Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-08-28 / 24. szám - Molnár Zoltán: Póruljárt küldöttség (4. oldal) - Dallos Sándor: Egy öreg suszterlegény (4. oldal) - Kárpáti Aurél: Jókai regényalakjai a valóságban (4. oldal)

4 ■ Irodalmi Újság 1954 augusztus 28. Molnár Zoltán: Póruljárt küldöttség Gondolkoztam, hogy elmenjek-e, ezzel a küldöttséggel, vagy mivel, amelyik Dombihoz volt me­nendő. Mégis egy idegen, ilyen ké­nyes pillanatokban. Bár csizmában voltam, s bajuszos magam is, ta­lán elkeveredek valahogy köztük. Azt mondta­k, Kis, a tanácselnök, menjek el, látok legalább valamit, hog­y kergeti meg Dombi az atyafia­kat. A párttitkár, Simon Lajos erős­­ködött, hogy diadalmasan fog ez végződni, ez a diplomáciai manőver. Hát elmegyek... Arról van szó — hiszen azért is jártam én ott — hogy a termelési bizottságot választották, s valaki felszólalt, hogy Dombinak is ott vol­na a helye,’ a legjobb jószágnevelő gazdának. De Dombi nem jár el semmiféle gyűlésre, ezen sem volt ott, vitatkoztak hát rajta egy da­rabig, de mikor Simon Lajos is fel­szólalt, hogy „igaz is az” — ezzel gúnyolják, ez a szavajárása — el volt döntve a kérdés. Dombi Imrét távollétében megválasztották. Dombi annak idején vezetőségi tag­ja volt a kisgazdapártnak, sokat jött-ment a faluban, de aztán min­denből kiábrándult, évek óta sehol sem lehet látni, ahol háromnál több ember van, csak ha Krisztus szü­letik, vagy feltámad , évente két­szer elmegy a templomba. Egyébként pedig okos paraszt, becsülete van a faluban, s jó lenne ebbe a termelési bizottságba, ahova a párt szeretné egybegyűjteni a falu gazdálkodásra való eszét. S moz­dulna is utána néhány mostanában hallgató ember. Simon kitalálta, hogy a Dombi „aktivizálása végett“ küldöttséget kell meneszteni. Mentünk hát végig a falun, mert Dombi elég jól a végében lakik, öten, hogy nagyobb legyen a bátor­ság. Én leghátul, hiszen én ponto­san az ötödik kerék vagyok. Liba­sorba mentünk, mert olvadott ép­pen, s csak egy nyomon lehetett járni. Nyiladozni készült már akkor a világ, ki-kidugták az asszonyok az udvarokról a fejüket, s meg is kér­dezte egyik-másik: — Hova mennek ilyen ünneplésen, Pali bácsi? Mert Sóvágó Pali bácsi ment elől, egy magas, szikkadt ember, szalmaszínű haja mutatkozott ki né­hol a kocsmája alól. — Kérőbe, lyányom, kérőbe — húzta ki magát Pali bácsi, s most láttam rajta, hogy büszke is talán a megbízatására. Összedugták mögöttünk asszo­nyok a fejüket, hogy vájjon melyik lányos házhoz indulhat e tisztessé­ges menet. Már nem sokat talál­gathattak, mert közel jártunk. Mire eszembe jutott, hogy ma­gamnak is törni kellene a fejemet valami megfelelő magatartáson, Só­vágó Pali bácsi már meg is kocog­­tatta a kapuajtót. Feltorlódtunk egy csomóba, s il­lően meg is mozdítottuk a fejün­kön a kocsmát, mert átláttunk a ke­rítés fölött, s ott látni kellett, hogy a ház gazdája fejszével a kezében áll az udvar közepén. Rögtön kiderült az is, hogy ez magában még nem ok az ijedelem­re, mert egy valamilyen szerszám­­nyélnek való akácfahusáng oldalá­hoz suhintott még egyet Dombi Imre, aztán leeresztette a fejszé­jét a tuskó mellé, s jött elibénk, hogy megnyissa a kaput. — Jónapot — azt mondja — hát kerüljenek beljebb. Derék egy pirosképű ember volt ez a Dombi, túl az ötvenen, de még