Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)

1954-04-24 / 9. szám - Heltai Jenő: A hétről • vers (4. oldal) - Bálint György: A festő halála • Derkovits Gyula • 60 éve született a nagy proletárfestő, Derkovits Gyula. Bálint György, a mártírhalált halt neves publicista ezt a cikket 1934-ben írta. (4. oldal) - Örkény István: Újszülött fiamhoz írott értekezés, anyanyelvünk némely sajátosságáról (4. oldal)

4 Ilokai Jenő: A HÉTRŐL Gróf Tisza I. a vaskezű, Léptei fakó lován: „Hadd látom, hogy a vasutas, Tényleg olyan sovány?“ „A fizetés elég neki? Munkája nem kevés? S ha sztrájkol, tényleg sztrájk e sztrájk, Vagy csak hetvenkedés?“ Gróf Tisza I. a vaskezű, Léptei fakó lován, Körötte csend, a merre ment, És néma tartomány. A mozdony áll, a sín üres, Vonattalan a hon És közlekedni nem lehet Csupán fakó lovon. A mozdony áll, nem hajtja gőz, A pálya néma rég S habár a föld tovább forog, Ma nem forog kerek. És országszerte némaság És sztrájk van mindenütt Nincs, nincs, ki vonatot vezet, Nincs, nincs, aki befut. Gróf Tisza I. fakó lován Fejével bólogat: „Az ám, e sztrájk valódi sztrájk, Nem indul több vonat.“ „Vadat s halat s mi jó falat Szem-szájnak ingere, Nem szállít többé a vasút Se fölé se lefele.“ „De engem egy sztrájk nem ijeszt Hamar megszüntetem, Ehhez adott a kegyes ég két vaskezet nekem.“ És egyet int: „Legyen megint . Rend, példás, régi rend!“ , De nem fogad szót a vasút S vonat se jött, se ment. „Mi az? Hát csődöt mond e kéz, , Erősebb, mint a vas? Ki elkiáltsa most: „Mehet!“ Hol az, a vasutas?“ Körötte csend, légy szárnya bent Se kint se hallatik, Csak Hieronymi nyugtalan S Ludvigh nem alhatik. „Mi az? A sztrájk tart még tovább, Mind, mind makacs, nyakas? Ki elkiáltsa most: „Mehet!“ Elő száz vasutas!“ , S bérenc-csoport, száz szolga hord Elő száz vasutast, Hogy államférfi voltodat Most rajtuk megmutasd. . Hogy bölcseséged s vaskezed Most megmutasd nekik ... Sajtó mellől öreg fűtő Lassan emelkedik. „Miniszter úr“ — így kezdi el „Hatalmad nagy lehet, De oly vasutast nem találsz, Ki azt mondja: „Mehet!“ És Tisza int: „Máglyára él, Dala nagyon kemény. Kívánatosabb volna itt Egy enyhébb vélemény!“ S jó új dalos... egy kalauz, Sötétebb dalba kezd: „Pusztulunk, gyötrődünk, veszünk, Kormány, te tetted ezt!" „Miniszter úr! Lágyabb dalért Tovább ne is kutass, Ki elkiáltsa azt: „Mehet!“ Egy sincs oly vasutas!“ És Tisza int: „Máglyára mind A százat, ezeret.. És mentek ők ... s egyetlenegy Se mondta azt: „Mehet!“ Fakó lovárul Tisza gróf Ezek után leszáll, Aludni tér... de álom, óh Szemére mégse száll. ..Hah! síp fütyül, gép zakatol, Harang jelez... mi ez? Felköttetem a Vázsonyit, Ha bosszant bármi lesz,“ S túl ádáz újság-harsonán, Mely sikert emleget, Fülébe dörgi ezer árny: „Gróf úr, most már — mehet!" Megjelent ötven éve, 1904 április 24-én, a Pesti Hírlapban, a nagy vasutas sztrájk idején. ,,A hétről” Heltai állandó rovata volt. Bálint György: A FESTŐ HALÁLA. Merkovits Gyula a festő, csendben, szerényen és nyomorban halt meg, pontosan úgy, ahogy élt. Ne szépítsük a dolgot: Derkovits Gyula éhenhalt. Az utóbbi időben, hetenként három pár virslit fogyasztott el feleségével együtt, némi kenyérrel és pár darab burgonyával. Festett néhány képet, melyeket sohasem felejt el az, aki látta, magát a festőt azonban meglehetősen elfelejtették. Szín- és formamegoldásait méltányolták, de kalóriamegoldásait nem tartották fontosnak. Naponta