Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)

1951-09-13 / 19. szám - Kárpáti Aurél: Az arany trombita és „trombitása” (2. oldal)

2 (Folytatás az 1-ső oldalról) hozó kitételt enyhítse, mert különben a Kritikai Szakosztály kénytelen volna tiltakozni ellene... ez a hang... al­kalmas arra, hogy visszariassza a kri­tikusokat még abban az esetben is, ha minden állításában teljesen igaza volna." Azt hiszem, nem szükségtelen Keszi Imrének ezzel a megállapításával kapcsolatban felemlíteni néhány pro­blémát. Keszi elvtárs kissé kamu­­pipőkeszerűen tiltakozott a kritikuso­kat illető néhány megjegyzés ellen. Átnéztem a szakosztályi ülés jegyző­könyvét, s mindössze ezt a két ,,va­lamirevaló” éles kitételt találtam, amire Keszi gondolhat. Egyik esetben (itt most talán nem lényeges, hogy mivel kapcsolatban) ezt mondta Kónya: „Ördöngös kritika az ilyen, a fene tud a kedvére tenni!” (Ez nem is olyan visszariasztó!) Másutt meg: „Megmosolyogtatóak és egyben bosz­­szantóak ezek a megállapítások, ha ugyan nem rosszindulatúak.” Ez az utóbbi mondat már „vissza­­riasztóbb”, de megkérdem Keszi elv­társtól, vájjon tiltakoztak-e és érzé­kenykedtek-e a kritikusok akkor, ami­kor Kende István ismert cikkében a magyar prózairodalom minden eddig elkövetett és minden elkövetendő hibá­ját egy fiatal munkásíró első könyvén mutatta ki? Várjon a magyar irodalom fejlődését is, és irodalompolitikai éle­tünket is jelentős mértékben irányító kritika felhívta-e a figyelmet arra, hogy a „Harc az üveggyárban” című könyv szerzőjénél keményebben bírá­la­ndók azok, akik nagyobb írói gyakor­lattal és rutinnal valódi megteremtői a sematikus, lélektelen és élettől el­szakadt ábrázolásnak? Várjon vissza, riadt-e a kritika attól a gondolattól, hogy a Kende István-féle bírálatok a munkásírókat, azokat is, akik már el­indultak és azokat is, akik első tollvo­násaikat próbálják, mellbevágja és nem bíztatja, hanem megállítja őket? Keszi elvtárs kritikusi érzékenysége valóban helytálló és jogos, ha ugyan­ilyen érzékenységgel reagál akkor is, amikor a kritika nem éppen istápolója és gyámolítója szocialista irodalmunk­nak, hanem szándékkal, vagy szándék­­talanul buktatót állít elébe. Itt kell megemlítenem: kritikusaink egy része hajlamos arra, hogy Horváth Márton kongresszusi felszólalásából valami olyasféle pajzsot készítsen magának, amelyre ez van írva: „Ne bántsd a kritikust!" Innen ered aztán az, hogy már pedig ha mégis bántja valaki, akkor­ visszariad. (Tartozom itt az igazságnak annyival, hogy Ke­szi Imrének van az utóbbi ru­dobia.V­ a legkevesebb visszariadnivalója, éppen tartalmában s módszerében igen szé­pen fejlődő kritikai tevékenysége miatt.) Megjelent bírálataink nagyon szól és jogosan elmarasztalják íróin­kat és költőinket abban, hogy földhöz­ragadtak, nincs elég fantázia bennük, nem elég merészek és bátrak a való­ság ábrázolásában. Kicsit a tények és a valóság mögött kullognak. Indokolt és helyes, hogy a bírálatok hangsú­lyozzák ezt. Azonban nem indokolt és nem helyes az, amikor a kritika nem egy esetben magasra ágaskodik csak azért, hogy a költőt egészen a szok­ványosság talajára húzza le és csinált elméletek