Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)

1951-07-05 / 14. szám - Illés Jenő: A kommunisták ábrázolása az irodalomban (4. oldal) - Jókai Mór: Milyen fából faragják a bíbornokot? • vers (4. oldal) - Tardos Tibor: Hősök (4. oldal)

4 Irodalmi Újság A KOMMUNISTÁK ÁBRÁZOLÁSA AZ IRODALOMBAN Irodalmunkban kétségkívül végbe­---------------------ment a dön­tő fordulat: a jelen felé fordult. De vaj­jon elég jól teljesíti-e új irodalmunk azt a nevelő funkcióját, amelyet népünk vár tőle? Vájjon az olvasók elé állítja-e azokat a példamutató új embertípuso­kat, mindenekelőtt a kommunistákat, akiknek jelleméből, fejlődéséből ta­nulni tudnak a dolgozók? Révai elv­társ figyelmeztetett bennünket: „A kommunista munkás, a kommunista vezető igazi alakját úgy megformálni, hogy bennük magunkra ismerjünk, szeressük ezt a típust és — a könyvet elolvasva — másnapra ne felejtsük el; ilyet alkotnunk még nem sike­rült.“ Ezekben a szavakban íróinknak népünk igényét kell meglátniok, an­nak a népnek az igényét, amely egyre többet vár az irodalomtól. Ezt az igényt azonban irodalmunk eddig nemcsak hogy nem tudta maradékta­lanul kielégíteni, hanem szinte bántó „törvényszerűséggel" éppen a párt­­titkárok, a kommunisták a leginkább sematikus alakok új regényeinkben. Ezek legtöbbször csak elmondják az író által szájukba adott szavakat, de emberré, példamutató hőssé nőni nem tudnak. Az ilyen regényalakok — túl azon, hogy nincs nevelőhatásuk — egyúttal a valóság meghamisítását, elszürkí­­tését is jelentik. A mi korszakunk na­ponta teremt új hősöket. A mi har­cainknak a kommunisták a vezetői. „Mindaz, ami új, igazságos, jó a mi életünkben, ami nagyobbá teszi az embert, az ő kezük nyomát viseli". Ha tehát éppen ezeket a hősöket áb­rázolja szürkén, élettelenül az író , úgy munkája semmiképpen sem lehet életünk hű tükrözője. Hol keressük ennek a hibának a gyökereit? Mindenek előtt nézzük meg az ------------------------- alapvető hibát. Mi regényeinkből legtöbbször hiány­zik a történelmi konkrétság. Már­pedig ha az író a törekvéseit, jelszavait Párt politikáját, a történelmi szakasztól függetlenül, csak úgy kényre-kedvre behelyettesíti egy bizo­nyos kor történéseibe, akkor amellett, hogy a valóságot meghamisítja, lehe­tetlenné teszi alakjainak valóságos ki­bontakozását is. Ez a történetietlen lá­tás meggátolja abban, hogy a kommu­nista alakok fejlődését a maguk belső dialektikájából kiindulva rajzolja meg. A konkrét történelmi helyzettől elvonat­koztatott látás akadályozza meg pél­dául Enczi Endrét abban, hogy hű képet adjon a bányászok harcairól és munká­járól a stabilizáció előtt. Azzal, hogy re­gényébe (Földalatti aratás) minden mai szempontot és kérdést bele akar zsúfol­ni,­­ olyant is, ami arra a szakaszra nem jellemző — megsérti a realizmus alapvető követelményét. Olyan kérdé­sek, mint a nők bevonása a terme­lésbe vagy a bányászok „kétlakiságá­­nak“ megszüntetése, csak napjaink­ban vetődtek fel. Az aktualitás ilyen Szűk napi értelmezése mindig meg­bosszulja magát és többnyire a mű sínyli meg. Gyakran az az eredménye, hogy az író egyszerűen regénye té­máját („üzemi regény”, „bányász-re­gény“, „tszcs-regény“ stb­.) teszi meg a regény meséjének — az élet alapos tanulmányozásából szervesen kiépülő cselekmény helyett. Az így létrejött