magyar regény, amelynek ez sok tekintetben sikerült. Mindez eddig Karinthy témaválasztását dicséri, de nem lehet eléggé hangsúlyozni: témaválasztás nem annyit jelent, hogy az író elhatározza, ezentúl nem szerelmi háromszögeket fog gyártani, hanem egy új világ új hőseinek alkotó munkájáról ír. Az ilyen botcsinálta „szocialista-realisták” hazug kísérletei balul szoktak kiütni. Ha volt is az írónak valami tehetsége, jellemábrázoló ereje: a nem őszinte műben úgy eltűnik, mint napon a buborék. A polgári világ fülledt légkörétől, cinikus, üreslelkű bábalakjáitól eljutni az új világépítés pátoszáig csak úgy lehet, ha az író a maga vívódásokkal teli útját is megteszi. Karinthy megtette ennek az útnak a döntő szakaszát. Ezért tudta ezt a témát választani és az őszinte szívvel vállalt feladatot sok tekintetben példamutatóan szépen, lelkesen és gyönyörködtetően megoldani. RAGADJUK KI A LEGDÖNTŐBBET: S milyenek az emberek Karinthy könyvében? Nem a polgári hanyatlás bélyegét viselő irodalom „furcsa", sérültlelkű „ritkaságai” többé, hanem egy egészséges és tettrekész emberfajta nagyszerű példányai. Csak néhány példát: A legsikerültebb talán Dancsó kőműves alakja. Ez a kevésbeszédű, szálas munkás, valóban azok közül való akik — Sztálin szavával — „egyszerű és szerény emberek, semmi igényük arra, hogy miat országos hírű nagyságokat borostyánnal koszorúzzák meg őket“, de törhetetlen szívósággal véghezviszik az emberiség történetének egyik legnagyobb forradalmát; lélektelen robotból büszke alkotássá emelik a testi munkát. Dancsó szenvedélyesen szereti a hivatását: az építést. Zsebében óriási üzemek, gyönyörű paloták képeit tartja — ilyenekkel akarja teleépíteni hazáját. A Szovjetunióban megtanulta ennek a titkát: új módon kell építeni. És Dancsó minden akadályon át győzelemre viszi azt, amit akar. A regény elején még társat is alig talál — de rövidesen 11 brigád dolgozik Dancsó példá in és agitációja nyomán a szovjet sztahánovista kőművesek módszere szerint. Nagy szeretettel rajzolja meg az író Bridzs Ágnest, ezt az erélyes és komoly kommunista lányt, aki mint személyzeti főnök kezdi nevelni Konkoly mérnököt és mire lehántotta róla a zárkózottság és a kispolgári passzivitás burkait, addigra melen szereti meg a „szakemberi szerelemmel páncélok" mögül kibúvó tisztaszívűi, lelkes kommunista férfit. Sok szép és érdekes vonással gazdagítja irodalmunkat Török Zsmmondnak, az építkezés vezetőjének, valamint az építkezés párttitkárának alakja is. | KPI.QVQSF.N SIKERÜLT | és 0,^,Knurrr 1 ''snnk az építkezés később leváltott vál'a'az vezetőjének rajza. Nem mondáuk azt, hogy Jellem- Knurr típusa ezerszámra felfedezhető a kommunista vezetők soraiban. Knurr elég szélsőséges esetre hibás — különösen, ha a jellemzés néhány tudását lefaragná az író — igen elgondokoztatóak sok becsületes szándékú, de rosszul dolgozó közületi vezető számára. Régi munkásmozgalmi ember, helytállt nehéz időkben és forrón szereti ma is Pártját s azt az osztályt, amellyel sorsát éretre-halálra összekötötte. Mégis árt, károkat okoz. Kapkod, amibe belekezd, soha nem tudja befejezni. Örökké lázban él, mintha valami szörnyes nyugtalanság hajtaná, nemhogy egy könyvet, de még egy nagyobb cikket sem tud elejétől végig elolvasni, így ideológiailag elmarad, biztonság helyett tétovaság árad, rend helyett anarchia burjánzik körülötte, így zuhan Knurr Lajos odáig, hogy félni kezd attól, amit mindennél jobban szeret: a Párttól, s személye elleni összeesküvést szimatol, amikor azt látja, hogy a végre megalakult pártszervezet az ő munkájának komoly bírálatát is napirendre tűzi. Az író kíméletlen kritikával mutatja meg, hogy bármit gondol magáról Knurr Lajos — súlyos hibáiban az ellenség ideológiájának hatása érvényesül. Mégis egy egész