Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)
1954-05-08 / 10. szám - Vészi Endre: Jókai olvasása közben (3. oldal) - Szüdi György: Vitéz László - Mese az örökké fiatal magyar népről (Részlet) • vers (3. oldal) - Veres Péter: Még egyszer a Rossz asszonyról • vita (3. oldal)
1954 május 8. JÓKAI OLVASÁSA KÖZBEN EZEK A KIS FELJEGYZÉSEK Jókairól, különböző füzetekből, papírszeletekről kerültek ide, s nem is szolgálnak nagyobb igényt, minthogy hellyel-közzel lerögzítsenek egy-egy gondolatot. A hálás olvasó gondolatait. S mivelhogy ez az olvasó még amellett író is, tehát szűkszavúbb, mint a csak olvasó; egy-egy élményét néhány lepréselt virágszál jelzi csupán — gyönyörűségének virágai. Gyakran úgy járunk az eltett, megőrzött élményekkel, mint azokkal a préselt virágokkal: elszállt az illatuk. De még így is azt vallják, hogy virágok voltak. Arra gondoltam most, amikor Jókai halálának 50. évfordulójáról emlékeztünk: az elmúlt néhány esztendő során milyen barátságba is kerültem Jókaival! Az ember akkor lesz test közeli ismerőse valakinek, ha nemcsak lényének tündöklését, de szerényebb, tartózkodóbb tulajdonságait, sőt gyarlóságait, gyengéit is megismeri. S főként, ha ez a megismerés eloszlat néhány félreértést, megkövesedett, hamis előítéletet, igaztalan vélekedést. Ifjú koromban alig-alig olvastam Jókaitól valamit — a romantikát én káprázó szemmel, s még megbűvöltebb szívvel csak a János vitézben, a Toldiban, az Apostolban kerestem és találtam. Valóságszomjam egyoldalúvá és igaztalanul válogatóssá tett, s a romantika nagy művei közül — néhány egészen nagy regényélményt kivéve — csak azokat tudtam elfogadni, amelyeket a költészet nyelve, hangja, zenéje hitelesített számomra. A prózaírónak nehéz dolga volt velem. AZ ELMÚLT ÉVEKBEN szinte csak a véletlen vitt Jókaihoz. Az a véletlen, hogy ott találtam köteteit az írószövetség izgalmas dzsungel-könyvtárában (a dzsungel itt díszítő jelző) , amelyre azért illik a dzsungel kifejezés, mert gazdag és szövevényes, és szeszélyes, akár a valódi dzsungel. De amint a véletlen kezembe adta ezt a nagy írót — érett fővel, kialakult világnézettel, írói elvekkel és gyakorlattal — egészen más Jókait ismertem meg, mint ami addig, felületesen, képzetemben élt. Olvasás közben vettem észre ezt, mint aki szomjúságában iszik tejet, s egyszerre átgyönyörödik az ínye a tejszín édességétől. Nem is a mérhetetlen képzelet ragadott meg elsősorban, hanem egy nagy író forró emberi lénye, humanizmusa, amely sorra olvasott könyvein átparázslott, melegített. Alkotásmódjának az a szenvedélye bűvölt el, hogy művét társadalomalakító eszköznek tekintette, s hogy hitt, mindennél jobban hitt az emberiség fejlődésében, a tudomány jövőjében. Gondolom, a képzelet merész röpte elsősorban alkat, tehetség, adottság, de nem utolsósorban tudatosság dolga. Pózt, modort lehet kölcsönözni — sasszárnyakat nem. Jókainak sokszor vetették szemére fantáziájának felfokozottságát, túlhajtottságát, hogy a mézeset mézzel tetézi — de Jókainak sasszárnyai voltak, és e sasszárnyakkal magasba tudott szállni és mélybe tudott ereszkedni. Gyulai Pál egyhelyütt gyenge regényszerkesztéssel vádolja Jókait, mondani sem kell, hogy nagyon igaztalanul. (Ez a kiváló kritikus, aki sok tekintetben fején találta a szöget, Jókaival szemben, ami az epés elfogultságát illeti, túlment minden határon, s ez különösképpen