Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-29 / 5. szám - Devecseri Gábor: Három szobrász • vers (3. oldal) - Máriássy Judit: Hová? Hová?… (3. oldal) - Szabó Pál: Levente, jól feleltél! • színház • Heltai Jenő: Néma Levente, Déryné Színház (3. oldal) - Eörsi István: Jó boldogulásért • vers (3. oldal)

1955 január 29. Devecseri Gábor HÁROM SZOBRÁSZ Három szobrászról akarok még szólni: az egyik társunk volt, utazott sokezer mérföldet a földtől messze magasságban, volt nap, hogy többet a jégben és kevesebbet töltött lenn, épp mint mi, de mindig újra kimondta, hogy ő többé nem ül ám be a gépbe, aztán újra beült s nem lett rosszul, de kegyetlen húzta a föld, mindünknél jobban vonta magához föntről, tán mert szobrász volt s anyagához a művész jobban vonzódik s levegőből tudvalévően szobrot selykise tud kifaragni; de csak levegőn ált ért el az alma­ nevű városba, egy alma­ övezte kert közepén viruló üdülőbe, havas hegyek óriás válla alá, és itt lelt rá társára, a másik képfaragó művészre, ki évben nála idősebb nem volt, s népe között első volt mégis időben, atyja a szobrászatnak, mert ő mert legelőször emberi arcát és alakot formálni agyagból ott, hol az embereket vakhit tiltotta el ettől. Hát egymásra talált, társalgott és magyarázott itt ez a két művész egymásnak, s végül a szóból nem sokat értve, de annál többet a mozdulatokból, kezdtek mintázgatni közös fejet — egy gyerekét, ki tán nyolcéves volt s legelőbb csak hangtalan ülve durcásan nézett, de utána a kéthuru dombján egy keveset motozott ujjúval s szálltak az édes dallamok, alma-izű futamok, szökkenve szaladtak szét a szobának sarkaihoz s befutottak a tátott­­torkú bőröndökbe is és a ruhák közibe is. Mert csomagoltunk már éppen, búcsúhoz közeledtünk estefelé, mikor ők ketten még — míg körülöttük mind ott sürgődtünk — a kazah fiú­ főt külön, ámde egymáshoz sokszor fordulva agyagba jegyezték. Jó volt nézni a két szobrász figyelő-futosó nagy gyermeki izgalmát, ahogyan versengtek a fogyni­­száguldó-rohanó, túlontúl kurta idővel, még mélyebbre tekinteni vágyó vágyakozásuk szegve a végső percek szöcskés lába elébe. Ott forgódtunk mind; felnőtt-komolyan csak a gyermek ült, a fiúcska a dombjával s már elfogulatlan szólaltatta az ősi hasas hangszert, kazah ének csörgedezése után mely adott magyar éneket is mert egy népdalfüzetet kapván gazdája azonnal otthonosan pengette magyar dalainkat a dombján. Nála e százegy dal maradott emlékbe, minálunk ennek az estének lobogó sok képe s az is még, hogy búcsúzóul az ifjú kazah szobrász a magyarnak még odaadta a mintázó­ pálcát is, amellyel gyermeki lelkes főt simított ki a barna agyagból. Sokfele jártunk még ezután, s emlékszem, elégszer volt úgy, hogy rohanó, mindent­ szemlélni mohó kis gyors csapatunk sehogyan sem jutva piciny pihenőhöz sem, mégis többet vágyott még látni, de egyszer éppen egy ily nap, a szobrásszal, ketten kiszakadtunk fürge csoportunkból és sétálgatva először, majd még járva utána, szaladva, rohanva a végén képek, szobrok közt, az egyiptomi és babiloni arcoktól a modern Páris kép­ rengetegéig, végül kis pihenésre megálltunk ott, hol a Rembrandt­­képek termében még sok kortársa e roppant mesternek nézett le reánk. Kiszuszogni magunkat ott álltunk hát meg s egyben hevenyén fogadalmat­­ is tettünk oly sok szigorú emléknek előtte, hogy soha elsietett vésőhúzás, henye jelző nem csúszik ki kezünk­ s tollunkból. Közben a termek őrizték e