Irodalmi Ujság, 1950. november-december (1. évfolyam, 1-5. szám)

1950-11-02 / 1. szám - Zelk Zoltán: Mai költészetünk gyermekbetegségei (7. oldal) - Tamási Lajos: Lenin lobogója • vers (7. oldal) - Ő. I.: Egy hajdúsági gépállomáson (7. oldal)

1R50 november 2. Debrecenben, az Itt a nyilam, mibe lőjjem? és az Akasszátok fel a királyokat! között írta a Hogy volna kedvem__c. verset. Azt hiszem, mégis helytelen volna ezt a költeményt kiragadni a többi közül és külön megállapítani róla, hogy időszerűtlen volt akkor ilyet írni. Két harcos vers közt én is megírhattam Szép Anna lakodalmát, amely véleményem szerint ugyancsak pártos, harcos mű a maga nemében. Egyébként igazolásomra néhány igen szép Kuczka-verset is tudnék idézni. Te költő vagy, Barátom, a javából. Látod, hogy milyen gazdag a mi életünk. Tudod, hogy keményen harcolunk, de azért az élet nem­­ áll meg és semmi sem teszi időszerűtlenné a dalt és a mesét. Meg szeretnélek nyugtatni, hogy semmi szándékom sincs lemaradni és megtorpanni. Ott megyek a sorban, azóta is és ezután is, míg csak engedi az erőm. Baráti szeretettel ölel: MAI KÖLTÉSZETÜNK GYERMEKBETEGSÉGEI A közeledő írókongresszus szükségesnek látjuk, hogy az előtt Iro­dalmi Újság irodalmunk fontos kérdéseinek vitára bocsátásával is segítse az elvi problémák tisztázá­sát és ezen keresztül irodalmunk fejlődését. Zelk Zoltán cikke köl­tészetünkről, széles és elvi vitára nyújt alkalmat, elmélyült Várjuk a hozzászólásokat. Ezt a vitaindítónak szánt cikket annak a már irodalmi közvéle­ménnyé vált megállapításnak is­métlésével kezdem, hogy a fel­­­szabadulásra és a felszabadulás utáni életünkre elsőnek a költészet visszhangja felelt irodalmunkban. A felszabadulás utáni esztendők a eszmei fejlődéssel, a hazafiasság és nemzetközi poletárszolidaritás új hangjaival gazdagították költé­szetünket. Ez így igaz, de így ter­mészetes. dicséretként Ha ezt a megállapítást kapták is költőink s ha jogos önérzettel fogadták is ezt a dicséretet, tudniok kell, hogy ez a gyors „reagálás” a műfaj termé­szetéhez tartozik. Persze, ez nem adhat felmentést azoknak a próza­íróknak, akik sehogy, későn, vagy ami éppen nem jobb eset, gondat­lan kapkodással felelnek — de nem adhatja az önelégültség érzését a költőknek. S mert e cikk célja, hogy a kétségtelen erények és ered­mények tagadása nélkül, a hibákról szóljon, elsőnek ezt a hibát, néhány költőnk önelégültségét említem. A polgári költészet kései korszaka az egyénieskedés kultuszával olyan tolvajnyelvet te­remtett, amely egyformává öltöz­tette az eltökélten egyéninek szánt verseket — bizonyítva, hogy uni­formissá válhat a különc öltözék is. Így volt ez akkor, amikor a költők néhány kávéházi törzsasz­tal, vagy egy-két folyóirat köré gyűlt kis csoportnak írtak, nem az „egyszínűnek” vélt tömeg­s­nek. Mert a tömeg sohasem egy­színű. Ha világnézetében, szándé­kában, harcában egységes is, az egyének belső élete oly gazdaggá, változatossá, sokszínűvé teszi, ami­lyen csak a természet lehet. Az egy­formaság formalista rendszerint az irodalom elfajulásának egyik tü­nete.­ Nos, ilyen értelemben új for­malizmus fenyegeti költészetünket. S ami ezzel együtt jár, az absztrak­ció veszélye is. Gondoljuk meg, hogy a burzsoá formalisták is kon­krét jelentésű szavakból rakták ös­­­sze absztrakt verseiket, az anya­nyelv ugyanazon szavaiból, amelyek Petőfi, Arany, József Attila versei­ben az emberi értelmet ragyogták. Petőfi versében a „por” nemcsak szó, hanem az országút pora is, és halljuk a port magasba verő szekérkerekek csikorgását. Vagy gondoljunk József Attila tárgyakat megelevenítő erejére, amikor egy bútordarab, például