sovány történésért aztán a „szempon­tok" halmozásával igyekszik kárpó­tolni az olvasót. Természetes, hogy az ilyen, „szempontokhoz“ konstruált alakokból aztán nem lesznek élő, va­lóságos emberek. Az író és a regény­alak közt valamiféle bürokratikus vi­szony jön létre, amelyben az emberek nem egyebek az írók szócsöveinél. Szerves életeit élő alakok híján pedig a regény szétesik, epizódszerű lesz és így aztán lehetetlen a kommunista alakját híven ábrázolni. A kommunista emberi súlya, munkájának jelentősége csak az élet teremtő folyamatában, a regényalakok teljes sorsában érzékel­tethető. Ebből következik a válasz arra a kérdésre is: milyen helyet foglaljon el a kommunista a mai életet ábrá­zoló műben. Ahogy Révai elvtárs pártkongresszuson mondta, az irodal­a­mi pártosság abban áll, „hogy a Párt életét, vezető szerepét, funkcio­náriusait, úgy ábrázoljuk, mint szer­ves részét népünk életének, mint né­pünk legjobb embereit, nem külön, hanem együtt a népélettel." Tehát nem az a kérdés, hogy a kommunista egy regénynek fő-, vagy mellékszereplője lesz-e, a hangsúly csak azon van, hogy a nép életével szerves összefüg­gésben ábrázoljuk. Ezzel függ össze még egy központi probléma. Ha az író nem alkot mesét, nem teremt a kérdéseket élesen fel­vető, összesűrítő helyzeteket, akkor óhatatlanul csupán az átlagost tud­ja ábrázolni, nem a típust Gorkij írja, hogy az igazi típus teremtése csak úgy­ lehetséges, „ha az író meg­találja az életben azt az általános je­lentőségűt, ami nem csak a mai napra jellemző" — és olyan embereket raj­zol, akik „a valóságban nem léteztek; léteztek és léteznek hozzájuk hasonló, sokkal jelentéktelenebb, kevésbbé tel­jes egyéniségek, s ezekből a jelenték­telen alakokból, mint bástyákat és tornyokat a téglából, az írás mesterei megalkották, kiemelték az ember álta­lános, egyetemes érvényű típusait.“ Miért annyira fontos kérdés ez? Mert az átlagos helyzet, az átlagos ember ábrázolásával az ellentmondásoknak, a teljes életnek csak a felszíne látszik — s így szuggesztív írói ábrázolás nem jöhet létre. Cseres Tibor „Tűz Hódréten“ című könyve azért egyhangú, kommunista alakjai olyan azért olyan szürkék, mert az író éppen azoknak a helyzeteknek a megteremté­sére képtelen, amelyekben a hősei tel­jes emberségükkel kibontakozhatná­nak. Hogyan jelentkeznek .1.2*1? az ------------------------------ általános hibák az egyes íróknál? A közös ter­mészetesen mindenütt a sematizmus, a valóság leegyszerűsítése. A párttit­kár megjelenik a műhelyben vagy az építkezésen és ezzel szinte varázs­ütésre, minden megváltozik. Hiába veti fel az író a nehézségeket, ha azok azonnal, maguktól, szinte automatiku­san oldódnak meg. Mintha ezeknek a felvetődött nehézségeknek a megoldá­sával már nyílegyenes volna a to­vábbi út, nem lenne se­mmi akadály, csak három próbán kell átesni mint a mesében, akkor aztán jöhet a hegyen­völgyön lakodalom. Az élet azonban más, a nehézségek megoldása mindig új és új problémákat vet fel. A való­ságnak ez a szakadatlan dialektikája nagyon kevéssé van meg a mi regé­nyeinkben. Hadd utaljunk itt Fagye­­jev „Tizenkilencen” című regényére. A befejezés ott azért annyira lenyű­göző, mert, amellett, hogy egy küzdel­mes, sőt tragikus útnak a befejezése, mégis egyúttal új harcok kezdete is. A láthatár kitágulása