Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-01 / 1. szám - Gyárfás Miklós: A tanítónő felújítása • színház • Bródy Sándor: A tanítónő. Rendező: Kamarás Gyula, Jókai Színház (2. oldal) - M. J.: Hotel de l’Écu. Méray Tibor könyve • könyvkritika • Méray Tibor: Hotel de l’Écu (2. oldal)

2 A tamzono első előadása közben már arra gondoltam, milyen jó lesz még egyszer látni. S a másodszori megnézés is kellemes nyugtalan­ságot hagyott bennem, s játék, amelyet lát­tam, tovább foglalkoztatott. Jó visszagondolni erre az előadásra, s képzeletben újra átélni. Az őszinte, életgazdag színházi esték zaklat­ják így fel az embert. Igaz, hogy Bródy Sándor talányos, érdekes író, akinek nem egyszer kellett megbirkóznia a maradandósággal. A halála óta eltelt har­minc esztendő alatt az idő többször megkísérel­te nevét az érdemesek közül letörölni. Hol naturalizmusa, hol rom­­nticizmusa, egyszer keresett pongyolasága, máskor terhes aprólé­kossága volt az ok. Néha elviselhetetlen söté­­ten­ látását, néha társadalomkritikájának há­­nyavetiségét rójuk fel neki. Bródy tekintete a feledtetés minden próbálkozására visszavil­lan. Jó éles, sokat tudó, életet érző tekintet az övé ma is. Sokat érez a valóságból és csak úgy mellékesen azt is nagyon jól tudja, hogy mi a színház, hogyan kell az életet színpadra állítani. Jól ismerte a korabeli polgári színház technikáját, de csak annyira élt ezzel az is­meretével, amennyire­ emberlátása kedvet ér­zett hozzá. A bravúros polgári színpad-techni­kának a Szerető című színdarabja kivételével egyszer sem vetette alá magát, kedve szerint írt, hol fölényesen, hol bizonytalanul. De azt nagyon jól tudta, hogy a színésznek akkor jön meg a kedve igazán, ha ember lehet a szín­padon, s nem valami kitalált, elvont lény, aki­nek csak érzelmei vannak s gondolatok nélkül kénytelen járni-kelni a dr­áméban. Bródy hősei mind gondolkoznak, okosan, ostobán, bátran, félénken, reménykedve, lemondóan, de gondol­koznak. Tóth Flóra tanítónőnek éppen úgy fi­lozófiája van, mint az öreg Nagynak s ezt a fi­lozófiát a nyers, kegyetlen, képmutató ferenc­­józsefi Magyarország századeleji valósága pré­seli ki. A tanítónő arról szól, hogy miképpen akar­ják megvenni Tóth Flóra lelkét egy alföldi ma­gyar falu urai. Az öreg Nagy, a parasztnábob pohos bugyellárisát kínálja a fiatal tanítónő becsületéért, a politikai hatalom helyi képvi­selője, a szolgabíró, szeretőnek venné, majd az öreg Nagy hatalmát szolgálva feleségnek is vállalná, csak övé legyen a kívánatos zsák­mány. Az aszkézis érzékiségébe menekülő fia­tal káplán Tóth Flóra lelke szüzességét venné meg, hogy így férkőzzék a testéhez. A nagy­asszony áldozatul szánja fiának, a sűrűvérű szép hímnek. Maga az ifjú Nagy István is csak azért akarja a szeretőnek kiszemelt Flórát ké­sőbb feleségül venni, hogy a lány szerelme különbbé tegye őt. Flóra tragikusan szereti if­jú Nagyot, első igazi szerelme ez huszonkét éves korában, olyan lány szerelme, akinek aj­kát nem érintette még férfiszáj. Végzetes, tes­­tet-lelket őrölő szerelem ez, Flóra kétségbeeset­ten vergődik benne, gyönyörűségét leli és fél. De kiállja a próbát, emberi öntudata meg­menti őt a legnagyobb tragédiától, attól, hogy Nagy Istváné legyen. Énett fővel jött a falu­ba, hogy tanítsa a nép gyerekeit és emelt