abban a cikkében válik kirívóvá, ahol a nagy írót keményen megtámadja, s ugyanakkor Bajza Lenkével egészen kesztyűs kézzel bánik.) S hogyha a sasszárnyakat nem is lehet eltanulni, de lehet és kell követni Jókai tudatos, merész meseszövő módszerét, s azt, ahogy egyszerre több szálat bonyolít, legtöbbször nagy történeti anyagba szőve mondanivalóját. A jövő század regényének előszavában — amely véleményem szerint, méltóbb összefoglalást ad Jókai humanizmusáról, igazi jövőbelátásáról, mint maga a mű — Jókai ezt írja: „Segélyül hívtam az ismeretet, a hitet és a képzelmet.“ Ebben az előszavában annak ad hangot, hogy nem valami kitalált, még fel nem fedezett világot ábrázol, hanem olyan helyzeteket és eszméket fogalmaz meg, amelyek akkor — a mű megírása idején is — hatással voltak a világ alakítására. Jókai óriási képzelőereje a valóságból, rengeteg ember, tény, helyzet ismeretéből táplálkozik. S gyakran úgy tűnik, mintha ő maga restelkednék nagy fantáziája miatt, s mintegy alibiként, csillag alatt, vagy benn a szövegben, megjegyzi, hogy amit elmondott, az valóságos históriai anyag, megtörtént esemény. Gondoljunk csak az Aranyemberre, a Rab Rábyra, a Kőszívű ember fiaira, a Fehér Rózsára , hogy csak néhány ilyen művet soroljunk fel. Valahol azt olvastam, hogy Ráby Mátyás, a Rab Ráby hőse nem is volt olyan egyértelműen a felvilágosodás híve, mint ahogy azt Jókai beállítja, a visszásságokat gyakran a feljelentő jutalmáért leplezte le. Érdekel ez bennünket? Nem. Bennünket az a Ráby Mátyás érdekel, bennünket az a megszállott, konok, maga fejére hajt-bajra halmozó ember izgat, akit Jókai a táblabíró-világ, a feudális korrupció sötétje ellen lázadó hősének alkotott meg. HÁNY EZER SZÓT használt Jókai? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy nemzedékek munkáját termékenyítheti meg rendkívül színes, dús nyelve, s az a mód, ahogy tájakat ábrázol, ahogy apró részleteket jellemez. A magam szórakozására, s tanulságára sok-sok szavát, fordulatát jegyeztem fel, s csak növekedett örömöm, amikor kitűnő öreg barátommal, Goda Gézával beszélgettem, s megtudtam tőle, hogy immár nyolcvan esztendő mesgyéjén túl, az író szeretetével és a kutató szorgalmával Jókaiszótáron dolgozik. Bizony, ezek a nyelvi lelemények, nemcsak megérdemlik, hanem követelik a különálló feldolgozást és közzétételt. Az már kevésbbé lelkesített, amikor hallottam, hogy bár munkája tetszéssel találkozott, kiadója mindezideig nem akadt. Legyen az is közkincs és mai nyelvünk gazdagítója, hogy Jókai például az ivótársat kortyondi pajtásnak, a női arc bájos gödröcskéit leskelődő szerelemgödröcskéknek nevezi... Tanuljunk tőle, hogyan egyéníti, teszi sajátossá hőseit az oly személyes ízű beszéltetéssel, a dialógusok lüktető életességével. A Rab Rábyban az izbégi, szentendrei szőlőtermelőt megdézsmáló nótárius, bíró, a feudális perrendtartás latin szavakkal telitűzdelt szózuhatagával lapítja agyon, készteti megfutamodásra a teljes kifosztás ellen tiltakozó parasztot. A beszélgetés mesterműve, ahogy a Török világ Magyarországon-ban, Kökényesdi Feri, a nagyotmondó haramiafőnök alkudozik, hogy mennyiért menne a nagyváradi török ellen. „Aztán azt is mondja meg az urának — mondja hetykén Rákóczy László követének — hogy ha velem akar beszélni, jöjjön maga, én nem szeretek olyan beszéd után indulni, amit eb mond a kutyának, kutya a farkának.