világ választja el őt a tudatos ellenségtől, amelynek két élő és jellegzetes típusát állítja elénk a könyv. Az egyik Inkey, ha úgy tetszik „Béla bácsi“, ez a „kedélyes“ magyar úr, aki éppoly hideg, számító aljassággal irányítja most — belgrádi parancsok szerint — a romboló munkát, mint hajdanában ezerholdas birtokán a parasztok vérét szívó botosispánokat. És éppen úgy, mint „akkor", ma is mindig tréfára és anekdotára áll a szája, ma is másokkal intézteti a piszkos munkát, valahogy úgy, mint Turgenyev földesura, aki inasának megbotoztatását így rendelte el: „Fjodor dolgában intézkedj .. „Béla bácsi“ eszköze, utasításának s végrehajtója Holies mérnök, ez a hitvány fasiszta. Sírna mint a kígyó, vizenyős, mint a béka. Befurakodott a Pártba, s minden második szava a marxizmust idézi. Alattomosan kisiklik a vádak és gyanú alól, nem lehet megfogni, de beszéde után mindenki úgy érzi, „mintha benyálazták volna a levegőt”. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy amilyen találó ezeknek a hitvány gazembereknek a jellemzése, olyan átlátszóak a szabotázs-akcióik. Ilyen ügyetlen kártevőket még olyan helyen is lelepleznek, ahol nincs pártszervezet. Érdekesek tehát Karinthy regényalakjai, sok bennük az egyéni vonás is, de meg kell mondanunk, hogy az emberek jelleme nem bontakozik ki elég szélesen és mélyen a regényben. A jól elindított alakok legtöbbje nem fejlődik, nem alakul a történet folyamán. Mennyi mindent szeretnénk még megtudni Dancsóról! Hogy megnövelné a regény hatását, ha nagy erőpróbákon és győzelmeken keresztül megnyílna előttünk Török Zsigmondnak, ennek az igazi bolsevik-típusú vezetőnek egész valója. A regény egyik legmeghatóbb jelenete Tulipán Mihály halála. Hogy sajnálja az olvasó, hogy alig ismerte ezt a derék, egyenesbeszédű öreg munkást! És néha mintha tárcát olvasnánk, olyan befejezetlenek a sorsok és a jellemek. Ha vannak is a jellemzésben írói fogyatékosságok, láthatjuk; ilyen emberekkel, mint Török Zsigmond, Balázs Ágnes és Dancsó, valóban hegyeket lehetne elmozdítani, valóban a nagy tettek új magyar népét lehet rajtuk keresztül bemutatni. Mire megy velük a szerző? Sorsukon át mennyit és hogyan tud ábrázolni a mai magyar valóságból? uáomzaüü JÄÄságába. A sovány mese s a szerkezet lazasága azt bizonyítja, hogy Karinthy Ferenc sem önmagával, sem tárgyával szemben nem volt elég igényes. Egyhelyütt leírja, hogy Dancsó kőműves „egy óriástoronyról szokott álmodni, amely épülni, a budapesti Dunaparton fog ötven vagy hetven emeletes, de még tovább nő Gellért-hegy fölé. A csúcsát alulról a nem látni.A regény legszebb sorai közé tartozik ez a rész , és sok ilyen szép, felemelő és szemléletes része, jelenete van a könyvnek. De a mű egésze mégsem tudja elénk tárni a nagyszabású építőmunka teljes képét, szépségét és pátoszát — pedig az az égigérő torony, amelyről Dancsó álmodozik, az valójában itt is épül, a regény színhelyén. Karinthy azonban inkább csak lelkes szavakkal és a részletek gazdagságával mintsem átfogóan ábrázolja érzékelteti, ennek a csodálatos „toronynak“, a szocializmus alkotásainak építését. Az olvasó szeretné képzeletben hallani a nagy építkezés zsivaját, de valahogy néma a tájék, ismerős hangok pedig csak egyegy irodából vagy munkahelyről szállnak felénk. Az iró csak egy-két munkást és az építkezés vezetőségének szűk körét mutatja be. Szeretnénk figyelni, hogy nő egyik ház a másik után, hogy közeledik az építkezők kollektívája a cél felé. Az író azonban azt sem árulja el pontosan, hogy mi készül itt, csak sejtjük, hogy a tíz ház és a traktorgyár csak része egy jövendő új ipari városnak, így nincs is meghatározott és az olvasó számára látható cél, amely felé az építkezés dolgozói törnek. Maga köti meg ezzel az író a kezét. Nem tudja kifejleszteni