fekete bajusszal. Mindnyájan kezet fogtunk vele, s bekísért minket a házba, egyenest a tiszta szobába, s mintha csak ép­penséggel várták volna a küldött­séget, már jött is a kedves, barátsá­gos felesége egy becsületes cserép­­kancsó borral, s tett elénk kis öblös virágos poharakat is, s mielőtt szószólónk, Sóvágó Pali bácsi a mondókáját elkezdhette volna, hát inni kellett. Ittunk. — Jó bor — azt mondja Sóvágó Pali bácsi is. Ez volt a küldöttség első diplomáciai megnyilatkozása. — Nem rossz — tette hozzá bá­torságra kapva a küldöttség egy má­sik tagja, a zömök és kicsit szuszo­­gós Galambos Józsi bácsi. — Pedig idei, most őszi, saját. — veszi fel megint a kancsót Dombi Imre. — Tudod, az a pár tő, amit magam telepítettem a rakpartban, még negyvenhatban — mondja Só­vágó Pali bácsinak, aki nyilván tud­ja, hova telepített Dombi Imre negyvenhatban a rakpartban, noha akkor megátalkodott ellenpártiak voltak. Hanem most már itt az ideje, hogy előhozakodjunk a jövetelünk céljával is, nem iszogathatunk itt potyára estéiig. Meg is köszörüli Pali bácsi a torkát, s azt mondja hogy:­­ — Ha nem tudod-e, miért jöttünk mi, Imre? Imre megáll egy pillanatra az újbóli töltögetésben, felnéz s szem­rebbenés nélkül azt feleli: — Tudom. Erre csak elhallgatni lehet. Bi­zony magam sem tudnám hirtelen, hogyan is folytassam. De Dombi Imre kitölti az összes pohárba a bort, leteszi a kancsót, felemeli a maga poharát, immár a harmadikat, s folytatja. — Én mondtam Kurucz Jancsi­nak, a szomszédomnak, eredj már el, mert engem nem hívtak, aztán javasolt be abba a bizottságba, mert maguktól nem jutnék eszükbe, hát­ha tudnék ott valamit segíteni. Erre meg csak nevetni lehet, ka­cagni hatalmasakat, hátbaveregetni a házigazdát, a fene a ravasz fajtá­dat, Imre, látjátok a sunyiját, ugye én mindig mondtam, hogy rendes ember ez az én barátom, köztünk is a te helyed, Imre­ már hamarabb is így kellett volna, na te megtaní­tottál minket, erre fog felakadni az elnök szeme, igyatok még barátaim, hozzál még asszony, van még a kis­­hordóban, egészségünkre, emberek! V­­olt egy öreg, szétta­posott cipőm — de a felső bőre még jó — gon­doltam, megcsináltatom én ezt, amolyan futócipőnek még nagyon is jó lesz. Értek a cipőcsináláshoz — valamikor vándor és mun­kanélküli koromban nagy­jában ezt a mesterséget is kitanultam — hát láttam: le kell csak szedni róla a régi alvázat,­ kaptafára húzni, új bronzolt tenni be­le, új rámát varrni rá, egy vékony talpat, arra fölra­­gaszttatni a vastag gumit s akár esztendőkig elfutko­­som én még ebben. Ha eszközöm s anya­gom lett volna hozzá, ma­gam is megcsináltam vol­na az egészet — nem olyan nagy titok a cipész­kedés — de így rögtön az a szomorú suszterlegény jutott az eszembe, aki itt dolgozik nem messze, a volt suszterom özvegyé­nél, aki egy kis helyiség­ben amolyan flek-suszte­­rálut tart fenn. S ez az öreg legény ott javítgatja nála a cipősarkokat, üti a foltokat a kilyukadt tal­pakra, varrja a repedt fel­sőbőröket és így tovább. Szóval flek­ suszterkedik ott. Holott hajdan, az as­­­szony ura mellett, különb munkákat is végzett. Erre az emberre gondol­tam hát s átfutottam a mű­helybe, a régi cipővel. Míg magyaráztam, hogy akarok vele, az öreg mit géd szeme úgy tapadt se­a cipőre, mint valami láto­másra, hisz