Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-01 / 1. szám - Déry Tibor: Németek között (3. oldal) - Devecseri Gábor: Az első este Alma-Atában | Beszélgetés a természettel • vers (3. oldal)

1955 január 1. Irodalmi Újság L A ház falát vihar tépázza. Engem a csüggedés keselyű-karma tép. Ki mindig jól aludtam, semmikép nem alhatom, keserű íz szivemben, (a szél süvölt) ínyemre forrt a nyelvem, és zsaluszaggató ítéletét hallgatnom kell dühödnek, csöppnyi ég a puffadt föld körül! te érthetetlen! te gondolattalan, te kamasz kedvvel dús csínytevő természet, tenmagadnak részegje, mert tombolsz italtalan és nincseket süvítsz fülembe. Hidd el, minden szavadra, míg sikong az ablak, én ezt felelném néked egyre: „Van!" n. Van zöld mező, van szőke lány a parton, libák fehér csapatja völgy ölén, van láthatár szegélyén tünde fény ha jő a hajnal és ha gyúl az alkony, s teányi arcon is, ha hattyú-hangon a messze bércig száll a költemény, van szélbe lengő kendő, gyöngy remény, erő a gépben, kézben, dal az ajkon. De rázza folyton villámló fejét, felhő-bozontját: „Nem erről beszéltünk, nem így szerződtünk, nem elég nekem. Az hol van, amit mondtál hogy elérünk, ha feketeket nyakamba veszem, a mindig indokolt jókedv, a nekünk összhangadó tűz, jóság, értelem?“ in. Nem én vagyok a költő. Bent szivemben, mint cella mélyén ájtatos barát, ki szent iratot másol s mit se lát, csak ami szép, úgy ül és rendületlen jegyez a költő. De ha kint kietlen szelek csapongnak, apró asztalát gyertyától fosztva fölkel és kiált, a cella ajtaját kitárni serken. Mert olyan ő, mitől más félve bújna, ő avval szembeszállni nem lehet sem lusta, sem silány. S vihar ha dúlja a kinti szép világot, ő miként a templomdöntő harcos, vagy vad próféta, cibálja szűk lakását, engemet. IV. Kívül-belül hadakkal teli homályban hánykódva töltöm ezt az éjszakát. Míg nem hallom szívem válaszszavát, nem alhatom. Szólalj meg, kire vártam, cellád magányos mélyén sem magányban élő, világot jegyző hű barát! Nem a vihar riaszt, de hogy magát közönnyel megfertőzhetné a vágyam. Csak így felel: „A csúcs ragyog töretlen fényben, de hogy loboghassak tovább, az kell, hogy hozzá tiszta út vezessen, s ne halljuk, csak ellenség panaszát, s az értelem s emberség fénye mossa sötét bazaltját tündöklő pirosra!" Beszélgetés a természettel 3 Devecseri Gábor két verse Az első este Alma-Áfában Családomat a föl- és lemenőt, dunai s balatoni levegőt, tarjáni bányát, pécsi mecsetet, élőt és holtat, kihez szeretet forró lánca fűz, szép magyar szavak hullámzó tengerét, s még finn tavat, prágai tornyot, s mind amerre jártam az édes, vagy tüskés, vagy víg világban, minden színt, arcot és beszélgetést, ősz rozsdalombját, tavaszi vetést, nyulat, amint a reflektorba hull, a hajnalcsillagot, midőn kigyúl és még az íróasztalnál talál, patak-kanyart, melynél egy nyárfa áll, egy régi kávéházból sok vitát, a visegrádi öböl hajlatát, új katonákkal teli nyírségi sátrat és újra s újra az egész hazámat mind elhoztam ide; e kis szobának zöld falai közé s e mennyezet tulipánjai alá és ezek fölé a sokvirágu szőnyegek fölé; kísérnek, itt vannak velem — s magam vagyok mégis, mert csak velem vannak ma itt, mert az én énem ők, s mert ezek a törökös terítők, e barna szekrény és az asztalon az a két alma, melyről már tudom, hogy milyen ízes, ez a csöndes éj, ez a mai, csak később lesznek én; és bár