Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-08-28 / 24. szám - Sevil Anver: Miért? • vers | Nagyvilág • Fordította: Iványi György (5. oldal) - F. P.: A zsűri és a ravasz író • Nagyvilág • Luigi Pintus, Velencei Irodalmi Díj (5. oldal) - Pethő Tibor: Franciaország légyottja a történelemmel • Nagyvilág (5. oldal) - Michael Gold: A felzaklatott ország (I.) • A nagy amerikai proletáríró 60. születésnapja alkalmából körútat tett Amerikában. Az alábbiakban részleteket közlünk beszámolójából. (5. oldal)

Sevil Anver: MIÉRT? Tuán, fehér nagyúr — minden maláj elátkoz Az égő Nap tüze bőrünkbe szűr. Mért küldsz éhesen a szörnyű gumifához? Nyomorban élünk Tuán — fehér nagyúr. Korbácsod suhog véres hátunkra lesve Miért nagyúr? — Mert tiszteltünk bután? Már nincs asszonyunk, hiszen tiéd a teste Mért hagysz bennünket pusztulni így Tuán? Munkát mért fizetsz éhbérnél mostohábban? Nagy Tuán! — Miért e gyűlölet? Mért hajszolsz vadul — gonosznál ostobábban? Vigyázz Tuán — leszámolunk veled. Nem félsz, hogy mi is felnyitjuk szemünket Nem félsz, hogy mi is megszólalunk talán? Nem félsz, hogy mi is felvesszük fegyverünket S együtt kiáltjuk: — Elég volt Tuán! — Ha jön a perc — tovább nem késünk, Feszítsd csak, amíg elpattan a húr , a gumifák helyett torkod találja késünk. Mi is emberek vagyunk Tuán — Nagyúr! Miénk a dzsungel, miénk minden fája Nekünk dereng már fény a hajnalán, A mi hazánk ez — ne emelj kezet rája! Pusztulj innen feh­ér nagyúr — Titán! (Indonézia) Fordította: Iványi György A zsűri és a ravasz i­o­ r egy önérzetes és gyanakvó olasz író, Luigi Pintus, nem mindennapi vihart támasztott Olaszországban. Pintus az úgynevezett „Velencei Irodalmi Díj“-ra pályázott, s a díjat nem nyerte el. Ez előfordul számos olasz és nem olasz íróval. Pintus, a forró Szardínia szülöttje sem azért támasztott vihart, mert nem tüntették ki könyvét, hanem azért perelte be a Velencei Irodalmi Díj zsűrijét, mert művét­­ nem olvasták el! Nyilván ez is előfordult már más ismeretlen írókkal is. De Pintus, kollégái kárán tanulva, nem midennapi fortéllyal pirított rá a hanyag zsűrire: könyvének egyes oldalaiba érzékeny és láthatatlan filmszalagot épített be, s így a visszakapott könyvet a bíróság előtt bemu­tatva, félreérthetetlenül bebizonyította: könyvét senki sem nyitotta ki, s így ter­mészetesen, nem is olvashatta el... A zsűri kellemetlen helyzetében egyelőre nem védekezik, Pintus pedig diadalmasan tovább támad és nyílt levélben tette fel a kérdést: „minthogy könyvemet, «Az isteni kaland»-ot a zsűri nem olvasta, honnan tudja, hogy nem jobb-e, mint a Velencei Irodalmi Díj győztes regénye? A római és párizsi irodalmi lapok érthető érdeklődéssel fordulnak az irodalmi per októberi tárgyalása felé. Különböző vélemények hangzanak el. Megírják a lapok, hogy a párizsi Goncourt-díj zsűrijének nem keve­sebb, mint 250—300 regényt kellene elolvasnia, ahhoz, hogy bizonyosan megelőzzön minden „Az isteni kaland“ esetéhez hasonló, peres bonyodal­mat. Veszélyes helyzet fenyeget — fejtegeti az egyik újság , ha a római bíróság kimondja, hogy az irodalmi díjak zsűrijének el kell olvasniok valamennyi beküldött regényt. Egy párizsi lap, amely szélesen mérlegeli a Velencei Irodalmi Díj el nem olvasott, és így