egy fél virsli még a legnagyobb tehetségű művésznek is kevés. Derkovits Gyula először megbetegedett, azután belehalt ebbe a diétába, melyet a romantika korpulensebb rajongói még ma is szívesen neveznek bohéméletnek. Nem ismertem személyesen Derkovits Gyulát, de láttam néhány képet és ezek sokkal többet árultak el személyéről, mint egy-egy felületes beszélgetés. Több évvel ezelőtt, egy „Utolsó Vacsora“- ját láttam. Modern, vagy ha úgy tetszik, örök tartalmat adott e biblikus tárgynak. Törődött emberek ültek az asztalnál, parasztoknak, másoknak látszottak, keserűség, végtelen reménytelenség ült az asztal körül. Az idén egy nagy kiállításon két festménye tűnt fel. Vándor artistákat ábrázolt az egyik, ennek a hangulata, ha lehet még keserűbb és még reménytelenebb volt. A másik képen hidat építettek. Erő feszült a dolgozó testekben és az acél céltudatosan csillogott. Ebből a három képből, azt hiszem, megismertem Derkovits gondolkodását. Megtudtam belőlük azt is, hogy ez a művész nemcsak nagyszerű festő, hanem költő is, sőt ami még ennél is több, ember. Sohasem láttam őt, magánéletéről semmit sem tudtam, de ettől kezdve Derkovits a festő és az ember jelentett valamit számomra. Időnként, egészen váratlanul, eszembe jutott. Tudatom felszíne alól néha felbukkant „az az ember, aki azokat a képeket festette. Megnyugtatott a tény, hogy van egy ilyen festő. Halálának tragikus híre megdöbbentett és fájt, de sajnos nem lepett meg. Úgy hatott, mint egy szörnyű, de logikus fordulat, melyre lelke mélyén már régóta számított az ember. Ez a legsivárabb az egészé-ben, ez az „előre tudtam“-hangulat, amellyel ma ilyen emberek katasztrófáinak hírét fogadják. Nyomorban él 60 éve született a naciv proletárfestő, Derkovits Gyula. Bálint Gyerev, a mártírhalált halt neves publicista ezt a cikket 1934-ben írta: pusztuló írók, művészek és más emberek, — ez, úgy látszik, lassanként éppoly kevéssé rendkívüli jelenség lesz, mint háborúban a srapnell- vagy gázhalál. Ugyanazok a társadalmi erők, melyek valamikor felépítettek egy bizonyos anyagi és szellemi kultúrát, most elpusztítják, vagy legalább is veszni hagyják saját építményüket. Fellendültek és építettek, sok búzát, sok kávét, sok művészt, sok munkaerőt termeltek, most pedig elégetik a búzát, tengerbe öntik a kávét, nyomorban hagyják a művészeket, a sok „felesleges" munkaerőt pedig talán majd elküldik a háborúba. Valamikor sok festő kellett és lett is sok festő. Most itt áll a sok festő és senki sem törődik velük. Többkevesebb kivétellel a búza és a kávé sorsára jutnak. Ezt közgazdasági nyelven úgy hívják: árutermelés. Nem a közvetlen fogyasztás számára termelünk, hanem egy rejtelmes lény, a Piac számára. A Piac pedig furcsa és értelmetlen dolgokat művel néha. A Piac nem ismer búzát, kávét vagy festőt— a Piac csak árut ismer és rulettezik, vagy bakkozik vele, mint a zsetonnal. Derkovits Gyula tragédiája tehát magyarul így hangzik: árutermelés. d de a festő tehetsége nem csupán áru, melyet hol a piacra dobnak, hol pedig félre, hanem maga is árutermelő. A festők az utolsó 100—150 év alatt áttértek az árutermelésre. Nemcsak közvetlen rendelésre dolgoznak mint azelőtt, hanem raktárra. A nagy művészeti virágkorokban, pl. a renaissance idején, a festő csak azt a képet festette, amit megrendeltek nála: oltárképet a templomba, arcképet, vagy díszítő freskót a rendelő magánházába. A kép nem volt