Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)
1954-08-28 / 24. szám - Molnár Zoltán: Póruljárt küldöttség (4. oldal) - Dallos Sándor: Egy öreg suszterlegény (4. oldal) - Kárpáti Aurél: Jókai regényalakjai a valóságban (4. oldal)
4 ■ Irodalmi Újság 1954 augusztus 28. Molnár Zoltán: Póruljárt küldöttség Gondolkoztam, hogy elmenjek-e, ezzel a küldöttséggel, vagy mivel, amelyik Dombihoz volt menendő. Mégis egy idegen, ilyen kényes pillanatokban. Bár csizmában voltam, s bajuszos magam is, talán elkeveredek valahogy köztük. Azt mondtak, Kis, a tanácselnök, menjek el, látok legalább valamit, hogy kergeti meg Dombi az atyafiakat. A párttitkár, Simon Lajos erősködött, hogy diadalmasan fog ez végződni, ez a diplomáciai manőver. Hát elmegyek... Arról van szó — hiszen azért is jártam én ott — hogy a termelési bizottságot választották, s valaki felszólalt, hogy Dombinak is ott volna a helye,’ a legjobb jószágnevelő gazdának. De Dombi nem jár el semmiféle gyűlésre, ezen sem volt ott, vitatkoztak hát rajta egy darabig, de mikor Simon Lajos is felszólalt, hogy „igaz is az” — ezzel gúnyolják, ez a szavajárása — el volt döntve a kérdés. Dombi Imrét távollétében megválasztották. Dombi annak idején vezetőségi tagja volt a kisgazdapártnak, sokat jött-ment a faluban, de aztán mindenből kiábrándult, évek óta sehol sem lehet látni, ahol háromnál több ember van, csak ha Krisztus születik, vagy feltámad , évente kétszer elmegy a templomba. Egyébként pedig okos paraszt, becsülete van a faluban, s jó lenne ebbe a termelési bizottságba, ahova a párt szeretné egybegyűjteni a falu gazdálkodásra való eszét. S mozdulna is utána néhány mostanában hallgató ember. Simon kitalálta, hogy a Dombi „aktivizálása végett“ küldöttséget kell meneszteni. Mentünk hát végig a falun, mert Dombi elég jól a végében lakik, öten, hogy nagyobb legyen a bátorság. Én leghátul, hiszen én pontosan az ötödik kerék vagyok. Libasorba mentünk, mert olvadott éppen, s csak egy nyomon lehetett járni. Nyiladozni készült már akkor a világ, ki-kidugták az asszonyok az udvarokról a fejüket, s meg is kérdezte egyik-másik: — Hova mennek ilyen ünneplésen, Pali bácsi? Mert Sóvágó Pali bácsi ment elől, egy magas, szikkadt ember, szalmaszínű haja mutatkozott ki néhol a kocsmája alól. — Kérőbe, lyányom, kérőbe — húzta ki magát Pali bácsi, s most láttam rajta, hogy büszke is talán a megbízatására. Összedugták mögöttünk asszonyok a fejüket, hogy vájjon melyik lányos házhoz indulhat e tisztességes menet. Már nem sokat találgathattak, mert közel jártunk. Mire eszembe jutott, hogy magamnak is törni kellene a fejemet valami megfelelő magatartáson, Sóvágó Pali bácsi már meg is kocogtatta a kapuajtót. Feltorlódtunk egy csomóba, s illően meg is mozdítottuk a fejünkön a kocsmát, mert átláttunk a kerítés fölött, s ott látni kellett, hogy a ház gazdája fejszével a kezében áll az udvar közepén. Rögtön kiderült az is, hogy ez magában még nem ok az ijedelemre, mert egy valamilyen szerszámnyélnek való akácfahusáng oldalához suhintott még egyet Dombi Imre, aztán leeresztette a fejszéjét a tuskó mellé, s jött elibénk, hogy megnyissa a kaput. — Jónapot — azt mondja — hát kerüljenek beljebb. Derék egy pirosképű ember volt ez a Dombi, túl az