Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-01 / 1. szám - Gyárfás Miklós: A tanítónő felújítása • színház • Bródy Sándor: A tanítónő. Rendező: Kamarás Gyula, Jókai Színház (2. oldal) - M. J.: Hotel de l’Écu. Méray Tibor könyve • könyvkritika • Méray Tibor: Hotel de l’Écu (2. oldal)
2 A tamzono első előadása közben már arra gondoltam, milyen jó lesz még egyszer látni. S a másodszori megnézés is kellemes nyugtalanságot hagyott bennem, s játék, amelyet láttam, tovább foglalkoztatott. Jó visszagondolni erre az előadásra, s képzeletben újra átélni. Az őszinte, életgazdag színházi esték zaklatják így fel az embert. Igaz, hogy Bródy Sándor talányos, érdekes író, akinek nem egyszer kellett megbirkóznia a maradandósággal. A halála óta eltelt harminc esztendő alatt az idő többször megkísérelte nevét az érdemesek közül letörölni. Hol naturalizmusa, hol romnticizmusa, egyszer keresett pongyolasága, máskor terhes aprólékossága volt az ok. Néha elviselhetetlen sötéten látását, néha társadalomkritikájának hányavetiségét rójuk fel neki. Bródy tekintete a feledtetés minden próbálkozására visszavillan. Jó éles, sokat tudó, életet érző tekintet az övé ma is. Sokat érez a valóságból és csak úgy mellékesen azt is nagyon jól tudja, hogy mi a színház, hogyan kell az életet színpadra állítani. Jól ismerte a korabeli polgári színház technikáját, de csak annyira élt ezzel az ismeretével, amennyire emberlátása kedvet érzett hozzá. A bravúros polgári színpad-technikának a Szerető című színdarabja kivételével egyszer sem vetette alá magát, kedve szerint írt, hol fölényesen, hol bizonytalanul. De azt nagyon jól tudta, hogy a színésznek akkor jön meg a kedve igazán, ha ember lehet a színpadon, s nem valami kitalált, elvont lény, akinek csak érzelmei vannak s gondolatok nélkül kénytelen járni-kelni a dráméban. Bródy hősei mind gondolkoznak, okosan, ostobán, bátran, félénken, reménykedve, lemondóan, de gondolkoznak. Tóth Flóra tanítónőnek éppen úgy filozófiája van, mint az öreg Nagynak s ezt a filozófiát a nyers, kegyetlen, képmutató ferencjózsefi Magyarország századeleji valósága préseli ki. A tanítónő arról szól, hogy miképpen akarják megvenni Tóth Flóra lelkét egy alföldi magyar falu urai. Az öreg Nagy, a parasztnábob pohos bugyellárisát kínálja a fiatal tanítónő becsületéért, a politikai hatalom helyi képviselője, a szolgabíró, szeretőnek venné, majd az öreg Nagy hatalmát szolgálva feleségnek is vállalná, csak övé legyen a kívánatos zsákmány. Az aszkézis érzékiségébe menekülő fiatal káplán Tóth Flóra lelke szüzességét venné meg, hogy így férkőzzék a testéhez. A nagyasszony áldozatul szánja fiának, a sűrűvérű szép hímnek. Maga az ifjú Nagy István is csak azért akarja a szeretőnek kiszemelt Flórát később feleségül venni, hogy a lány szerelme különbbé tegye őt. Flóra tragikusan szereti ifjú Nagyot, első igazi szerelme ez huszonkét éves korában, olyan lány szerelme, akinek ajkát nem érintette még férfiszáj. Végzetes, testet-lelket őrölő szerelem ez, Flóra kétségbeesetten vergődik benne, gyönyörűségét leli és fél. De kiállja a próbát, emberi öntudata megmenti őt a legnagyobb tragédiától, attól, hogy Nagy Istváné legyen. Énett fővel jött a faluba, hogy tanítsa a nép gyerekeit és