vélhetném hallani, amint a szekrényhez izmos karfát suhint, az ágyhoz sokan öntik a rezet, a függönyt hímzik surrogó kezek, s a lámpaernyőt is sok, hogy vele e kis szoba emberrel van tele — magam vagyok, őket nem ismerem, és most lustán nézdelődő szemem egy függönytartót pillant meg, magasba nézve, épp szemben, rajta kifaragva ötágú csillag, külön színe nincsen, színes szirmok fölött egyszerű jel, szokott faragvány, s vélelme minden meghitt lesz és beszédes hirtelen: a házépítők, bútorkészítők, vájárok, szőnyegszövők, hímezők, éppúgy, mint kik csoportunk idehozták, az aranyszemü kedves házigazdák, beszélnek most, e kis jellel üzennek, nem a bármilyen kedves idegennek, nem a vendégnek: „Mindent, ami itt van — mondják e jellel minden pillanatban és mindenütt — személy szerint neked is készítettünk, itt vagyunk veled, és tudunk rólad és teérted élünk, mert értünk élsz s megértesz, és megértünk, mi, a bátrak, jók, hősök, kik a boldog életért végzünk sok egyszerű dolgot.. .** s én úgy hallgatom azt a csillagot, hogy itthon vagyok, mikor itt vagyok. Alma-Ata, 1954. december 4. is Déry Tibor Németek között Naumburgban,egy thüringiai kisvárosban sonkát vásároltam az állami hentesboltban, s megkértem az elárusítónőt, szelje le a zsírját, mert azt nem eszem meg, a sonkát pedig teave két szelet kenyér közé, úti élelemnek a délben induló vonatomhoz. — Ezt a jó sonkát nem eszi meg? — kérdezte sajnálkozva az asszony. — Nem bírja a gyomrom — mondtam. Az asszony levágta a szeletek széléről a zsírt, felszelte a kenyeret, amit hoztam, közéje fektette a sonkát, széles henteskésével lesimította, szép tisztán eligazította, hogy ki ne lógjon a kenyerek közül. Két asszony várakozotta boltban, ezek a fejük mozgásával, szemük járásával követték az elárusítónő kezemozdulatát, lelkileg együtt dolgoztak vele. Csend volt, az üvegajtón át ki lehetett látni a szűk utcába beékelődött Vencel-templomra, mely hatalmas gótikus tornyával őrt állt a hentesbolt előtt. — Becsomagolom az úrnak a zsírt, vigye haza — mondta az elárusítónő. Nem lehetett több egy-másfél dekánál, de a jogérzet és az asszonyi szív szerint megilletett engem. — Köszönöm, nem viszem haza — mondtam. — Messze lakom innét. — Hol? — Budapesten — mondtam. Előtte való nap délben, a kis szállodában, amelyben megszálltam, az öreg pincérebéd végeztével szeméhez emelte az asztalon álló ásványvizes üvegemet. — Ebben még van víz — közölte. — Köszönöm, már nem iszom többet — mondtam. Az öreg rámnézett, megigazította szemüvegét. — Majd elteszem magának estére. De még este is maradt az üvegben. A pincér gyanakodva megrázta, s minthogy kotyogott, szótlanul a kasszához vitte beállította egy polcra, nyilván másnapi ebédemhez. Minthogy másnap már délelőtt elutaztam, feltehetőleg még most is ott áll. A takarékosságban is kell lennie bizonyos arányérzéknek, s lehet, hogy nálunk Magyarországon sokunkat bántaná ez a félgarasos aprólékosság, amelyet talán hajlandók volnánk kicsinyességnek nevezni. Engem elgondolkoztatott és sok tekintetben meghatott. Hadd mondjam meg itt mindjárt előlegben, hogy nem tartom sajátlagosannémet tulajdonságnak. Az első világháború után évekig éltem Franciaországban, s úgy láttam, hogy pék, greizleros,, cipész, óraműves, mosodatulajdonos, szabó, fűszeres, de még a kocsmáros is, iparosok, kereskedők, hivatalnokok, tehát általában a kispolgárság — parasztokat