ujjlenyomatok hiányában szenvedő regényének törté­netét, ezt a tanácsot adja az önérzetében megbántott írónak: jelentesse meg könyvét, és szalagjára írja ezt: „«Az isteni kaland­, amelyet egyetlen velencei zsűritag sem nyitott ki“. Bizonyos, hogy ilyen reklám láttán a közönség el fogja olvasni a szardíniai író viharos pályafutású regényét. F. P. : Franciaország légyottja A történelem ezegyszer ismét jó drámaírónak bizo­nyult. A szomba­ton Párizsban be­mutatásra kerülő színjáték magán viseli az idő, a tér és a cselekmény hármas egységének klasszikus törvényét. A bemutatóra minden készen áll, a főszereplők s a statiszták már elfoglalták helyüket, az „európai hadsereg“ díszleteit, ame­lyeken sajnálatos módon a rámázolás alól is átüt a horogkereszt, betologat­ták a színpadra, s a zsinórpadlásról is leeresztették Anglia és Amerika papírmasé-garanciáit. Néhány perccel a függöny felgör­­dülése előtt a hangulat izzásig fe­szült. Többévi rendezői és színészi munka után ugyanis a zűrzavar, a határozatlanság és tanácstalanság nagyobb, mint valaha. A néhány na­­pos előjáték, a brüsszeli hatos tanács­kozás balul ütött ki. A bukás komor hangulata nehezedik a Bourbon-pa­­lota sok vihart látott termeire. Az úgynevezett európai védelmi közös­ség egész terve abból a tömeglélek­­tani felismerésből származott, hogy Európa népiei semmi körülmények között sem fogadják el a német mili­­tarizmus talpraállításának gondola­tát. A feladat tehát az volt, olyan dolgot, amit a tömegek hogy­­régi nevén már nem tűrnek el, népiszerű, vagy legalábbis semmitmondó elne­vezésre kereszteljenek át. Ennek az eljárásnak a következtében a Wehr­­machtból az „európai védelmi közös­ség német kontingense“, a Herren­volk gondolatából pedig a „nemzetek felettiség elve“ lett. A brüsszeli értekezlet kudarcá­nak lényege tehát nem is annyira abban van, hogy az EVK öt résztve­vője elutasította a Mendes-France­­féle módosításokat, hanem abban, hogy immár a világ népeinek becsa­pását célzó nagy színjátékban maguk a szerzők és rendezők is kénytelenek a dolgokat valódi nevükön nevezni. Brüsszel után már egyetlen nyugati fővárosban sem beszélnek az EVK- ról, hanem az önálló német hadse­regről, nem a nemzetekfelettiségről, hanem Nyugat-Németország szuvere­­nitásáról (vagyis, a német monopó­liumok európai hegemóniájáról). Más szóval a nyugati politikusok, rádióhírmagyarázók és újságírók nem azt a kérdést vitatják, mi le­gyen Európa helyzete az EVK rati­fikálása után, hanem, hogy mit kell majd tenni az EVK elutasítása kö­vetkeztében. Egyetlen józan politikai megfigyelő sem hisz ugyanis ma már az „európai védelmi közösség“ meg­valósíthatóságában. Sőt, igen kétsé­ges, hogy a francia parlamentben egyáltalán létre lehet-e hozni olyan többséget, amely ilyen vagy amolyan formában szentesítené a revansra vá­gyó német militarizm­us újjáéleszté­sét. A gaulleisták például nem ellen­zik Nyugat-Németország felfegyver­zését, de tiltakoznak a francia had­sereg önállóságának feladása, más­szóval az EVK-forma ellen. Bidault és Schuman pártja, az MRP ugyan­csak nem ellenzi a bonni állam fel­fegyverzését, de tiltakozik az önálló német hadsereg, a független német nagyvezérkar, vagyis az EVK-n kí­vüli német haderő létrehozása ellen. Brüsszel