emelt fővel hagyja itt a megkísértő gonoszságot, aljasságot. A kis tanítónő csodálatraméltó hőssé válik előttünk, nem adta el magát se vagyonnak, se önmaga forró éneseinek, mert ember akart maradni, akinek legfontosabb, hogy önmagát becsülhesse. Flóra megismerte a világot és szembeszállt vele. Keserűen kiábrándult mindenből, csak egyből nem: a hivatásából. Tanítónő maradt, akit az élet minden kegyetlenségéért kárpótol, hogy egyszer még tanítani fog valahol egy másik faluban, vagy tanyasi iskolában ... érdeklődve, ártatlanul néző falusi gyerekeket. A Jókai-színházbeli előadás teli van élettel. Színes, érzékletes, változatos, meglepetéseket tartogató élettel. Feszült izgalommal követjük az emberi sorsok alakulását a dráma minden jelenetében. Az életszerűség a színjátszás természetes feltétele, s felesleges volna beszélni róla, ha ennek a színháznak életében nem lenne különleges jelentősége. De a színház múltjában hosszú esztendők során Bizonyos eredmények ellenére az elvontság, az életnélküliség uralkodott. A túljátszás, a csináltság, az erőltetett pátosz, a helyüket kereső és nem találó mondanivalók megjátszása volt a jellemző a régi Ifjúsági Színházra. A nagy változás a tavalyi évadban kezdődött s ebben a változásban nagy része van annak, hogy a színház a magyar dráma felé fordult. A Darázsfészek, a Kőszívű ember fiai előadása új lendületet és fordulatot adott a színház művészeinek. Visszazökkentek vagy beletaláltak az életbe. Megtalálták az embert. A tanítónő előadása betetőzi a kezdeti sikereket. A színháznak erről a mai útjáról többé letérni nem szabad. Izgalmas és érdekes színház lett a Jókai-színházból. Hosszú évek fáradozása hozta meg a gyümölcsét. Érdemes felfigyelni erre a folyamatra, a színészek helyükre kerültek, a rendezés nem hajszol eszményi ábrándokat, igazat tud mondani, megrázóan, felzaklatóan igazat. A tanítónő előadása nem magyarázó illusztrációja egy kornak, hanem újra éli azt s nem kíméli a nézőt, hogy vele is újra élessé. Forró drámai levegő süt a színpadról, a Nagy Istvánok világának embertelensége és Tóth Flóra tiszta jelleme száz és száz néző lelkében ütközik össze. És ez az előadás győzelme, ez az igazi színház. A Jókai-színház értékes, művészi előadásának azért is örültem annyira, mert A tanítónő romanticizmusa rejt lehetőségeket magában a pózos, mértéket nem ismerő pátoszos játékra, szinte kísérti ennek a színháznak régi stílusát. " A tanítónő előadásában új színház áll előttünk, lélekhez szóló színház. Bánky Zsuzsa játssza Tóth Flóra szerepét. Én nem láttam Varsányi Irén nagy alakítását, csak kritikai leírásokból és színészek emlékezéseiből ismerem. Mégis úgy éreztem, hogy valamiképpen ilyen lehetett az ő Tóth Flórája, mint ahogy Bánky Zsuzsa játssza. Törékeny, finom, még a szenvedésben is boldog fiatal lány ez a tanítónő, akinek az élet csupa tragikus megpróbáltatás. Az emberi lélekrajz rendkívül szép példája a Bánky Zsuzsa által megformált tanítónő. Az a legnehezebb ebben a szerepben, hogy Flóra emberi erejét gyöngédségével kell érzékeltetni, öntudatát a szenvedés útján kell kiformálni. Flóra olyankor a legerősebb, amikor a szerelem egészen elgyöngíti. Ez a gyönyörűen megírt szerep Bánky Zsuzsa színészi egyéniségéből új forrásokat