szavak tanúit, színeit tovalebbent évszázak művészeinek, nyüzsgő rohamát a nem-mozdulva örökmozgó műveknek, a mindig hatni-tudó,­­akaró, formáló forma-seregnek megkövesült eleven-szép áradatát. Odakint meg fényeit át a saját ködein küldötte keresztül egymással szelíden feleselni a hősi Leningrad, vér- s gyászkezdetű évtizeden már túl, a kioltott fények, iszony, s éhség és jaj, tört testek, piáló szívek hangjával kezdett s újból elevenné ember-erővel válni tudó dús évtizeden túl... Mentünk olvadozó havon át, s szelvén teret-utcát, láttuk a ködből mint válnak ki az egykori ostrom — egykori, még nem is oly rég kínzó — árnyai; tudtuk: minden szín és fény, feszítő sok forma, a művek messze sugárzó szép sokasága a béke szülötte, mindig a békéé; s ha lazult is sírok ölében rejtve a kép, a szobor, korsó évszázakon át, s ha háborúhoz készült is a fegyver dús faragása, mégis a föld tölibé kivirágzó emberi elme gyermeke mind, élők­elibé ragyogó nagy ajándék, mégis, a fegyveren is, csak a békés óra gyümölcse minden díszítmény, s aki munkált rajta, bizony nem vágta fogát embertársak torkába ez órán, nyomta csupán a saját ajkába, amíg figyelemmel munkált képzeletének szárnybontó faragásán, ráncolt homlokkal s olykor beharapva az ajkát, mint az a két szobrász a gyerek­főn Alma-Atában, mint az a kis dombrás, valamíg pengette a hangszert, mint pallér a falon, mint én, mikor írom e verset. Mentünk át a ködön — s messzebb Moszkvában az asztal ekkor üres volt tán, vagy felcsengő poharakkal várakozott, hogy a partján később meglepetésül érjen a szobrász látogatása — a harmadiké már — minket. E művész oly nagy erőt hordott a szivében s akkora indulatot, hogy nem látszott maga sem bár gyengének, s izmos, széles volt, válla­s a melle, mégis a ránéző, aki tudta, hogy ő magasított égig a megszülető Berlinben treptowi harcost, szinte csodálta, hogy ő, ez az emberméretű ember adta parancsát márványnak, gránitnak, a felhők márványzó seregének is és a sudár jegenyéknek, hogy mind és együtt összhangzó harsona-hangon hirdessék az erőt, mely az embert védi s a roppant bajnoki Sírokból mint szentelt áldozat árad. Kedvesen és mosolyogva beszélt, vívódva azonban minden mondattal: ha a szó elhagyta az ajkát, szája utána kinyílt és zárult, már üresen, s­­ hirtelenül mellére leszegte fejét, azután meg fölrántotta, beszélt ismét, állán sebesült meg, és e nem­ óhajtott vívódó mozdulatokkal éppúgy mint óhajtott szobrai szép seregével él és alkot a háborúval szemben szakadatlan tiltakozásul. Az asztalnál, nem fogyva ki szóból, ültünk. Kint a világban igaz s ádáz szavak ekkor éppoly szüntelenül gomolyogtak, mint mikor éppen három héttel előbb idejöttünk látni-figyelni, és itt Moszkvában gyűlt össze a háború ellen szót emelő népek vezetőinek értekezése; távol meg­tákolták ismét szörnyeteg-újjal, vesztő-gondolatokkal a dúló-léptű kolosszust, zöld-köpenyes Gólem-figurát, agynélküli embert, vizsgázott rémet, süvítő-lángtorkú kipróbált emberevőt, ki a hangszert készül a kisfiú-kézből ütni ki és a kezet leszakítani, készül a kertből messze kitépni az almákat s almák nevelőit, és eltörni a kis simitó-pálcát, mely a két hű szobrász munkáját és őrzi a mű örömét is; s megsebesíteni újra a harmadikat s lekaszálni városokat, melyek terein magasodnak az ő nagy álmai és körülöttük anyák csecsemő-kocsijukkal sétálgatva, miként ragyogó fátyolt terítik rá napfényben maguk álmait is sok karcsú szoborra. Szó