fő­vel hagyja itt a megkísértő gonoszságot­, aljas­ságot. A kis tanítónő csodálatraméltó hőssé válik előttünk, nem adta el magát se vagyon­nak, se önmaga forró éneseinek, mert ember akart maradni, akinek legfontosabb, hogy ön­magát becsülhesse. Flóra megismerte a vilá­got és szembeszállt vele. Keserűen kiábrán­dult mindenből, csak egyből nem: a hivatásá­ból. Tanítónő maradt, akit az élet minden ke­gyetlenségéért kárpótol, hogy egyszer még tanítani fog valahol egy másik faluban, vagy tanyasi iskolában ... érdeklődve, ártatlanul néző falusi gyerekeket. A Jókai-színházbeli előadás teli van élettel. Színes, érzékletes, változatos, meglepe­téseket tartogató élettel. Feszült izgalommal követjük az emberi sorsok alakulását a drá­ma minden jelenetében. Az életszerűség a szín­játszás természetes feltétele, s felesleges volna beszélni róla, ha ennek a színháznak életében nem lenne különleges jelentősége. De a szín­ház múltjában hosszú esztendők során Bizo­nyos eredmények ellenére az elvontság, az életnélküliség uralkodott. A túljátszás, a csi­­náltság, az erőltetett pátosz, a helyüket kereső és nem találó mondanivalók meg­játszása volt a jellemző a régi Ifjúsági Színházra. A nagy változás a tavalyi évadban kezdődött s ebben a változásban nagy része van annak, hogy a színház a magyar dráma felé fordult. A Da­rázsfészek, a Kőszívű ember fiai előadása új lendületet és fordulatot adott a színház mű­vészeinek. Visszazökkentek vagy beletaláltak az életbe. Megtalálták az embert. A tanítónő előadása betetőzi a kezdeti sikereket. A szín­háznak erről a mai útjáról többé letérni nem szabad. Izgalmas és érdekes színház lett a Jó­­kai-színházból. Hosszú évek fáradozása hozta meg a gyümölcsét. Érdemes felfigyelni erre a folyamatra, a színészek helyükre kerültek, a rendezés nem hajszol eszményi ábrándokat, igazat­ tud mondani, megrázóan, felzaklatóan igazat. A tanítónő előadása nem magyarázó illusztrációja egy kornak, hanem újra éli azt s nem kíméli a nézőt, hogy vele is újra élessé. Forró drámai levegő süt a színpadról, a Nagy Istvánok világának embertelensége és Tóth Flóra tiszta jelleme száz és száz néző lelkében ütközik össze. És ez az elő­adás győzelme, ez az igazi színház. A Jókai-színház értékes, művé­szi előadásának azért is örültem annyira, mert A tanítónő romanticizmusa rejt lehető­ségeket magában a pózos, mértéket nem isme­rő pátoszos játékra, szinte kísérti ennek a szín­háznak régi stílusát. " A tanítónő előadásában új színház áll előttünk, lélekhez szóló szín­ház. Bánky Zsuzsa játssza Tóth Flóra szerepét. Én nem láttam Varsányi Irén nagy alakítását, csak kritikai leírásokból és színészek emléke­zéseiből ismerem. Mégis úgy éreztem, hogy va­lamiképpen ilyen lehetett az ő Tóth­ Flórája, mint ahogy Bánky Zsuzsa játssza. Törékeny, finom, még a szenvedésben is boldog fiatal lány ez a tanítónő, akinek az élet csupa tra­gikus megpróbáltatás. Az emberi lélekrajz rendkívül szép példája a Bánky Zsuzsa által megformált tanítónő. Az a legnehezebb ebben a szerepben, hogy Flóra emberi erejét gyön­gédségével kell érzékeltetni, öntudatát a szen­vedés útján kell kiformálni. Flóra olyankor a legerősebb, amikor a szerelem egészen elgyön­gíti. Ez a gyönyörűen megírt szerep Bánky Zsuzsa színészi egyéniségéből új forrásokat fa­kasztott. Gazdagabb