esztendők óta foltozásnál nem csinált egyebet s a feladat, ame­lyet hoztam, a sok unal­mas alja­ munka közt, nagy kinyújtózkodásnak, önmeg­mutatásnak, valóságos te­­rvekelésnek látszott. — Szívesen elvállalnám — mondta az asszony — ha volna egy jó segédem, de hát ki csinálja ezt itt meg? A vén legényre mutat­tam, de az asszony gú­nyosan felnevetett: — Ez? Ugyan már! Hi­szen nem tud ez semmit a varrott munkához, ko­moly cipészethez! Ez csak sarkalni tud, foltozni, még talpalni is csak szegelve, hogyan merném én ennek a kezére bízni ezt a mun­kát? Míg mindezt ott, nyíl­tan s egy cseppet sem tartózkodva elmondta, vén segéd egyre ment ösz­ a szebb, egyre kisebb lett a szavak súlya alatt, egyre gyávább, gyámoltalanabb, összetörtebb s úgy lehajolt a női cipősarok fölé, ame­lyen idáig dolgozott, mint egy gályarab, mint utolsó, flek­ suszternak egy is tizedrangú valaki. S le­ejtett fejjel, csak búsan re­­szelgetett. Engem meg rázott düh, mert mindig iszonyú a méregbe hoz­at pellengérre állítása, ember em­beri méltóságának meg­alázása. Most is dühöng­tem és veszekedtem az asszonnyal. Aztán odafor­dultam az öreg segédhez: — Idehallgasson, mes­teri Én bízom magában, érti ezt? El meri vállalni hát ennek a cipőnek a megcsinálását? — Hogyne merném! — nézett fel valami kimond­hatatlan tekintettel. — Bronzol kell hozzá, ráma, hisz tudom cipőt csinálok én... olyan én ebből, de olyat!... Elfordult, mert könnyes volt a szeme. A történet végét után könnyű­­ kitalálni,ezek Vagy két héttel ezelőtt felhozta az elkészült ci­pőt. Új branzol volt ben­ne, új ráma s mindez varr­­va. Talán durvább öltések­kel, mintha egy varrásban gyakorlottabb segéd csi­nálta volna, de azért jó. Még a régi formáját is átmentette. — Tessék — mondta. — Tessék megnézni. Megnéztem apróra, for­gattam a kezemben, aztán ránéztem. — Köszönöm, mester — nyújtottam neki őszintén kezet, nagyon jó az egész. Remek munka. Magam is így képzeltem el. Mivel tartozom? — Százhatvan — felelt remegő szájjal. Ne tes­sék haragudni... Kifizettem. S ahogy ott álltunk egymással szem­ben, az előszobában, mindketten elkezdtünk egyszer csa­k mosolyogni s ahogy így mosolyogtunk, éreztem, hogy most, egy ilyen kicsi dologból, újjá­született itt, előttem egy ember. Feltámadott. Nem a régi, agyonnyomható és porba sulykolható kis öreg suszterlegény már, ha­nem mester, aki remeket csinált. Most ott á­llt ki­húzott derékkal és öntuda­tosan. Az öreg segéd — az új ember. Aztán elment. Míg ment lefelé a lépcsőn, azt mond­hatom, szárnyalt. Húsz éves korában nem tudott különben lépegetni. Én meg gumitalpat tettem az­óta a cipőm alá s már rég szaladok rajta. De az egés­z kerületben mi va­gyunk a két legvidámabb ember, az bizonyos. Fü­­työrészve járunk az utcán, ha találkozunk, vígan kö­szöntjük egymást s hal­lom, hogy kezelést akarja hagyni a helyét ott s belép valamelyik szövet­kezetbe. Jobban örülök ne­ki, mint amennyire be me­rem vallani. Az az érzésem, hogy ekkora dolgot nem csinál­tam soha életemben. Dallos Sándor Egy öreg suszterlegény különös módon szövődik össze élet és álom Jókai regényeiben. Költészet és valóság szinte egymástól elválaszthatatlanul bogozó­­dik egybe mesélő kedvének csodálatos veté­­lője alatt. Volt idő, amikor azt hitték, hogy az ő történetei és hősei csupán a dús fantázia szülöttei, semmi közük a való élethez. Pedig ez meglehetősen felületes, sőt hamis véle­mény.