ötvenen, de még fekete bajusszal. Mindnyájan kezet fogtunk vele, s bekísért minket a házba, egyenest a tiszta szobába, s mintha csak éppenséggel várták volna a küldöttséget, már jött is a kedves, barátságos felesége egy becsületes cserépkancsó borral, s tett elénk kis öblös virágos poharakat is, s mielőtt szószólónk, Sóvágó Pali bácsi a mondókáját elkezdhette volna, hát inni kellett. Ittunk. — Jó bor — azt mondja Sóvágó Pali bácsi is. Ez volt a küldöttség első diplomáciai megnyilatkozása. — Nem rossz — tette hozzá bátorságra kapva a küldöttség egy másik tagja, a zömök és kicsit szuszogós Galambos Józsi bácsi. — Pedig idei, most őszi, saját. — veszi fel megint a kancsót Dombi Imre. — Tudod, az a pár tő, amit magam telepítettem a rakpartban, még negyvenhatban — mondja Sóvágó Pali bácsinak, aki nyilván tudja, hova telepített Dombi Imre negyvenhatban a rakpartban, noha akkor megátalkodott ellenpártiak voltak. Hanem most már itt az ideje, hogy előhozakodjunk a jövetelünk céljával is, nem iszogathatunk itt potyára estéiig. Meg is köszörüli Pali bácsi a torkát, s azt mondja hogy: — Ha nem tudod-e, miért jöttünk mi, Imre? Imre megáll egy pillanatra az újbóli töltögetésben, felnéz s szemrebbenés nélkül azt feleli: — Tudom. Erre csak elhallgatni lehet. Bizony magam sem tudnám hirtelen, hogyan is folytassam. De Dombi Imre kitölti az összes pohárba a bort, leteszi a kancsót, felemeli a maga poharát, immár a harmadikat, s folytatja. — Én mondtam Kurucz Jancsinak, a szomszédomnak, eredj már el, mert engem nem hívtak, aztán javasolt be abba a bizottságba, mert maguktól nem jutnék eszükbe, hátha tudnék ott valamit segíteni. Erre meg csak nevetni lehet, kacagni hatalmasakat, hátbaveregetni a házigazdát, a fene a ravasz fajtádat, Imre, látjátok a sunyiját, ugye én mindig mondtam, hogy rendes ember ez az én barátom, köztünk is a te helyed, Imre már hamarabb is így kellett volna, na te megtanítottál minket, erre fog felakadni az elnök szeme, igyatok még barátaim, hozzál még asszony, van még a kishordóban, egészségünkre, emberek! Volt egy öreg, széttaposott cipőm — de a felső bőre még jó — gondoltam, megcsináltatom én ezt, amolyan futócipőnek még nagyon is jó lesz. Értek a cipőcsináláshoz — valamikor vándor és munkanélküli koromban nagyjában ezt a mesterséget is kitanultam — hát láttam: le kell csak szedni róla a régi alvázat, kaptafára húzni, új bronzolt tenni bele, új rámát varrni rá, egy vékony talpat, arra fölragaszttatni a vastag gumit s akár esztendőkig elfutkosom én még ebben. Ha eszközöm s anyagom lett volna hozzá, magam is megcsináltam volna az egészet — nem olyan nagy titok a cipészkedés — de így rögtön az a szomorú suszterlegény jutott az eszembe, aki itt dolgozik nem messze, a volt suszterom özvegyénél, aki egy kis helyiségben amolyan flek-suszterálut tart fenn. S ez az öreg legény ott javítgatja nála a cipősarkokat, üti a foltokat a kilyukadt talpakra, varrja a repedt felsőbőröket és így tovább. Szóval flek suszterkedik ott. Holott hajdan, az asszony ura mellett, különb munkákat is végzett. Erre az emberre gondoltam hát s átfutottam a műhelybe, a régi cipővel. Míg magyaráztam, hogy akarok vele, az öreg mit géd szeme úgy tapadt sea cipőre, mint valami látomásra, hisz