kavarog, föld gömbje forog, csikorognak a percek,­­ de kevés is az óra­­vonat visz visszafelé már: futnak a fák, a folyók, házak, perdülnek a kertek mind befelé, emlékezetünkbe, örök-szakadatlan esdéssel, hogy amit láttunk, láttassuk is és hogy mind szobrászokká váljunk, küzdőn az idővel meg ne elégedjünk egy s más oldallal, a tűnő szint és fényt ittfogva, de mindenhol kifaragjuk gondosan és tisztán az anyagban a gondolatunkat, hogy míg minden erőnkkel az emberi életet óvjuk, tőlünk is távozzék el minden, mi az ember ellen tör; hogy az emberség­ és emberiségnek megszentelt szobrászaiként tudjunk az időben tisztult lélekkel s oly edényt alkotni e korból, mely ha a megszületők elibe perdül ki a földből, lássa a messzi utód ámulva: az oldala közben harcjelenettel dús, küzdésnek képei futnak féldomborműként egymás nyomain, de az öble telni tudott ragyogón és színig a béke korával. Hová? Hová?...V­oltam én már hivatalos prog­­­ ­­ramcsináló is külföldi írók, művészek oldalán. De ilyen kedves vendéget még sose vártam, ennyi iz­galommal még nem törtem a fejem, melyik nap hová vigyem, mit mu­tassak, hová vegyek jegyet, merre sétáljunk majd gyalog, merre autóval. 23 éve ..tántorgott“ ki messzi idegen­be az édesanyám. És most hazajön. Nem látogatóba, mint tette már né­hányszor — véglegesen, mindhalálig haza. Tudom, szeret­­ majd itt minálunk min­dent. Utcákat, tereket, zsúfolt villamosokat,­­az ismeretlenek arcát is szeretni fogja, hiszen ez a város, az ifjúsága, ez a város, a gyereke, ez­ az unokái. És van még valami, ami számára különösen kedves itt minálunk. A színház. Jól emlékszem, ha csak egy hétre jött is futó ven­dégségbe, biztos, hogy öt estét szín­házakban töltött. Nos, hát hová vigyük? Hol kezd­jen­ bemutatni neki a mi új színhá­zainkat, új életünket, a magunk te­remtette kultúrát, azt, amit nem is­mer, s mely, mint jó útikalauz se­gítségére lesz abban, hogy a hétköz­napok új törvényeit szívével értse meg? Bevallom, mindezt csak utólag fo­galmazom így meg magamnak. Teg­nap egyszerűen annyi történt, hogy egy műsorújságot vettem a rikkancs­nál, s ceruzával a kézben lapozgatni kezdtem. Melyik legyen az első, me­lyik legyen a második? Nos, átlapoztam az újságot egyszer. Mégegyszer, harmadszor. Lerágtam a ceruza végét, de megjelölni még mindig nem tudtam semmit. Néma levente? Együtt láttuk annak idején. A Tanítónő? Hiszen tőle hallottam, mit jelentett számára a bemutató Var­sányi Irénnel. Nóra? Látta. Sokszor és sokaktól. Volpona? Ehhez is ő vitt el az egykori Magyar Színházba. A Kisfaludy-darabok? Az ő iskolás ko­rában ezek voltak a kötelező meg­­néznivalók. Csárdáskirálynő? Régen se tartotta sokra, mert büszkélked­tek vele ma, hogy jobb ruhát hord? Egy pohár víz? Látta. Caesar és Cleo­patra — látta. Pygmalion •— látta. S a nagy klasszikusok: Tragédia, Othello, Bánk bán? Százszor is megnéz­ném s nézné ő is őket, de az lenne minden, hogy elhencegem, ma job­ban játsszák őket, mint azelőtt. Ennyi lenne az új, ez volna a hétköznapok­hoz vivő útikalauz? A mi művésze­tünk? T­apoztam előlről hátulra és há­­tulról előre. A Fáklyalángot nem játsszák ezen a héten. A Hol­napra kiderül­ Ttől habozva megáll­tam­. Ide először? De hiszen tréfáit, humorát se értené meg, ehhez már a pesti hétköznapokból kell jönni s nem innen indulni új hétköznapok­ba a messziről érkezőnek. Beszélünk, vitatkozunk a színházak műsorpolitikájáról. De soha még vita közben ilyen méreg