fakasztott. Gazdagabb lett ettől a szereptől. Nemcsak azt hisszük el neki, hogy mint tanítónő szereti a parasztgyerekeket, hanem azt is érzékeltetni tudja, hogy ez a szeretet tartja benne a lelket, ezt duzzasztja a kiábrándulás is, a csalódás is, s még a szerelemmel való leszámolás is. Ezért nem lehet elfelejteni utolsó jelenetét, amikor Flóra kis holmijait szedegeti s búcsúzik, hogy elinduljon ismeretlen sorsa felé. Könnyezik és mosolyog, ereje majdnem teljesen elhagyja, mozdulatai már olyan tétovák, hogy attól tartani összesik, hangját már alig hallani s a gyöngeségnek ezekből a jeleiből egyszerre csak összeáll az erő. Flóra elmegy, legyőzte a világot, amely meg akarta vásárolni őt. Az előadás másik kiemelkedő alakítása Molnár Tiboré. A tanító szerepét játssza, Flóra szövetségesét. Ő a drámának az a másik hőse, akit a kor nagyon mélyen aláz meg. Szép emberséges szerep a tanítóé, a legnagyobb egyszerűséget követeli meg a színésztől, hős, akinek halk a hangja, álmodozó, akinek egymás után roppannak össze álmai, nemcsak a nagyok, hanem a kicsinyek is. Molnár Tibor egyetlen eleven izzás egész szerepében. Az előadás egyik legszebb jelenetét neki köszönhetjük. Amikor a harmadik felvonásban szembekerül ő, a tanárságából falura száműzött a tanítóságot is büszkeséggel viselő szerencsétlen ember a falu kegyurával, a Flórát tőle elrabló ifjú Nagy Istvánnal, rendkívüli emberi magasságokba emelkedik. Indulatait visszafojtja a félelem s a feszültség, ami ebből származik olyan nagy, hogy megértjük, miért hátrál meg előle a hatalmas Nagy István. Molnár Tibor a nagy művészek elmélyültségével oldja meg ennek a jelenetnek legtragikusabb pillanatát, amikor elfogadja az ifjú Nagy István által odavetett könyvtárosi állást a kastélyban. Megaláztatásának végső állomása ez. Molnár Tibornak ekkor néma pillantásai is olyanok, hogy szinte fellázítják az embert. Nézzék meg más színházak művészei is ezt az alakítást, hogy örülhessenek: egy eddig is szép alakításokat nyújtó fiatal művészünk nagy színészeink sorába emelkedett. Ifjú Nagy István szerepét Soós Lajos alakítja, sok jó feltétele megvan e nehéz szerep megoldásához. Ebben az előadásban Bánky Zsuzsa és Molnár Tibor színvonalát nem tudja elérni, pedig jó. Soósnak még mindig hibája, hogy nem tudott leszokni a szavakat fölfelé kanyarító, kissé éneklő hangsúlyozásról. Ettől eltekintve, a szerep felfogása tiszta s meg tudja mutatni az ostoba, üres életformában gőgösködő ifjú Nagyban a felébredő lelkiismeretet. Különösen szép a második felvonás utolsó, Flórával való jelenetének megoldása. Az öreg Nagyot Kovács Károly játssza. Erőteljesen, nagy ízekkel adja ezt a rettenetes parasztmilliomost. Minden szava feszültséget teremt. Más-más felfogásban játssza Halasy Mariska és Peéry Piri a nagyasszonyt. Mindkét megoldás nagyon jó. Peéry Piri a kegyetlen gőgöt szinte szoborszerűre merevíti. Halasy Mariska a ravaszságát, titokzatosságát hangsúlyozza jobban. Örömmel üdvözöltük Gálcsiky Jánost karakter szerepben. Élete legjobb alakítását adta Bródy Sándor írói kedvéből is nagyszerűen megfolmált prímás alakjában. Gálcsiky új szerepkörben való bemutatkozása figyelmeztető arra, hogy színészeink fejlődését csak az biztosítja, ha nem kényszerítik be