lett ettől a szereptől. Nem­csak azt hisszük el neki, hogy mint tanítónő szereti a parasztgyerekeket, hanem azt is ér­zékeltetni tudja, hogy ez a szeretet tartja ben­ne a lelket, ezt duzzasztja a kiábrándulás is, a csalódás is, s még a szerelemmel való leszá­molás is. Ezért nem lehet elfelejteni utolsó je­lenetét, amikor Flóra kis holmijait szedegeti s búcsúzik, hogy elinduljon ismeretlen sorsa felé. Könnyezik és mosolyog, ereje majdnem telje­sen elhagyja, mozdulatai már olyan tétovák, hogy attól tartani összesik, hangját már alig hallani s a gyöngeségnek ezekből a jeleiből egyszerre csak összeáll az erő. Flóra elmegy, legyőzte a világot, amely meg akarta vásárol­ni őt. Az előadás másik kiemelkedő alakítása Mol­nár Tiboré. A tanító szerepét játssza, Flóra szövetségesét. Ő a drámának az a másik hőse, akit a kor nagyon mélyen aláz meg. Szép em­berséges szerep a tanítóé, a legnagyobb egy­szerűséget követeli meg a színésztől, hős, aki­nek halk a hangja, álmodozó, akinek egymás után roppannak össze álmai, nemcsak a na­gyok, hanem a kicsinyek is. Molnár Tibor egyetlen eleven izzás egész szerepében. Az elő­adás egyik legszebb jelenetét neki köszönhet­jük. Amikor a harmadik felvonásban szembe­kerül ő, a tanárságából falura száműzött a tanítóságot is büszkeséggel viselő szerencsét­len ember a falu kegyurával, a Flórát tőle el­rabló ifjú Nagy Istvánnal, rendkívüli emberi magasságokba emelkedik. Indulatait vissza­fojtja a félelem s a feszültség, ami ebből szár­mazik olyan nagy, hogy megértjük, miért hát­rál meg előle a hatalmas Nagy István. Molnár Tibor a nagy művészek elmélyültségével old­ja meg ennek a jelenetnek legtragikusabb pil­lanatát, amikor elfogadja az ifjú Nagy István által odavetett könyvtárosi állást a kastélyban. Megaláztatásának végső állomása ez. Molnár Tibornak ekkor néma pillantásai is olyanok, hogy szinte fellázítják az embert. Nézzék meg más színházak művészei is ezt az alakítást, hogy örülhessenek: egy eddig is szép alakítá­sokat nyújtó fiatal művészünk nagy színé­szeink sorába emelkedett. Ifjú Nagy István szerepét Soós Lajos alakít­ja, sok jó feltétele megvan e nehéz szerep megoldásához. Ebben az előadásban Bánky Zsuzsa és Molnár Tibor színvonalát nem tudja elérni, pedig jó. Soósnak még mindig hibája, hogy nem tudott leszokni a szavakat fölfelé kanyarító, kissé éneklő hangsúlyozásról. Ettől eltekintve, a szerep felfogása tiszta s meg tud­ja mutatni az ostoba, üres életformában gő­gösködő ifjú Nagyban a felébredő lelkiismere­tet. Különösen szép a második felvonás utolsó, Flórával való jelenetének megoldása. Az öreg Nagyot Kovács Károly játssza. Erőteljesen, nagy ízekkel adja ezt a rettenetes parasztmil­­liomost. Minden szava feszültséget teremt. Más-más felfogásban játssza Halasy Mariska és Peéry Piri a nagyasszonyt. Mindkét megol­dás nagyon jó. Peéry Piri a kegyetlen gőgöt szinte szoborszerűre merevíti. Halasy Mariska a ravaszságát, titokzatosságát hangsúlyozza jobban. Örömmel üdvözöltük Gálcsiky Jánost karakter szerepben. Élete legjobb alakítását adta Bródy Sándor írói kedvéből is nagysze­rűen megfo­lmált prímás alakjában. Gálcsiky új szerepkörben való bemutatkozása figyel­meztető arra, hogy színészeink fejlődését csak az biztosítja, ha nem kényszerítik be őket egy szerep­típusba, hanem