­ Ma már tudjuk, hogy Jókai regény­alakjainak nagy többsége, bár a romantika képzelt világában kap életre és válik szugesz­­tív erejűvé, családfája gyökereit a valóság talajába nyújtja le. Az „angyalok“ és „ördö­gök“, akikkel írásaiban találkozunk, majdnem kivétel nélkül élő modellek után teremtődtek, még ha az élet színeit és formáit olykor a valószínűtlenségig túlozzák is. S ez nemcsak történelmi regényeire áll. Persze valamennyi regény­ hősének élő má­sát nem ismerjük s kikutatásuk immár na­gyon nehéz. Néhányat azonban nyomon tu­dunk követni közülük, sokszor az író gyer­mekéveiig, amelyekben a hallott és átélt dol­gok, s mint emlékek raktározódtak el. Hősei nagy részével ő csakugyan találkozott. Beszélt velük, ismerte, látta őket s maga volt leg­jobban meggyőződve arról, hogy valóban hű képet festett róluk. Hagyatékában talált note­szei tele vannak „emberi dokumentumokkal“. Ezeket utazásai közben jegyezte fel. Az a huszonhat jegyzőkönyv, amelyet a Széchenyi Könyvtár kézirat-osztálya őriz, valóságos tár­háza a reális megfigyeléseknek (­ jóval Daudet előtt). Az Arany János által emlege­tett „epikai hitelt“ Jókai ugyancsak meg­becsülte, legalább mint kiindulási alapot. Könyvtára tudományos anyagát pedig éppúgy segítségül hívta munka közben, akár Flaubert. A Szabadság a hó alatt című regényének kiadós bibliográfiája meggyőzően tanúskodik erről. Csak éppen nem tudott megmaradni a valóság „szürke“ ábrázolásánál, képzeletének aranya beragyogta a hétköznapok legegysze­rűbb eseményeit is. A Bálványosvár utószavában ő maga jel­lemzően írja: „Nem akarom magamat abba a gyanúba keverni, mintha nekiszabadítottam volna képzeletem hyppogriphejét, hogy kalan­dozzon be ismeretlen atomországokat s azután szaporítsam én is a meséket; hanem azt tet­tem, hogy összegyűjtöttem mindenünnen, ami csak e korszakra visszavezető mesét, adomát, hagyományt mások felfedeztek s ezeknek a halmazába beleélve magamat, igyekeztem azokból egy hangulatot kitalálni, ami egy mesés korszakot reálissá, felfoghatóvá tesz.“ De talán még inkább karakterizálja egyéni művészetét az a m­­ód, amellyel például az Eppur si muore-ben Kisfaludy Károly és Katona József alakját egybegyúrta. Viszont a Hétköznapok cantus praesesének figurája, vagy a pünkösdi király bikaviadal-jelenete saját ifjúkorának kecskeméti impresszióit meglehetős közvetlenül őrzi, de nézzük néhány hősének közelebbről is ismert, valódi mását. A komáromi mú­zeumban vég ideje őriznek egy férfi-portrét. Feketehajú, sűrű szemöldökű, kemény nézésű, akaratos állú rác típust ábrázol a kép. Vastag bajusza alatt éles metszetű száj piroslik. Ki­­beretvált álla nagyindulatú emberre vall, sötét ruháját rendjel díszíti. (A most megnyílt Jó­­kai emlékkiállításon is szerepel e kép máso­lata.) Komáromban valamikor nevezetes fér­fiú volt ennek az arcképnek eredetije: Domon­kos János, a leggazdagabb gabonakereskedő s több vármegye táblabírája. Hamvai már száz­huszonegy esztendő óta ott porladoznak a komáromi szerb temetőben. De bármilyen híres személyiség volt is, igazi nevezetességét csak halála után kapta, amikor Jókai Arany­emberének romantikus-reális történetében új életre támadt — mint Levetinci