őket egy szereptípusba, hanem hagyják, hogy a szerepek sokfélesége nevelje színészeinket. A kisebb szerepek alakítói közül különösen tetszett Várady Pál kántora, Létay Klári kántorkisasszonya, Agárdy Gábor szuggesztív káplánja, Fellegi István bérlője, Palotay István szolgabírója. A szép színészi munkának megható példája Bárdy Ödön komornyikja. Egyetlen szava van, azt is suttogva mondja s mégis minden mozdulata, lépése, tekintete kidolgozott és jelentős. Minden szereplő nevét említeni szinte lehetetlen e rövid beszámolóban, annyit azonban kötelességünk megemlíteni, hogy ennek az előadásnak nincs egyetlen olyan szereplője se, aki játékstílusával kiütközne a mű egészéből. A szereplők felsorolásában utoljára hagytuk Apáthi Imre nevét, de csak azért, hogy ezzel is hangsúlyt adjunk ennek a nagyszerű alakításnak. A főúrnak két jelenete van a drámában, az első a tanítónővel való megismerkedése, a második búcsú Flórától és az élettől. Az első jelenetben a halálát még csak messziről sejtő öreg papot látjuk, a másodikban azt a tragikus sorsú embert, akinek élete nagyobb részét már előlegben el is vette a halál. A harmadik felvonásra már megváltozik a hangja is Apáthinak, a halálra való készülés megkeményítette, a bénulási folyamat egész testi lényét megváltoztatta, a félig merev száj, testének tehetetlen jobboldala azonban csak külsőleg jelzi ezt a változást. Apáthi alakításának nagysága abban van, hogy ennek a fizikai változásnak lelki következményeit is érezteti. Alakításában mindenekelőtt az a megrendítő, hogy az élettől búcsúzó testből a haláltól nem félő lélek ereje szól. A rendezés munkája Kamarás Gyuláé. Legfőbb érdemeiről már a beszámoló elején szólottunk, most még annyit kell hozzátennünk, hogy Kamarás a többször említett életgazdagságot azzal éri el, hogy a jelenetek egységeit a kisebb egységek pontos kidolgozásával támasztja alá. Az előadás minden kis mozzanatában követni tudjuk a szereplők gondolatait s ennek következménye, hogy a dráma konfliktusa minden pillanatban jelen van. Az életszerűséget az is támogatja,, hogy Kamarás a legfeszültebb drámai hatások közben is betörni engedi a humort, iróniát. Példa erre az iskolaszék jelenetben a szabad akaratukat bizonygató iskolaszéki tagok hadonászása, az elkésett kislány megjelenése az ima végén. Ezeknek az apróságoknak fényvillanásai a színpadi valószínűsítésnek éppen olyan eszközei, mint az epikának vagy akár a lírának is. Az előadás drámai ritmusa is a rendező kitűnő érzékére vall. Az olyan pillanatok széthúzása, kis részletekre való bontása, mint amikor az öreg Nagy a tömött pénztárcával bűvöli Flórát, ugyancsak arra vall, hogy Kamarás jól érzi, hogyan lehet az ilyenfajta aprólékossággal a dráma konfliktusát szolgálni. Végül megjegyzendő: rendezőileg, dramaturgiailag egyaránt helyes volt a Bródy által is utált happy end elhagyása. A tanítónő második megnézése után azt mondtam magamban: új színházunk van. Új színházunk, amely a magyar dráma iskoláján fejlődik. Jókai, Szabó Pál szavai lobbantották föl ezt az új lelkületet és kezdték kialakítani az életgazdag játékstílust, s most Bródy Sándor teljessé tette ezt az elindult folyamatot. A Jókai- és Petőfi-színház további műsorterve arra bíztat bennünket, hogy sokat