a viaszkos vásznú konyhaszék, nemcsak a Jó­zsef csalá­d ferencvárosi konyháját emeli elénk, de az olvasó gyermek­korát is. Ugyanezek a szavak, de a többiek is: „anya”, „kenyér”, „csillag” a formalista költészet­ben elvesztették jelentésüket és szó­tagokká, verstöltelékké váltak. Hadd mondom ki hát: jónéhány mai versben ugyanígy szótaggá, verstöltelékké üresedik a „gyár”, „föld”, „traktor”. Pedig a kom­munista költőnek nemcsak az a dolga, hogy a megújult élet szavait, fogalmait költészetté for­­rósítsa, hanem az is, hogy annyi gyönyörű, de megcsúfolt szónak visszaadja igazi ragyogását Hol kutassuk hát a baj okozóját? Talán elsősorban abban, hogy a dolgozók birtokába került üzemek, gépek lelkes meg­­éneklői kívülről látják, tehát nem ismerik az üzemekben dolgozó, a gépek fölé hajoló embert. Tudjuk, milyen nagyszerű érzés volt a költészet hagyományos „bá­nat”, „merengés”, „magány” sza­vait az öröm szavára cserélni. De mit ér az olyan lelkesedés, amely nem mutatja meg a lelkesedés tárgyát, a szocialista hazát építő embert, s nem tükrözi a szocialista építés korában élő költő lelkivilá­gát. Így aztán az sem csoda, ha akadtak olyanok, akik kétségbe von­ták e lelkesedés őszinteségét — pedig ez a lelkesedő és lelkesítő költészet a felszabadulás első esz­tendeiben költői hivatásteljesítés volt és az marad továbbra is, ha költőink nem feledik, hogy min­denfajta művészet, így a költészet is, elsősorban konkrét dolgok félre­érthetetlenül világos megmutatása. A külső világ ábrázolása és a lelkiállapot érzékeltetése nél­küli költészet mögött mindig meg­találjuk azt az űrt, amit élmény­hiánynak nevezünk. Persze nem­csak a különben annyira döntő fontosságú gyermek- és ifjúkori élményre gondolok, hanem arra is, hogy költőink gyakran beérik a fölszedett pillanattal, anélkül, hogy az élménnyé érne bennük. Nem „várakozásra” gondolok, nem afféle „hosszú belső folyamatra”, hanem az élmény művészi megragadására, költői látásmódra, elmélyülésre, mert ezek nélkül soha sem mutat­hatjuk meg a valóság művészi képét, soha sem mondhatjuk a „valódi” helyett az „igazat”, soha sem forrósodhatnak meggyőzővé a vers szavai. Költőket kellene figyel­meztetni arra, hogy nem érhetik be formulákkal? Kalinin, egyik beszé­dében, amit tanítókhoz intézett, így szólt: „Előadás közben miért használnak kész formulákat? Hiszen önök tanítók, tudnak oroszul!” Milyen fokozottan igaz ez költészetre, amely nem megbeszé­­­lés, nem előadás, hanem a dol­gozó, gondolkozó, harcoló, új tár­sadalmat formáló, érzelmekkel teli ember lelkiállapotának megelevení­­tése.­ ­ Ehhez nemcsak tehetség, de mélységes A világszemlélet, szenvedély is kell. a pártosság, a dolgozók sorsával való teljes és szenvedélyes azonosulás mellett, a mesterség szenvedélyes szeretete. Nem született még olyan remekmű, amelynek írója ne vágyott volna ezerszer is újból nekivágni, hogy még tökéletesebbé tegye. A művé­szet nem tűri a henyeséget, a gon­datlanságot , ha egy kiváló mű formája lazának tűnik, vagy talán laza is, azt rendszerint költői tuda­tosság szülte olyannak. Nem így jónéhány mai versnél, amiket olvasva, az ember azt hiszi, hogy költőink némelyike a művészi ki­fejezést, a gondos munkát forma­lizmusnak véli (ez nem utolsó sor­ban egy-két kritikusunk működésé­nek „eredménye”) s ettől való félelmében mintha szándékosan tenné henyévé, prózaivá, magyar­talanná versét. Érzem, ideje né­hány példát idézni, de mielőtt meg­teszem, ideírom: én ezt a cikket­­ önkritikának ■ munista költők is szántam, a kor­­önkritikájának — ha azt közülünk néhányan kéretlen­nek minősítenék, is. Az eddig emlí­tett veszélytünetek szinte