Tímár Mi­hály. Mert ő ennek a hajnali álomhoz hasonló regénynek valóságos hőse. A gyermek Jókai még látta Komáromban a hatvanhárom eszten­­dős, kemény kötésű öreg rácot, akinek búzával megrakott tölgyfahajóit igáslovak vontatták a Dunán fölfelé s akinek mesés gazdagságáról különös legendák szövődtek vármegyeszerte. Domonkos János ősei nyilván ama szerb naszádosok közül kerültek ki, akik a mohácsi vész idején telepedtek meg a városban. Élet­revaló, ügyes emberek voltak, kezük alatt ha­marosan felvirágzott a dunai kereskedelem s vele együtt a telepesek családi jóléte is. Fő­kép Mária Terézia uralkodása alatt szereztek nagy vagyont, hadiszállításokkal, majd a ké­sőbbi évtizedek során, a francia forradalmat követő háborús­ időkben Emléküket ma is hirdeti Komáromban a Rác­ utca. Maga Do­monkos János szintén gabonakereskedő volt s az insurrectió élelmezésével vetette meg óriási vagyonának alapját: zabot és búzát szállított a fölkelt nemességnek. Háza a mai komáromi Jókai­ utcában állott, boltjai és rak­tárai pedig a Dunaparton, a városmajor he­lyén sorakoztak. A Domonkos nevet és ma­gyar nemességet még valamelyik naszádos­őse szerezte, aki vitézségével kitűnt a vár védelmében. Életében félelemmel vegyes tisz­telet övezte a komáromi nábob alakját, bár nagy vagyonának eredetéről gyanús híreket suttogtak titokban. Szájról szájra adták a pletykát, hogy Domonkos János fiatal korá­ban megölt egy gazdag törököt és töméntelen kincsét elrabolta. Természetesen a mende­mondának nem volt alapja, de azért akadtak sokan, akik elhitték, íme, az Aranyember — a valóságban. Mert körülbelül ennyi az, amit a komáromi szájhagyomány megőrzött róla. Nem sok. Jókainak mégis elég volt egy egész regényre. De hát1 Noémi, Tímea és a Senki szigetének idillje mind csak a költő képzeletének varázs­latos játéka lenne? Mikszáth határozottan ál­lítja, hogy Noémi valóban élt. Egy honvéd­­ezredes leánya volt a szép, szőke, tizennyolc éves L. Ottilia, akinek Jókai — az özvegy kérésére — gyámatyja lett. A költő és gyám­leánya között egyre bizalmasabb, melegebb szint öltött a viszony, míg végre kölcsönös szerelemmé mélyült. Ottilia tüdővészes volt s Jókai egy balatonfüredi villában helyezte el, egyik nénjének felügyelete alatt. Napjai nagy­részét álmodozva töltötte oldala mellett. Ami­ről nappal beszéltek — írja Mikszáth — amit éreztek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte az Aranyemberbe, így készült egyszerre két regény: egyik a világ számára, a másik nagy titokban. A sorvadó leány ké­sőbb Meránba került, ott hamarosan meg is halt. Háziasszonya, a haldokló „Noémi“ aka­ratához híven, visszaküldte Jókainak a tőle származó szerelmes­ leveleket. Jókai nem lé­vén otthon, a csomagot Laborfalvi Róza bon­totta fel. S jóllehet a levelek arra vallanak, hogy a költőnek ez a viszonya inkább csak plátói volt, a féltékeny feleség sokáig nehéz, keserű szívvel viseltetett az ő „eltévelyedett Mórica“ lrányában. A pár hónap múlva meg­jelent Aranyember regényén tehát itt is vé­gigvonul a valóságnak ez az aranyos szála. Az új földesúrról maga Jókai jelentette ki, hogy sohasem igyekezett a kort, amelyben történetének meséje kifejtik, annyira híven ecsetelni, mint ebben a regényben. És való­ban, mellékfiguráinak legnagyobb része, Maxenplutschtól