“ Ez az idézet is, de Jókai számos más alakja is bizonyítja, hogy e nagy író mennyit merített a népnyelvből. S azt is megmutatja, hogyan lehet szólás-mondást teremteni mindenféle öncélúság nélkül. BÁRMENNYIRE IS ellenkezik sok-sok ember tudatába ültetett közhittel, Jókai életművének egy terjedelmes része, ha idealista következtetésekkel terhelten is, választ adott, gyakran gyors, magasrendűen művészi választ kora legégetőbb kérdéseire. Nálunk sokszor vitatkoztak a történelmi távlat kérdéséről, a távlatról, miatt a művészi ábrázolás egyik legfontosabb feltételéről. Gondoljunk csak Jókaira, aki már egy-két esztendővel Világos után, tardonai bujdosása közben s azt követően, a Csataképek megrendítő darabjaival ajándékozta meg az önkényuralom láncaiba vert nemzetet, aki a Kőszívű ember fiaiban, a kiegyezés langyosan csobbanó hullámai közepette megírta a magyar szabadságharc nagy eposzát. Igaz, ehhez már majdnem húsz esztendő kellett, de éppen a Csataképek egyes remekművű darabjai, sőt az Egy bujdosó naplója is azt mutatják, milyen korán készen állt Jókai e nagy feladatra. A reakció irodalomtörténete szobrot állított Jókainak. E jelképes szobor egyik mellékalakja Tisza Kálmán, a kártyapartner. Ők ezt tartották lényegesnek. A reakció irodalomtörténete gondoskodott róla, hogy sokkal inkább az a Haynau vésődjék a köztudat emlékezetébe, akiről Jókai az Új földesúr utószavában írt, mint a fejgörcsös hóhérnak az az alakja, akit a Kőszívű ember fiaiban ábrázolt. Nekünk ezt a hamis szobrot le kell döntenünk. A most lefolyt Jókaiünnep már azt mutatja, hogy a mi olvasóink, irodalomtörténészeink, íróink Jókai sokszor ellentmondásos életművéből elsősorban a legfontosabbat látják: Petőfi barátját és kortársát, nemzedékek gyönyörködtetőjét, a magyar nemzeti regény nagy alkotómesterét. Vészi Endre Szudi György: Vitéz László — Mese az örökké fiatal magyar népről — Megérkezett Vitéz abba a csatába, amiről azt hitte az őrültek háza. Ezek a katonák egymást vakították, lábuk kicsavarták, azután eldobták. Repültek a fülek, szárnya nőtt egy karnak. — Eldobom a szemem, nem jó az csak bajnak! így beszélt egy legény s hangosan nevetett, elgurult szemére, már ügyet sem vetett. Mellette egy másik, amikor meglátta, lelkesen a császár nevét kiabálta: — Éljen Ferenc Jóska! — és fejét levette, fene tudja miért, az árokba tette. (Részlet) Az árokba tette? ... Niilván megbánta? Hiszen hason fekve zokog már utána! Megnézte egy másik, mi esett gyomrába.. Szegényke felfordult, amikor meglátta. Távolban az úton egyre meneteltek, karjukat lengetve vígan énekeltek, s mielőtt a fejük az árokba dobták. Ferenc József kedvenc nótáját dalolták. Lábamat, fejemet a csiszárnak adtam... Lábamért, fejemért, aranyérmet kaptam. Ihaj, csuhaj, nincs fejem, nincs fejem. Érem van a mellemen, mellemen. Irodalmi Újság •U Szinte megszoktuk már az Irojalmi Újságnál is, de más folyóiratoknál is, hogy nagy hűhóval elindítanak egy általuk fontosnak vélt vitát, aztán nem fejezik be, hanem, miután egy kissé ellaposodott, észrevétlenül, legfeljebb némi bűntudatos sunyítással abbahagyják. Ne kövessük ezt a helytelen szokást, hanem válaszoljunk minden fontosabb észrevételre, de különösen minden bíráló szóra. A helyeslő hozzászólásokra természetesen nincs mit mondanom: örülök neki, hogy vannak olvasók, akik megértették nemcsak az írást, hanem a