a cselekményt, nem árad elég gazdagon a mese. Jól jellemzi ezt a fogyatékosságot például az, hogy a regény második felében legalább három értekezlet vagy gyűlés van, ami még valóságban is sok volna, hát még egy regényben. NEM AKARJUK KISEBBÍTENI azokat a nehézségeket, amelyeket e merőben új világ ábrázolása íróinknak jelent, de Karinthy ma már sokkal többre képes, mint amennyit a „Kőművesek"ben elért. Számos novellája, sőt e könyvének sok részlete is elárulja, hogy Karinthy Ferenc nagy tehetségű és fejlett író, akitől már sokat kaptunk — nem egyszer új szocialista irodalmunk maradandó lapjait — és még többet várunk. Ha új regénye sok tekintetben mégis várakozáson alul maradt, annak döntő oka nem az író tehetségének, hanem élményeinek fogyatékos volta. A dolgozó tömegek új, mai műveket sürgető kérését az irodalom egésze felé, Karinthy a maga részéről — őszinte jószándékkal, de helytelenül —, úgy teljesítette, hogy a szükséges időnél jóval kevesebbet fordított a „Kőművesek“ megalkotására, főleg az „anyagnak“, az építők életének és munkájának tanulmányozására. Mondanunk sem kell, hogy íróink fejlődésének, az új irodalom kialakulási folyamatának sürgetése nem azt jelenti, hogy íróinktól ezentúl ilyen „postamunkát” követelünk. A „Kőművesek” forrása a magyar valóság. De Karinthy láthatóan ihletet merített és tanult a szovjet irodalomtól is. Eredményeit nem utolsósorban ennek a nagyszerű példa követésének köszönheti. Úgy tűnik azonban — és ez nem helyes — hogy Karinthy nemcsak tanult a kiváló szovjet íróktól, hanem helyenként akarva, akaratlanul, másolta is a Távol Moszkvától egyes alakjait ésproblémáit. Komoly hibák ezek és éppen Karinthy érdekében nem szabad elhallgatni, vagy kisebbíteni ezeket a fogyatékosságokat. De a „Kőművesek“-et mégsem annyira a hibák, hanem az írói erények jellemzik. A jellemábrázolásban elért sikerek mellett elsősorban a leírások elevensége és egyes, az egész regényen átvonuló meseszálak valóban művészi kidolgozása teszi jelentőssé a könyvet . KÜLÖNÖS ÖRÖM AZ OLVASÓNAK ” és a magyar irodalom minden barátjának, hogy a „Kőművesekében „az építők fajtáját”, az új embert sokoldalúan jellemezve látjuk. A Sztálint ünneplő munkások — jókedvű és versengő éneklése népünk kedélyének, felszabadult boldog érzésvilágának valóban művészi és elragadó képét adja. Új módon szövődnek a regényben a szerelem szálai is. Balázs Ágnest és Konkolyt a közös munka gondja s a közös győzelem öröme fűzi igazán egymáshoz. Becsületes, értékes emberek tiszta vonzalma ez. Az olvasó igaz rokonszenvvel és gyengédséggel kíséri őket esti útjaikra a Duna partjára,vagy a városka régi utcáiba. Vagy idézzük fel emlékezetünkben azt a jelenetet, amikor megérkezik az építkezéshez a párttitkár, egy kis szobára kiszögezi a maga készítette táblát, hogy itt a párthelyiség és e pillanattól fogva mintegy varázsütésre megváltozik minden. Áradnak az emberek a pártszervezet felé, magukkal hozzák gondjaikat és örömeiket, kitárják egész lelküket. „Két bevonuló fiú csak búcsúzni akart a titkártól, aki nem is ismert“ — írja a könyv. És mennyi minden van e rövid mondatban, vagy abban a másikban, amelyben leírja, hogy egy szép lány sírva jött megkérdezni a párttitkártól, hogyan hajlíthatná vissza magához szerelmesének szívét? Nem ismerik a párttitkárt, de ismerik a Pártot. Ezért jött búcsúzni a két bevonuló fiú az ismeretlen ismerőstől és ezért fordult ide a pártonkívüli Dancsó kőműves segítségért és tanácsért munkamódszerének kidolgozásához. Egy varázsütésre változik meg minden, de nem a mesék varázsa ez. A Párt legfőbb ereje abban van, hogy megtestesíti és tudatossá teszi mindazt, ami a népben a legértékesebb, legelevenebb és legfejtődőképesebb. És a mi népünkben sok az érték, az erő és a tehetség. Ennek