neki ismertem — ilyen élére állított fillérekből építette fel vagyonát. E vagyonoknak osztályjellegük van, s kialakulásukban is, hatásukban is a különféle nemzeteknél többékevésbé azonos vonásokat mutatnak. De milyen lelki tulajdonságok hozzák őket létre? Rövid németországi tartózkodásom alatt engem elsősorban egy kérdés foglalkoztatott: vajon újra háborúba lehet-e vinni a német népet? Régtőlfogva ismerem Németországot, sokszor jártam ott, gyerekfővel, s férfikorban, volt olyan idő, hogy ott kerestem a kenyeremet is, tehát egy nép megismerésére legalkalmasabb helyzetből figyelhettem a németeket. Ami tudást akkor szereztem, s amit a háború hozzáadott, azt igyekeztem most a lehetőséghez képest bővíteni. Izgatottan, de pontosan figyeltem mindenre, amit láttam, s amit hallottam. A kimondott szavaknál is érthetőbben s világosabban a sonkazsír és az ásványvíz beszélt hozzám. Van, aki •* ha szőlejét elverte a jég — maga is botot fog: lássuk uramisten, mire megyünk ketten? Nálunk, idehaza a háború után sokan ezt gyakorolták, csináljuk ma is még néhanapján. Az újjáépítésnek egy másik talán eredményesebb módszere, ha az ember igyekszik jól gazdálkodni azzal a kevéssel, ami megmaradt. Csodálnivaló-e, ha a németek földigbombázott városaik romjai között, a beomlott utcák téglakáoszában, az elszegényedett, elnyomorodott országban minden szalmaszálat félreraknak, minden görbe szeget kikalapálnak, minden garast a fogukhoz vernek? Az anyagnak ez a tisztelete egy anyagtalanul maradt országban még akkor is természetes volna, ha nem párosulna eredendő, szinte ösztönös takarékossággal. Aki tudja, hogy a német nép mennyit éhezett a háború alatt, az nem csodálkozik el azon a nénikén, aki a naumburgi cukrászdában — miután az apró tejeskannából kávéjába öntötte a tejet — a kávéból néhány kanálnyit megint visszalöttyentett a kannácskába hogy kiöblögesse belőle az utolsó csöpp tejet és zsírt is, sovány, öreg teste hasznára, de főképp aggodalmas lelke épülésére. Annak, hogy ez a takarékosság, majdnem azt irtani, zsugoriság tiszteletreméltó lehessen, egy feltétele van: az, hogy ne a más ember kárára gyakoroltassák. Éhezni szabad, de éheztetni nem. De azért egy lépéssel tovább mennék: ha az ember önmagát szorgalomra és szűkölködésre ítéli, talán ahhoz is joga van, hogy félszemmel embertársa körmére zsebére is nézzen, vájjon nem herdálja-e el azt a közös vagyont, a nemzet vagyonát, melyet ő a maga sanyargatásával is gyarapított. A takarékosság, amely jogom, így egyben félig-meddig kötelességem is lesz. S ha a magam józanságát tisztelem, a másét is meg kell becsülnöm. Az az elárusítónő, aki — ha történetesen gyönge a gyomra — sonkájával hazavitte volna a velejáró zsírt, a pincér, aki másnap ebédjéhez elfogyasztotta volna a megmaradt ásványvizet, méltán hihette, hogy én is ragaszkodom a maradékaimhoz. S ha elfeledkeztem róluk, akkor a tisztesség természetes mozdulatával figyelmeztetnek jogomra, mely egyben félig-meddig kötelességem is. Erre az aprólékos rajzra azért volt szükségem, utólag elnézést kérve az olvasótól, hogy bemutassam azt az utat, melyet gondolkodásom bejárt, amonkor választ kerestem a cikkem elején feltett kérdésre: vajon háborúba lehet-e ma vinni a német népet? Az élet apró, köznapi tényeinek lépcsőjén szeretek feljutni az általános következtetésekig. A hentesbolti elárusítónő és a pincér magatartásában