nem az idill, hanem az új harcok felé mutat, ennek a pátosza, romantikája, adja meg a kép vonzó és mély tartalmát. Csak így, éppen a cselekmény nehéz hely­zetein keresztül, lehetséges az alako­kat valóban élően kiteljesíteni. Na­gyon tanulságos, amit Fagyejev maga erről mondott: „Az alakok fejlődésé­nek logikája tipikus körülmények kö­zött változik és olykor megbontja az előzetes elgondolásokat... így például a „Tizenkilencen" című regényemben eredeti elgondolásom szerint Mecsik­­nek öngyilkosságot kellett volna elkö­vetnie, de ő ezt képtelen volt meg­tenni s mint áruló pusztult el." Ez a valódi alkotó módszer. Csak ez fej­lesztheti magát az írót is és csak ez a módszer teszi lehetővé a Párt sze­repének helyes ábrázolását is. Sásdi Sándor „Csodálatos ősz” című köny­vében a Párt valami megfoghatatlan fétisként szerepel, amely láthatatlanul cselekszik és segít, ennek a cselekvés­nek a mozgatóit, a kommunista embe­reket azonban nem sikerül ábrázol­nia. A Buni Lajosok életét át kell él­nünk a maguk egészében, azt ahon­nan indulnak s ahogyan végigjárják útjukat. Helyes, igaz, szép szavaik is csak frázisként hatnak, ha az író nem teremt olyan helyzeteket, ahol ezek a megnyilatkozások az élet egész folya­matának szerves részeként objektív fontosságot nyerhetnének, így beszél­nek a regényben. ..Nem kell félni, ha némelykor döcög is a közös szekér,­­majd csak átér a jó útra, felér a hegyre. — Ha elakad, akkor...— Se­gít a Párt! Borbás kezdi, Rácz Jani fejezi be a mondatot...“ és így to­vább. Nyilvánvaló, hogy a Pártot így ábrázolni lehetetlen, még ha az ilyen és hasonló megnyilatkozások oldala­kat tesznek is ki, íróink keresik a kivezető utat. Ép­pen egy fiatal író, Szeberényi Lehel „Napkelte" című regényében tapasz­talhatjuk ennek a kezdeteit. Tóth Já­nos, a gépállomás vezetője, az öntuda­tos kommunista munkás, aki a falu elhajló párttitkárát is neveli, igen ér­dekes alak. Benne az író valóságos problémát ábrázol, azt, hogy Tóth Já­nos, a számára új feladatokkal való birkózásban többször kétségbeesik, el­lankad. De azzal, hogy az író nem oldja fel a konfliktust, nem mutatja meg, hogy Tóth János hogyan oldja meg azt, — ez az állandó ingadozás az alak regénybeni funkciójának ká­rára történik. Mikor már megalakul a bérlőszövetkezet s a dolgok kezde­nek rendes kerékvágásba megint kétségbeesik, pusztán kerülni, azért, miért fel kell szólalnia: „Végighúzza keze fejét a homlokán. Fene egye meg, mégse való ő politikai területre, be­szélni se tud. Az önbizalom baromé­tere már megint hajlik lefele. Gyakori ez nála az utóbbi időben." Itt tehát egy korántsem sematikus helyzet ele­ven problematikája marad megoldat­lan. A párttitkár, Orosz Sándor eseté­ben viszont a regényeinkre sajnos oly jellemző másik helyzet áll fenn. Orosz Sándor túlzottan „balol­dali“, a falu nem szereti, önkényesen zár ki embereket a Pártból, egyszó­val elköveti szinte az összes lehetsé­ges hibákat. Ez az ember a megyei pártbizottság súlyos kritikája után „majdnem sírva fakad" (!), de nem törik meg, azonnal megveszi a Párt­­történetet és Solohov könyvét. Be­zárkózik otthon, tanul és addig nem is látja senki, nem is tudunk róla semmit, míg meg nem változik. De ennek a fordulatnak emberi lehetősé­gei az addig megismert jelleméből teljesen hiányoztak. Holott