után szertefoszlott az egy­séges, nemzetek feletti Nyugat-Euró­­pa délibábja, s ezzel együtt az EVK báránybőre alól elővillantak a Wehr­­macht-farkas ragadozó fogai. A fran­cia parlament zűrzavara ebben a kér­désben azonban nem oka, hanem tü­nete az egész északatlanti szerződés belső válságának. Az EVK várható kudarcával nemcsak a hat állam in­tegrált haderőinek elképzelése hullik atomjaira, hanem fokozódik a fe­szültség magában a NATO-ban is, és óriási megpróbáltatás elé kerül az Egyesült Államok évek óta követett európai politikája is. Washingtonban nagyon is tisztában vannak azzal, hogy sokkalta könnyebb fenyegetőz­ni Nyugat-Németország so oder so felfegyverzésével, mint ezt megvaló­sítani Franciaország félreállása, vagy éppen ellenállása mellett. A francia kormányra gyakorolt Dulles-féle „sokk-kezelésnek“ meg éppenséggel az lehet a következménye, hogy Franciaors­zág egyre inkább eltávo­lodik az amerikai vonaltól és köze­ledik az európai kollektív biztonság gondolatához. Nem egyértelmű a helyzet Angliá­ban sem. Amíg a Churchill-kormány a történelemmel hivatalosan teljes támogatásban ré­szesíti a német felfegyverzés politi­káját, addig egyre több jel mutat arra, hogy igen befolyásos csoportok az angol uralkodó osztályon belül kontreminre játszanak ebben a hely­zetben. Nem véletlen Lord Russel „A horogkereszt ostora“ című köny­vének megjelenése éppen az EVK sorsának döntő pillanatában. S ha el­gondoljuk, hogy Sefton Dehner cikk­sorozata a német fasizmusról abban a Daily Expressben jelenik meg, amelynek tulajdonosa, Lord Beaver­­brook Churchill legszűkebb baráti köréhez tartozik, akkor ez a tény nem nélkülöz bizonyos politikai pi­kantériát. Mint tudjuk, Mendes- France Londonon keresztül tért vis­­­sza Párizsba, ami jelen esetben nem­csak földrajzilag jelent kerülő utat. Az „európai egységpolitika" kudarca azonban Adenauer számára jelenti a legközvetlenebb veszélyt. A kancellár újrafasizálási politikája a német hazafiak egyre fokozódó ellen­állásába ütközik. Dr. John ügye nem elszigetelt jelenség, ezt mutatja egyébként Schmidt-Wittmack Aden­­auer-párti képviselő átállása is ha­nem a nyugatnémet belső helyzet er­jedésének félreérthetetlen tünete. Az „európai egységpolitika“ végleges bu­kása jelentősen megerősítené a német egység békés helyreállításának, Szovjetunióval való tárgyalások gon­­­dolatának híveit. „Franciaországnak légyottja van a történelemmel" — írta ezekben napokban a Le Monde. E következ­­­ményekkel terhes órákban a történe­lem világos alternatívát állít Fran­ciaország és Európa minden népe elé. A válaszút egyfelől a „germán föl­dek“ elfoglalását hirdető német re­­vans-militarizmus felé, másfelől pe­dig a Szovjetuniótól javasolt európai kollektív biztonság megteremtése, az évszázados közös hagyományok ere­jével összefűzött európai népek baráti együttműködése felé vezet. Európa népei már döntöttek, mint ahogy Franciaország népe is félreérthetet­lenül választott a Marseillaise és a Marschierenparad között. Pethő Tibor A nagy amerikai proletiríró «0. születésnapja alkalmából körutat tett Amerikában. Az alábbiakban részlete­ket közlünk beszámolójából. CHICAGO még kopottabban és piszkosabban nézett ki, mint húsz évvel ezelőtt, amikor a gazdasági