alapján lerántják a költőt szárnyalásáról. Kónya: „Beszélgetés Vörösmartyval” című versével kap­csolatban például egyik kritikusunk, Molnár Miklós megjegyezte, hogy helytelen a versnek utolsó két sora, mely így szól: „ ... felmagaslik majd az Országháza, ha összeül a Legfelső Tanács." A kritikai kifogás az volt, hogy a nép­köztársaságunkban még nincs Legfelső Tanács. Nem tartom a kritikát annyira lényegesnek, hogy elidőzzünk rajta, de annyit meg kell mondani, hogy a kri­tikusnak egyáltalán nem volt igaza. Nálunk Képviselőház van és nem Leg­felső Tanács. Mégis igaza van a költőnek. Természetes, hogy Kónya fi­gyelmen kívül hagyta ezt a megálla­pítást. Egyik fiatal és igen tehetséges kri­tikusunk arról vitatkozott velem egy ízben, hogy magyar költő tartalmilag még nem írhatja le ezt a két sort. Annyi minden készül egyre nálunk, elutazunk, é­s haza se találunk. Indoklása rövid volt és bosszantó. Mi még nem tartunk itt a fejlődésben, ez nem tipikus jelenség, mint pl. a Szovjetunióban. Ezúttal is az a véle­ményem: bátran mondhatja ma már ezt magyar költő is, s ha így job­ban tetszik, igenis, tipikus jelenség. Sajnálom, hogy a kritikust a vidéki könyvnapok alkalmával nem vittük magunkkal Komlóra, bár ebbe a „ti­pikus jelenségbe” ma már csaknem mindenütt belebotlik az ember Összefoglalóan ehhez a kérdéshez: a kritika bátorítsa, bíztassa, lendülni se­gítse a költészetet. Akkor is segítse, ha a költő az új keresésében, esetleg szárnyalás közben megbillen. Igazítsa helyre a szárnyait és bíztassa maga­­sabb szárnyalásra Okvetetlenkedő módszer az, amikor a kritika centimé­terrel és a naptári évek számával mér költészetünk eszmei magaslatát. Bátor­ságot adjon a kritika s ha a kritiku­sok a kritikától elkedvetlenednek, gon­doljanak arra, hogy az okvetetlenkedés nem segíti­­költészetünk fejlődését, visszaránthat embereket. Természete­sen költője válogatja! Kritikusaink igen sokszor leülnek íróasztalukhoz és kitalálnak gyorsan egy elméletet. Az elmélet gombjához igyekeznek az írásban kabátot keresni. Mészáros István például hallott arról, hogy a szerelemnek is osztálytartalma van. Ez kétségen kívül helyes. Az egyén a szerelemben is osztályához van kötve, de egy mai szerelmes vers elemzésének úgy nekiállni, hogy na­gyító szemüveggel keresi valaki benne a szerelem osztálytartalmát, ez a je­lenség nem nevezhető túlságos böl­csességnek. Nagyon kérem Mészáros Istvánt, hogy az adott esetre hivat­kozva, amikor arról volt szó, hogy egy legény és egy leány csókolódzik a Balaton partján, magyarázza meg, miért van szükség arra, hogy ebből a csókolódzásból kitűnjön a szerelem osztálytartalma? Jogosan fel lehetne vetni a nehéz­ségek ábrázolásának, mint nem egy kritikába bekerült „kötelező” szem­pontnak mechanikus kákán csomó­­keresését, vagy az élettől való elszaka­dás veszélyének komoly és figyelmez­tető kimutatása helyett, annak sablonos és nem meggyőző ismételgetését, de nézzünk meg most egy másik és véle­ményem szerint minden eddig említett­­nél fontosabb kérdést. Jelk Zoltán az idézett költői tele­f­onán szakosztályi vitaes­ten ezt mondta: „Engedjék meg a je­lenlevő kritikusok, hogy megmondjam: hiányzik