éppen ezt a folyamatot kellett volna ábrázolni. Ez a leglényegesebb kérdés. Ebben a folyamatban egy — mondhatjuk — ösztönösen cselekvő ember emelkedik fel a tudatosság színvonalára. A kom­munistának ez az egyik legfontosabb tulajdonsága. Orosz Sándor alakja akkor válna példaképpé, akkor lenne íróilag érdekes és hatásában értékes, ha ezeknek a problémáknak a szemé­lyes megoldása által kibontakozhatna teljes embersége. A kiragadott példák jók, hogy a kommunistát, minden más alaknál inkább, csak teljes em­berségében lehet ábrázolni. Minden olyan ábrázolás mélységesen hibás, amely csak valamilyen különleges hi­vatalnokot lát a kommunistákban. En­czi Endre párttitkára, Dsávid Ferenc ilyen hivatalnokszerű, mert megfogja ugyan „a csákányt, tárgyal, előad, te­lefonál, megnézi az ácsolást, kimegy a gépüzembe, az osztályozóba és még arra is van ideje, hogy Pestre fel­menjen”, — de csak ilyen viszonyla­tokban látjuk. Magánélete, emberségé­nek megmutatása, fejlődése teljesen hiányzik a regényből. Ezek a hibák többnyire onnan ered­nek, hogy íróink nem élik át mélyen koruk valóságát. Enélkül pedig nincs igazi irodalom. De az élet valóságos megismerése csak a marxizmus-lenin­­izmus ismeretében lehetséges. Az író csak így láthatja meg egy-egy regény, alak belső fejlődését. Csak ezáltal ké­pes kiragadni olyan jellemző típusokat és mozzanatokat, amelyeken keresztül egy konkrét korszak életét, emberét jellemezni tudja. A Kis Katalin házas­­sága című filmben például a párt­­titkár egy-egy rövid megjelenése em­berileg is jellemző és a film egész meséje szempontjából fontos mozza­nat. Az alakok csak változatos, gaz­dag mesében és helyzetekben kaphat­nak valóságos emberi körvonalat. Ha így jön létre az írói mondanivaló és az emberi sorsok szerves egysége, akkor fejlődik ki az az alak, amelyre a regény kompozíciója épülhet s amely aztán meghatározza az epizódfigu­­­ák helyét és fontosságát. S végül hadd emeljünk ki még egy döntő mozzanatot. A kommunista em­ber jellemzője, a magasfokú öntudat és cselekvés teljes emberi egysége. Ez az egység éppen a magas színvonalú tudatosság eredménye. Ezért elenged­hetetlen a kommunisták ábrázolásánál a szellemi arcnak, az alak gondolko­dásmódjának ábrázolása. Nem arról van természetesen szó, hogy az alakok hosszú elméleti vitákat folytassanak, de igenis arról, hogy szellemi fejlő­désük, tudatosodásuk megkapja mű­vészi ábrázolását. Mert egyes ember gondolkodásmódja, az a mód, . ahogy bizonyos tudást magáévá tesz, ahogy felel az elébe kerülő kérdésekre, rend­kívül jellemző az emberre. S különö­sen a kommunistára, aki éppen tuda­tosságánál fogva képes a többi ember sorsát is alakítani. Engels Lasalle­­hoz írott levelében figyelmeztet annak szükségességére, hogy „azz nagyobb gondolati mélységű, a tudatos törté­nelmi tartalom... teljesen összeforr­jon a cselekmény shakespearei eleven­ségével és gazdagságával". A mi szá­munka ez itt azt jelenti, hogy az alak gondolati kifejezése nem lehet füg­getlen az élet személyes kérdéseitől, mert ez a gondolati kifejezés éppen a személyes átéltségen keresztül kap objektív fontosságot és művészi indo­kolást. A gondolati megnyilatkozások így nem hatnak frázisként s így tudjuk igazán művészivé tenni a leg­tud­atosabb emberek, a kommunisták ábrázolását. Illés