valamen­­­nyiünkre igazak. Kisebb, nagyobb képességű költőkre egyaránt. Az új korszerű hizlaldát építik. Ebben Szabó Margit is segít, ám Eszti húga is itt van már a kapunál. A bátyjuk biciklije odébb támasztja a bimbózó sövényt, ő maga a barázdán a traktor után ballag s majd, ha felül rá —­­akkor! Testvérek ők hárman, a felhős határban, s mert nem hallgatták tovább, amit papolt a pap, meg apjuk szavait — kit még tulajdon férge rág, hadd fecsegjen a család — beléptek. (Aczél Tamás: Három fiatal tszcs-tagról c. verséből.) Ez a pátosz-nélküli, szikkadt hang, ez a felkiáltójeles „akkor!,., ez a szakaszvégre hajított „belép­tek” érzékeltetné a magyar falu szocialista­­ átalakulásának történel­mi nagyszerűségét, a lelkek mé­lyéig ható megrázkódtatást? Talán egyszerűség volna ez? Szimplaság bizony, s nem egyszerűség. S ami a legnagyobb baj: hiányzik belőle az ember, mert mit is tudunk az ifjú tszcs-tagokról, ha csak azt tudjuk, hogy „testvérek ők hárman — a felhős határban", apjukról meg annyit, hogy ő az „kit még tulajdon férge rág”. Ez bizony próza, a szó rossz értelmében. És ugyan­­­­így próza, amely ráadásul még vagányos hetykeséget erőszakol a magyar munkásra, amikor Kuczka Péter így ír: „A Hungária Műve­ket — bizony mi lepipáltuk — és így lett első élüzem — növényvédő­­szergyárunk Vagy ugyanebben a versben: „Használható darabokat — csinálunk ócskavasból. — Ma­gunk zsebének spórolunk — klub- és könyvtár lesz abból”. Szabad így bánni a nyelvvel? Azzal a nyelvvel, amelyen Csokonai és Arany János írt? Segítheti költő a nyelvrontást? De vájjon mindig költészetté válik, ha a vers írója „költői módon” szól? Vajjon meg­találta a legkifejezőbb, minden más szóval pótolhatatlan szót — mert ezt megtalálni dolga költőnek! — Devecseri Gábor, aki a „Nankingi hír” című versében azt a nagyszerű pillanatot pró­bálta megragadni, amikor a prágai békekongresszus termébe befutott a nankingi győzelem híre? A kül­döttek örömükben fölemelik és magasba dobálják Tin-Tzent, aki „az­ erős karok közt föl-le leb­ben,­­ mint a labda”. Lebben ... milyen­­ kevés, sőt semmitmondó itt s így­­ alkalmazva ez a szó. S ráadásul,­­ mint a labda ... Amikor József­­ Attila „Mama” című versében ezt olvassuk: „Szürke haja lebben az égen”, érezzük, hogy semilyen más szó nem helyettesíthetné a „lebben” szót, így, de csak így tökéletes. Devecseri versét olvasva viszont azt érezzük, hogy csak valamilyen más szó érzékeltethetné­­ azt a nagyszerű pillanatot. Folytathatnám az idézetek idegyűjtését, s persze, más költők verseiből is. Folytat­nám is, ha helyem lenne rá, s különösen, ha az lenne a szándé­kom, hogy ennek, vagy annak a költőnek a botlásaira mutassak. De, ismétlem, nem ez a szándékom. Ismerjük költészetünk eredményeit, figyelhettük azt az eszmei fejlődést, amely a felszabadulás után jelent­kezett költők legtöbbjét a kései Nyugat, majd az Újhold köré gyűlt formalista fiatalok fölé emeli."Pél­dának elég, ha Juhász Ferencet, ezt a könnyű eszközöktől irtózó, igazán igényes fiatal költőnket említem. De, ismerve és becsülve is mai költészetünk eredményeit, méltatlan lenne hozzánk, illetve az eszméhez, amelynek harcosai va­gyunk, ha nem fordulnánk szembe a magunk hibáival. Ez kötelessé­günk és jogunk. És csak a mi jo­gunk, mert könnyű volt nem bele­tévedni a felsorolt hibákba azoknak, akiknek egyetlen szavuk sincs a magyar történelem legnagyobb for­­­­dulatára. Mi azzal a tudattal néz­hetjük a magunk eddigi munkáját, hogy hibáztunk is, hiszen dolgoz­tunk. Ám nem mindegy a munka milyensége. Meg kell hát­ráznunk, figyelmeztetnünk kell magunkat: vájjon követtük Petőfit az ország