Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)

1954-05-08 / 10. szám - Vészi Endre: Jókai olvasása közben (3. oldal) - Szüdi György: Vitéz László - Mese az örökké fiatal magyar népről (Részlet) • vers (3. oldal) - Veres Péter: Még egyszer a Rossz asszonyról • vita (3. oldal)

1954 május 8. JÓKAI OLVASÁSA KÖZBEN EZEK A KIS FELJEGYZÉ­SEK Jókairól, különböző füze­tekből, papírszeletekről kerül­tek ide, s nem is szolgálnak nagyobb igényt, minthogy hellyel-közzel lerögzítsenek egy-egy gondolatot. A hálás olvasó gondolatait. S mivel­hogy ez az olvasó még amel­lett író is, tehát szűkszavúbb, mint a csak olvasó; egy-egy él­ményét néhány lepréselt vi­rágszál jelzi csupán — gyönyö­rűségének virágai. Gyakran úgy járunk az eltett, megőr­zött élményekkel, mint azokkal a préselt virágokkal: elszállt az illatuk. De még így is azt vallják, hogy virágok voltak. Arra gondoltam most, ami­kor Jókai halálának 50. évfor­dulójáról emlékeztünk: az el­múlt néhány esztendő során milyen barátságba is kerültem Jókaival! Az ember akkor lesz test­ közeli ismerőse valakinek, ha nemcsak lényének tündök­lését, de szerényebb, tartózko­dóbb tulajdonságait, sőt gyarló­ságait, gyengéit is megismeri. S főként, ha ez a megismerés eloszlat néhány félreértést, megkövesedett, hamis előítéle­tet, igaztalan vélekedést. Ifjú koromban alig-alig olvastam Jókaitól valamit — a romanti­kát én káprázó szemmel, s még megbűvöltebb szívvel csak a János vitézben, a Toldiban, az Apostolban kerestem és talál­tam. Valóságszomjam egyolda­lúvá és igaztalanul válogatóssá tett, s a romantika nagy művei közül — néhány egészen nagy regényélményt kivéve — csak azokat tudtam elfogadni, ame­lyeket a költészet nyelve, hang­ja, zenéje hitelesített számom­ra. A prózaírónak nehéz dolga volt velem. AZ ELMÚLT ÉVEKBEN szinte csak a véletlen vitt Jó­kaihoz. Az a véletlen, hogy ott találtam köteteit az írószövet­ség izgalmas dzsungel-könyv­tárában (a dzsungel itt díszítő jelző) , amelyre azért illik a dzsungel kifejezés, mert gaz­dag és szövevényes, és szeszé­lyes, akár a valódi dzsungel. De amint a véletlen kezembe adta ezt a nagy írót — érett fővel, kialakult világnézettel, írói elvekkel és gyakorlattal — egészen más Jókait ismertem meg, mint ami addig, felülete­sen, képzetemben élt. Olva­sás közben vettem észre ezt, mint aki szomjúságában iszik tejet, s egyszerre átgyönyörö­­dik az ínye a tejszín édessé­gétől. Nem is a mérhetetlen kép­zelet ragadott meg elsősorban, hanem egy nagy író forró em­beri lénye, humanizmusa, amely sorra olvasott könyvein átparázslott, melegített. Alko­tásmódjának az a szenvedélye bűvölt el, hogy művét társa­dalomalakító eszköznek tekin­tette, s hogy hitt, mindennél jobban hitt az emberiség fej­lődésében, a tudomány jövőjé­ben. Gondolom, a képzelet merész röpte elsősorban alkat, tehet­ség, adottság, de nem utolsó­sorban tudatosság dolga. Pózt, modort lehet kölcsönözni — sasszárnyakat nem. Jókainak sokszor vetették szemére fantá­ziájának felfokozottságát, túl­­hajtottságát, hogy a mézeset mézzel tetézi — de Jókainak sasszárnyai voltak, és e sas­szárnyakkal magasba tudott szállni és mélybe tudott eresz­kedni. Gyulai Pál egyhelyütt gyenge regényszerkesztéssel vádolja Jókait, mondani sem kell, hogy nagyon igaztalanul. (Ez a kiváló kritikus, aki sok tekintetben fején találta a szö­get, Jókaival szemben, ami az epés elfogultságát illeti, túl­ment minden határon, s ez