válság idején látogattam meg. Chi­cago a nehézipar fővárosa, és most érzi meg a dekonjunktúra első csa­pásait. Több néger volt a South Side utcáin, mint egy hónappal vagy két hónappal azelőtt. Mindig a néger munkásoknak kell mindenért első­ként megfizetniök. A South Side városnegyedében is­mertem meg először és tanultam meg csodálni a nehézipari néger munkás monumentális alakjá­t. Az amerikai éhínséggel szembeni ellen­állás a South Side-en népmozgalom volt, megvoltak a maga dalai és hősi legendái. Mindenki részt vett benne, férfiak, asszonyok és gyerekek, lel­készek, kocsm­árosok és acélipari munkások, anyák csecsemővel a kar­jukon és a mészárosok a húskonzerv­gyárakból. Az * Ellis Park kertjében minden nap reggeltől éjfélig tartó nagy nép­gyűlés volt. Ezer meg ezer család szokott ott ülni és hallgatta a szóno­kok véget nem érő sorát. Emlékszem azokra a mohó kíváncsiságú gyerkő­cökre, akik felmásztak a fákra, s ott ültek és szintén figyelmesen hallgat­tak. És a lacikonyhás csapszékek­ben, kocsmákban és templomokban annak a nagy vitának a hangja hal­latszott, amely a szocializmus kontra kapitalizmus kérdése körül dúlt. A szadista rendőrautók pedig áldozatra lesve járták az utcákat, és óránkint került sor összecsapásokra, kilakol­­tatási helyek vagy segélyállomások körül. Igaz, a koreai háborúval járó üz­leti fellendülés adott ugyan munka­alkalmat az embereknek, de házakat vagy egyenlőséget már nem. Azon­ban az elbocsátások újból megkez­dődtek, és az Ellis Park alighanem rövidesen ismét népgyűlések színhe­lyévé fog válni. A haladó mozgalom Chicagóban veszített számbeli erejéből. Az embe­reket megfélemlítette a mccarthyista fasizmus. Nyilvánvalóan veszedelmes dolog gondolkozni, olyan szabadelvű újságokat olvasni, mint a Nation vagy a National Guardian, francia, orosz, olasz vagy más külföldi film­hez beosonni a moziba. A kormány nyomozóügynökei mindenütt ott van­nak, mint a svábbogarak az elha­nyagolt házban : telefonbeszélgeté­seket hallgatnak le, hajtási igazolvá­nyok számát gyűjtik, figyelik az em­berek postáját, ijesztgetéssel ráveszik a munkaadókat, hogy elbocsássák ál­lásukból a besúgók áldozatait. De a fasiszták ellenére is és nem törődve a többmillió tonna vizet alá­­zúdító hirtelen felhőszakadással, nyolcszázan gyűltek egybe azon Freiheit (Szabadság) évforduló-ün­n­­epségen, ahol beszédet mondtam. Jellegzetesen lelkes és lélekemelő gyűlés volt ez. Az ilyen gyűléseken egész Chicago területén bátran dacol­nak emberek a feketelistával, hogy küzdjenek a fasiszta veszély ellen. Chicago felső rétege épp oly rom­lott, mint volt bármikor máskor, de népének magatartása szilárd és bá­torító marad. Szeretem Chicagónak ezt a proletárjellegét, a nagy dolgo­kat véghezvivő nagy embereket és asszonyokat, akik legyőzik az ipar bőgő tüzeit és fémszörnyetegeit. Érdekes, hogy valamennyi chicagói ú­jság, a fakó, liberális Sim-tól az alávaló régi reakciós Tribune-ig, mind ellenzi az amerikai beavatko­zást Ázsiában. Több ez, mint a régi középnyugati izolacionizmus; a nép újkeletű undora nyilvánul meg benne az olyan hiábavaló, költséges és koc­kázatos kalandoktól, mint Korea volt. A pokoli bomba szintén sokat fog­lalkoztatja a chicagói emberek gon­dolatait. Az újságok külön rovatban