Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-07-03 / 16. szám - M. J.: Távoli kikötő - Színes szovjet film • film | A hét filmjei • L. Zajcev, G. Szkulszkij: Távoli kikötő. Rendező: V. Braun (2. oldal) - Berecz József: Kegyetlen tenger - Angol film • film • Kegyetlen tenger. Rendező: Charles Frend (2. oldal) - Bölöni György: Táncsics Mihály • 75 éve halt meg. (2. oldal)

2 (Folytatás az 1. oldalról.) ■ vagy a szerelem, legyen az a múlt igaz tanulsága, vagy a jövőbe nyúló új városok fejlődésének rajza. De a legtöbb, amit az irodalom adhat: az új, szocialista erkölcs, becsületes gondolkodás és őszinte, bátor maga­tartás mély megalapozása a lelkek­ben. Olyan írások, mint Veres Péter Rossz asszony című elbeszélése, amely szót emel a kispolgári ciniz­mus és léhaság ellen s egy maga­­sabbrendű erkölcsi magatartásra ne­vel, olyan írások, mint Szabó Pál— Balázs Sándor Darázsfészek című darabja, amely feltárja a régi és az új világnézet egyes súlyos konflik­tusait, olyan írások, mint Karinthy Ferenc Ezer év című munkája, amely megmutatja, hogy milyen sö­tét elmaradottság él még azokban a rétegekben, amelyekhez a mi fel­­világosító és nevelő szavunk nem ju­tott el, mert nem törődtünk velük eléggé — ilyen írások a legfonto­sabb dologban segítik előre vinni az új szakasz politikáját: a lelkek meg­nyerésében, abban, hogy teljes meggyőződéssel, teljes szívével te­gye magáévá közös ügyünket a haza minden fia. Gyakran idézzük a nagy megálla­pítást: az írók a lélek mérnökei — de csak ritkán vetjük fel a kérdést (még ritkábban adunk választ a kér­désre), hogy mi a feladata, kötelessé­ge annak, aki az új ember lelkét akarja pallérozni? Az előremutató gondolatot kell a lélek mérnökének elválaszthatatlanul összekapcsolni az életöröm akarásával, az új élet szép­ségeivel. Olyan embernek, aki tollat vesz a kezébe, nem lehet drágább semmi, mint az emberi lélek, az új és újat építő emberi öntudat és értelem. Móricz Zsigmond születésének 75. évfordulóján országszerte megemlékeztek Mó­ricz Zsigmond születésének 75. év­fordulójáról. A Magyar Írók Szövetsége szék­házában Móricz Zsigmond-szobrot adtak át a magyar íróknak. A szobrot a Magyar Írók Szövetsége vezetősé­gének nevében Veres Péter vette át. Az író Móricz Zsigmond­ körtéri em­léktáblájánál az Írószövetség, a Ma­gyar Irodalomtörténeti Társaság és a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár ren­dezett közös megemlékezést. Az ün­nepségek középpontjában az írónak a Városligeti Művészsétányon álló szobránál rendezett koszorúzási ün­nepség állott. Itt Pongrácz Kálmán, Mikó Zoltán, Kardos Tibor, Veres Péter és Barta János koszorúzták meg az író szobrát. Az ünnepi beszé­det Sarkadi Imre tartotta. Beszédé­ből közöljük az alábbi részletet: Három pontban tudnám sűrí­teni, ami Móricz Zsigmond írói mun­kásságának legfőbb jellegzetessége. Az első a néphez való viszonya. Közhelyszámba megy már, hogy Mó­ricz volt az, aki a magyar prózában polgárjogot szerzett a népnek a maga valóságában. De micsoda polgárjogot ! Paraszt­ hősei mellett érdektelen, vér­szegény és szinte szánalmasan egy­síkú figurákká sápadnak a kortárs polgári irodalom pszichologizáló hősei. És ez természetes is. Mindig és min­den korban a legfontosabb kérdés válik a legizgalmasabb irodalommá. Megírni pedig csak az tudja, aki az életét teszi erre a legfontosabb ügy­re... A második, a realitás. Móricz-cal, mint Baedakkerrel, nem tévedhetünk el ma sem az Alföldön — nemcsak a tanyákhoz vezető dülőutak, a tel­kekhez vezető utak is benne vannak műveiben... A harmadik, a magyarsága — el­választhatatlan az előbbi kettőtől... Nemzet