várjunk e színházak művészeinek további munkájától. Színházat, amelyben legfontosabb az élet, az ember. Milyen furcsa, néhány hónappal ezelőtt, amikor nyolc-tízéves kisfiúk és lányok szerepében tettek erőfeszítéseket ennek a színháznak művészei, olyan öreges volt az Úttörő Színház is, az Ifjúsági Színház is. És most, hogy felnőtt, megfiatalodott. Gyárfás Miklós f +r fi fi A tanítónő felújítása Molnár Tibor Bánky Zsuzsa Soós Lajos (Edma rajzai.) Irodalmi Újság Hotel de l'Écu — Méray Tibor könyve —Szép kis kötet.. Jólesik kézbevenni. Fedőlapján genfi fák és házak, első oldalán Schiller sorai. Könyvkiadó, nyomda, s az illusztrátor ízléssel és szívvel adja át a nyájas olvasónak Méray Tibor történeteit. Az írások közül nem egy megjelent már napi- és hetilapok hasábjain — az egész együtt mégis más — eggyé, újjá, könyvvé kerekedett. A Hotel de Vicu Svájcról Szól, de amint a címben szereplő szálloda ódon falai között Európa lélekzik úgy e svájci riportokban és elbeszélésekben Európánál is több fér meg a világból, hiszen akkor, Genfben minden nép jövendőjéről folyt a szó a tárgyalóteremben. S bár az „Egy feketeruhás asszony“- on kívül egyik történet sem szól közvetlenül a tanácskozásról, valamennyiből kihalik a világot látott író tiltakozása minden ellen, ami embertelen és békeellenes, történjék bár Svájcban, vagy Vietnamban, egy amerikai kisfiú szívében, vagy az egykori nácik mocskos álmaiban. E harcos, humánus tiltakozás harsonája együtt s néha egyszerre szólal mag a minden eseti ember iránti részvét hárfahangjaival s a hazaszeretet büszke, jóízű dallamával. Nem holmi szóvirág kedvéért kell erről a harmóniáról beszélnem, de mert a legjobb írások sajátossága éppen ez, hogyha látszólag csak egy cukrászdát kiszolgálókisaszszony, vagy egy szobafestő sorsáról beszélnek is , kimondatlan szavakkal tudják dicsérni a mi napos oldalunkat s gyűlöletessé tenni mindazt, ami beárnyékolja a szép Hedvig, vagy a francia anya életét. A kötetnek ezek a legjobb darabjai mindig az újságíró éles és fürge szemével engedik látni az olvasót, s az író művészi eszközeivel elevenítik meg a jelenségek mélyebb rétegeit. Méray itt soha nem feketít s a fehéret sem próbálja fehérebbé (vagy rózsaszínűbbé) festeni, mint amilyen, színei egymásbatűnőek és ezerfélék, mint az élet színei. Nem állít elénk egy svájci koldust, hogy bebizonyítsa Svájcról: ez a koldusok országa. Könyvéből nem az derül ki, hogy Genfben civilizálatlanabb az élet, mint Cegléden. Nincs szüksége arra, hogy az igazságot hamis érvekkel védelmezze. Az ő svájci emberei csaknem mind jólöltözöttek, szép és kényelmes városokban laknak, isznak narancsszörpöt és feltehetően tartós harisnyákat hordanak. „Csak“ — rosszul élnek. Méray Tibor tudja, hogy a rendszerek közti különbséget s az emberi boldogságot nem lehet a cipőtalpak minőségével mérni. Ami a genfi szép Hedviget oly szánalmassá, életét anynyira riasztóvá teszi a mi számunkra, az nem ilyen statisztikai adat. Hedvig kisasszony talán jól keres — illetve keresett. Éppencsak nincs fizetése. Borravalóból él. Ha meleg van, nem veheti fel kedves, fehér blúzát — a főnöknő visszaparancsolja rá a szövetből készült feketét. Elveszti állását, mert szerelmes, pontosabban, mert egy bizonyos