nem futott el. Hát lehet ez, hogy valaki, aki 1938 óta nem járt színházba Budapesten, ma semmit ne találjon, amit akkor nem játszottak, s alig néhányat, amit azóta Svájcban, Olaszországban és Lu­xembourgban ne látott volna? Ha néhány év előtt jön, láthatta volna az Élet hídját, a Tűzkeresztsé­get, a Ljubov Jarováját, az Apák if­júságát, Foster ezredest, láthatta vol­na az Út a tanyákról-t, a Harag nap­ját, az Uborkát át, jó és­­kevésbé jó drámákat, vígjátékokat, amik számá­ra mégis nagyot adtak volna: a mi életünk igazságát, a Svájcban, Olasz­országban üldözött igazságot. És most semmi, egyetlen egy se várja! A dühöm máig sem hagyott alább. De a programot mégiscsak megcsináltam. Az első héten megnézi majd az Othellót, a Három nővért és a Néma leventét is. Hadd lássa mi­lyenek a mi új, kitűnő színészeink! Azokon az estéken pedig, amikor nem megyünk színházba, olvasnivalóul ágyához készítem azokat a folyóira­tokat és könyveket, melyekben az idei, s a néhány év előtti új magyar drámák találhatók. Remélem, legalább anyám képze­letében egymásra talál majd a ma szí­nésze a mai szereppel. Máriássy Judit Irodalmi Újság Szabó Pét Levente, jól feleltél! A szerelem végtelen, mint a ten­­** ger, vagy az ég. A szerelem olyan szép, hogy a Déryné színház színpadán a sza­vakból virágok nyílnak, mennél több és forróbb a szó, annál több és pompásabb a virág, s va’ahol messze, a magyar középkorban és tegnapban és mában, haj, ez a sze­relem, ez a nagyon szép szerelem ugyanazon a húron, ugyanazon a hangszeren zenél. Heltai Jenő darabjának felújítá­sáról, a Néma Leventéről van szó és az ember csak ül, az ember csak néz, mi ez? A darab meséje mind­össze annyi, hogy szinte beleférne az ember markába s ez a marok­nyi mese a nagy, örök emberi szép­ségek kincsesházává zárul. Szere­lem, szépség, hősiesség, jóság, em­berség: a lélek mérhetetlen tiszta­sága mind, mind benne van. Tu­dom, hogy Heltai Jenő a darabot harminchatban írta, amikor már ir­tózatos nagy darabokban szakado­zott bele a fasiszta förtelembe az európai kultúra s most, hogy itt ülök a Déryné Színház nézőterén, úgy érzem, mintha mindez csak tegnap lett volna. Érzem a gyötre­lem gyilkos suhintásait, az elsüly­­lyedt mélységből emberi kezek ezrei könyörögnek fel segítségért s itt a játék folyik tovább, derűsen, csil­logón, igen. Ez maradt meg azokból az időkből. Igen, ez volt a segítség, ez az alkotás, ez volt a magasba ívelő híd a gyötrelmek felett, ami az örök emberi életet, az örök em­beri ideálokat átvezette a tragikus és szégyenteljes múltból a hol­napba. Úgy tündököl ez a darab az el­múlt tragikus történelem véres tör­melékei felett, mint ahogy a vihar­­dúlta vetésre, vagy leégett portákra tündökölve ragyog rá a nap. Egy „Templomnélküli város”-ról olvastam valaha, valamikor egy utópisztikus könyvet, ahol is telje­sen kiegyenlítődtek immár a társa­dalmi ellentétek s az emberek csak éltek, szerettek, társalogtak, nevet­géltek s a piacokon sétálgattak alá s fel párosával s ha egymással ta­lálkoztak, szépeket mondtak, ujjaik­­kal morzsolgatták a másik ruhái­nak finom szövetét. Ahol már nem volt butaság, nem volt rongyság, a jóság uralkodott a városban. Nos, ha ziláltan is, de most éreztem én itt valami hasonlót. Mintha a néző­téren nem fiatalok, öregek, külön­böző korú­­emberek ülnének, hanem csak emberek egyetemesen, de úgy, minttha az első csók csak most csat­tant volna bele a szívekbe tegnap­előtt. Néma