valami a kritikájukból, ami nélkül nincs igazuk: a szeretet... Ez­zel nem azt akarom mondani, hogy bírálat helyett, pártos, kemény bírá­lat helyett simogatást kapjanak a köttők, hanem azt akartam mondani, hogy pártos, kemény, szakszerű bírála­tot kérünk ugyan, de azért mert az illető kritikus szereti a jó költőt és gyűlöli a kontárt, a dilettánst." Azt hiszem, hogy ez a kérdés iro­dalmunk egyik legfontosabb problé­mája. Mészáros István a Csillag júliusi számában bírálatot írt Enczi Endre „Földalatti aratás” című könyvéről. A bírálat mintapéldája annak, amikor az ember azt mondja: külön-külön egyes hibák felsorolásában jórészt igaza van a kritikusnak, de egészében véve tel­jesen hamis képet ad a könyvről és a szerzőről, dermesztő és sokszor megdöbbentő (s érthetetlen) szeretet­­nélkülisége, nagyképű álobjektivitása igen rossz szolgálatot tesz fiatal szo­ciáliStifZ irodalmunk fejlődésének és nagymértékben megzavarja és gátolja irodalmi közvéleményünk kialakulását. (Arról nem is beszélek, hogy a fel­szabadulás óta a szénért folytatott harc elősegítésére és támogatására szinte a legjobbkor megjelent bányász­regényünket kapcsolta volna ki ebből a küzdelemből — ha a bányászok és a dolgozók nem szeretnék jobban a bányát, mint jelen esetben a bírálat szerzője az irodalmat.) Alá akarom húzni- Enczi Endre könyvének kétségkívül vannak komoly fogyatékosságai, nem egyet a bírálat helyesen állapít meg, de amellett a szocializmus építésének jelenlegi har­caiban a könyv föltétlenül hasznos fegyver és segítség, melyből tanulhat­nak a bányászok, —, de egyes kritiku­sok is! A kritika szeretetnélküli, fölényes és lekezelő hangja, különösen élesen ve­tődik fel, ha megnézzük egy pillanatra a magyar könyv népszerűsítésének és olvasottságának a kérdését. Ha meg­nézzük azt a szellemet, mely örök­becsű klasszikusaink, Móricz Zsig­­mond, Arany János, vagy Vörösmarty Mihály műveinek említésekor te­­nyérbemászóan és fontoskodva azok korlátait nyafogja el először, ahelyett, hogy jogos büszkeséggel említené a „Boldog ember”-t, a „Toldi”t, vagy a „Vén cigány”-t Nem szabad elfelej­tenünk: az ellenség néhány évvel ez­előtt még arra törekedett hogy a szovjet könyvet vegye ki a dolgozók kezéből s ma, mikor erre egyre ke­­vésbbé van módja, azzal próbálkozik, hogy a fejlődés elején álló magyar irodalom ne jusson a dolgozók kezébe, mivel nagyon jól tudja, hogy a szov­jet és a népi demokráciák íróinak ol­vasása mellett is hiányzik, mint jelen­tős fegyver a klasszikus és az új a szocializmus építését segítő és tá­mogató magyar könyv. A kritika feladata, hogy szeretettel irányítsa népünk figyelmét az új, ma­gyar könyv felé. Aki ellenkezőjét teszi, az eltompítja fegyvereinket, nem ösz­tönzője, hanem kerékkötője a fejlődés­nek, akkor is, ha ez a jelenség szigorú „objektív” bírálatok formájában mu­tatkozik. Kerékkötője fejlődésünk­nek, hasonlóan ahhoz, aki eredmé­nyeinket lebecsüli, fejlődő irodalmunk elé maximális célkitűzéseket állít s a mi fiatal irodalmunkat mechaniku­san és lélektelentl (és nem szándékos­ság nélkül) méri össze a kommuniz­must építő Szovjetunió irodalmával. Azt hiszem, ezen a területen is van javítanivaló. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy megelégszünk mai eredményeink­kel. Irodalmi Újság 1951 SZEPTEMBER 13. AZ ARANY TROMBITA ÉS „TROMBITÁSA'' Százkét esztendő előtt emlékezetes falragasz jelent meg a debreceni utcáikon. A plakátum azt adta hírül, hogy „Sárosi Gyula folyó évi 1849. június első napján, pénteken, délutáni negyedtől órakor Kol­légy tómban, amint csak szusszal bírja, világ hallatára megfújja az Arany Trombitát, melyet az örök igazság parancsolatjára a lépnek mondva készített. Aki hallani akarja, tegyen le az ajtónál kicsinyre-nagyja a megsebesült katonák számára jó pénzben egy forintot...“ Majd versben folytatódott, imigyen: „Jertek el atyafi! jejtik el egy szóra, Kik hajlandók vagytok minden szépre, jóra. Megfúvom harsogó Aranytrombitámat. Ezt a nektek csinált új verses munkámat... Eljövök minden! a hitszegő császárról S­ebában nyargaló falamiájáról. Mik a múlt március óta nálunk estek. Mindent, no de mindent magyarán lefestek. Egy jó forintotok, ám hiszen megbánja. De sérült huszártól eb az, aki szánja...” Ugyanekkor a Városi Nyomda sajtója alól már kike­rült maga a „ponyvára került Arany Trombita’’ szövege is. Ez az ívrét nagyságú huszonnégy lapra terjedő, két­­hasábosan nyomtatott füzet volt Sárosi Gyula költői fő­művének első kiadása. Több azután nem is igen követ­kezett utána jóideig. Sárosi életében már csak töredékek jelenhettek meg belőle, az Abafi által később, 1881-ben kiadott s­zöveg meg tele volt csonkításokkal és önkényes változtatásokkal. Párhónapos „szabad élete" során az Arany Trombita híre mégis országszerte elterjedt. Sőt, a szabadságharc bukása után egyenesen „hírhedté“ vált. Megégették, akár a gyűlölt Kossuth-bankókat, rejtegetőit pedig börtönbe hurcolták. Magát a bujkáló költőt előbb in effigie kötél általi halálra, majd súlyos várfogságra ítélték, kifejezetten az Arany Trombitában foglalt „felség­­sértések” miatt. így lett Sárosi számára élete főműve valóban „végzetes alkotás“ Ez szerzett neki országos hír­nevet és ez okozta minden megpróbáltatását. Ám hallha­tatlanságát is ez biztosította. Az abszolutizmus éveiben a nevezetes verses­ krónikát csupán kéziratos másolatok­ban adogatták titkon egymásnak a kesergő hazafiak. Akadtak köztük olyanok is, akik — félve az üldözéstől — előbb szóról-szóra megtanulták a tizenhárom „lehelet­ből” álló hatalmas politikai költeményt, aztán maguk semmisítették meg a kéziratot. A kiegyezés után azon­ban, mint sok mindenre, „fátyolt vetettek" az Arany Trombitára is. La­ssanként elfeledték. Az említett csonkí­tott kiadás egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy szélesebb rétegek figyelmét keltse fel a „kényes” tárgyú forradalmi vers iránt. Itt-ott emlegették ugyan még, de az újabb nemzedék már nem olvasta, nem ismerte. Nem is ismerhette, mert az eredetinek pár megőrzött példánya­ legfeljebb múzeumi gyűjteményekben porosodott, mígnem most a népi demokrácia kultúrpolitikája mindenki szá­­­mára kora átér­­etetve­t ott . A Magyar Tudományos Aka­démia kiadta változatlan, teljes szövegét, elvétva magya­rázó bevezetéssel és jegyzetekkel, Biszk­ay Gyula gondo­zásában. Ami a mai olvasót