nélkül nincs nagy művészet, nemzet nélkül nem ad a világ hal­hatatlanságot. A népről és a való­ságról is csak úgy lehet a legmaga­sabb fokon beszélni, hogy annak — bár általános érvényű — de semmi mással össze nem színe, zamata legyen,téveszthető íze. A mi korunk kevéssé hasonlít Mó­ricz korához, egész világunk sarkából fordult ki azóta, tíz év alatt nagyob­bat léptünk előre, mint megelőző szá­zadokban. Egy valami azért feladat maradt máig is — és maradni fog még soká: a népélet igazságai felfe­dezésének izgalma — s ha nem aka­runk erről az útról letévedni, tanul­junk tőle.“ Irodalmi Ujság A HÉT FILMJEI Három izgalmas emberi találkozás­sal kezdődik a Távoli kikötő című szí­nes szovjet film. Az elsőben két ten­gerésztiszt — egykor tanár és tanít­vány — kerül szembe egymással. Az öregebb férfi megdöbbenve hallja, hogy a másikat most nevezték ki parancs­nokká — arra a hajóra, amit eddig a pillanatig ő vezetett. A fiatal tiszt, Andrej Viszotyin néhány perc múlva újabb régi ismerőst fedez fel a kikötő­ben: barátját Szvetovot, a hajóraj egyik legjobb egységének népszerű és öntelt parancsnokát. Újból változik a kép. A harmadik találkozás a néző szívét érinti meg: Viszotyin ifjúkori szerelmét keresi fel s megrendülten most tudja meg, hogy a szép Tatjana időközben Szvetov felesége lett. E há­rom összeütközésből a film alkotói csu­pán az egyiket vezetik következetesen végig. Az öreg és fiatal tengerész szembekerülése a továbbiakban teljesen elmosódik s csupán a film végén kerül ismét elő, hogy hirtelen és alaposabb indok nélkül megoldódjék: az egykori tanár ismét parancsnok lesz egy másik hajón. A történet szerelmi szála végig átszövi a cselekményt. Látjuk Viszo­tyin bánatát, megismerjük Tatjana nagyszerű jellemét, de első perctől kezdve tudjuk, hogy a három ember kapcsolata változatlan marad­, mert ha Viszotyin különb ember is, Tatjána a férjét szereti. A sokatigérő kezdet után a „Távoli kikötő” csupán a két fiatal parancsnok különböző vezetési módsze­reinek összeütközését, versenyét ábrá­zolja. A problémáknak ilyen leszűkíté­se okozza azt, hogy a mese vontatottá, a párviadal túlrészletezetté válik. Ezek között a részletek között nem egy való­ban megkapó és emlékezetes, mégsem pótolják az éles konfliktust, ember és ember drámai küzdelmét. Az egyes alakok jellemzése általában színes és érdekes: író, rendező és a kitűnő színész Kuznyecov sokoldalúan. TÁVOLI KIKÖTŐ - Színes szovjet film — szeretetreméltóan rajzolják meg a fő­hős alakját. Viszotyin talpig férfi s minden cselekedetében, gondolatában, vívódásában ízig-vérig szovjet ember. Parancsnoki szigorát mindenkor áthat­ja a beosztottjai iránti szeretet s ép­pen ez teszi őt képessé arra, hogy a fegyelmezetlen emberekből olyan ka­tonákat faragjon, akik gondolkodva cselekszenek. Szvetov ábrázolása szür­kébb, mint Viszotyiné, de néhány ta­láló­ epizód segítségével mégis sikerül a filmnek érzékletessé tenni azt a ve­zetőt, aki mindenáron sikerekre tör, de a legfontosabbról, a kollektíva nevelé­séről megfeledkezik. Kár, hogy ennek az embernek „megtérését” a film nem tudja meggyőzővé tenni. A két legsi­kerültebb epizódfigura a hajó felcseré­nek mulatságos alakja, aki a kisfiús romantikától szemünk láttára jut el a férfibá­torság öröméig, a másik Szvetov „javíthatatlan” matróza, aki Viszotyin keze alatt hőssé magasodik. A rendező V. Braun elsősorban az emberekben érlelődő változásokat hangsúlyozza egy-egy arc, apró moz­dulat előtérbe helyezésével. Az ő tehet­ségét dicséri néhány megindítóan szép jelenet, mint például a matrózok meg­emlékezése hősi halált halt bajtársuk­ról. De