esztendők óta foltozásnál nem csinált egyebet s a feladat, amelyet hoztam, a sok unalmas alja munka közt, nagy kinyújtózkodásnak, önmegmutatásnak, valóságos tervekelésnek látszott. — Szívesen elvállalnám — mondta az asszony — ha volna egy jó segédem, de hát ki csinálja ezt itt meg? A vén legényre mutattam, de az asszony gúnyosan felnevetett: — Ez? Ugyan már! Hiszen nem tud ez semmit a varrott munkához, komoly cipészethez! Ez csak sarkalni tud, foltozni, még talpalni is csak szegelve, hogyan merném én ennek a kezére bízni ezt a munkát? Míg mindezt ott, nyíltan s egy cseppet sem tartózkodva elmondta, vén segéd egyre ment ösz a szebb, egyre kisebb lett a szavak súlya alatt, egyre gyávább, gyámoltalanabb, összetörtebb s úgy lehajolt a női cipősarok fölé, amelyen idáig dolgozott, mint egy gályarab, mint utolsó, flek suszternak egy is tizedrangú valaki. S leejtett fejjel, csak búsan reszelgetett. Engem meg rázott düh, mert mindig iszonyú a méregbe hozat pellengérre állítása, ember emberi méltóságának megalázása. Most is dühöngtem és veszekedtem az asszonnyal. Aztán odafordultam az öreg segédhez: — Idehallgasson, mesteri Én bízom magában, érti ezt? El meri vállalni hát ennek a cipőnek a megcsinálását? — Hogyne merném! — nézett fel valami kimondhatatlan tekintettel. — Bronzol kell hozzá, ráma, hisz tudom cipőt csinálok én... olyan én ebből, de olyat!... Elfordult, mert könnyes volt a szeme. A történet végét után könnyű kitalálni,ezek Vagy két héttel ezelőtt felhozta az elkészült cipőt. Új branzol volt benne, új ráma s mindez varrva. Talán durvább öltésekkel, mintha egy varrásban gyakorlottabb segéd csinálta volna, de azért jó. Még a régi formáját is átmentette. — Tessék — mondta. — Tessék megnézni. Megnéztem apróra, forgattam a kezemben, aztán ránéztem. — Köszönöm, mester — nyújtottam neki őszintén kezet, nagyon jó az egész. Remek munka. Magam is így képzeltem el. Mivel tartozom? — Százhatvan — felelt remegő szájjal. Ne tessék haragudni... Kifizettem. S ahogy ott álltunk egymással szemben, az előszobában, mindketten elkezdtünk egyszer csak mosolyogni s ahogy így mosolyogtunk, éreztem, hogy most, egy ilyen kicsi dologból, újjászületett itt, előttem egy ember. Feltámadott. Nem a régi, agyonnyomható és porba sulykolható kis öreg suszterlegény már, hanem mester, aki remeket csinált. Most ott állt kihúzott derékkal és öntudatosan. Az öreg segéd — az új ember. Aztán elment. Míg ment lefelé a lépcsőn, azt mondhatom, szárnyalt. Húsz éves korában nem tudott különben lépegetni. Én meg gumitalpat tettem azóta a cipőm alá s már rég szaladok rajta. De az egész kerületben mi vagyunk a két legvidámabb ember, az bizonyos. Fütyörészve járunk az utcán, ha találkozunk, vígan köszöntjük egymást s hallom, hogy kezelést akarja hagyni a helyét ott s belép valamelyik szövetkezetbe. Jobban örülök neki, mint amennyire be merem vallani. Az az érzésem, hogy ekkora dolgot nem csináltam soha életemben. Dallos Sándor Egy öreg suszterlegény különös módon szövődik össze élet és álom Jókai regényeiben. Költészet és valóság szinte egymástól elválaszthatatlanul bogozódik egybe mesélő kedvének csodálatos vetélője alatt. Volt idő, amikor azt hitték, hogy az ő történetei és hősei csupán a dús fantázia