kü­lönösképpen abban a cikkében válik kirívóvá, ahol a nagy írót keményen megtámadja, s ugyanakkor Bajza Lenkével egészen kesztyűs kézzel bánik.) S hogyha a sasszárnyakat nem is lehet eltanulni, de lehet és kell követni Jókai tudatos, merész meseszövő módszerét, s azt, ahogy egyszerre több szá­lat bonyolít, legtöbbször nagy történeti anyagba szőve mon­danivalóját. A jövő század re­gényének előszavában — amely véleményem szerint, méltóbb összefoglalást ad Jókai huma­nizmusáról, igazi jövőbelátásá­ról, mint maga a mű — Jókai ezt írja: „Segélyül hívtam az ismeretet, a hitet és a képzel­­met.“ Ebben az előszavában annak ad hangot, hogy nem valami kitalált, még fel nem fedezett világot ábrázol, hanem olyan helyzeteket és eszméket fogalmaz meg, amelyek akkor — a mű megírása idején is — hatással voltak a világ alakí­tására. Jókai óriási képzelő­ereje a valóságból, rengeteg ember, tény, helyzet ismereté­ből táplálkozik. S gyakran úgy tűnik, mintha ő maga restel­kednék nagy fantáziája miatt, s mintegy alibiként, csillag alatt, vagy benn a szövegben, megjegyzi, hogy amit elmon­dott, az valóságos históriai anyag, megtörtént esemény. Gondoljunk csak az Arany­emberre, a Rab Rábyra, a Kőszívű ember fiaira, a Fehér Rózsára , hogy csak néhány ilyen művet so­roljunk fel. Valahol azt ol­vastam, hogy Ráby Mátyás, a Rab Ráby hőse nem is volt olyan egyértelműen a felvilá­gosodás híve, mint ahogy azt Jókai beállítja, a visszásságo­kat gyakran a feljelentő jutal­máért leplezte le. Érdekel ez bennünket? Nem. Bennünket az a Ráby Mátyás érdekel, bennünket az a megszállott, konok, maga­ fejére hajt-bajra halmozó ember izgat, akit Jó­kai a táblabíró-világ, a feudá­lis korrupció sötétje ellen láza­dó hősének alkotott meg. HÁNY EZER SZÓT használt Jókai? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy nemzedékek munkáját termékenyítheti meg rendkívül színes, dús nyelve, s az a mód, ahogy tájakat ábrá­zol, ahogy apró részleteket jel­lemez. A magam szórakozásá­ra, s tanulságára sok-sok sza­vát, fordulatát jegyeztem fel, s csak növekedett örömöm, ami­kor kitűnő­ öreg barátommal, Goda Gézával beszélgettem, s megtudtam tőle, hogy immár nyolcvan esztendő mesgyéjén túl, az író szeretetével és a kutató szorgalmával Jókai­­szótáron dolgozik. Bizony, ezek a nyelvi lelemények, nemcsak megérdemlik, hanem követelik a különálló feldolgozást és köz­zétételt. Az már kevésbbé lel­kesített, amikor hallottam, hogy bár munkája tetszéssel találkozott, kiadója mindez­­ideig nem akadt. Legyen az is közkincs és mai nyelvünk gaz­­dagítója, hogy Jókai például az ivótársat kortyondi pajtásnak, a női arc bájos gödröcskéit leskelődő szerelemgödröcskék­­nek nevezi... Tanuljunk tőle, hogyan egyé­­níti, teszi sajátossá hőseit az oly személyes ízű beszéltetés­­sel, a dialógusok lüktető éle­tességével. A Rab Rábyban az izbégi, szentendrei szőlőterme­lőt megdézsmáló nótárius, bíró, a feudális perrendtartás latin szavakkal telitűzdelt szózuha­­tagával lapítja agyon, kész­teti megfutamodásra a teljes kifosztás ellen tiltakozó pa­rasztot. A beszélgetés mester­műve, ahogy a Török világ Ma­­gyarországon-ban, Kökényes­­di Feri, a nagyotmondó hara­miafőnök alkudozik, hogy mennyiért menne a nagyvára­di török ellen. „Aztán azt is mondja meg az urának — mondja hetykén Rákóczy László követének — hogy ha velem akar beszélni, jöjjön maga, én nem szeretek olyan beszéd után indulni, amit eb mond a kutyának, kutya a far­kának.