Jenő 1951 JÚLIUS ft. JÓKAI MÓR VERSE: Milyen fából faragják a bíbornokot? Jókai Mór, a nagy mesélő, nagyszámú regényeihez viszo­nyítva ritkán nyúlt a vers mű­fajához: csak akkor, ha nagyon szertett, vagy nagyon gyűlölt va­lamit. Nem véletlen, hogy versei egyikét, — azok közül is egyik legsikerültebbet — éppen a sza­badságharcot eláruló főpapok le­leplezésére szánta. Ezért érde­mes kiemelni a százi év előtti folyóirat ismeretlenségéből. Ki legszorgalmasabb alvó, Annak lesz a hivatal jó, Ki soha semmit se tanul, Az be is jut hívatlanul, Kinek egyetlenegy gondja, A jó pince és jó konyha, Várhat jót a Vatikántól, Ahol „vota ponderantur”, Aki sötétséget terjeszt, Testvérgyűlöletet gerjeszt, Es a syllabust hirdeti: Bíbor süvegig viheti, Ki a bűnöst megtéríti (Hogyha szép lány) beteríti S felruházza a meztelent: Baráthoz jut okvetetlen.­ De aki áldást osztogat, £ s a néppel jót tesz sokat, Ki másnak vet, másnak arat Es maga szikárnak marad, Ragyog tudománnyal, ésszel, Áldozatot hoz két kézzel, Híveinek Igaz atyja, Hazájának hű magzatja, Szelleme messze világol, Kilátszik a sokaságból, S kit híve, nem híve, szereti Az bíbornokká nem lehet! HŐSÖK ÍRTA: TARDOS TIBOR a hősök ko­rát éljük. A fülledt nyáréjszakában száz és száz­ezer hős lélekzik. Hajn­ali kettőt üt a toronyóra és hősök fordulnak át, öt világrészen keresztül, a másik ol­dalukra és amikor a kakas az elsőt kukorékolja, száz és százezer ágy­ban jelképezi valami módon azt a fogalmat az álom, béke és szabad­ság. A könnyű­zene és a nehéz búzakalászok, a megivott pohár sör és az egészségesen nyújtózó vég­tagok nem valami végtelenül bé­kés nyári idill melléktermékei, az emberek nem a régi módon szür­­csölik az úgynevezett nyugalmat és a békét. Ezer, százezer, egy­millió és még annál százszor több ember áll ma hajnaltól késő estig tettrekészen, azzal az elszánt nyu­galommal, amellyel a tanyasi gaz­da tartja éjjeli kutyaugatáskor ke­zében a kampósbotot, vagy aho­gyan a lövészárokban a támadást sejtő katona figyel kifelé a lőrésen. Monsieur P. H. Bronier nagy­­vállalkozó (Lyon) F. Stiiwell bankár és Mister John (Kansas City) hideg verejtékben és szapora szív­dobogással riad fel a fülledt ká­nikulai éjszakán. Van a mai béke­időkben számukra valami félelme­tesen újszerű, mérhetetlenül ijesz­tő. Sem Stiiwell, sem Bronier: „nem mai gyerek”. Sok szép napot megértek, Bosznia annexiója ide­jén tízmillió dollárért adtak el sisa­kot. Abesszínia korszakában hat­­százmillió frank ára katonai nad­rágot gyártottak és szállítottak, a müncheni szerződés időpontjában új rendszerű, igen drága golyóspus­ka gyártására állítottak fel a Vo­­géz-hegységben üzemet. E fajta üz­leti tevékenységük ütemét nagyobb meglepetések sohasem bontották meg, az indítandó háború helyére és időpontjára vonatkozó titkaikat mindig megfelelően áthatolhatatlan fátyol fedte a hősi-halott-jelöltek beavatatlan tekintete elől. A há­zIFAJTA KORT,­ború előkészítését nagyjából sike­rült min­dig szabályos béke-karne­vál formájában megrendezni, han­gulatos shimmy-zenével, végtelenül izgalmas sporteredményekkel, csá­bító és igazi csalódást csak később keltő kislakás-parcellázással és a korszak dicséretével a vasárnapi miséken, a kab­arészínpadokon és a telefonhírmondó bágyadt adásain keresztül, ez a nyár Stii­­wellnek