az alkotó népnek szeretete — ez süti át Karinthy regényének sorait, elsősorban ez avatja — fogyatékosságai ellenére is — építő munkánk első, szép és igaz énekévé. MOLNÁR MIKLÓS KŐMŰVESEK (KARINTHY FERENC ÚJ REGÉNYE) BÍRÁLAT HELYETT - HÁROM LEVÉL LEVÉL KÓNYA LAJOSNAK Kedves Barátom! Az Irodalmi Újság szerkesztősége elküldte nekem „Szép Anna lakodalma" című elbeszélő költeményedet, azzal, hogy írjak róla bírálatot. Úgy érzem,nem lenne helyes, ha magamra enteném a kritikusaink által igen gyakran használt tógát és holmi képzelt olimpusi magaslatról mondanám el véleményemet versedről, tartalmáról, a tartalmat tökéletesen kifejező vagy attól elvált formájáról, versed technikájáról. Azért sem teszem ezt, mert úgy érzem ebben a versedben alapvető hiba van és így inkább mint költő, teásod munkában, az irodalom szeretetében, szólok művedhez. Felfokozott várakozásasal és szeretettel olvastam el. Vártam, hogy te, aki kitűnő költő vagy, a versadta nagyszerű lehetőségeket felhasználva, olyan kérdésekről beszélsz, amelyek a legjobban érdekelnek, amelyek mindannyiunkat, közvetlenül érintenek: az országunkban folyó építésről népünk hősies munkájáról és ami legfontosabb, a harcról, amelyet a békéért vívunk,az egész világon és amelynek a mi győzelmünkkel kell végződni és azzal is végződik. Úgy gondolom, hogy te is ezekkel a kérdésekkel foglalkozol elsősorban — eddigi verseid ezt bizonyították — és azt hittem új, éles és jó fegyvert adsz kezünkbe; fegyvert, amely segít, segítségünkre van a harcban. Ezt vártam és ezt nem kaptam meg tőled. Nem akarok én most versed kisebb-nagyobb, nem túlságosan jelentős hibáiról beszélni. Azt a kérdést vetem fel, hogy milyen társadalmi szükségletet elégít ki a ,,Szép Anna lakodalma". Miről szól a te versed? Kedves, meseszerű formában egy szegény parasztlány történetét mondod el, aki Tar Bálintot, a szegény parasztfiút szereti, de szülei a kuláklegényhez erőszakolják. A lány nem tud a szülői akaratnak ellenállni, az esküvői menet már a templom felé megy, amikor Szép Annát a vőfélyek, hogy a cipője ne legyen poros, egy ott csellengő szamár hátára Hitetik. „Mit tesz a sors ilyenkor?" Hirtelen vad vihar támad, a lányt a szamár — természetesen Tar Bálint szamara — a szegény legényhez szökteti. Végül is mindenki megnyugszik jön a felszabadulás és minden rendben lesz. Ennyi a történet. Majakovszkij ,,Hogyan kell verset írni?" című tanulmányában, azt írja, hogy a költői munka elkezdéséhez elsősorban nélkülözhetetlen az a társadalmi feladat, „amelynek megoldása csak költői tevékenységgel képzelhető el". Te ezt a verset 1950 július 23—augusztus 2 között írtad, olyan napokban, olyan órákban, amikor a békéért folytatott harcunk egyre erősödött, amikor az imperialisták a nyílt agresszióhoz folyamodva, irtották, öldösték Korea szabadságért küzdő népéit, háborút viselnek a békét, szabadságot akaró dolgozók, minden becsületes ember ellen. Olyan órákban, amikor az imperialista banditák különleges atombombákat, méregbombákat gyártanak, baktériumokat tenyésztenek, versengve a halállal, hogy minél gyilkosabb, pusztítóbb fegyvereket vessenek harcba ellenünk. Úgy érzem, hogy katona vagy, aki az ellenség pusztító rohama közben a holdfény szépségén, vagy a patakok csacsogásán merengsz, ahelyett, hogy lőnéd az ellenséget, ahelyett, hogy megmutatnád, „hogy avatkozzunk aktívan sorsunkba". Nem mondhatom azt, hogy nem szép a harmat a világon, vagy a sárga.