hagyják, hogy a szere­pek sokfélesége nevelje színészeinket. A ki­sebb szerepek alakítói közül különösen tetszett Várady Pál kántora, Létay Klári kántorkis­asszonya, Agárdy Gábor szuggesztív káplánja, Fellegi István bérlője, Palotay István szolga­bírója. A szép színészi munkának megható példája Bárdy Ödön komornyikja. Egyetlen szava van, azt is suttogva mondja s mégis minden mozdulata, lépése, tekintete kidolgo­zott és jelentős. Minden szereplő nevét emlí­teni szinte lehetetlen e rövid beszámolóban, annyit azonban kötelességünk megemlíteni, hogy ennek az előadásnak nincs egyetlen olyan szereplője se, aki játékstílusával kiütköz­ne a mű egészéből. A szereplők felsorolásában utoljára hagytuk Apáthi Imre nevét, de csak azért, hogy ezzel is hangsúlyt adjunk ennek a nagyszerű alakításnak. A főúrnak két jelenete van a drámában, az első a tanítónővel való megismerkedése, a második búcsú Flórától és az élettől. Az első jelenetben a halálát még csak messziről sejtő öreg papot látjuk, a má­sodikban azt a tragikus sorsú embert, akinek élete nagyobb részét már előlegben el is vet­te a halál. A harmadik felvonásra már meg­változik a hangja is Apáthinak, a halálra való készülés megkeményítette, a bénulási folyamat egész testi lényét megváltoztatta, a félig me­rev száj, testének tehetetlen jobboldala azon­ban csak külsőleg jelzi ezt a változást. Apáthi alakításának nagysága abban van, hogy ennek a fizikai változásnak lelki következményeit is érezteti. Alakításában mindenekelőtt az a meg­rendítő, hogy az élettől búcsúzó testből a ha­láltól nem félő lélek ereje szól. A rendezés munkája Kamarás Gyuláé. Legfőbb érdemeiről már a beszámoló elején szólottunk, most még annyit kell hozzáten­nünk, hogy Kamarás a többször említett élet­gazdagságot azzal éri el, hogy a jelenetek egy­ségeit a kisebb egységek pontos kidolgozásá­val támasztja alá. Az előadás minden kis moz­zanatában követni tudjuk a szereplők gondo­latait s ennek következménye, hogy a dráma konfliktusa minden pillanatban jelen van. Az életszerűséget az is támogatja,, hogy Kamarás a legfeszültebb drámai hatások közben is be­törni engedi a humort, iróniát. Példa erre az iskolaszék jelenetben a szabad akaratukat bi­zonygató iskolaszéki tagok hadonászása, az el­késett kislány megjelenése az ima végén. Ezeknek az apróságoknak fény­villanásai a színpadi valószínűsítésnek éppen olyan eszkö­zei, mint az epikának vagy akár a lírának is. Az előadás drámai ritmusa is a rendező kitű­nő érzékére vall. Az olyan pillanatok széthú­zása, kis részletekre való bontása, mint ami­kor az öreg Nagy a tömött pénztárcával bű­völi Flórát, ugyancsak arra vall, hogy Kama­rás jól érzi, hogyan lehet az ilyenfajta apró­lékossággal a dráma konfliktusát szolgálni. Végül megjegyzendő: rendezőileg, dramatur­­giailag egyaránt helyes volt a Bródy által is utált happy­ end elhagyása. A tanítónő második megnézése után azt mondtam magamban: új színházunk van. Új színházunk, amely a magyar dráma iskoláján fejlődik. Jókai, Szabó Pál szavai lobbantották föl ezt az új lelkületet és kezdték kialakítani az életgazdag játékstílust, s most Bródy Sán­dor teljessé tette ezt az elindult folyamatot. A Jókai- és Petőfi-színház további műsorterve arra bíztat bennünket, hogy sokat várjunk e színházak művészeinek további