“ Ez az idézet is, de Jókai számos más alakja is bi­zonyítja, hogy e nagy író mennyit merített a népnyelv­ből. S azt is megmutatja, ho­gyan lehet szólás-mondást te­remteni mindenféle öncélúság nélkül. BÁRMENNYIRE IS ellenke­zik sok-sok ember tudatába ültetett közhittel, Jókai élet­művének egy terjedelmes ré­sze, ha idealista következteté­sekkel terhelten is, választ adott, gyakran gyors, magas­­rendűen művészi választ kora legégetőbb kérdéseire. Nálunk sokszor vitatkoztak a történel­mi távlat kérdéséről, a távlat­ról, miatt a művészi ábrázolás egyik legfontosabb feltételéről. Gondoljunk csak Jókaira, aki már egy-két esztendővel Vilá­gos után, tardonai bujdosása közben s azt követően, a Csata­képek megrendítő darabjaival ajándékozta meg az önkény­­uralom láncaiba vert nemzetet, aki a Kőszívű ember fiaiban, a kiegyezés langyosan csobbanó hullámai közepette megírta a magyar szabadságharc nagy eposzát. Igaz, ehhez már majd­nem húsz esztendő kellett, de éppen a Csataképek egyes re­mekművű darabjai, sőt az Egy bujdosó naplója is azt mutat­ják, milyen korán készen állt Jókai e nagy feladatra. A reakció irodalomtörténete szobrot állított Jókainak. E jelképes szobor egyik mellék­alakja Tisza Kálmán, a kártya­partner. Ők ezt tartották lénye­gesnek. A reakció irodalomtör­ténete gondoskodott róla, hogy sokkal inkább az a Haynau vé­sődjék a köztudat emlékezeté­be, akiről Jókai az Új földesúr utószavában írt, mint a fejgör­csös hóhérnak az az alakja, akit a Kőszívű ember fiai­ban ábrázolt. Nekünk ezt a hamis szobrot le kell dönte­nünk. A most lefolyt Jókai­­ünnep már azt mutatja, hogy a mi olvasóink, irodalom­­történészeink, íróink Jó­kai sokszor ellentmondásos életművéből elsősorban a leg­fontosabbat látják: Petőfi ba­rátját és kortársát, nemzedé­kek gyönyörködtetőjét, a ma­gyar nemzeti regény nagy al­kotómesterét. Vészi Endre Szu­di György: Vitéz László — Mese az örökké fiatal magyar népről — Megérkezett Vitéz abba a csatába, amiről azt hitte az őrültek háza. Ezek a katonák egymást vakították, lábuk kicsavarták, azután eldobták. Repültek a fülek, szárnya nőtt egy karnak. — Eldobom a szemem, nem jó az csak bajnak! így beszélt egy legény s hangosan nevetett, elgurult szemére, már ügyet sem vetett. Mellette egy másik, amikor meglátta, lelkesen a császár nevét kiabálta: — Éljen Ferenc Jóska! — és fejét levette, fene tudja miért, az árokba tette. (Részlet) Az árokba tette? ... Niilv­­án megbánta? Hiszen hason fekve zokog már utána! Megnézte egy másik, mi esett gyomrába.. Szegényke felfordult, amikor meglátta. Távolban az úton egyre meneteltek, karjukat lengetve vígan énekeltek, s mielőtt a fejük az árokba dobták. Ferenc József kedvenc nótáját dalolták. Lábamat, fejemet a csiszárnak adtam... Lábamért, fejemért, aranyérmet kaptam. Ihaj, csuhaj, nincs fejem, nincs fejem. Érem van a mellemen, mellemen. Irodalmi Újság •­­U­­ Szinte megszoktuk már az Iro­jalmi Újságnál is, de más folyóiratoknál is, hogy nagy hűhóval elindítanak egy általuk fontos­nak vélt vitát, aztán nem fejezik be, hanem, miután egy kissé ellaposodott, észrevétlenül, legfeljebb némi bűntudatos sunyítással abba­hagyják. Ne kövessük ezt a helytelen szo­kást, hanem válaszoljunk minden fontosabb észrevételre, de különösen minden bíráló szóra. A helyeslő hozzászólásokra természetesen nincs mit mondanom: örülök neki, hogy vannak olvasók, akik megértették