rendszeresen közlik az általános fé­lelmet kifejező leveleket. A chicagói középiskolákban és fő­iskolákon a fiatalok a zöld tollat vi­selik. Ez a mozgalom Indiana állam­ban kezdődött, úgy hiszem, tiltako­zásképpen egy ostoba közoktatás­­ügyi hivatal intézkedése ellen, amely Robin Hood történetét kidobatta az iskolai könyvtárakból, mert Robin lopott a gazdagoktól és adott a sze­gényeknek. Felforgató kommunista volt! Az ifjak azonban mégis visel­ték az ő sárgászöld színű tollát, és most már ez a toll a mccarthyizmus elleni tiltakozás jelképévé vált. Ame­rikában gyakran jönnek létre moz­galmak ezen a módon, szervezeti forma nélkül, elméletek nélkül, hir­telen heves kitörések ezek a demo­krácia vén vulkánjának mélyéből. M­ a —­inneapolisban egy gé­­pész volt a házigazdám, felesége cso­dálatraméltó finn asszony, főiskolás leánya fiatal katona jegyese lévén, szinte betege volt az elszakított­­ságnak. Vendégszerető otthonuk munkás­­negyedben volt, amelyet fákkal sze­gélyezett utcák és udvarok tettek kellemessé. Nap mint nap, órákon keresztül tartó látogatásra jött oda a barátok és szomszédok egész cso­portja — ácsok, farmerek vagy vasúti munkások,­­molnárok és a Mesabi vasbányavidékről egy napra beruccant bányászok. Kávét és sört ittak, és elbeszélgettek a fasizmus fenyegető veszélyéről és a szakszer­vezeti harcról, vagy arról, milyen könyveket olvasnak és milyen fil­meket láttak. Beszéltek a hidrogén­bombáról és az uralmon lévő őrül­tekről, akik még mindig háborúról és profitról álmodoznak. És emlé­keiket felidézve elvitatkoztak vadá­szatról és horgászásról is. Valamennyien horgászok voltak. Horgásztak télen és nyáron, éjjel és nappal. Sohasem voltam még egy városban sem, ahol az emberek ennyire belehabarodtak a horgászás­ba. Gyakran meghívtak, hogy vegyek részt horgászkiránduláson, és na­ponta érkeztek ajándékba a csukák, sügérek és sütésre meg elfogyasz­tásra váró egyéb halászzsákmányok. A legnagyobb legszélesebb, leg­szebb sugárút Minneapolisban Floyd Olson nevét viseli, a farmer-mun­káspárti kormányzóét, akit egy év­tizeddel ezelőtt a kapitalista pártok elleni népi felkeléssel választottak meg. A farmer-munkás mozgalom ma is eleven Minnesota államban. Azok a munkás- és farmer-küldöttségek, amelyek azért jönnek el kormány­­hivatalokba, hogy tiltakozzanak az aljas fasizmus valamilyen újabban elkövetett gyalázatos erőszakossága ellen, szigorú hangon emlékeztetni szokták a tisztviselőket, hogy meg­választásuk farmer-munkás támoga­tással történt. Nem szabad elárul­­niok Minnesota állam demokratikus hagyományait. A demokrácia ma is nagyhatású szó ebben az államban, ha Washingtonban nem is az. Meridel Le Sueur, aki minneapo­­lisi előadásom alkalmával a gyűlés elnöke volt, igaz szószólója ennek a népnek. E nő nemes, méltóságteljes, sötéthajú szépsége francia és indián őseiről tanúskodik, és segítségére van abban, hogy megértse ezt a fran­cia és indián vidéket. Meridel pél­dája annak, milyennek kell lennie a nép írójának. Részt vesz népének a szabadságért vívott mai harcaiban, s dalnoka is e nép múltjának, és jö­vőjének hírnöke. Meridel sok szép, lírai könyvet írt népmesei tarta­lommal, ‘riportszerűen és történeti feldolgozásban­gának*­életéről.a Sarkcsillag orszá­­g