szülöttei, semmi közük a való élethez. Pedig ez meglehetősen felületes, sőt hamis vélemény. Ma már tudjuk, hogy Jókai regényalakjainak nagy többsége, bár a romantika képzelt világában kap életre és válik szugesztív erejűvé, családfája gyökereit a valóság talajába nyújtja le. Az „angyalok“ és „ördögök“, akikkel írásaiban találkozunk, majdnem kivétel nélkül élő modellek után teremtődtek, még ha az élet színeit és formáit olykor a valószínűtlenségig túlozzák is. S ez nemcsak történelmi regényeire áll. Persze valamennyi regény hősének élő mását nem ismerjük s kikutatásuk immár nagyon nehéz. Néhányat azonban nyomon tudunk követni közülük, sokszor az író gyermekéveiig, amelyekben a hallott és átélt dolgok, s mint emlékek raktározódtak el. Hősei nagy részével ő csakugyan találkozott. Beszélt velük, ismerte, látta őket s maga volt legjobban meggyőződve arról, hogy valóban hű képet festett róluk. Hagyatékában talált noteszei tele vannak „emberi dokumentumokkal“. Ezeket utazásai közben jegyezte fel. Az a huszonhat jegyzőkönyv, amelyet a Széchenyi Könyvtár kézirat-osztálya őriz, valóságos tárháza a reális megfigyeléseknek ( jóval Daudet előtt). Az Arany János által emlegetett „epikai hitelt“ Jókai ugyancsak megbecsülte, legalább mint kiindulási alapot. Könyvtára tudományos anyagát pedig éppúgy segítségül hívta munka közben, akár Flaubert. A Szabadság a hó alatt című regényének kiadós bibliográfiája meggyőzően tanúskodik erről. Csak éppen nem tudott megmaradni a valóság „szürke“ ábrázolásánál, képzeletének aranya beragyogta a hétköznapok legegyszerűbb eseményeit is. A Bálványosvár utószavában ő maga jellemzően írja: „Nem akarom magamat abba a gyanúba keverni, mintha nekiszabadítottam volna képzeletem hyppogriphejét, hogy kalandozzon be ismeretlen atomországokat s azután szaporítsam én is a meséket; hanem azt tettem, hogy összegyűjtöttem mindenünnen, ami csak e korszakra visszavezető mesét, adomát, hagyományt mások felfedeztek s ezeknek a halmazába beleélve magamat, igyekeztem azokból egy hangulatot kitalálni, ami egy mesés korszakot reálissá, felfoghatóvá tesz.“ De talán még inkább karakterizálja egyéni művészetét az a mód, amellyel például az Eppur si muore-ben Kisfaludy Károly és Katona József alakját egybegyúrta. Viszont a Hétköznapok cantus praesesének figurája, vagy a pünkösdi király bikaviadal-jelenete saját ifjúkorának kecskeméti impresszióit meglehetős közvetlenül őrzi, de nézzük néhány hősének közelebbről is ismert, valódi mását. A komáromi múzeumban vég ideje őriznek egy férfi-portrét. Feketehajú, sűrű szemöldökű, kemény nézésű, akaratos állú rác típust ábrázol a kép. Vastag bajusza alatt éles metszetű száj piroslik. Kiberetvált álla nagyindulatú emberre vall, sötét ruháját rendjel díszíti. (A most megnyílt Jókai emlékkiállításon is szerepel e kép másolata.) Komáromban valamikor nevezetes férfiú volt ennek az arcképnek eredetije: Domonkos János, a leggazdagabb gabonakereskedő s több vármegye táblabírája. Hamvai már százhuszonegy esztendő óta ott porladoznak a komáromi szerb temetőben. De bármilyen híres személyiség volt is, igazi nevezetességét csak halála után kapta, amikor Jókai Aranyemberének romantikus-reális történetében új életre támadt — mint Levetinci Tímár