öncélú: valamilyen más, nem művészi természetű igényt elégített ki, elsősorban a vallásos szükségletet. „Ancilla theologiae“ volt, a vallás szolgálója, egy mozgalom, egy nagyszabású ideológia hirdetője és előrevivője. A színek és formák szépsége, a valőrök sokfélesége, a fény és az árnyék izgalmas játék, csak eszköz volt a társadalm vagy szellemi tartalom szolgálatában. Nem tartozik más ide annak a sokféle tényezőnek a kutatása, mely az eszköz öncéllá tette. Az árutermelés rendszer nagy fellendülése egy időre lehetővé tette azt a meglehetősen természetellene helyzetet, hogy rengeteg festő rengeteg képet fessen meg rendelés nélkül, csak magukért a színekért, a formákért. A modern ciktúránal ez a hatalmas tévedése megteremtett egy sereg halhatatlan remekművet, de azért végzetes csapást mért önmagára. Remekművek még ma is születnek, de ezeket a remekműveket csak kevesen tudják igazán értékelni és élvezni. A kép, amelyet önmagáért festettek, nem tömegcikk. A „Wart pour Part“ festmény nem olyan általános emberi hatású, mint a zene. A színek és formák vizuális költészetének élvezése a szellemi kiválasztottak intellektuális élménye. A nagy tömegekre mindig csak annak a piktúrának volt igazi hatása, amely valami nagy tömeg eszmét szolgált mint pl. a renaissance vallásos festészete. A szellemi kiválasztottak viszont, úgy látszik, nem nagyon szaporodnak mostanában, a megmaradóknak pedig kevés a pénzük. Akik még vehetnek képet, rendszerint a giccset szeretik, de gyakran még arról is lemondanak és ha már mindenáron mecénási tevékenységre szorítják őket, akkor kultúrájuknak megfelelően inkább vállalkoznak a sportmecénási szerepre. A festők nagy tömegét, amelyet tegnapelőtt és tegnap életre hívtak, ma cserbenhagyják. Mi lesz tehát a festők nagy részének sorsa? A lehetetlent is meg kell kísérelni, hogy emberibbre és gondtalanabbra forduljon. De egy bizonyos: nagy tömegei csak akkor lesznek ismét a piktúrának, ha megint valami nagy emberi eszme hordozójává lesz. Derkovits Gyula kezdett elindulni ezen az úton. Képein érezni lehetett, hogy festés közben más is érdekli, mint a szín- és vonalproblémák. A kilakoltatás, az éhezés, a nyomot a mai művészek mindennaposnak induló tömegtragédiája lehengerelte és megakadályozta, hogy végigjárja útját. Más művészeknek kell a nyomába lépniök. A festészetnek a fény, az árnyék és a perspektíva problémáinak kutatása és megoldása után most fel kell fedeznie és ki kell fejeznie mindennek értelmét és célját: az embert. , mun- Fásult Lovak (1930) Irodalmi Újság 1934 ÁPRILIS H. Örkény István: Újszülött fiamhoz írott értekezés, anyanyelvűnk némely sajátosságáról /^,'Sok üveglapon át láttalak, t '— Úgy mutatták föl egy nővére karján, fehérbe pólyáit piros v pofácskádat, mint valami ritka, csodálatos virágot, melyet 11 egy lehelet elhervaszthat. „ Üveg volt köztünk, mert attól ts féltek, hogy megfertőztek. Hozzám már mindenféle piszok tapadt, ruhám posztójában is bacilusok tenyésznek minden 11 bolyhocska tövén; hangom is is megronthat, tekintetem is. Lel a kém, mint bogánccsal, tele van a gizzel-gazzal, ami rám ragadt egy életen át... Emiatt óvnak t tőlem a kedves nővérek és a ti sámánformájú nőorvosok; kö-szönjük meg nekik ezt a bölcs gondoskodást. Majd, amikor parányi szerk vezeted megbirkózni kész a virlág toxinjaival s a lét mikroszkópikus veszélyeivel — , már egy egész hadsereg ereje növekszik benned! — majd, ha