MIKOR a k­arTa­nc­ aa években utoljára Detroitban jártam, olyan volt, mint egy náci megszállás alatt senyvedő francia város. Henry Ford rohamosztagosai diktálták a mun­kás életének Ezek kiképzett minden egyes percét, orgyilkosok, kémek és besúgók egész hadseregét alkot­ták. Szemmel tartották a munkást a gyárakban, ellenőrizték a kocsmá­kat, mozikat és templomokat, ahová járt; még hálószoba-kalandjainál is tanúul szolgáltak. Náci megszállás alatt az a legsúlyosabb bűn, ha va­laki függetlenségről olyan eretnekségekről, ábrándozik, és mint a sza­bad szakszervezetek. Ez volt a leg­nagyobb bűn Henry Ford Detroitjá­­ban, és igen gyakran büntették kín­zással vagy halállal. Meglátogattam a kórházban egy munkást, akit Ford bérgyilkosai csaknem halálra tiportak. Szakszervezet érdekében agitáló röpcédulákat terjesztett. Kommunista volt. A kommunisták vezették Detroitban Ford fasizmu­sával szemben az ellenállást, akár­csak Európában Hitler ellen. Ők csempésztek be röpcédulákat az üze­mekbe, azután a futószalagokra he­lyezték, hogy a többi munkáshoz el­jussanak. Titkos gyűléseket szervez­tek az erdőkben, templomokban, ott­honokban. A nagy szakszervezetben néhány ravasz opportunista hasznot húz a derekabb emberek sebeiből. Mégis, a kommunista élharcosok példája mélyen rányomta bélyegét a szak­­szervezetre. A szakszervezet pedig ma széleskörű haladó irányú befo­lyást gyakorol Detroitra. Megváltoz­tatta a várost, például, a négerek elkülönítésének rendszerére néhány súlyos csapást mértek itt. Meglátogattam a 600. helyi szer­vezetet, a Ford-gyári fiókot, amely­nek 60.000 tagja van, és állítólag a legnagyobb szakszervezeti helyi fiók az egész világon. Néger munkások, mint Coleman Young, itt éveken át hatalmas befolyással voltak. Nem­régen ez a vitézül küzdő helyi szer­vezet egy Washingtonból kiküldött boszorkányüldöző bizottságnak állt ellen, jóformán kiűzte a vérebeket a városból. A ,,boss”-ok minden igyekezetüket az extraprofitra összpontosítják, a munkások gondolatai ellenben isko­lákkal, a faji elkülönítés megszünte­tésével, tisztességes otthonokkal, parkokkal és a békével foglalkoz­nak. Az autóipari munkások tudják, hogy Detroit bármilyen hidrogén­­bombás, öngyilkos háború front­vonalában fekszik, ipari termelés egyik Detroit a hadi­fő központja. Detroitban a legnagyobb a mun­­kanélküliek számaránya valamennyi ipari város között. Ez az első hely, amelyet láttam, ahol sok bérbeadó lakást találni. A michigani egyetemen, Ann Ar­­borban, ahol az egyetem pályáján beszéltem, úgy látszik, elterjedt az autóipari munkások hatalmas szak­­szervezetének­­ a befolyása. Hogyan volna különben megmagyarázható az, hogy ez az egyetem jár a nem­zet iskoláinak élén a fasizmussal szembeni ellenállásban. A diákok megmutattak nekem egy egészolda­las hirdetést, amely előző nap je­­lent meg az egyetemi napilapban. A hirdetés nyílt kiáltvány volt az ellen a piszkolódó kongresszusi bi­zottság ellen, amely több tanár és diák ellen folytatott előzőleg haj­szát. A kiáltvány védelmébe vette ezeknek az alkotmányban és annak ötödik módosításában gyökerező jo­gait. Az okiratot a fakultások 250 tagja írta alá, köztük híres profes­­­szorok és kari dékánok. A FELZAKLATOTT ORSZÁG (­1.) írta: MICHAEL GOLD

Next