a forgatókönyv, amely L. Zaj­­cev és G. Szkulszkij regénye alapján készült, hosszú párbeszédeivel gyakran megköti a rendező kezét. V. Filinov és A. Geraszimov operatőrök csodálatos szépségben mutatják meg a tengert. De nemcsak azt. Felvevőgépük lencséje arról tesz vallomást, hogy a természet szépségénél is szebb a tiszta emberi lélek. Egészében a „Távoli kikötő” szép film, de mint dráma nem nyújt olyan élményt, mint a szovjet filmművészet eddig látott tengerészfilmjei. Az I. Táncsics Mihály harcok, ku­darcok, bukások, sikerek, nagy nép­szerűségek és néma feledés válto­zásai után ezelőtt hetven évvel (1884 június 28) lépett ki az élők sorából. Nyolcvanöt éves volt ek­kor. Látott sok-sok gyönyörű hajnalhasadást és sok­sok borúlátót. Végig élte a nemzetét megrázó vi­harok sorát. Az elfásult reakció korában jobbágy­imból nagy művelts­égű íróvá küzdötte fel magát a reform­nemzedék soraiba. Negyvenhétben forra­dalmi írásaiért börtönbe vetette a haladásellenes osztrák uralom, negyvennyolcban kiszabadította borenéből a márciusi ifjúság. A forradalomban a népszabadság hőse, meg nem alkuvó követője a maradéktalan jobbágyszabadításnak. Haynau hóhé­rai elöl rejtőzködve önmaga készítette földalatti bör­­tönben szenvedi végig a gyalázatos Bach-korszakot, ötvenhétben a reakció egy időre szabadon engedi, de láncon tartja, mint egy harapós kutyát. Hat­vanban újra börtönbe zárja a rettegő osztrák ha­talom, hatvanhétben a kiegyezés múltat felejtő jel­szava őt is életre kelti. Hatvankilencben ismét fogságba veti a lojalitáson őrködő magyar kor­mány és amikor félig vakon újra szabad lesz, ő, aki megszállottan hirdette a század szociális re­­formes­zméit, nem leli helyét többé a világban, nem képes megbirkózni az új idők új dalaival, megöreg­szik, eltűnik a közéletből. Táncsics, a népszabad­ság hőse, lassanként kimegy a divatból, mint ahogy kiment a divatból maga a nép. A szabadságharc nagy nemzedéke ekkor már csak írmagjában él és Táncsics cselekvéseinek emlékét régi hírlapok, el­torzított történelemkönyvek, tirádás március tizen­ötödik! beszédek őrizték. Nem nemzeti nagyságot, de az uralkodó rend ellen ágáló viharvert madár­ijesztőt láttak benne. Szocializmusa annyit hirde­tett, ijesztő rém volt jobbfelé, de nem volt Pro­gramm balfelé, mert hiányoztak belőle a tudomá­nyos szocializmus elemei. Csodálatos regényhős ez a Táncsics Mihályi Arra vár, hogy megalkossa életregényét egy mos­tani magyar író. Viharos, sokfelé ágazó életének, örök tevékenységének, minden írásának tiszta és kikristályosodó vezérfonala a népjogokért való harc, a nép melletti állásfoglalás. Táncsics nem­csak a nép fia, de a népi követelések kérlelhetet­len harcosa. Ott volt ő is a „veteményezők” kö­zött, akik Kossuth szavai szerint „az idők kertjé­ben a jövendő magvát elvetették.” Igaza volt Tán­csicsnak, amikor azt írta magáról, hogy a jobbágy­­szabadítás eszméinek terjesztésében olyan hévvel, annyi szent buzgalommal senki más nem munkál­kodott, mint ő. Egymásután ontotta a forradalmi szellemű röpiratokat s ha ezek nagy része meg is akadt a cenzúra kérlelhetetlen rostájában, voltak, melyek eljutottak a szabadságvágyó olvasókig. Mivel önmaga nevelte magát, tudása nem volt rendszeres, sokszor zavaros, kacskarikvős utakon járt. De egyben nem tévedett, s ez elévülhetetlen érdeme, hogy a vezetők között ő látta meg világo­san a szabadságharc és az egész magyar jövő pro­blémáját, mikor a földkérdést tette a nemzeti füg­getlenségi harc mozgató erejévé. Már negyven­­nyolc előtt ő volt röpirataiban a legradikálisabb szociális reformok hirdetője. Nem elégedett meg a jobbágyok