kellő mennyiségű ellenmérget termelsz e világ elviselésére, akkor mi is megbarátkozunk. t /Majd megtanulod a szavakat, a szép magyar szavakat, rendre. Emlékszem, mikor én tanul- t tam a szavakkal bánást, furscsa időket éltünk akkor. A ma- gyar nyelv egyik-másik szava olyan csengést kapott, mint amikor egy hamis ötforintos r odapendül a pénztárasztalhoz. Épp azok a szavak, melyek oly e nagyon szerettek volna tetsze- ni nekem, s melyeket, ifjan, oly jólesett volna teletorokkal elkiabálni... De épp ezek volfak a kimondhatatlanok. Úgy látszott, mintha valamilyen illetlen zönge kísérné őket; az emberek feszengeni kezdtek, , félrenéztek, másról kezdtek , beszélni, ha mégis elhangzott egyik-másikuk... De most már vége ennek a beteg időnek. Már újra élnek ezek a szavak. A nyelv ősigazsága érvényes megint. Nem lesz senki, akit szenvelgőnek, hatásvadászónak, frázis-eregetőnek nevez téged, ha kimondod: a nép. Ne félj kiejteni azt sem, hogy emberiség, s azt sem, hogy haza. Ne hidd el senkinek, hogy ezek — mint annyiszor hallottam mondani — „nagy szavak“. Nem nagy szavak ezek, hanem szép szavak. Ezek a legszebb , magyar szavak, még azoknál is szebbek, melyek neked most a legtetszetősebbek — szebbek annál, hogy tej, hogy anya, hogy élet. Ezek a mi nyelvünk aranykincse. Mondd, ha szükségét érzed mondani: „Kész vagyok népem javáért harcolni.“ Mondd ki mindazt, amit nekem oly nehezemre esett mondani; mondd ki, ha kedved , támad mondani: „Én az emberiségért élek.“ Mondd ki, ahányszor jólesik mondani. Ne félj attól, hogy megkopnak, elválnak ezek a szavak. Ezek a használatban tisztulnak és kekményednek, mint a lágyvas a kalapács ütéseitől. Szépen tanulj meg ma- J ról beszélni, Sose nevess ki senkit, amiiért nem tud magyarul. Ne csúfolódj velük senkit sem , szabad csúfolni, ha híján van , valaminek. Légy türelmes és belátó, gondolj arra, hogy a tiszta érzés és az igaz gondolat , egyforma szépen szólal meg a világ minden nyelvén. Igaz, ő jobb volna, ha az emberiség egy közös nyelven beszélne, e magyarul. Alkalmasint kevesebb baj lenne a földön, s több lenne az olvasója a magyar íróknak. De, mint idővel látni fogod, a valóságban nem így áll a dolog, az emberek inkább németül és kínaiul beszélnek, mint magyarul, amin én — még ma is — meg szoktam lepődni. 11 Magyarul aránylag kevesen s tudnak. Magyarul tudni: nagy kiváltság, s épp, mert ilyen , nagy kiváltság, nevetséges is egy kicsit. A nagyon ritka és nagyon csodálatraméltó dől i gok, sajnos, egy kissé esetlei nek is. A magyar nyelv: igézetes hangszer, melyen csak kevesen tudnak játszani. figy igazság minden nyelvesen egyformán igaz. De abból, hogy magyarul mondjuk el, valamilyen különös varázs származik, egy kis ráadás, az utánozhatatlanság bűbája, egy , csipetnyi sajátos, csak a mi fülünkhöz szóló meggyőző erő. ■ Magyarul mindent el lehet mondani, bár ez nem különös érdem, mert más nyelveken is el lehet mondani mindent. Magyarul viszont sokkal ve-sződségesebb elmondani a dol-gokat, s alkalmasint innen , ered a varázs. A mi mondatszerkesztésünk kötetlenebb, a mi szórendünk szabadabb másokénál: minden mindenféleképpen értelmes, de mégiscsak egyféleképpen helyes. Arra kell törekedned, hogy megértsed ezt a szabályokba nem foglalható, örök rögtönzéssel szült törvényy. Arra kell törekedned, hogy minden mondatod, a százféle változat közül abban az egyetlenben, végérvényesben kristályosodjék ki, melyből már semmiféle erőszakkal ki nem forgatható. 