fiatalember néha bemegy a cukrászdába és ő szót vált vele. Ez pedig a főnöknő szemében „rontotta Hedvig kisasszony ígéretes mosolyának hitelét“. S amint ebben a „Rousseau szigetén“ című elbeszélésben a legegyszerűbb eszközökkel, szinte kommentár nélkül ébreszt szánalmat az író egy kiszolgáltatott, szürke kis ember iránt, úgy a kitűnő „Luganoi kirándulás"-ban sem torzít a nyomaték kedvéért, mégis, vagy épp ezért, a leghevesebb indulatot, dühöt és haragot lobbantja lángra bennünk. A Luganoban nézelődő nyugatnémet turisták egy szót sem beszélnek arról, hogy várják a pillanatot, amikor, ismét felhúzhatják a horogkeresztes kalózlobogót Berlin és Bécs, Párizs és Budapest, vagy Kiev újjáépült házaira. Nem beszélnek róla , de a tündéri tájból hegyek, tavak, fák és virágok helyett egyetlen pontot keres a tekintetük: azt a sziklát, ahonnan egykor az ő „hőseik“ kiszabadították a Mussolinit. Szimbólum ez? Igen. Olyan szimbólum, ami a maga természetességében és kicsiségében nagy összefüggések mélyére világít. S ha már itt tartunk, meg kell mondani, hogy akad a kötetben néhány olyan részlet, ami éppen ezzel a természetességgel és mélységgel marad adós. Lehetséges, hogy a campionéi játékka szívóban a részeg ifjú férj valóban azt mondta: „mozognak a falak!... düledeznek... Anna vigyázz, mindjárt összeomlik minden". De leírva, s éppen a riport végén, különös hangsúllyal írva le, ez a mondat mégis mesterkélt szimbólummá válik. Másutt meg, egyegy kitűnő riport végén, mintha Méray félne attól, hogy az ábrázolt élet s a látásmódban rejlő állásfoglalás kevésnek bizonyul a meggyőzéshez, hozzátesz néhány „erősítő“ mondatot, amitől nem több, de kevesebb lesz az írás hatása. (Mint az „Egy feketeruhás aszszony", vagy „Luganoi kirándulás“ utolsó bekezdésében.) Hogy melyik a kötet legjobb darabja — nehéz megmondani. A ,,Hotel de l‘Ecu" drámai erejével versenyre kel a „Bellinzonai átszállás“ csendes lírája, a „Rousseau szigetén“ szép egyszerűségével az „Epizód“-ot átforrósító szemérmes lelkesedés. Csak a „Werbőczy törvényt ül" című elbeszélés töri meg a bevezetőben említett összhangot. Itt az egyszerűség leegyszerűsítésbe, az érzelmi gazdagság a szentimentálisba csap át. De ez az egy írás nem tudja lerontani az örömet, amit a könyv egésze jelent az olvasónak. S hadd valljam be: számomra ez az öröm kettős volt. Szerettem, nagyra tartottam a Méray Tibor koreai riportjait. De Koreában soha nem jártam — Svájcban többször, mint ő. S ezért ezt a könyvet valami vizsgáztató kíváncsisággal olvastam, mintha ennek igazságán dőlne el, vajon mennyire hitelesek eddigi híradásai távoli országokról, városokról, emberekről. Meglátom-e azt a Svájcot, melynek annyi vidékét bejártam? Megláttam. Pontosabban: nemcsak megláttam, de meg is értettem sokmindent, amit a magam egykori diákszeme nem tudott felkutatni. A szén Hedvig nemcsak felidézte a st. galleni ,Pfund“ cukrászkisasszonyának arcát, mosolyát, de életének, s gondolatainál ed**g ismeretlen rendjét is feltárta. T át ezért örültem £ kétszeresen a Hotel de L‘Ecu-nek. S örülök annak, hogy van egy újságírónk, aki ilyen megbízható szemtanúként a kommunista ember szenvedélyes, igaz és szép szavaival tárja ki gondolataink ablakát a nagyvilágra. M. J. 1955 január 1