ó őszi táj, nem mondom, hogy nem lehet ilyenfajta meséket írni, de fő faladatnak, a költő céljának ma népünkben a harc és szabadságszeretet, illetve a béke, az emberiség ellenségei, a Wallstreeti desperációk elleni gyűlölet legmagasabbra fokozását tartom. Úgy érzem, te verseddel ezt nem tetted meg. Sajnálom, hogy tehetségedet, nagyszerű költői felkészültségedet nem jó irányban, nem a szociális kereslet, nem egy meghatározott társadalmi feladat megoldására használtad fel. Te látod — és ezt verseid bizonyítják —, hogy munkásosztályunk, dolgozó népünk milyen erőfeszítéseket tesz a béke megvédéséért. Egy pillanatra megtorpantál az útont egy kicsit lemaradtál. Siess, állj újra az első sorokba. Tudom, hogy őszinte szavaimért nem fogsz megharagudni. Ölel, VÁLASZ KUCZKA PÉTERNEK Kedves Barátom' Elolvastam leveledet, amit Szép Anna lakodalma c. elbeszélő költeményemmel kapcsolatban írtál. Mindjárt leszögezem, hogy nem értek egyet Veled. Az olvasó, történetemnek leveledben elmondott vázából, nem sokat tud meg művemről. Pontosan annyit, amennyit a Phaedrus-meséből átvettem. Pedig már ez a mese is felvet egy társadalmi problémát: a házasságkötés szabadságának kérdését. E téren az emberek egy részének gondolkodása még nem változott meg, hiszen e gondolkodásnak gazdasági feltételei is részben megvannak még. Semmikép sem árt tehát, ha segítünk e régi nézet felszámolásában. S amit e meseváz ürügyén még elmondtam, arról sem hall Tőled az olvasó. Hadd mondjam meg Neked, hogy egyoldalúnak tartom a téma kérdésének ilyen kizárólagos felvetését. Nemcsak azt kell megnézni, hogy miről ír a költő, hanem azt is, hogyan írja meg. Mikor ennek az ősrégi témának földolgozásába belefogtam, úgy éreztem, meg lehet írni úgy, hogy népi demokráciánk javát szolgálja. Máskép bele sem fogtam volna. Költészetünket az elsemalizálódás veszélye fenyegeti. Típusversek születnek nagy számmal, amelyek úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a tojások. Az ember olvassa őket és nem marad utánuk semmi. Pedig szó van bennük a békéről, az imperializmus elleni harcról, az ország építéséről és a munkaversenyekről, és nincs szó bennük a szerelem és a magánélet egyéb kérdéseiről, nincs bennük humor, érdekesség, nem „olvasmányosak”. A Szép Anna lakodalmáról percig sem állítom, hogy hibáktól mentes. De érzésem szerint témájánál fogva nem lehet elmarasztalni Olvasókon és hallgatókon mértem le a hatását: üde- és frisshangúnak, élvezetesnek találták, amelynek amellett politikai mondanivalója is van Költeményem megírása idején megírtam két koreai tárgyú verset, mindkettő megjelent a Diadalmas zászló c. antológiában, amelyet Te szerkesztettél. Ugyanakkor írtam egy keményhangú békeharcos verset is, mely a Művelt Népben jelent meg. Akkor írtam Napló c. ciklusomat is, amelyet a Csillagból ismersz. Nem álltam meg, nem is torpantam meg, még arra az időre sem, míg a Szép Annát írtam, amelyet — ismétlem — a maga nemében szintén harcos versnek tartok. Ami népünk erejét növeli, az a békét is erősíti. Te nekemszegezel egy kritikai sémát és kimondod az ítéletet: nem vagyok jó harcos. Ellenségeink jó véleménye hibáink biztos jele. A tétel, véleményem szerint, fordítva is igaz: ellenségeink gyűlölete és fenyegetése annak a jele, hogy jól dolgoztunk. Éppen ma hallottam, hogy az amerikai rádió foglalkozott koreai antológiánkkal, velem név szerint is, kiemelve „acsarkodó” gyűlöletemet. Az ellenségnek finom ösztöne van ahhoz hogy felismerje neki kedvező vagy kedvezőtlen oldalainkat. Szép Anna sem tetszik az ellenségnek, ezt megint tapasztalatból mondom. S végül „Szép a harmat a világon, vagy a sárguló őszi táj” — de népi ez a feladat ma — állapítod meg és kioktatsz, hogy miről kell írnom. Távol legyen tőlem, hogy Sztálin elvtárshoz mérjem magamat. De ő mindannyiunk példaképe, és hadd mondjam el Neked, hogy milyen rendkívülien megnyugtató és felemelő volt számomra, amikor az imperialisták egyre fokozódó agressziója közepette szükségesnek és érdemesnek tartotta, hogy „A nyelvtudomány néhány kérdéséről” írjon. Petőfi a szabadságharc kritikus időszakában,