elsősorban ugyan a kicsinyes takarékosság vonzza a szemet, de mélyebben fekvő lényege, az, amire figyelnünk kell: a tisztesség. Az a természetes, magától értetődő, szinte ösztönösen megmozduló méltányosság, amely tiszteletben tartja amás ember jogait. Amely önmagából kiindulva arra a következtetésre jut, hogy más ember sem szereti, ha megkárosítják, nem örül neki, ha megölik. Sorolhatnám az apró példákat. A városba megérkezve, nem tetszett nekem az a szállodai szoba, melyet Berlinből telefonon megrendeltem. A fogadósnő (a szállodák ott magánkézen vannak) sértődöttség nélkül elmagyarázta, hol találom a legközelebbi szállodát. — Pedig be is fűtöttem az úrnak a szobát! — mondta sajnálkozva, amikor elköszöntem. A másik fogadóban azért nem tetszett a szoba, mert hideg volt, a központi fűtés nem működött. — Egy sarokkal arrébb van még egy szálloda — mondta itt a gazdasszony — ott kályha is áll a szobákban, s talán van szenük, hogy befűthetnek .. . Egy könyvkereskedőnél nyomatokat kerestem a naumburgi Bazilika szobrairól. Megmutatta, amije volt: mentegetődzve a csekély választékért, s rögtön továbbutalt egy szomszédos könyv- és képkereskedőhöz, akinek nagyobb a raktára. itt mninnlm hogy az a nép- amelynek ílíl yUllUUlUIII, ma ilyen méltányos az igazságérzete, s ilyen természetes tapintattal tiszteli a más ember jogait, az nem szeretheti a háborút. Azt gondolom, hogy azok az emberek, akiknek házuk rombadőlt, vagyonuk elpusztult, s akik ma szinte a puszta kezükkel kaparják össze a törmeléket az új falakhoz, azt gondolom, hogy az ilyen családapák családanyák, gyermekek nem kívánhatnak újabb bombatámadásokat, s újabb romokat. Azt gondolom, hogy aki ilyen aprólékos aggodalommal őrzi meg a más ember számára az egy dekányi sonkazsírt s a fél pohár ásványvizet, az nem kívánhatja elvenni a házát, vagyonát, életét. Azt gondolom, hogy az ilyen lelkiállapotban forgolódó népet nem lehet háborúba vinni. Ezt gondolom, illetve ezt gondolnám, ha nem tudnám — s ha tudásomat ez a mostani rövid németországi tapasztalat is nem igazolná —, hogy van ennek a tisztességes, szorgalmas, tapintatos német léleknek egy másik oldala is. Ez is bemutatkozott az alatt a néhány nap alatt, melyet most Németországban töltöttem. Naumburgból, a thüringiai kisvárosból Berlinbe utaztamban egy nyugatnémet hadirokkanttal ültem együtt a harmadik osztályú fülkében, aki családi látogatásról most hazautazott badeni falujába. A súlyos háborús sérültek számára kijelölt helyen ült, egy kis magávalhozott vánkoson, poggyásza egy aktatáska volt, egy bot. Mereven nézett maga elé, azzal a sajátságos fejtartással és mozdulatlan arcbőrrel, ahogy vakok nyújtják arcukat a világ felé. Még az első világháborúban, 1914-ben szerezte azt a sérülést, mely végülis megvakulásához vezetett: egy hadiüzemben dolgozott, hol kéksavas bombákat állítottak elő. Nem emlékszem, összegszerűen mennyi nyugdíjat kap, vásárlóértékben körülbelül annyit, mint amennyit a mi nyugdíjasaink, ebből az összegből, s nyilván rokoni támogatásokból él 66 éves feleségével. Ismeretségünk első öt percében elbeszélte rokkantságának történetét, s elmondta azt is, hogy egyetlen fia elesett a második világháborúban, Hitler alatt. S ha nem mondta is, de éreztette gyakori sóhajaival, feje reszketésével, keze tétova, vaksi mozdulataival, ahogy tenyerét a huzat ellen riadtan fülvédős fülére