levente... a játék minden­kit magával sodró. Nem „tombol” a közönség, nem „frenetikus” tapssal válaszol, ha­nem egyszerűen csak... mindenki rábízza magát a játék sodró erejére s az viszi, ringatja magával a kö­zönséget, mintha a nézőtér olyan lenne, mint virágkoszorús, lobogós zászlós óceán járó hajó. „Levente, jól feleltél”! — ezzel a szóval végződik az első felvonás és valóban, itt mindenki felel és min­dig felel, a játék végezetéig az élet nagy, alapvető kérdéseire. Én a szereplőkről, mit mondjak, hova te­gyem őket?­ Dicsérjem Ruttkay Évát? Nagyon komolyan mon­dom, hogy ... dicséretemet kifejezni nagyon gyenge és gyatra a szó. Még azt se mondhatom, hogy nagy művész, mert’igazában csodálatos mű­vész, hiszen szerepének sokkal több a színe, árnyalata, mint a szivár­ványnak, amely után hiába futnak gyermekek, felnőttek a nyári rétek felett. Nem érik el soha. Az új színművészetünk gazdáinak fel­adata, hogy végre tegye oda érték­ben és sorba ezt a művésznőt, ahova szinte bele­robbant, a leg­nagyobbak közé. Dicsérjem Ladá­nyit? Pedig én azt hiszem, hogy.. . sok száz év és sok keserves törté­nelem magyar hősét példázza. Tesz, vesz, a sziken birkózik a lehetetlennel, vagy szál karddal mászik fel a vár fokára, de nem beszél. Valóban néma. Szinte lehetetlen feladatra vállalko­zik akkor, amikor háromévi néma­ságra ítéli önmagát a Zik­a csók­jáért. De hiszen ez mind megjárja, nem látni a nőt és nem beszélni, esetleg más is megtehetné, de .. . így szemtől szembe a második fel­vonás végén ... na most hallgassa­tok ide férfiak, öregek és fiatalok vegyesen. Vajon ki bírná ezt meg­­állani Zik­ával, de méginkább Rutt­kay Évával így szemtől szembe? És nemcsak kint, a való életben, ha­nem a játékban is, a színpadon? Hiszen Ruttkay asszonyi és mű­vészi varázsa olyan nagy s olyan megejtő, hogy a nézőtér csaknem felüvölt. De Ladányi hallgat. Hall­gat és hallgat. És ez csakugyan nagy hősiesség. K k­öztudomású, hogy a Déryné Színház az Angyalföld kellős közepén van és külön kellene írni erről a közönségről, erről az An­­gyaföldről, az angyalföldi munkás­tömegekről, ahogy ezek itt vannak, ahogy egymás között érintkeznek, viselkednek s ahogy a játékra rea­gálnak. Mintha leáradna a színpad­ról a nagy szépség és a nagy tisz­taság. Nagyon szépek ezek az em­berek. Az angyalföldi munkásság nevében, a magyar színjátszás nevében, de a magam nevében is nagyon köszö­nöm ezt a színházi estét. Mindenképpen méltó az íróhoz, Heltai Jenőhöz, a közönséghez, a magyar szelle­­i élethez és az egyre fejlődő színjátszásunk nagy igényei­nek bejelentéséhez. A Néma Le­vente egyre magasabbra robbanó sikere megindult s az útja messze időkbe világít majd a magyar szel­lemi életben. RUTTKAY ÉVA — LADÁNYI FERENC (Edma rajza) Eörsi István Jó boldogulásért Bolond, aki szép, nagy köteg bankó pénzt kap, s fiókjába rejti, aztán elfelejti, vagy kit rég csal szomja Mórra, Badacsonyba, s a bort meg se látja, ha jut asztalára! Mi hát az a senki, ki jogát felejti, s nézi, hogy’ viszik szét legszikrázóbb kincsét? Ki nem szól se másért, se ön­igazáért, s a sajátját dobva, a közöst is lopja? Kell a jog falatja, nemcsak kirakatba, ki meg nem ragadja nem érdemes arra! Kell, erővé válva, nemcsak szavazásra,­­ napi jóllakásra, jó boldogulásra! Bolond, aki szép, nagy köteg bankó pénzt kap, s fiókjába rejti, aztán elfelejti, de százszor bolondabb az, aki jogot kap é­s lyukas zsebbe vágja, vagy nem nyúl utána! 3

Next