és Bro­­niernek­­ nem jó. Nem hasonlít, egyáltalán nem hasonlít a régi szép békeidőkre. A régi törvénysze­rűségen sanszonok, (zsíros üzletek, sikamlós titokban háború), új, meglepő, előkészített ellenállha­tatlan törvényszerűség kerekedik felül, (békealáírások százmilliói, sztrájkok, hatalmas leleplező beszé­dek és sajtóközleményeik, tő­kés vereség a választásokon, tőkés ve­reség a harctereken). Stiiwell és Bronier felriad és a homlokát törli. Reggelre kelve hirdetni fogják újra az alázatot, az öröktől való szol­gaságot és a háború elkerülhetet­lenségét munkásaiknak, de mintha vattafelhőbe beszélnének, hangjuk tompán és hamisan kong majd, az emberek kelet felé tekintenek és alázat helyett ott látják a kommu­nizmus büszke villanyerőműveit, szolgaság helyett a felszabadult világrészeket, háborús fenyegetés helyett a rettenthetetlen küzdelmet a békéért. Stiiwell és Bronier hö­rög, krákog és forgolódik a se­lyemlepedők között. A régifajta béke letűnt, a shimmy zenéje és a titkok a párnás igazgatói ajtók mögött — szertefoszlottak. A mai emberek nem rimánkodnak a bé­kéért, hanem ha Striwell rájuk lö­vet, visszalőnek, ha Bronier fegy­vert akar szállítani, a vonat elé feküsznek, ha bacillus-bombát ké­szít, felírják a háborús bűnösök lis­­tájára, ázik a nyakára a kender­­kötél. S ha mégis jelt ad párná­zott ajtaja mögül a gyilkos fegy­vereknek — milliónyi fegyveres békeharcos zúzza szét pereputtyos­­tul. Nem jó! — se így se úgy... Striwellnek és Broniernak — bár-EZ A BÉKE, zalmas, soha nem látott és félel­metes ez a béke. Ezt az újfajta békét már jóideje népi hősök százezrei tartják fenn szerte a világon, foggal és köröm­mel. Miféle emberek ezek? A kor­szak krónikása, ha száz nagy üveg tintája volna is, a róluk való írás­ban fogyaszthatná el mind. MESSZE PÁRIZSBAN sötét éjsza­ka. A mozgóképszínházakban pe­reg a film. A rádióban egy hang beszél, a nyitott ablakok mögül ki­szűrődik a téma a keskeny utcák­ra. Újságlapok az asztalokon és a kezekben. A mérhetetlen technika mozgásban, hogy megfossza urát és parancsolóját, az embert a józan eszétől és ítélőképességétől, vad­állattá tegye. És Jean Tessier (egy­szerű nyomdász, nős, huszonhat éves) a sötétségben és zajban cél­tudatosan halad előre, hóna alatt p­apírköteg, plakátokat fog ragasz­tani, a plakátokon rajta vastag nyomdabetűkkel a népi igazság. A sarkon csizmás, feketenadrágos gólista rohamosztagok várják, hogy tőrt döfjenek bele, vagy átlőjék a lábszárát. Jean Tessier tudja, igyekszik majd elkerülni őket, de a plakátokat fel fogja ragasztani. Feleségére, gyermekére gondol, megszaporázza lépteit. Hős, tízezer másik társával együtt, tömegesen fellépő és cselekvő újfajta népi hős, öt tonna vas kö­rül folyik a vita a Martin­ban. Belefér-e még az is a kisebb méretű kemencébe, vagy nem fér bele? Egyesek azt mond­ják: nem lehet. Dunai, Kovács, Já­nos bácsi és Rókus azt mondják, igen. Aláállnak az üstnek. És üt­közetet nyertek. Az acél habfehér sugárban kicsordul és egyelőre en­gedelmesen folyik. Az újdonsült békehősök fekete szemüvegek mö­gül felfelé tekintenek, győzelmet várnak. Akárhogyan is lesz, az ingottérben újfajta emberek szület­tek, a mi békénk katonái. CSEPELEN Rzsevo Konáre (Bulgária). An­ton Todorov négyholdas szegény­­paraszt még soha életében nem be*

Next