először lepi meg: a verses-krónika töretlen frissessége. Virtuóz formaérzékre valló, Csoko­nai „tiszta rímeire" emlékeztető, (tehát a Toldi költőjé­nek lágy asszonáncait kerülő) csattogó versek olyan ele­venek, mintha most írták volna. A száz év előtti forra­dalom eseményeit elénk villantó frappáns képe­’ meg kü­lönösen időszerűek. Az­ egész mintha azt igazolná, hogy ami nemcsak a népről, hanem a népnek íródott,­­ hosz­­szú életű marad a földön. Mindenkép szerencsés gondo­lat volt hát új „megszólaltatása”. Már csak azért is, mert Aranynak János pap országa s Jókainak befejezetlen Pan Jellasicz szatírája mellett Sárosi Arany Trombitája, a szabadságharc költészetének legnagyobbszabású alko­tása s Petőfi forradalmi költeményein kívül legértékesebb emléke. De ami talán mindennél fontosabb: Kossuth poli­tikai elvének progresszív forradalmi gondolatainak szinte egyetlen költői megnyilatkozása és tömör foglalata. S ezen a ponton, a mű helyes megértése szempontjából szükséges legalább futó pillantást vetni arra a baráti kapcsolatra, amely Sárosi Gyulát Kossuth Lajoshoz fűzte. Bisztray körül­tekintően gondos, alapos felkészültségű tanulmánya — teljes képet adva a költő életéről — részletese­n számol be erről a kapcsolatról. Sáros, fiatalkori költészete tud­valévően a divatos almanach-líra körébe tartozott. Csak a negyvenes években vált témát és hangot. A demokra­tikus áramlat magával ragadja az „uracsnövények kés­­derítő" költőjét, akinek érdeklődése mim­nkább a szo­ciális problémák felé fordul s egyúttal levetkezi a kényes­­kedő szenvelgést. Sárosi hangja népiessé válik, más szóval: reális lesz. Ezért is tekintették őt némelyek „Petőfi előfut­árjának“ Holott az igazság az, hogy Sárosi és Petőfi útj­a kezdetben ,,párhuzamos", amikor pedig „összehajlik", Sárosi „igazodik” Petőfihez. Nem irányí­totta, ő csupán követte a forradalom változásait. De fontosabb ennél, hogy Kossuth politikájának kibontako­zása épp erre az időszakra esik. Az ő politikai szenné­sét megérezte az irodalom is, amely a Falu jegyzője óta egyre szélesebb néprétegek számára fejezi ki „korának érzeményeit”. Az Ó-aradi Maradi Mihálynak fejtől való fája, Úri­­szék, Tégy jót és Az egyszeri szolgabíró című versek vi­lágosan mutatják Sárosi költészetének gyökeres átalaku­lását. Negyvennyolc nyarától kezdve pedig szívvel-lélek­kel a szabadság ügyének szolgálatába állott Harci dalokat toborzókat is írt , hozzákezdett az Arany Trombitához, amelyet a következő tavasszal fejezett be Debrecenben, ahol­ az országgyűlés tagja volt és mint kormánybiztos a honvédség felszereléséről gondoskodott, Kossuth­ tal már korábban megismerkedett és Csakhamar meghitt ba­rátságot kötött. Élete végéig sohasem tagadta meg azo­kat a forradalmi eszméket, amelyeket nagy barátjától, a „Lajos-tanoda világfán árától" tanult, akiről később, buj­­dosása idején, a ,.madzagos halálfák" árnyékában szinte rajongva emlékezett meg: „Kossuth az isten második fia, Külföldön érzi, mint nyög Hunnia...” Természetes ilyenformán, hogy az Arany Trombitá­ban is úgy emlegeti, mint „hazánk megváltóját“. Helye­sen mondja Bisztray, hogy Kossuth hatása Sá­rostra min­­den más