71álaszd meg mestereidet. *■' A holtaktól tanulj: Csokonaitól, Aranytól, Petőfitől és József Attilától. Az élőktől is tanulj, a szive szerint beszélő néptől, melynek nyelvtana óránkint és falvankint és kilométerenkint változik, mint az eleven víz. Tanulj jó ösztönödtől, de könyvekből is tanulj, mert csak az szeghet meg egy szabályt, aki ismeri. Idegen anyanyelvűektől is tanult, ha jól tudják nyelvüket. Semmivel sem bizonyíthatom, de érzem, hogy Arany magyarrul is tanult Shakespeare-től, Homérosztól, Goethétől és Tolsztojtól is van magyarul tanulni való, te is tégy így, harácsolj össze minden szépséget a világból és fűzd a mi nyelvünk gyöngysorára. A világ lesz e lopással gazdagabb. A természettől is tanulj. A hullám ritmusát, a szél dudorászását lesd, hozzád ők is magyarul beszélnek. Figyeld meg, miképpen cseppen, szabályos időközökben a tetőcsurgóról a víz, s utánozd egyhangúságát, hallgass oda, ha a vihar kicsavar egy fát és utánozd indulatát. Anyádtól tanulj, mert tegnap még egy voltál vele és félig egy maradsz vele még jó darab ideig, amit csak lehet, tanuld meg tőle, mert ő az egyetlen, akitől fájdalom és fáradság nélkül adatott tanulnod. Itt mindig mondd ki bátran, amit magadban gondolsz. A világ — olykor — nem tiszteli a bátrakat, de mindig megveti a gyávát. Bátornak tehát érdemes lenni. A mondás szerint is övék a szerencse — s ha a szerencse nem is mindig, az esély mindig az övék. A bátrak hordják tarsolyukban a marsallbotot: a gyáváknak nincs esélyük, nincs botjuk, nincs tarsolyuk, övék csak annak a rókának az irhája, melyet megnyúznának, ha meg tudnák fogni. De sosem fogják meg. Mi egy új világot hagyunk tireátok, s ami új, az mindig csak telibe kész, akár egy új ház, melyen évhosszat akad pótolnivaló. Jó lenne már a harcok végére jutni s rátok a mi munkánk zsíros fölét hagyni örökül: vetett ágyat, teli kamrát, játéknak tetsző munkát és örök békességet. Csakhogy nem biztos, hogy ez így sikerül. S ha hívják majd a bátrakat, mondd: " Itt vagyok. De a bátorság, ha csak ma- ' gában jár, nem mindig jóra szolgál. Vannak közöttünk is gyávák, vannak ellenünk is bátrak; a közmondás azt tanítja: „Néha a heréit ló is megcsikózik“. A zsarnok pribékje is vásárra viszi a bőrét, mégse hős, /németül, franciául s latinul lehet szabályosan beszélni, ha betartod a nyelv törvényeit. Magyarul csak bátran lehet beszélni. Ha egy mondatodon nem érződik a kifejezés merészsége, az a mondat már nincs is magyarul. Pedig nekünk is van szigorú nyelvtanunk, mely rögtön fülét kezdi hegyezni, mihelyt magyarul szólal meg valaki. De vele egyenrangú mester a hangsúly meg a nyomaték; ők arra ügyelnek, hogy minden mondatban szóhoz jusson a beszélő szíve, indulatai, ítéletei, érzelmei. Óhajtanám, hogy így tanulj meg beszélni, a szabályok szerint, de indulataid és érzelmeid után. Akik latolgatnak, két- s négyfelé pislogva vigyáznak, nem akad-e valamelyik szabály köteleibe szavuk, addig ügyeskednek, míg a hurok meg nem szorul s bele nem fojtja a mondatba a lelket. Ne kövesd példájukat. Igyekezz úgy beszélni, hogy minden kifejezéseden érződjék a lehelet melege. Mindig mondd ki azt, amit magadban gondolsz, azon melegében, egyenesen. Magyarul sokféleképpen lehet beszélni, de csak bátran beszélni érdemes, S élni is úgy. Zádor István rajzai Kossuth-díjas művészekről Aktíváciv Báthy Anna Oláh Gusztáv