munkájától. Színházat, amelyben legfontosabb az élet, az ember. Milyen furcsa, néhány hónappal ez­­előtt, amikor nyolc-tízéves kisfiúk és lányok szerepében tettek erőfeszítéseket ennek a szín­háznak művészei, olyan öreges volt az Úttörő Színház is, az Ifjúsági Színház is. És most, hogy felnőtt, megfiatalodott. Gyárfás Miklós f +­r fi fi A tanítónő felújítása Molnár Tibor Bánky Zsuzsa Soós Lajos (Edma rajzai.) Irodalmi Újság Hotel de l'Écu — Méray Tibor könyve —Szép kis kötet.. Jólesik kézbevenni. Fedőlap­ján genfi fák és há­zak, első oldalán Schiller sorai. Könyvkiadó, nyom­da, s az illusztrátor íz­léssel és szívvel adja át a nyájas olvasónak Méray Tibor történeteit. Az írások közül nem egy megjelent már napi- és hetilapok hasábjain — az egész együtt mégis más — eggyé, újjá, könyv­vé kerekedett. A Hotel de Vicu Svájcról Szól, de amint a címben sze­replő szálloda ódon fa­lai között Európa lélek­zik úgy e svájci ripor­­tokban és elbeszélések­ben Európánál is több fér meg a világból, hi­szen akkor, Genfben minden nép jövendőjéről folyt a szó a tárgyaló­teremben. S bár az „Egy feketeruhás asszony“- on kívül egyik történet sem szól közvetlenül a tanács­kozásról, valamennyiből kihali­k a világot látott író tiltakozása minden ellen, ami embertelen és békeellenes, történjék bár Svájcban, vagy Viet­namban, egy amerikai kisfiú szívében, vagy az egykori nácik mocskos álmaiban. E harcos, hu­mánus tiltakozás harso­nája együtt s néha egy­szerre szólal mag a min­den eseti ember iránti részvét hárfahangjaival s a hazaszeretet büszke, jóízű dallamával. Nem holmi szóvirág kedvéért kell erről a harmóniáról beszélnem, de mert a legjobb írások sajátossá­ga éppen ez, hogyha látszólag csak egy cuk­rászdát kiszolgálókisasz­­szony, vagy egy szoba­festő sorsáról beszélnek is , kimondatlan sza­vakkal tudják dicsérni a mi napos oldalunkat s gyűlöletessé tenni mind­azt, ami beárnyékolja a szép Hedvig, vagy a fran­cia anya életét. A kötet­nek ezek a legjobb da­rabjai mindig az újság­író éles és fürge szemével engedik látni az olvasót, s az író művészi eszkö­zeivel elevenítik meg a jelenségek mélyebb ré­tegeit. Méray itt soha nem feketít s a fehéret sem próbálja fehérebbé (vagy rózsaszínűbbé) fes­teni, mint amilyen, színei egymásbatűnőek és ezer­félék, mint az élet színei. Nem állít elénk egy svájci koldust, hogy bebizonyít­­sa Svájcról: ez a koldu­sok országa. Könyvéből nem az derül ki, hogy Genfben civilizálatlanabb az élet, mint Cegléden. Nincs szüksége arra, hogy az igazságot hamis érvek­kel védelmezze. Az ő svájci emberei csaknem mind jólöltözöttek, szép és kényelmes városokban laknak, isznak narancs­szörpöt és feltehetően tartós harisnyákat horda­nak. „Csak“ — rosszul élnek. Méray Tibor tudja, hogy a rendszerek közti különbséget s az emberi boldogságot nem lehet a cipőtalpak minő­ségével mérni. Ami a genfi szép Hedviget oly szánalmassá, életét any­­nyira riasztóvá teszi a mi számunkra, az nem ilyen statisztikai adat. Hedvig kisasszony talán jól keres — illetve kere­sett. Éppencsak nincs fi­zetése. Borravalóból él. Ha meleg van, nem ve­heti fel kedves, fehér blú­zát — a főnöknő vissza­parancsolja rá a szövet­ből készült feketét. El­veszti állását, mert sze­relmes, pontosabban, mert egy bizonyos fiatalember néha bemegy a cukrász­dába