befolyásnál fontosabb, mert egyetemes jellegi Az Arany Trombita — írja ■ nyoma­tékkal — az első mi amely a nép küzdelmeit és Kossuth személyét elválaszt­­hatatlan egységben mutatja fel. Történeti értékét fokozza az a körülmény, hogy benne tulajdonképpen Kossuth esz­méi nyertek kifejezést a költő barátjának líráján keresz­tül. Így igazolódik Gyulai Pál, aki először és szinte egyedül hangsúlyozta az Arany Trombita politikai iránymű jellegét. Műfaját tekintve Sárosi műve lírai szálakkal átszőtt, laza szerkezetű, de az élmény közvetlenségével annál szuggesztívebben hite­lesített verses­ krónika, valóságos "néphősköltemény". Március tizenötödikével kezdődik és a debreceni trónfosz­tással végződik, rendre megörökítve a szabadságharc ki­emelkedő mozzanatait. Barát, ellenség egykép felvonul benne, Kossuth­tól Windischgrätzig, Damjanicstól Met­­ternichig, Görgeytől Zichy Ödönig és István nádorig. A vers első fele mérsékeltebb szellemű­, második­­ fele annál radikálisabb s a haladó forradalom lüktető rit­musa szerint gyorsabb ütemű. Utóbbi részén azért némi hevenyészettség érzik. Számos fontos kérdést csak futó­lag érint, mert Kossuth sürgette a propagatív erejű for­radalmi krónika mielőbbi befejezését. Az Arany Trombita nemcsak a Habsburg-ház abszo­lutizmusával,­ hanem általában a királyság intézményével is élesen szembehelyezkedik. A köztársasági gondolat és a népfelség elve mellett foglal állást, hangsúlyozva a forradalmak nemzetköziségét, a „szabad Európa" eljö­vetelét. Lelkesen üdvözli a „szabadságbarát“ légionáriu­sokat és látnoki erővel szól a jövőhöz: ,,De foszlik a népek szeméről a hályog , a népzsarnokoknak itt már az órájok. Kik ellen kivívni köz­szabadságunkat. Szükség, hogy együvé vessük a vállunkat.” Az arisztokráciáit támadva, elítéli a feudális társada­lom osztál­ytagozódását. Ugyanígy a földkérdés és nemze­tiségek ügyében­ is haladó álláspontra helyezkedik, ami kiváltkép a kamarila reakciós ténykedéseinek és szemé­lyes képviselőinek kíméletlen, gyilkos szatírája során érvé-’­nyesül. Bisztray részletes tanulmánynak beillő, magvas bevezetése méltán mutat rá, hogy ez a kemaril­áról szóló „negyedik lehelet” mintegy sűrítve állítja elénk a Habs­­burg-abszolutizmus népellenes eszközeit és szövetségeit, egész cinikus érdekhálózatát. Az itt szereplő arisztokra­táik, az idegen és velük egy­ húron pendülő magyar „csá­szármadarak” galériája egész osztályuk forradalmi kari­katúrájává szélesedik, ahogy szolgai meghunyászkodásuk­­ban és haszonlesésükben egymást felülmúlni igyekeznek és „úgy környékezik a királyi széket, mint az éhes macs­kák a meleg szerdákét” Mágnások, főpapok, nagybirtoko­sok és nagytőkések nemzetietlen, megvesztegethető, talp­nyaló érdekközössége ez, amelyről keserűen állapítja meg a „trombitás”, hogy „az udvarnak mindig ilyen ma­gyar kellett!” Osztályharcos magatartása később még Eötvöst, Széchenyit és Wesselényit sem kíméli, bár ezek-­­ről korábban elismeréssel emlékezett meg. A „mészáros” és „sintér” szerepre vállalkozó szoldateszka­­és bürokrá­cia szintén rosszul jár nála, a „szürke­ frakkal" és­­ a „veres palásttal” együtt. De legkegyetlenebbül a kama­­rilla fejével, Zsófia