tájainak felfedezésében, „birtokba­vételében”? Ugy­e, hogy nem? S éppen most, amikor ezek a tájak­­ már a nép birtoka. S vájjon emlí­­­­tés nélkül hagyhatjuk, hogy a szo­cializmust építő ember szerelméről alig-alig szól költészetünk? Vajjon hallgassunk arról, hogy amikor népünk élete egyre színesebbé válik, akkor költészetünk témaköre olyan szűk, mint egy gazdag, dús erdőbe taposott ösvény? De ami mindennél lényegesebb: mindig eléggé mély szenvedély és pártos­­­­ság fűtötte szavainkat, ha életünk­­ legnagyobb dolgairól szóltunk? ! Mindig áttüzesedett szavunk a dühtől és gyűlölettől, ha a belső bitangokról, vagy a világ háztete­jére csóvát hajító gonosztevőkről írtunk? Mindig volt bátorságunk merészen, agyonhasznált formulák nélkül írni, megragadni és versbe emelni, tehát így megmutatni, le­leplezni a hibákat, bajokat? Nem fakult néha — sőt gyakran — monotonná, tehát hatástalanná énekünk? De bizony. A költészet pedig mindig fegyver volt, a nép egyik legjobb, legélesebb, leg­hatásosabb fegyvere. Ha tehát „szakmai dolgokról” beszélünk, valójában arról beszélünk, hogy ne hanyagoljuk el, hogy éberen és szeretettel gondozzuk fegyverün­ket. Erről van szó, erről kell beszél­nünk. Kezdődjék hát a vita! ZELK ZOLTÁN LEVÉL AZ OLVASÓHOZ Mindkét levél érdekes és értékes. Kuczka elvtárs politikailag meg­alapozott, pártszellemtől áthatott cikke meggyőzően hat mindenkire, aki­­ nem olvasta a szóbanforgó művet. De mert az Irodalmi Ujság szerkesztősé­gében elolvasták Kónya Lajos elbeszélő költeményét „Szép Anna lakodal­mát”, és jól ismerik egész írói munkásságát is, — tehát Kuczka véleményét nem teszik, nem tehetik magukévá ebben az esetben, mert az csak úgy volna helytálló, ha Kónya Lajos valóban „megtorpant volna az úton", csak­ugyan „lemaradt volna” és műve csupán „széplelkeknek” való búfelejtő lenne. Erről pedig szó sincs. Aki elolvassa a verset, Kónya mellé áll a vitában. Kónya verse — a mai életbe ültetett népmese. Realizmusa — szo­cialista realizmus. A mesélő kedves hangja a szívekbe lopódzik, elgyönyör­­ködtet, lebilincsel és ezt igazán kár a rovására írni. De talán öncélú, vagy gonosz célzatú vajákosság volna ez, ami hódítani és félrevezetni akar? Elté­ríteni a népet a megtalált, — a Párt által megmutatott — helyes útról? Dehogyis! Ha ezt tenné, föltétlenül Kuczkának lenne igaza. Szép Anna tör­ténetéből mindenki, — a legelmaradottabb paraszti rétegek is, megértik és megérzik, mitől váltotta meg a népet demokráciánk, felegyenesíti hátát azoknak a kisembereknek, különösen falun, akik a beléjük nevelt kisebbségi érzéstől nyűgözve, még mindig levett kalappal hajlonganak a kulák meg a pap előtt. Kuczka Péter a békeharc harsány hangjait hiányolja ebben a — sze­rinte túlságosan idillikus történetkében. De hiszen a harcra, aktivitásra buz­dítás motívuma lépten-nyomon kicsendül a költeményből. .... Tar Bálint s Anna, íme megtanulta, hogy avatkozzunk aktívan sorsunkba ... belekapnak a kerekedbe élet, nekivágnak a szembefúvó szélnek .. .** A vers végén, amikor a legtermészetesebben ható fordulattal ráesz­méltet mit ad a béke, a békés építés, az öntudatossá érő, vagy olyanná átnevelt népnek, akkor egyben fel is fegyverzi a béke megvédésére. Nekem, akit ha távolról és nem is nagyon észrevehetően, de már több mint négy évtizede minden lélegzetvételem a magyar irodalomhoz köt — a Szép Anna lakodalma külön öröm. Nemcsak azért, mert nagyon tetszik, hanem azért is, mert a körülötte támadt vita — a fenti levélváltás, — szin­tén szívem szerint való. Amilyen rosszemlékű volt a légkör, amely az én fiatalságomban terjengett, még az akkor viszonylag leghaladóbb magyar