Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-07-07 / 27. szám - Tolnai Gábor: Őszi kert (Lányi Sarolta verseinek gyűjteménye, Magvető, 1956) • könyvkritika • Lányi Sarolta: Őszi kert (Magvető, 1956.) (2. oldal) - Goda Gábor: Jegyzetek Bihari Klára könyvéhez • könyvkritika • Bihari Klára: Brigitta nővér (2. oldal)

2 Irodalmi Újság Megilletődötten veszem ke­zembe a tollat, midőn írni kezdek az Oszt kert­ről, Lányi Sarolta költői életművének­­ gyűjteményéről. A fel­­szabadulás utáni évek óta ismét itt él közöttünk, s különös módon, most mégsem a jelenlevő, hanem a Horthy, időben távol, emigrációban élt Lányi Sarolta tűnik fel emlékeze­temben. Akkor alig-alig jutottunk hozzá új verseihez. Azonban a Szov­jetunióban írt műveinek ismerete nélkül is valami szép varázslat vette körül alakját, mint mindazokét, akik tőlünk távol, emigrációban él­tek. Halkan, szinte szertartásos tisz­telettel szoktuk csak kimondani an­nak idején a nevüket. Lányi Sarol­táról unokahúga, Ági hozott néha, néha hírt; ilyenkor félrehívott ben­nünket a Vajda János­ Társaság előadóestjein, csillogó, csendes örömmel. — Saskáról hír jött! — Új versei, műfordításai közül a moszkvai Új Hang Magyarországra került példányaiból ismertünk né­hányat. Hadd írjam meg, hogy Rad­nóti Miklós sokat emlegette a költő­nő kezünkbe került verseit, egy Új Hang-számról s Lányi Saroltának itt megjelent verseiről naplójában is olvashatunk feljegyzéseket. Radnóti nem mindennapi a Szovjetunióban megbecsüléssel ír élő költőasszony­Lányi Sarolta modern irodai, munk ama kisszámú tagjai közé tartozik, akik ott indultak el Ady Endre és társai oldalán, megérték a tanácsköztársaság győzelmét, de bu­kása után — ő 1922-től — nem Horthy Magyarországában, hanem emigrációban éltek, a fasizmus köz­vetlen nyomásától távol, a magyar 919-ben felvillant szocialista életet folytathatták tovább, s végül meg­érhették és alkotó tagjaivá válhat­tak a felszabadult haza életének. Az életútnak ez a politikailag egyenes vonala különleges színt, különleges sajátosságokat biztosít költészetének. Persze az emigrációban élő író, köl­tő művének különleges színei el­lentmondásos sajátosságokat tartal­maznak. Évtizedekig távol élni a ha­zától, még akkor sem nehézségek nélkül való ha a távollét a szocia­lizmus hazájában telik el. Fokozott problémákat jelent a száműzetés az írónak, akinek alkotó, munkája a hazai élet és az művészi anya­nyelv közösségéből kiszakadva meg­torpanhat, gyakran áthidalhatatlan nehézségekkel találhatja magát szemben. Az ő életpályájának küzdelmes útja, és a küzdelmes útnak versek­ben való tükröződése lehetőséget A kiragadott „tájak", jelzők, cí­mek, témák és verssorok — úgy vé­lem — feleslegessé teszik, hogy név­­szerint hivatkozzunk a költőkre, akiknek ihletése nyomán megtalálja Lányi Sarolta a maga mondaniva­lóinak kifejezőeszközeit. A század első évtizedének végén hatol lírájába Ady és vele párhuza­mosan Babits versalkotó módszere. Kettejük költészetének termékenyí­tő befolyását érzékelhetjük, midőn Lányi Sarolta így fogalmaz: „Fe­küdjek akkor fekete párnán, Fekete selyem legyen a párnám. — Felet­tem valaki fáklyát tartson, Fesse aranyra viaszos arcom,“ Azt hiszem nem tévedek — ha azt állítom —, hogy Ady költészete tágítja ki Lá­nyi Sarolta távlatait, talán fokozot­tabb mértékben akkor, midőn a szá­zad legnagyobb magyar költőjének versformálása már kevésbé fog hat­ni reá. Azt olvastam nem régen egy an­tológia jegyzetanyagában, hogy a háború és a forradalmak kitágít­ják Lányi Sarolta individualista költészetének eszmeiségét és szocia­lista tartalommal telítik meg. Lá­nyi Sarolta eszmei kitárulása koráb­bi keletű. Ezt kifejező versei mel­lett más dokumentumok is tanús­kodnak erről. Az 1912. május 23-i tüntetésre Kaffka Margit verssel válaszol (Hajnali ritmusok): „Most már jönni fog robogva minden!... Ne feledjétek férfiak, hogy az as­­­szonyvér se drágább harcra, mint szerelemre...