főhercegnővel bánik el, akinek Jel­­lachich iránt táplált gyengéd érzelmeit nyíltan feltárja. Elmondja a körülötte szurongó borsos pletykákat s ma­gáénak az ifjú császárnak származását is kipellengérezi, Ferdinand császárt meg egyszerűen „tökfej“-nek titulálja. Bizonyos, hogy ezek­ a kíméletlen pamf­lettszerű részek nagyban hozzájárultak az Arany Trombita népszerűsítésé­hez. De még bizonyosabb, hogy épp ezek miatt keresték halálra szerzőjét olyan buzgalommal. Az Arany Trombi­tát sohasem bocsátották meg Bécsben s ezért nem jelen­hetett meg teljes új kiadása sem Ferenc József uralkodása sem a Horthy-éra alatt. Csodálatos krónikás vers ez. — írja róla Vadnay Károly —, mely a forradalom lázát, el­szántságát, vérmes reményeit éppoly tüzes nyelven han­goztatja, mint amilyen sötéten festi gyűlöletét és ellen­ségeit. Lapjain a láncát letépő idő üvöltése hallik... Sárosi krónikája eleinte együtthaladt a történelemmel. Később azonban az események árja fölibe nőtt, elsodorta s egyre több lírai szenvedéllyel telítette. Kossuth sugalmazásá­nak nyil­ván nagy szerepe volt egész létrejöttében, de hatása fő­ként a trónfosztás jelenetén érezhető s az utolsó, tizen­harmadik „lehelet" biztató bizakodó soraiból csendül ki az ő törhetetlen optimizmusa. Egyébként Kossuth szónoki képeinek, publicisztikai kifejezéseinek nem egy nyoma világosan felismerhető — még sorrend szerint is — az Arany Trombita számos helyén. Az utolsó „leheletben" azt írja Sárosi, hogy „nem akart rossz tükör lenni“. Nem is lett, mert az igazságot mutatta föl Sajnos, rabsága és száműzetése, megtörte testi-lelki erejét. Az a Sárosi Gyula aki a negyvenes évek elején még Dózsáról, a „paraszt-királyról” készült drámát írni s az iránt érdeklődött: „Lehet-e Dózsát mint az arisz­tokrácia ellenében a népszabadság kivívásában áldozatul esett vitéz és derék hőst szép fényben festeni?" — majd 1850-ben megírta a híres Farsangi dalt, (amelyet sokan a „bujdosó“ Petőfi versének tartottak), hazatérése után már csak bénaszárnyú sas, hangját vesztett viharmadár, barátai támogatásából élő, valaha szebb napokat látott, szerencsétlen ,,üldözött vadállat". A fogság erősen meg­változtatta külsőleg is. Ő maga ironikusan „mondta: „Vi­harmadár voltam, nincs papagálytollam". Lisznyai sze­rint „mint Falstaff Jankót felfújta a bánat“ Még kiadta Az én albumomat, megírta Ingeborg önszületése napján című közismert versét, (refrénje: Szegént) anyám, ha tudta volna. Dehogy szült volna engemet é­s lapot is szerkesztett, de mindez már csupán a hajótörött remény­telen kapaszkodása volt egy-egy deszkaszálba Sárosi Gyula halvány árnyéka lett régi magának, mígnem negy­­venötéves korában meghalt 1861 őszén agyszélhűdés ölte meg. A korban vigasztalást kereső,­­kérges nyelvű, de­ melegszívű vén Kent, a bátor ,szókimondásáért szenvedő lovag „öreg lábakkal más országba ment". Míg élt mindig arra törekedett, hogy a .népszabad­ság költője" legyen. Most — kilencven évvel halála után — valóban az lett. Neve odakerült Petőfi és Táncsics neve alá. S méltán. Mert ő is közvetlenül a néphez for­dulva az emberi jogokat, a szabadságot és egyenlőséget hirdette. Kárpáti Aurél

Next