irodalmi gócpont — a Nyugat körül is, ahol az írók szembe tömjéneztek és hát mögött gáncsot vetettek egymásnak, — olyannyira örvendetes — s azt hiszem, nemcsak nekem — az a valóban elvtársiam, építőszándékú, segíteni akaró kritika, s a bíráló szó önérzetes, de türelmes meghallgatása, ami két kitűnő költőnk levélváltását jellem'-' Irodalmi Ujság 7 LENIN LOBOGÓJA L Budán, gránátok sűrűjében azt hittem meghalok, november este, negyvennégyben, az ágyú csattogott. Gézával mentünk a szökevények, kerestek a terror­ legények Erzsébeten, s a ködbe bújtak az őszi csillagok. Fésüsfonóban akkor este ezer röpcédulát dobott a szél az üzemekre, az erdő tűzben állt, dörgött az ágyuk hangja körbe de a sereg már tündökölve emelte föl a diadalmas Október csillagát! n. Nem írok verset magamért Repüljön fölragyogva versem a forradalomért meggyújtott csillagokra: világít harminchárom éve egy emberöltő dicsősége, szerszám és fegyver a kezünkben a győzelem s a béke. Forrása minden diadalnak, zászlóink piros lángja, köszöntsd az igazi hatalmat október ragyogása: tanácsaink szilárdan állnak, seregeink neved dalolják, magasra tartjuk a világnak Lenin lobogóját. Magasra tartjuk! Ős­i szélben lobogjon, áld bátor alásereglik, s fegyverével menne a béketábor, dübörgő gépeink köszöntsék emléked, győzelmes örökség aki letépted mindörökre a népek rabbilincsét! Szabad hazánkat, sorakozva mellével védi népünk, szerszámainkat beragyogja örökös dicsőségünk; gyülekeznek fegyveres hordák, sorakozz ifjú Magyarország! Lobogtasd elvtárs győzelemre Lenin lobogóját! TAMÁSI LAJOS FFfpsp hesgt&skp&gjS­f$épáli&ms4ksa>m Szi­r­onov könyvét ismertettem, a „Nappalok és éjszakák” című re­gényt. Két héttel később ugyanott a könyvről vitát rendeztünk mely este tízig húzódott. Az ankét végén, mikor már kifelé szállingózott a kö­zönség, hozzámlépett egy asszon­y. „Én még mondani szeretnék valam” az elvtársinak szólt. Félre­ültünk egy lócára, ceruzát és pap­"' vettem elő, mert jól ismerem a „szemérmes hozzászólók” termé­szetrajzát. Egész este izgulnak, gyűrik a ruhájuk szegélyét és várják az „alkalmas” pillanatot, amikor ők is lelőhetnék a garast. .. Többnyire elkésnek, pedig többnyire övék lett volna a legokosabb gondolat. Most is ez történt. Özvegy Ferencziné előadta, hogy ő is olvasta a könyvet, neki is na­gyon tetszett, sőt, neki annyira tet­szett, hogy a hét hold földjével, meg a három gyermekével múlt héten belépett a tszcs-be. Letettem a ce­ruzát. A „Nappalok és éjszakák” a sztálingrádi csatáról szól, nem pedig a termelőszövetkezetekről. Kérdem, mi vitte erre az elhatározásra. „Hát — tűnődött — úgy éreztem...” Többet nem tudott mondani. Többet én sem tudok mondani ezen a he­lyen, mert az már nem cikk, hanem regény, hogy Szaharov kapitány hősiessége mikép vezette a termelő­­szövetkezetbe F­erencziné­t A minap Budapesten a Találmányi Hivatalban folyt a vita, — ezúttal Azsájev könyvéről. Eközben a ver­senyfelelős, Herska elvtárs, csak „úgy mellékesen” megemlítette, hogy a hivatalban mindaddig nem bírta megszervezni az egyes osz­tályok versenyét, míg csak a „Tár vol Moszkvától” meg nem tanította rá. Most a Találmányi Hivatalban ugyanazon a módon folyik a verseny, mint az Azsájev könyvében az adun­­parti részlegekről írva­­ áll... Nem tudom, mit érzett Goethe, amikor hírét vette annak, hogy az Wertherének hatására európaszerte a szíven lövik magukat az ábrándos fia­talemberek. Valószínű, hogy Goethe elszomorodott ezen. Mi azonban boldogok és büszkék vagyunk, hogy a mi könyveink ilyen módon mun­kálkodnak, hogy szebbé és telje­sebbé formálják a mát és közelebb hozzák a jövőt. ö. L

Next