Bräuhäuselig, mind a Bach­­korszak jellegzetes, élő alakjai után modellá­­lódott. A fiatal Garanvölgyi Aladárban nem nehéz ráismerni Beniczky Lajosra, a szabad­ságharc merész bajnokára, akinek nevéhez számos hőstett emléke fűződik. Beniczkyt a forradalom bukása után börtönre ítélték, ahonnan­ titokban leveleket küldött Jókainak. Amikor kiszabadult, részt vett a magyar poli­tikai mozgalmakban s végül is rejtélyes mó­don tűnt el. Holttestét a Duna hullámai vetet­ték partra, keze-lába össze volt kötözve. Tragikus halálának körülményeit ma is ho­mály fedi. A költő fele magától hallotta mind­azt, ami vele fogsága idején történt. Csoda-e, ha ilyen körülmények között nem­csak a fővárosi, hanem a vidéki társaságok­ban is mindenfelé a Jókai-regények élő min­táiról beszélgettek a múlt század utolsó ne­gyedében? — ami ellen különben Jókai sok­szor tiltakozott. Valóságos divat volt ez ak­kor. Mindenki tudta már korábbról, hogy a Politikai Divatokban szereplő Pusztay tulaj­donképpen Petőfi, míg az öreg Lévayné, Jókai édesanyja. A költő majd minden érdekesebb kortársát lerajzolta regényeiben, kivéve Gör­­geyt. A nagy erejű Wesselényi, vagy fiatal Széchenyi romantikus figurája is így található meg a Kárpáthy Zoltán­ban. A Szegény gazdagok híres álarcos­rablója, Fatia Negra, mindjárt a regény meg­jelenése után sok szóbeszédre adott okot. Ez a román Sobri Jóska, aki a valóságban gaz­dag mágnás s csupán műkedvelésből folytat rablókalandokat, az egyik Nopcsa báró körül támadt legendából született. Jókai ugyan Nopcsa halálakor, amikor a lapok célzást tet­tek erre, erélyesen tiltakozott minden efféle föltevés ellen. A cáfolat azonban semmit sem használt. Pedig a Nopcsa-legenda csakugyan nem több legendánál. Ez legfeljebb az impul­zust adhatta Jókainak Fatia Negra kiformá­lásához. Annál több a valóság azokban­, a’ betyár-történetekben, amelyekkel a Lélek­­idomárban és a Sárga rózsában találkozunk. Ezeknek legnagyobb részét gróf Ráday Ge­deon, a rettegett királyi biztos mondotta el Jókainak, ha feljött Szegedről s benézett az országház folyosójára. Már pedig a betyárok vallatását, kiirtását és virtusait illetően ő elég autentikus, megbízható forrás volt. Érdekes a Kőszívű ember fiai című regény eredete is. A „kőszívű ember“ nem más, mint Tisza István nagyapja, Tisza Lajos. Hajtha­tatlan, rideg, keménykezű férfi volt az öreg Tisza, akinek három gyermeke: Kálmán, La­jos és László lett modellje a Kőszívű ember fiainak. Közülük László a szabadságharc alatt esett el. Akik a Tisza-család történetét köze­lebbről ismerik, persze tudják, mennyire tért el Jókai regényében az adott valóságtól. En­nek fő oka nem csupán romantikus színező­hajlandóságában rejlik, hanem erősen lírikus alaptermészetében is, hiszen majd minden regényhősében ott él ő maga. Erre vonat­kozóan írja valahol: „Ha hibásak a regény­alakjaim, az a hibájuk, hogy nem látom őket, mert bennük vagyok.“ S ez nemcsak a Ten­gerszemű hölgyre áll, amelyben tardonai búj­­dosásának élményeit örökíti meg, hanem egyéb írásaira is. Ám legyen elég a példákból. Csupán ízelí­tőt kívántunk itt adni belőlük, felhíva a hiva­tásos forráskutatók figyelmét arra, milyen érdekes anyag kínálkozik még Jókai regényei­vel kapcsolatban feldolgozásra Kárpáti Aurél JÓKAI REGÉNYALAKJAI A VALÓSÁGBAN

Next