és ő szót vált vele. Ez pedig a főnöknő sze­mében „rontotta Hedvig kisasszony ígéretes moso­lyának hitelét“. S amint ebben a „Rousseau szi­getén“ című elbeszélés­ben a legegyszerűbb esz­közökkel, szinte kommen­tár nélkül ébreszt szánal­mat az író egy kiszolgál­tatott, szürke kis ember iránt, úgy a kitűnő „Lu­­ganoi kirándulás"-ban sem torzít a nyomaték kedvéért, mégis, vagy épp ezért, a leghevesebb in­dulatot, dühöt és hara­got lobbantja lángra ben­nünk. A Luganoban né­zelődő nyugatnémet tu­risták egy szót sem be­szélnek arról, hogy vár­ják a pillanatot, amikor, ismét felhúzhatják a ho­rogkeresztes k­alózlobogót Berlin és Bécs, Párizs és Budapest, vagy Kiev új­jáépült házaira. Nem be­szélnek róla , de a tün­­déri tájból hegyek, tavak, fák és virágok helyett egyetlen pontot keres a tekintetük: azt a sziklát, ahonnan egykor az ő „hő­seik“ kiszabadították a Mussolinit. Szimbólum ez? Igen. Olyan szimbó­lum, ami a maga termé­szetességében és kicsisé­gében nagy összefüggések mélyére világít. S ha már itt tar­tunk, meg kell mondani, hogy akad a kötetben néhány olyan részlet, ami éppen ezzel a természetesség­­­­gel és mélységgel marad adós. Lehetséges, hogy a ca­mpionéi játék­ka szívó­ban a részeg ifjú férj valóban azt mondta: „mozognak a falak!... düledeznek... Anna vi­gyázz, mindjárt összeom­lik minden". De leírva, s éppen a riport végén, különös hangsúllyal írva le, ez a mondat mégis mesterkélt szimbólummá válik. Másutt meg, egy­­egy kitűnő riport végén, mintha Méray félne at­tól, hogy az ábrázolt élet s a látásmódban rejlő ál­lásfoglalás kevésnek bi­zonyul a meggyőzéshez, hozzátesz néhány „erő­sítő“ mondatot, amitől nem több, de kevesebb lesz az írás hatása. (Mint az „Egy feketeruhás asz­­szony", vagy „Luganoi kirándulás“ utolsó bekez­désében.) Hogy melyik a kötet legjobb darabja — ne­héz megmondani. A ,,Ho­tel de l‘Ecu" drámai ere­jével versenyre kel a „Bellinzonai átszállás“ csendes lírája, a „Rous­seau szigetén“ szép egy­szerűségével az „Epi­­zód“-ot átforrósító szemér­mes lelkesedés. Csak a „Werbőczy törvényt ül" című elbeszélés töri meg a bevezetőben említett összhangot. Itt az egysze­rűség leegyszerűsítésbe, az érzelmi gazdagság a szentimentálisba csap át. De ez az egy írás nem tudja lerontani az örö­met, amit a könyv egé­sze jelent az olvasónak. S hadd valljam be: szá­momra ez az öröm ket­tős volt. Szerettem, nagyra tar­­tottam a Méray Tibor koreai riportjait. De Ko­reában soha nem jártam — Svájcban többször, mint ő. S ezért ezt a könyvet valami vizs­gáztató kíváncsisággal olvastam, mintha ennek igazságán dőlne el, vajon mennyire hitelesek eddigi híradásai távoli országok­ról, városokról, emberek­ről. Meglátom-e azt a Svájcot, melynek annyi vidékét bejártam? Meg­láttam. Pontosabban: nemcsak megláttam, de meg is értettem sokmin­dent, amit a magam egy­kori diákszeme nem tu­dott felkutatni. A szén Hedvig nemcsak felidézte a st. galleni ,Pfund“ cuk­rászkisasszonyának ar­cát, mosolyát, de életének, s gondolatainál­ ed**g ismeretlen rendjét is fel­tárta. T­ át ezért örültem £­ kétszeresen a Ho­tel de L‘Ecu-nek. S örülök annak, hogy van egy újságírónk, aki ilyen megbízható szemtanúként a kommunista ember szenvedélyes, igaz és szép szavaival tárja ki gondolataink ablakát a nagyvilágra. M. J. 1955 január 1

Next