célját is. De különösen örülök annak, hogy az egyik hozzászóló, Hollósi Jánosné még az „Ibolyaság“ fogalmát is megérezte benne. Mert valóban: Ibolyka nemcsak egy véletlenül nagyon buta nő, hanem az „Ibolyaság“ egyben társadalmi és nemzeti veszedelem is. Ugyanilyen örvendetes megértést láttam, de sokkal mélyrehatolóbban, a debreceni Építünk folyóiratban, Kiss Ferenc írásában is. Mert ez a legfontosabb az írónak: a megértés. Dicshimnuszokban hazudni szoktak. Mielőtt azonban rátérnék a kritikai megjegyzésekre, hadd mondjam el, hogy közben és szinte véletlenül, Karinthy Ferenc, a Csillag áprilisi számában megdöbbentő illusztrációt adott a Rossz asszony problémához, anélkül, hogy egy szót is szólna róla. „Ezer év“ cím alatt nagy riportot írt két fiatal nőről, akik gyermekgyilkosság bűnéért kerültek a bíróság elé. Lélekháborító írás. Magyarázat helyett azonban olvassák el minél többen, mert ahhoz kevés minden magyarázat. De többet mondok. Aki a Rossz asszonyban és a Karinthy riportjában felvetett problémák valóságában kételkedik, az bújjon ki a maga szerkesztőségi, mozgalmi, hivatali vagy családi fellegvárából és a Karinthy Ferenc módján nézzen be a bírósági tárgyalótermekbe. Illetve, nehogy csak a véletlen és kirívó eseteket lássa, nézzen be a családi otthonokba is és vegyüljön el a kocsmákba, szórakozóhelyekre beözönlő fiatal, szép, és szemre-színre egészséges nők közé és tapasztalni fogja, hogy a látszólag civilizált külső alatt nemcsak meghökkentő tudatlanságot (érdekes „véletlen“, hogy a Karinthy nem kitalált, hanem valóságosan élő fiatal aszszonyemberei sem tudták megmondani, hogy kicsoda Magyarország miniszterelnöke — én pedig még minisztériumi gépírónők között is találtam ilyeneket) — hanem ami még ennél is nagyobb baj, elképesztő — nem is erkölcstelenséget, hanem erkölcsnélküliséget — is találhat. Túl nagy számban fogja megtalálni az Ibolykához hasonló embereket — férfiakat is, de még nagyobb számban fiatal nőket — a közneknakugyian nincs se istenük, se hazájuk, se osztályuk, se pártjuk, se eszméjük, se vallásuk. Tisztára „vegetatív“ életet élnek. Nincs semmiféle közösségi erkölcsi normájuk, már a „falu szájától“ se se félnek. De ezt csak mellékesen mondtam el, hiszen ezt a nagy kérdést úgysem lehet itt néhány sorban elintézni. Inkább hát térjünk rá a hozzászólásokra. Az első, amire még vissza kell néhány szóban térni, Sarkadi Imrének néhány olyan sora, amelyen az első cikkben kissé elsiklottam. Mert ez sokkal nagyobb jelentőségű ügy, mint amilyennek az első pillanatban látszott. Sarkadinak ugyanis, szerintem, a legnagyobb tévedése a következő mondataiban rejlik: ...„Nem is ezt akarom mondani, hanem ennél fontosabbat: azt, hogy ez a paraszti életforma és erkölcs alapvetően rossz. A szokások, törvények legtöbbször ostobák, gonoszak, ember- és haladásellenesek. Parasztnak lenni — ez is mindig rossz volt a történelem folyamán, a paraszt bármikor, ha tehette, menekült a földtől, a földműveléstől“. Nem folytatom az idézetet, már ebből is látszik, hogy ez így nyilvánvalóan nem igaz. A paraszt — s akkor sem minden paraszt, mert akkor ki művelte volna a földet — eltekintve néhány kalandkeresőtől, de ilyen ember még az urak, polgárok, kézművesek közt is akad — nem a földtől menekült, hanem a földnélküliségtől, vagy a megélhetéshez kevés földtől; nem a földműveléstől, hanem a kizsákmányolástól, az