nemcsak az írást, hanem a célját is. De különösen örülök annak, hogy az egyik hozzászóló, Hol­­lósi Jánosné még az „Ibolyaság“ fogalmát is megérezte benne. Mert valóban: Ibolyka nem­csak egy véletlenül nagyon buta nő, hanem az „Ibolyaság“ egyben társadalmi és nemzeti veszedelem is. Ugyanilyen örvendetes megértést láttam, de sokkal mélyrehatolóbban, a debreceni Épí­tünk folyóiratban, Kiss Ferenc írásában is. Mert ez a legfontosabb az írónak: a meg­értés. Dicshimnuszokban hazudni szoktak. Mielőtt azonban rátérnék a kritikai meg­jegyzésekre, hadd mondjam el, hogy közben és szinte véletlenül, Karinthy Ferenc, a Csillag áprilisi számában megdöbbentő illuszt­rációt adott a Rossz asszony problémához, anélkül, hogy egy szót is szólna róla. „Ezer év“ cím alatt nagy riportot írt két fiatal nő­ről, akik gyermekgyilkosság bűnéért kerül­tek a bíróság elé. Lélekháborító írás. Magya­rázat helyett azonban olvassák el minél töb­ben, mert ahhoz kevés minden magyarázat. De többet mondok. Aki a Rossz asszonyban és a Karinthy riportjában felvetett problé­mák valóságában kételkedik, az bújjon ki a maga szerkesztőségi, mozgalmi, hivatali vagy családi fellegvárából és a Karinthy Ferenc módján nézzen be a bírósági tárgyalóter­mekbe. Illetve, nehogy csak a véletlen és kirívó eseteket lássa, nézzen be a családi otthonokba is és vegyüljön el a kocsmákba, szórakozóhelyekre beözönlő fiatal, szép, és szemre-színre egészséges nők közé és tapasz­talni fogja, hogy a látszólag civilizált külső alatt nemcsak meghökkentő tudatlanságot (érdekes „véletlen“, hogy a Karinthy nem kitalált, hanem valóságosan élő fiatal asz­­szonyemberei sem tudták megmondani, hogy kicsoda Magyarország miniszterelnöke — én pedig még minisztériumi gépírónők között is találtam ilyeneket) — hanem ami még ennél is nagyobb baj, elképesztő — nem is erkölcs­telenséget, hanem erkölcsnélküliséget — is találhat. Túl nagy számban fogja megtalálni az Ibolykához hasonló embereket — férfia­kat is, de még nagyobb számban fiatal nő­ket — a köznek­nakugyian nincs se istenük, se hazájuk, se osztályuk, se pártjuk, se esz­méjük, se vallásuk. Tisztára „vegetatív“ éle­tet élnek. Nincs semmiféle közösségi erköl­csi normájuk, már a „falu szájától“ se se félnek. De ezt csak mellékesen mondtam el, hi­szen ezt a nagy kérdést úgysem lehet itt néhány sorban elintézni. Inkább hát térjünk rá a hozzászólásokra. Az első, amire még vissza kell néhány szóban térni, Sarkadi Imrének néhány olyan sora, amelyen az első cikkben kissé elsik­­lottam. Mert ez sokkal nagyobb jelentőségű ügy, mint amilyennek az első pillanatban látszott. Sarkadinak ugyanis, szerintem, a legna­gyobb tévedése a következő mondataiban rejlik: ...„Nem is ezt akarom mondani, ha­nem ennél fontosabbat: azt, hogy ez a pa­raszti életforma és erkölcs alapvetően rossz. A szokások, törvények legtöbbször ostobák, gonoszak, ember- és haladásellenesek. Pa­rasztnak lenni — ez is mindig rossz volt a történelem folyamán, a paraszt bármikor, ha tehette, menekült a földtől, a földműve­léstől“. Nem folytatom az idézetet, már ebből is látszik, hogy ez így nyilvánvalóan nem igaz. A paraszt — s akkor sem minden paraszt, mert akkor ki művelte volna a földet — el­tekintve néhány kalandkeresőtől, de ilyen ember még az urak, polgárok, kézművesek közt is akad — nem a földtől menekült, hanem a földnélküliségtől, vagy a megélhetéshez ke­vés földtől; nem a földműveléstől, hanem a