tapasztotta, ábrázolta egész elesett lénye leírhatatlan nyomorúságával mindazt a szenvedést, mellyel az újkori történelem, azaz a két német háború megterhelte életét. S mit beszélt el még nekem ez a szerencsétlen öregember? ... milyen képe volt ezekről a háborúkról, melyek Vagyonába, szemevilágába, s fia életébe kerültek? Elmondta, hogy amikor Vilmos császár megpillantotta az első francia hadifogolymenetet, mely a német kéksavas bombáktól elvesztette szemevilágát, akkor a .,jó császár“ azonnal elrendelte, hogy szüntessék be e bombák gyártását. Ilyen kitűnő, erkölcsös, jóérzésű, jószívű volt az ő uralkodója! Hitlerről ugyan nem mondott el semilyen megható történetet, de szelíd szemrehányással megveregette az én magyar vállamat, amiért mi a folkszkundistákat kiutasítottuk hazánk területéről. Csokoládéval kínáltam meg. Egyetlen apró kockát szopogatott el belőle, a többit gondosan elcsomagolta felesége részére, aki odahaza, a pályaudvaron várni fogja. Félelmetes a két mozdulat hasonlatossága, a sonkazsírt, s a csokoládét elcsomagoló, a tisztességes és az ostoba közé. S attól tartok, hogy látom a útjelző nyilat emezektől azokhoz a kezekhez, melyek ugyanilyen gondos takarékossággal Auschwitzban számbavették, majd lenyírták a halálraítéltek haját, összegyűjtötték fogaikat, levetett cipőjüket. Egész németországi utam alatt kísértett a kétféle takarékosságnak ez a pokoli hasonlatossága, a becsületesnek, s a hitványnak, az emberbarátnak, s a gyilkosnak sátáni iker léte. S újra felteszem magamnak a kérdést: lehet-e háborúba vinni ezt a népet? A történelem tapasztalatai szerint minden népet rá lehet venni arra, hogy hadbaszálljon egy másik nép ellen, kit könnyebben, kit nehezebben. Amelyik oly kevéssé tanult meg önállóan gondolkodni a maga sorsán, mint a német, annak a kezében a kapanyél is elsül, ha tábornokai úgy akarják. Kihívása volna a sorsnak az olyan nemzet kezére bízni a béke kérdését, amely minden nagy erényét parancsszóra a fonákjára tudja fordítani. A német csizmát közvetve német érzelmesség teszi lehetővé, a császárok és vezérek szolgálatában megvakult, reszketősfejű nyárspolgárok, akik az ajándékba kapott csokoládét elteszik feleségük számára. Amíg ezek a derék, tiszteletreméltó emberek nem veszik sorsukat saját kezelésbe, a maguk ízlése és erkölcsi érzéke szerint, addig a többi európai nemzet nem érezheti magát biztonságban. Utolsó délelőttjában ültem, amelyben szovjet katonák söröztek. Fiatalok, jókedvűek voltak. Hamarosan élénk társalgás indult meg köztük s az idős pincérnő között; mindegyik fél a maga nyelvén beszélt, amelyikből a másik egy árva szót sem értett meg. Az aszszony, mint egy szigorú, kedves kövér mama vigyázott, hogy a fiúk éhgyomorra ne igyanak túl sok sört, s egy alkalommal szigorúan megdorgálta őket, amiért a cigarettacsutkákat a hamutálca helyett a földre dobálták. A katonák megértették s felszedték a csutkákat. — Nem baj — mondta az asszony— még fiatalok vagytok, tanulhattok tőlem. De több sört már nem kaptok! — A katonák ezt is megértették. Amikor elmentek s egyenként kezet fogtak az idős pincérnővel, ez egy pillanatra fiatal arcukon felejtette szánakozó szemét. — Mióta nem láttátok az anyátokat? — kérdezte. De ezt már nem értették meg a katonák. Megrázták a kezét, rámosolyogtak. Ha ennek az asszonynak a kezébe volna letéve Nyugat-Németország sorsa is, nem félnék a háborútól.