felszabadításával, a földesuraknak nem volt hajlandó kártérítést sem fizetni. Azt írta, hogy­ „azé a föld, aki megműveli”. A kivételes elbánás­ban részesülő úrbéri jobbágyok mellett minden rangosztályú jobbágy felszabadítását kívánta és követelte a nagyurak által a parasztságtól száza­dokon át elorozott legelők és földek visszaadását. Sohasem választotta külön a parasztságot és a munkásságot. Ha nem is tudta összehozni a pa­raszt-munkás szövetséget, de egyformán harcolt a parasztság és a munkásság joghoz és hatalomhoz jutásáért. Március 15-e után induló lapját is Mun­kások Újságának kereszteli, segíti a munkásság és az iparos ifjúság sztrájkmozgalmait, a pesti nyom­dászok által indított credősztrájknak pedig egyene­sen élére áll és kivívja a munkások első kollektív szerződését. Minden vonalon előre akarta tolni a népi erőket, ami elválasztotta őt a rendi Magyar­­ország reformjára készülő nemesi vezetőktől. Már­cius 15-e után Kossuth az újonnan formálódott haladó nemességre akarta bízni az ország vezeté­sét. Táncsics szerette volna félretolni a nemességet és olyan országot kívánt, melyben a hatalom való­ban a nép kezében legyen. Amikor a szabadság­­harc alatt a haza megmentése forgott kockán, ez az ellentét elmosódott közöttük. .Úgy mondotta Tán­csics, hogy „nemzetté” akarja tenni a népet, ami mai értelemben egyenlő a népi demokráciával. Bát­ran használhatom a népi demokráciát, mert Tán­csicsnak minden betűje, minden felszólalása és minden tette a mai népi demokráciánkat építette. Olyan új rendet akart, hol a hatalom teljesen a dolgozó nép kezében legyen, olyan rendet, mely a szocializmus eszméin épül fel. Így Táncsics a népi demokráciánk egyik legigazibb előfutárja. Hirdette és saját példájával igazolta, hogy a nemzeti füg­getlenségért folyó küzdelem nem vezet célra tár­sadalmi harc nélkül, igazi nemzeti felszabadulás nincs szociális felszabadulás nélkül. Ezért kívánta Debrecenben a forradalmi diktatúrát, a nagybir­tokok kisajátítását és a zsellérek közötti szétosztá­sát. írásait a népért való szent hevület fűtötte. Szer­telen író, bőbeszédű, aprólékossága néha bánt, mert nem elégszik meg az eszmék feltárásával, hanem belemegy a részletekbe. Nehezen törjük át magun­kat elbeszélései ágas-bogas mondanivalóin, de min­denütt egy újító­­ kielégületlen vágyát látja­­ felraj­­zani az olvasó. Sokszor nyers és kíméletlen az írásaiban, de sehol sincs nyoma divatos szólamok­nak, cicomás kifejezéseknek, melyektől hemzseg az akkori irodalmi nyelv. Körülményesek a mondani­valói és csak természetes, ha ugyanazok a gondo­latok jogról, kiváltságokról, hazáról másként hat­nak, mikor Petőfi veszi őket kézbe. De Táncsics minden sorában a magyar nyelv és a magyar szel­lem fáradhatatlan művelője, röpiratainak nyelve máig érezhetően tiszta, egészséges mondatszerke­zetekben csillogtatja a nyelv egyszerű szépségeit és e tiszta nyelvből megérzik, hogy írója a magyar nyelv igazi szerelmese. Ha szépíró-tehetsége nem is tud megbirkózni műve tanító tartalmával, mint közíró mindenkivel felveszi a versenyt. Röpiratai­­ rövid, a népnek szánt röplapjai nyelve egyenes, világos, szárnyaló beszéd, amikor mások írása csak dadogás a nép felé s a néppel való­­ közvetlen poli­tikai érintkezés próbálkozásába olyan nagy költő bicskája is bele­törik, mint Arany Jánosé a „Nép­lapéban. Táncsics sohasem népies, hanem mindig népi. Benne a maga nyelvén és a maga igazságaival szólal meg a magyar nép. író ő, akiben a nép és akiben az író a népért beszél, ami csodálatos biztonságot és erőt ad minden betű­jének. * Táncsics történetei nem adnak összefüggő rajzot a korról, nincs