kizsákmányolástól, az uzsorától, a kamattól, a jobbágydézsmától, a magas adótól-árendá­­tól és így tovább. A földért magáért a paraszt ölt, gyilkolt, hazudott, szolgált, rongyember­­kedett, néha még harcolt is. Hálás téma le­hetne most a kaján tréfálkozáshoz, hogy akkor — parasztosan szólva — ki, a boldog­­ságos atyaúristen művelje meg a földet, akárha gépekkel is és ki termelje meg a magasabb életszínvonalhoz szükséges piros­fehér sonka, meg a selyem kombiné és a finom gyapjúszövet nyersanyagát, de ez a kérdés ma, a Szovjetunió hruscsovi pro­­grammjának és a mi új kormányprogram­­munk végrehajtásának az idején nem humo­rizálni való téma. Hiszen alig pár hete olvas­tuk Jóború Magda oktatási miniszterhelyet­tes nyilatkozatát a Magyar Nemzetben arról az elgondolkoztató jelenségről, hogy míg a műszaki főiskolák nem tudják befogadni az odatóduló tanulni akaró ifjúságot, addig az agrárfőiskolákra nagyon kevés a jelentkező. Még a főiskolákra se, ahol pedig vezető !ee­­het az ember. Mit várunk hát akkor azokól, akiknek egyszerű munkásként kell az eke szarvához, a kasza-kapa nyeléhez állni. Gon­doljunk csak a kenyérért való sorbaállásra és a kapálatlan tengeri táblákra. Megélhetés és megbecsülés: falun-városon, ez a meg­maradás „titka“. Nem akarok én lovagolni ezen a kérdé­sen, hiszen ennek a cikknek más a célja, de még azt is szeretném megmondani: ne legye­nek illúzióink, nekünk nagy és szép terveink vannak a mezőgazdaság gépesítéséről, a me­zei munka megkönnyítéséről, de termeli, már ma is — kevés géppel és sok kézierővel is — többet­ és jobbat kell, mert enélkül nem tudunk előrelépni. De jó arra is gondolni, hogy még ha majd sok és jó gépünk lesz is, akkor is: a mez, nemcsak a pacsirta énekel, hanem a hideg, szél is sivít, és nemcsak a ló hátán, hanem a traktoron is és ha eső esik, sár van, akár­milyen fejlett földművelés esetén is. De le­gyen is, mert ha szárazság van, az még rosszabb, mert akkor meg por van és e­z nem­csak az embernek kellemetlen, hanem a ter­mést is megfojthatja. És egyáltalán: szán­­tani-vetni mindig ősszel és koratavasszal kell, amikor hideg van, eső esik, szél­en, aratni, csépelni meg nyáron kell, amikor hőség és por van. És az lesz akkor is, ha akármilyen sok és jó gépünk lesz, tehát a mezei termelő a hőség beálltával nem stran­dolni siet, hanem aratni és csépelni, hogy a szem el ne peregjen. De vannak munkák, mint a gyorsan fej­lődő rizstermelés, amelyben kapálás helyett gyomlálni kell, éspedig a vízben. S hozzá olyankor, tavasz derekán, amikor a víz még nem nagyon meleg. Gumicsizmánk és kesz­tyűnk nincs még elegendő és sokáig nem is lesz, de talán nem is ez a fontos. Ellenben igenis olyan életszemlélet, olyan gondolkozó kell hozzá, amelyben magától értetődő és ter­mészetes, hogy a munka nehézségeinek a le­győzéséhez, a természet szeszélyeinek az el­viseléséhez keménység, bátorság, munkás­önérzet, még valami kisebbfajta hősiesség is kell. Mint ahogy bányász, kohász, vasas, olajipari vagy építőmunkás sem lehet az ember egy bizonyosfajta hősiesség, a nehéz és szennyes munkák elvégzéséhez szükséges szívós türelem és kemény helytállás nélkül. Vagyis ugyanannak a hedonisztikus, csak az élvezetre és a kényelemre irányuló életfel­fogásnak a legyőzésére van szükség, amelyet én­­ egyéb hibák között Ibolykában áb­rázoltam. Tehát nem véletlenül kerülnek itt össze a parasztkérdés és a rossz asszony problémája. Reméljük, hogy