Mihály. Mert ő ennek a hajnali álomhoz hasonló regénynek valóságos hőse. A gyermek Jókai még látta Komáromban a hatvanhárom esztendős, kemény kötésű öreg rácot, akinek búzával megrakott tölgyfahajóit igáslovak vontatták a Dunán fölfelé s akinek mesés gazdagságáról különös legendák szövődtek vármegyeszerte. Domonkos János ősei nyilván ama szerb naszádosok közül kerültek ki, akik a mohácsi vész idején telepedtek meg a városban. Életrevaló, ügyes emberek voltak, kezük alatt hamarosan felvirágzott a dunai kereskedelem s vele együtt a telepesek családi jóléte is. Főkép Mária Terézia uralkodása alatt szereztek nagy vagyont, hadiszállításokkal, majd a későbbi évtizedek során, a francia forradalmat követő háborús időkben Emléküket ma is hirdeti Komáromban a Rác utca. Maga Domonkos János szintén gabonakereskedő volt s az insurrectió élelmezésével vetette meg óriási vagyonának alapját: zabot és búzát szállított a fölkelt nemességnek. Háza a mai komáromi Jókai utcában állott, boltjai és raktárai pedig a Dunaparton, a városmajor helyén sorakoztak. A Domonkos nevet és magyar nemességet még valamelyik naszádosőse szerezte, aki vitézségével kitűnt a vár védelmében. Életében félelemmel vegyes tisztelet övezte a komáromi nábob alakját, bár nagy vagyonának eredetéről gyanús híreket suttogtak titokban. Szájról szájra adták a pletykát, hogy Domonkos János fiatal korában megölt egy gazdag törököt és töméntelen kincsét elrabolta. Természetesen a mendemondának nem volt alapja, de azért akadtak sokan, akik elhitték, íme, az Aranyember — a valóságban. Mert körülbelül ennyi az, amit a komáromi szájhagyomány megőrzött róla. Nem sok. Jókainak mégis elég volt egy egész regényre. De hát1 Noémi, Tímea és a Senki szigetének idillje mind csak a költő képzeletének varázslatos játéka lenne? Mikszáth határozottan állítja, hogy Noémi valóban élt. Egy honvédezredes leánya volt a szép, szőke, tizennyolc éves L. Ottilia, akinek Jókai — az özvegy kérésére — gyámatyja lett. A költő és gyámleánya között egyre bizalmasabb, melegebb szint öltött a viszony, míg végre kölcsönös szerelemmé mélyült. Ottilia tüdővészes volt s Jókai egy balatonfüredi villában helyezte el, egyik nénjének felügyelete alatt. Napjai nagyrészét álmodozva töltötte oldala mellett. Amiről nappal beszéltek — írja Mikszáth — amit éreztek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte az Aranyemberbe, így készült egyszerre két regény: egyik a világ számára, a másik nagy titokban. A sorvadó leány később Meránba került, ott hamarosan meg is halt. Háziasszonya, a haldokló „Noémi“ akaratához híven, visszaküldte Jókainak a tőle származó szerelmes leveleket. Jókai nem lévén otthon, a csomagot Laborfalvi Róza bontotta fel. S jóllehet a levelek arra vallanak, hogy a költőnek ez a viszonya inkább csak plátói volt, a féltékeny feleség sokáig nehéz, keserű szívvel viseltetett az ő „eltévelyedett Mórica“ lrányában. A pár hónap múlva megjelent Aranyember regényén tehát itt is végigvonul a valóságnak ez az aranyos szála. Az új földesúrról maga Jókai jelentette ki, hogy sohasem igyekezett a kort, amelyben történetének meséje kifejtik, annyira híven ecsetelni, mint ebben a regényben. És valóban, mellékfiguráinak legnagyobb része, Maxenplutschtól