uzsorától, a kamattól, a jobbágydézsmától, a magas adótól-árendától és így tovább. A földért magáért a paraszt ölt, gyilkolt, hazudott, szolgált, rongyemberkedett, néha még harcolt is. Hálás téma lehetne most a kaján tréfálkozáshoz, hogy akkor — parasztosan szólva — ki, a boldogságos atyaúristen művelje meg a földet, akárha gépekkel is és ki termelje meg a magasabb életszínvonalhoz szükséges pirosfehér sonka, meg a selyem kombiné és a finom gyapjúszövet nyersanyagát, de ez a kérdés ma, a Szovjetunió hruscsovi programmjának és a mi új kormányprogrammunk végrehajtásának az idején nem humorizálni való téma. Hiszen alig pár hete olvastuk Jóború Magda oktatási miniszterhelyettes nyilatkozatát a Magyar Nemzetben arról az elgondolkoztató jelenségről, hogy míg a műszaki főiskolák nem tudják befogadni az odatóduló tanulni akaró ifjúságot, addig az agrárfőiskolákra nagyon kevés a jelentkező. Még a főiskolákra se, ahol pedig vezető !eehet az ember. Mit várunk hát akkor azokól, akiknek egyszerű munkásként kell az eke szarvához, a kasza-kapa nyeléhez állni. Gondoljunk csak a kenyérért való sorbaállásra és a kapálatlan tengeri táblákra. Megélhetés és megbecsülés: falun-városon, ez a megmaradás „titka“. Nem akarok én lovagolni ezen a kérdésen, hiszen ennek a cikknek más a célja, de még azt is szeretném megmondani: ne legyenek illúzióink, nekünk nagy és szép terveink vannak a mezőgazdaság gépesítéséről, a mezei munka megkönnyítéséről, de termeli, már ma is — kevés géppel és sok kézierővel is — többet és jobbat kell, mert enélkül nem tudunk előrelépni. De jó arra is gondolni, hogy még ha majd sok és jó gépünk lesz is, akkor is: a mez, nemcsak a pacsirta énekel, hanem a hideg, szél is sivít, és nemcsak a ló hátán, hanem a traktoron is és ha eső esik, sár van, akármilyen fejlett földművelés esetén is. De legyen is, mert ha szárazság van, az még rosszabb, mert akkor meg por van és ez nemcsak az embernek kellemetlen, hanem a termést is megfojthatja. És egyáltalán: szántani-vetni mindig ősszel és koratavasszal kell, amikor hideg van, eső esik, szélen, aratni, csépelni meg nyáron kell, amikor hőség és por van. És az lesz akkor is, ha akármilyen sok és jó gépünk lesz, tehát a mezei termelő a hőség beálltával nem strandolni siet, hanem aratni és csépelni, hogy a szem el ne peregjen. De vannak munkák, mint a gyorsan fejlődő rizstermelés, amelyben kapálás helyett gyomlálni kell, éspedig a vízben. S hozzá olyankor, tavasz derekán, amikor a víz még nem nagyon meleg. Gumicsizmánk és kesztyűnk nincs még elegendő és sokáig nem is lesz, de talán nem is ez a fontos. Ellenben igenis olyan életszemlélet, olyan gondolkozó kell hozzá, amelyben magától értetődő és természetes, hogy a munka nehézségeinek a legyőzéséhez, a természet szeszélyeinek az elviseléséhez keménység, bátorság, munkásönérzet, még valami kisebbfajta hősiesség is kell. Mint ahogy bányász, kohász, vasas, olajipari vagy építőmunkás sem lehet az ember egy bizonyosfajta hősiesség, a nehéz és szennyes munkák elvégzéséhez szükséges szívós türelem és kemény helytállás nélkül. Vagyis ugyanannak a hedonisztikus, csak az élvezetre és a kényelemre irányuló életfelfogásnak a legyőzésére van szükség, amelyet én egyéb hibák között Ibolykában ábrázoltam. Tehát nem véletlenül kerülnek itt össze a parasztkérdés és a rossz asszony problémája. Reméljük, hogy