a szocialista tár­sadalomnak nem valami finomkodó szoba­filozófia lesz az uralkodó eszméje, hanem az a harcos dialektikus szemlélet, amely eddig is előrevitte minden dolgában és amelyet nekünk legszebben József Attila fogalmazott meg „A város peremén“ című csodálatos énekében (... a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent.) És itt kell még feltenni egy kérdést, amelyen nagyon is gondolkodni kell. Helyes-e, szabad-e célszerű-e a földműveléstől elhozni minden tehetséges, szellemileg fogékony, értelmile bátor és leleményes embert? A természet elleni közvetlen harc, ami elsősorban a me­zőgazdaságban, illetve általában az ősterme­lésben (pl. erdészet, halászat stb.) folyik, nem követeli-e meg ugyanúgy, hogy okos, művelt, bátor, leleményes, jellemszilárd és erkölcsös emberek vezessék, mint az ipar­ban, vagy bárhol, ahol a már kitermelt anyag feldolgozásával birkózik az ember? Nyers őszinteséggel fogalmazva: tudatlan, buta, igénytelen, alamuszi, szolgalelkű paraszttal és mezei munkással nem tudunk virágzó, sokat és jól termelő mezőgazdaságot létrehozni. A paraszti élet és a mezei munka alacsonyabb­­rendűségéről vagy éppen a kibírhatatlansá­­gáról értekezni tehát ma, amikor az a fő­­kérdés, hogy a mezei és ipari munka nagy különbségeinek a fokozatos megszüntetésé­vel a sokat emlegetett munkás-paraszt szö­vetség teljes valósággá váljon — egyebek közt, még politikai mellékfogás is. A Sarkadi Imre tévedésében hát nemcsak egy író téve­dése, hanem egy lényegében helytelen társa­dalomszemlélet is rejtőzködik. Ezért foglal­koztam ilyen sokat vele. Mielőtt azonb­an az olvasók hozzászólásaira válaszolnék, hadd tegyek még egy — hitem szerint nem érdektelen — észrevételt. Meg­figyeltem nemcsak ezekből a hozzászólások­ból, hanem már az Almáskert körüli és egyes vitákból is, hogy a legtöbb hozzászólásból, ép­pen úgy, mint a hivatásos kritikusok legtöbb írásából, éppen az hiányzik, ami az írónak — de hozzáteszem, a nem vitázó, hanem csak „ol­vasó“ olvasónak is — a legfontosabb volna, hogy milyen az írás, mint írásmű. Érdekes-e izgalmas-e, igaz-e, szép-e s ha igen, mi ben­ne az, ami a véleményt mondót — kritikust vagy olvasót — megragadta. Az írónak tudni­illik azt a legfontosabb tudnia, minden írá­sáról, hogy nem érdektelen-e, nem unalmas-e nem eldobásra ingerlő-e. Hiszen ez a próbája annak, hogy hogyan tud írni, hogy jó harcosa lehet-e a hirdetett eszméknek. Ugyancsak hiányzik a hozzászólásokból is mint a kritikákból — és ezt nemcsak a Rossz asszony vitára, hanem általában értem — hogy mi volt az egyes olvasókra, vagy kriti­kusokra nagyobb hatással, mit éreztek az írásban különösen szépnek, igaznak, meg­győzőnek és felejthetetlennek, akár egész jelenetekről, akár csak egy-egy képről, ha­sonlatról, mondásról legyen is szó. Vegyi legelsősorban az érdekli az írót, hogy meg­látják-e benne, hogy hol a művészet és mi­ben nyilvánul meg a szép és az igaz. Ugyanígy érdekelné az írót az is, hogy hol találhatók az írásában a művészi balfogások mi az, ami nem igaz, nem valószerű, mi az, amire a józan ízlésű olvasó dühösen azt mondja: ez pedig marhaság! Ez a jelenség, hogy így mondjam: „az ol­vasói sematizmus“ azt mutatja, hogy a rövid­látó célszerűségi irodalomszemlélet nemcsak a szerkesztőkben és a kritikusokban honol, hanem az olvasók elég nagy részében is. (Folytatás a 4. oldalon) Veres Péter: Még egyszer a Rossz asszony-ról

Next