Bräuhäuselig, mind a Bachkorszak jellegzetes, élő alakjai után modellálódott. A fiatal Garanvölgyi Aladárban nem nehéz ráismerni Beniczky Lajosra, a szabadságharc merész bajnokára, akinek nevéhez számos hőstett emléke fűződik. Beniczkyt a forradalom bukása után börtönre ítélték, ahonnan titokban leveleket küldött Jókainak. Amikor kiszabadult, részt vett a magyar politikai mozgalmakban s végül is rejtélyes módon tűnt el. Holttestét a Duna hullámai vetették partra, keze-lába össze volt kötözve. Tragikus halálának körülményeit ma is homály fedi. A költő fele magától hallotta mindazt, ami vele fogsága idején történt. Csoda-e, ha ilyen körülmények között nemcsak a fővárosi, hanem a vidéki társaságokban is mindenfelé a Jókai-regények élő mintáiról beszélgettek a múlt század utolsó negyedében? — ami ellen különben Jókai sokszor tiltakozott. Valóságos divat volt ez akkor. Mindenki tudta már korábbról, hogy a Politikai Divatokban szereplő Pusztay tulajdonképpen Petőfi, míg az öreg Lévayné, Jókai édesanyja. A költő majd minden érdekesebb kortársát lerajzolta regényeiben, kivéve Görgeyt. A nagy erejű Wesselényi, vagy fiatal Széchenyi romantikus figurája is így található meg a Kárpáthy Zoltánban. A Szegény gazdagok híres álarcosrablója, Fatia Negra, mindjárt a regény megjelenése után sok szóbeszédre adott okot. Ez a román Sobri Jóska, aki a valóságban gazdag mágnás s csupán műkedvelésből folytat rablókalandokat, az egyik Nopcsa báró körül támadt legendából született. Jókai ugyan Nopcsa halálakor, amikor a lapok célzást tettek erre, erélyesen tiltakozott minden efféle föltevés ellen. A cáfolat azonban semmit sem használt. Pedig a Nopcsa-legenda csakugyan nem több legendánál. Ez legfeljebb az impulzust adhatta Jókainak Fatia Negra kiformálásához. Annál több a valóság azokban, a’ betyár-történetekben, amelyekkel a Lélekidomárban és a Sárga rózsában találkozunk. Ezeknek legnagyobb részét gróf Ráday Gedeon, a rettegett királyi biztos mondotta el Jókainak, ha feljött Szegedről s benézett az országház folyosójára. Már pedig a betyárok vallatását, kiirtását és virtusait illetően ő elég autentikus, megbízható forrás volt. Érdekes a Kőszívű ember fiai című regény eredete is. A „kőszívű ember“ nem más, mint Tisza István nagyapja, Tisza Lajos. Hajthatatlan, rideg, keménykezű férfi volt az öreg Tisza, akinek három gyermeke: Kálmán, Lajos és László lett modellje a Kőszívű ember fiainak. Közülük László a szabadságharc alatt esett el. Akik a Tisza-család történetét közelebbről ismerik, persze tudják, mennyire tért el Jókai regényében az adott valóságtól. Ennek fő oka nem csupán romantikus színezőhajlandóságában rejlik, hanem erősen lírikus alaptermészetében is, hiszen majd minden regényhősében ott él ő maga. Erre vonatkozóan írja valahol: „Ha hibásak a regényalakjaim, az a hibájuk, hogy nem látom őket, mert bennük vagyok.“ S ez nemcsak a Tengerszemű hölgyre áll, amelyben tardonai bújdosásának élményeit örökíti meg, hanem egyéb írásaira is. Ám legyen elég a példákból. Csupán ízelítőt kívántunk itt adni belőlük, felhíva a hivatásos forráskutatók figyelmét arra, milyen érdekes anyag kínálkozik még Jókai regényeivel kapcsolatban feldolgozásra Kárpáti Aurél JÓKAI REGÉNYALAKJAI A VALÓSÁGBAN