a szocialista társadalomnak nem valami finomkodó szobafilozófia lesz az uralkodó eszméje, hanem az a harcos dialektikus szemlélet, amely eddig is előrevitte minden dolgában és amelyet nekünk legszebben József Attila fogalmazott meg „A város peremén“ című csodálatos énekében (... a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent.) És itt kell még feltenni egy kérdést, amelyen nagyon is gondolkodni kell. Helyes-e, szabad-e célszerű-e a földműveléstől elhozni minden tehetséges, szellemileg fogékony, értelmile bátor és leleményes embert? A természet elleni közvetlen harc, ami elsősorban a mezőgazdaságban, illetve általában az őstermelésben (pl. erdészet, halászat stb.) folyik, nem követeli-e meg ugyanúgy, hogy okos, művelt, bátor, leleményes, jellemszilárd és erkölcsös emberek vezessék, mint az iparban, vagy bárhol, ahol a már kitermelt anyag feldolgozásával birkózik az ember? Nyers őszinteséggel fogalmazva: tudatlan, buta, igénytelen, alamuszi, szolgalelkű paraszttal és mezei munkással nem tudunk virágzó, sokat és jól termelő mezőgazdaságot létrehozni. A paraszti élet és a mezei munka alacsonyabbrendűségéről vagy éppen a kibírhatatlanságáról értekezni tehát ma, amikor az a főkérdés, hogy a mezei és ipari munka nagy különbségeinek a fokozatos megszüntetésével a sokat emlegetett munkás-paraszt szövetség teljes valósággá váljon — egyebek közt, még politikai mellékfogás is. A Sarkadi Imre tévedésében hát nemcsak egy író tévedése, hanem egy lényegében helytelen társadalomszemlélet is rejtőzködik. Ezért foglalkoztam ilyen sokat vele. Mielőtt azonban az olvasók hozzászólásaira válaszolnék, hadd tegyek még egy — hitem szerint nem érdektelen — észrevételt. Megfigyeltem nemcsak ezekből a hozzászólásokból, hanem már az Almáskert körüli és egyes vitákból is, hogy a legtöbb hozzászólásból, éppen úgy, mint a hivatásos kritikusok legtöbb írásából, éppen az hiányzik, ami az írónak — de hozzáteszem, a nem vitázó, hanem csak „olvasó“ olvasónak is — a legfontosabb volna, hogy milyen az írás, mint írásmű. Érdekes-e izgalmas-e, igaz-e, szép-e s ha igen, mi benne az, ami a véleményt mondót — kritikust vagy olvasót — megragadta. Az írónak tudniillik azt a legfontosabb tudnia, minden írásáról, hogy nem érdektelen-e, nem unalmas-e nem eldobásra ingerlő-e. Hiszen ez a próbája annak, hogy hogyan tud írni, hogy jó harcosa lehet-e a hirdetett eszméknek. Ugyancsak hiányzik a hozzászólásokból is mint a kritikákból — és ezt nemcsak a Rossz asszony vitára, hanem általában értem — hogy mi volt az egyes olvasókra, vagy kritikusokra nagyobb hatással, mit éreztek az írásban különösen szépnek, igaznak, meggyőzőnek és felejthetetlennek, akár egész jelenetekről, akár csak egy-egy képről, hasonlatról, mondásról legyen is szó. Vegyi legelsősorban az érdekli az írót, hogy meglátják-e benne, hogy hol a művészet és miben nyilvánul meg a szép és az igaz. Ugyanígy érdekelné az írót az is, hogy hol találhatók az írásában a művészi balfogások mi az, ami nem igaz, nem valószerű, mi az, amire a józan ízlésű olvasó dühösen azt mondja: ez pedig marhaság! Ez a jelenség, hogy így mondjam: „az olvasói sematizmus“ azt mutatja, hogy a rövidlátó célszerűségi irodalomszemlélet nemcsak a szerkesztőkben és a kritikusokban honol, hanem az olvasók elég nagy részében is. (Folytatás a 4. oldalon) Veres Péter: Még egyszer a Rossz asszony-ról