bennük az a kiforrott bölcseleti és politikai programm, mely például a „Falu jegyző­je”-t a magyar irodalom haladó hagyományainak remekévé teszi, de történetei célzatosságában meg­mutatkozik a revoltáló, az újító eszmehírdetése és változást kívánása. Sokszor mesterkéltek elbeszé­lései, más szóval azt mondhatjuk, hogy sematiku­sak. Történeteiben szegények tisztességes munká­val fel-feltörnek, szenvednek, szeretnek és lelkileg alig megokolt cselekedetekkel hirdetik, hogy a ne­mesi alkotmány mennyire akadályozza a tiszta er­kölcsöt, a haladást, az emberséget. Ilyenféle írásai azt az éppen ma sokat hangoztatott igazságot pél­dázzák, hogy a legjobb akarattal alkotott sema­tikus művekből sem születhetik időtálló irodalom. Mindezekkel ellentétben magasan kiemelkednek po­litikai írásai. „Életpályám”-a lebilincselően érdekes és tanulságos olvasmány, mindenképpen kiváló munka, a XIX. század magyar memoár-irodalmá­nak legjelesebb autobiográfiája. Táncsics az abszo­lutizmus alatt sem felejtette el, hogy népe van. Nem azt vonta le tanulságként a bukott magyar forradalomból, mint az uralkodó osztály, hogy a nép előtt nem szabad megnyitni a haladó újításo­kat, nem kellenek a társadalmi reformok, hanem éppen ellenkezőleg: a kezdeti­ munka nem elég, le kell dönteni az uralkodó társadalmi rendet. Tán­csics jól látta, ha pontosan nem is szövegezte meg, hogy a Bach-korszakot a 48 liberalizmusából fa­kadt 49-es Magyarország antagonizmusának kell tekinteni, az a kor nemcsak nemzeti ellenállást szült, hanem szociális ellenforradalmat is, amint a nép felé hajló forradalmi magyar köztársaságból osztrák provinciát csinált. Ezért ontotta Táncsics a társadalmi rend megváltoztatását kívánó forra­dalmi röpiratait, de ezek nagy része újra csak ol­vasó nélkül maradt és fazekakban vándorolt a föld alá. Bizonyára más íróvá válik, ha szabadon fejlőd­het, meg nem akasztja a cenzúra, ha a szabadság­­harc bukása után nem kell a földbe ásni kéziratait, ha paraszt- és munkásszabadító írásaiért nem kell újra és újra börtönnel fizetnie, ha leküzdhetetlen akadályokkal nem torlaszolja el útját a magyar uralkodó osztály. Útját állta a 67-es kiegyezés is, melynek nem hódolt be. Nemcsak mint szabadsá­got hozó múltat várta vissza 48-at, hanem ami va­lójában volt, a társadalmi feszítő erőnek, a szo­ciális fejlődést és nemzeti életet megélő ferencjó­­zsefi kor ellen. Nyomta a magyar feudalizmus és nyomta a kibontakozó kapitalizmus. De ezen belül is szakadék támadt Táncsics és az új nemzedék között. Ez a szakadék Táncsics és az újonnan je­lentkező munkásnemzedék között sem egyedül nemzedékek szakadéka volt, hanem az a történelmi tény, hogy a munkásmozgalomban a zavaros és utópisztikus szocializmus helyét nálunk is a tudo­mányos marxizmus foglalta el. Bölöni György TÁNCSICS CDI HÁLA? 1954 július 3. KEGYETLEN TENGER — Angol film — keveset mutat be Néhány tiszt portréját emberközelben.­ látjuk , s igazán maradandóan csak a kapitány markáns alakja, néhány gesztusa, kifejező arcjátéka marad meg az em­lékezetünkben. Ez persze a kapitányt alakító kitűnő színész, Jack Hawkins érdeme is. A legénység egyarcú tö­meg. A rendező nem használta ki a helyzet kínálta lehetőséget: nem mu­tatja meg, miként tűnnek elő a rend­kívüli helyzetben összezsúfolt kü­lönféle em­berek jellemének fény­ és árnyoldalai. Ehelyett sok helyen ér­dektelen dokumentumfilmmé szür­­kíti a filmet — hajók vonulását, s kikötőket ábrázoló azonos képek is­métlésével. Nem szerencsés a nyúl­farknyi sablonos szerelem beillesz­tése sem a film végén. De elsősorban nem ezek a részlet­hibák a szembeötlőek a „Kegyetlen tenger“-ben. Van a film egészének alkotói szemléletében, művészi ábrá­zolásmódjában valami visszásság — s ez a szemléletmód több, őszintén jószándékú nyugati filmre is jellem­ző: a kegyetlenség elkerülhetetlen­ségét akarja bizonyítani s er­kölcsi felmentést ad a kegyetlen­­kedőnek, sőt hősként dicséri is. A film legizgalmasabb jelene­te, amikor a szállító hajókat kí­sérő hadihajó radar­készüléke német tengeralattjárót jelez a közelben. A kapitány kiadja a parancsot a tenger­alattjáró megtámadására. Ekkor ve­szik észre, hogy a karavánból el­süllyesztett egyik angol hajó legény­sége épp a német búvárhajó fölött vergődik a tengerben, és tőlük várja a megmentést. A hadihajón min­denki feszülten tekint a kapitányra. Neki kell döntenie: ha a tengeralatt­járót nem süllyesztik el, az támad rájuk — ha bombát dobnak a ten­geralattjáróra, a robbanás elpusztít­ja az angol hajótörötteket is. Ideg­tépő percek telnek el. Az arcokat kiveri a verejték. A kapitány kiadja a parancsot: ki­dobni a bombát. A robbanás után az elsüllyedt tengeralattjáró olajfoltja terjed a lecsendesült vizen — de a hajótöröttek nincsenek többé. A nézőt arra akarja kényszeríteni ez a jelenet, hogy egyetlen elképzel­hető megoldást vegyen tudomásul, amit látott: író, rendező, operatőr, színész összefog, hogy meggyőzzön erről. A jelenet belső és külső felépí­tése töretlen, a kapitány tette logi­kailag előkészített. És bennünk mé­gis ágaskodik az emberi tiltakozás ez ellen a szemléletmód ellen. Itt már többről van szó, mint egyetlen film vitathatóságáról. Elgondolkoztató, hogy épp ilyen kegyetlen motívumo­kat választanak ki és helyeznek mű­vük előterébe néha még tehetséges nyugati művészek is. Egy rövidre­­szabott filmkritikában természetesen nem vonhatunk le ebből messzebb­menő következtetéseket. De nem hagyhatjuk szó nélkül ezt a jelensé­get, amely mélyreható általános vál­ságra figyelmeztet. A „Kegyetlen tenger“ alkotói, ha keserűen, önmarcangolóan bírálnak is, kiúttalannak látják és ábrázolják az életet s vak erők kiszolgáltatott játékszerének az embert. Ez a fajta pesszimista művészet — ha mégoly figyelemreméltó alkotásokat produ­kál is még elvétve — menthetetlenül vakvágányra futott. A továbbhala­dás útját — hogy csak a filmművé­szetnél maradjunk — nyugaton olyan művészek találták meg, mint az olasz újrealista filmiskola megteremtői, s néhány harcos francia filmrendező, akik átléptek a polgári szemlélet kor­látain, s a valóság teljesigényűbb ábrázolására vállalkoztak. Akik bát­ran végiggondolják a társadalmi problémákat, tudják s hirdetik, hogy az erős ember maga kovácsa a sorsá­nak , s akik harcra buzdítanak és maguk is harcolnak az emberhez méltó életért. BERECZ JÓZSEF A háború kiragad megszokott „ci­­vil“ környezetükből különböző foglalkozású, jellemű embereket, ta­lálomra összemarkol belőlük néhány tucatot, s egy hadihajó fedélzetére rakja őket. A viharos tenger s a mélyből, alattomban támadó német tengeralattjárók ellen vívott ideg­feszítő küzdelemben kemény harco­sokká edződnek a hajóra került újoncok. De az állandó halálos ve­szélyben, új és új borzalmakkal szembenézve megérik bennük a gyű­lölet is az embertelen háború ellen. Lényegében ez lenne a mondanivaló­ja ennek az 1953-ban készült, nálunk most bemutatott angol filmnek. Alkotói igyekeztek elkerülni szokványos háborús filmek olcsó, ha­ a tástkeltő fogásait. Nem külsőséges látványosságra törekedtek, hanem a háború riasztó arcának kendőzetlen megmutatására. Ez kétségtelenül el­ismerésre méltó törekvés. Kár, hogy a rendező, Charles French, a sokfelől összesodródott tengerészek közül túl

Next