“ Lányi Sarolta levél­ben üdvözli Kaffkát a Hajnali rit­musok megjelenésekor. Kaffka Mar­git válasza Lányi Sarolta levelére ról, Kaffka Margit kommunista kis­hazáról. A távol volt helyett szóljunk a tíz éve hazatért költőnő életművé­ről, ha csak utalásokra, jelzésekre telik is e helyen. Lányi Sarolta kö­zel kétszázötven verset vett fel gyűj­teményébe. Közel két és félszáz vers, a több mint négyszázötven ol­dalas kötetben. Mi mindenről beszél ez a csaknem kétszázötven vers, ez a négy és félszáz oldalt meghaladó kötet? Az őszi kert legkorábbi da­rabja 1906-ból való. Egy tizenötéves lány írta a verset, egy esztendővel a 905-ös forradalom után. A kötet leg­korábbi verse óta ötven esztendő telt el. Az ötven esztendőben benne foglaltatik: modern irodalmunk ki­bontakozása és teljessé érése, az el­ső világháború, a tanácsköztársaság győzelme és bukása. Lányi Sarolta csaknem negyedszázados emigráció­ja, a második világháború és végül, a szabad Magyarország első évtize­de. Micsoda fél évszázad volt ez! Kérlelhetetlen évek és évtizedek kö­vették egymást, hajcsár kegyetlen­séggel, a népek életében és az ő sze­mélyes sorsában egyaránt. Mennyit kellett szenvednie ennek a költő­asszonynak, míg 1945-ben, a győze­lem tavaszán leírhatta e dísztelen­­ségükben is ragyogó sorokat: nyújthatna a kritikusnak — túl egy könyvismertetés keretein —­ nem mindennapi elemzésre. 1906-ban — a kötet legkorábbi versének eszten­dejében — még messze volt Lányi Sarolta a forradalomtól, de mélysé­gesen átélte már ekkor a századeleji nő „csendes válságait“, a modern nő önálló társadalmi létért harcoló, tétovázva is forradalmas gondolko­zását. Korai versei az akkori nő kérdéseit visszhangozzák. Bár je­gyezzük meg, hogy Lányi Sarolta egész költészetének hogy nem akar kilépni jellemvonása, az asszony szemlélet­világából, kommunistá­vá teljesedő gondolkozásában is az asszony világát tükrözik versei. Kezdeti versei a 10-es évek előtt megújuló magyar líra világából, hanganyagából táplálkoznak. Ennek a világnak tájai, környezete: a sző­nyeg, a kerevet, a csipke, a bár­sony, a virágszál, a lom, a könyv. Jelzői: néma, ódon, szépművű, mu­­zsikátlan, gubbasztó, csendes, szel­­lős, bronzos. Címei és témái: a mo­soly, a vágy, az álom, dalok a hold­ról, seknek ködbenézők. Ezeknek a ver­a hangulatát a „gyil­kos unalom’* hatja át. Lányi Sarolta önmagát a „bánat szobrá”i nak neve­zi, s az „életre nem valóság” himnu­szát írja: fennmaradt. Néhány mondatos idé­zet a levélből jobban jellemzi a mo­dern asszonyköltő gondolkozását, minden elemzésnél; Kaffka Margit gondolkozását nem kevésbé, mint Lányi Saroltáét: „Gazdag vagy, fia­tal vagy. tele érzéssel, hittel, vers­sel, látással, szenvedéssel, — hát nem tudod mekkora vagyon mind­ez?’* — Majd odébb: „Az élet­­ mér­hetetlenül sok és gazdag és nagy­szerű szépségeket adhat, szívsza­­kasztóan gyönyörű hiedelmeket —, és egészen rettenetes összeomláso­kat, vagy elfáradást is, végső mind­egyebet —, mindent.“ Lányi Sarol­ta költészetének kezdettől, ötévtize­des pályája során máig legszebb tulajdonságai: az érzéssel, bensősé­ges asszonyi érzéssel telített látás, a szenvedés telített erejű kifejezése, a humánum; mindez bensőséges lírai hangon, a nagy kérdések kapcsán, nem egyszer zengő pátosszal fejező­dik ki. A társadalmi kérdéseknek 10-es évek elején végbement felis­­­merése után tovább tisztul, vilá­gosodik szemlélete, mind biztosabbá válik eligazodása az életben, a való­ságban. Nem mindennapi a jelentő­sége annak, hogy lírája a háború kitörésétől kezdve határozott hábo­rúellenes hangon szól. (Bizonyára szerepe volt ebben annak, hogy 1914-ben megismerkedik későbbi férjével Czóbel Ernővel, a magyar munkásmozgalom kiváló képviselő­jével, aki ebben az időben már megtette az első kísérleteket a mar­xista irányú magyar irodalomtörté­netírás terén.) A világnézeti kitágu­lás persze — költőről van szó — a versformálásban is kifejezésre jut. Eszközei tisztulnak, egyszerűsödnek s hangjának szárnyalása ugyanakkor még erőteljesebb. Szép példa erre Lányi Sarolta jól ismert antoló­gia darabja, háborúellenes költé­szetünk kiemelkedő verse, a Verdun. A költemény kemény, zártformájú megfogalmazása, egysége, emelkedett­sége úgy csendül most fülem­be, midőn újra olvasom, mintha Radnóti eclogáinak előhírnöke lenne. Nem tartom valószínűtlennek, hogy Radnóti Miklós a tibullusi ihletés mellett tanult ebből a ragyogó vers­ből. Csupán a kitűnően érzékeltető verskezdést és a politikai érettséget kifejező befejezést idézem:­­,at ádáz keselyű ébred mindennapi kimra ágyús sáncaidon, s falaid közt, francia Verdun! Egy szikládon a két tűz közt, verdes a leláncolt Ember. Vérzik a teste halódó Prométeuszként, ám nem hal meg azért, pedig őt is eléri a nagy harc minden gyilka, de szenvedi, tűri. Ha egyszer a láncát végre letépi örökre —, felszabadult vasököllel tesz keserű igazat a kevély keselyűk viadalján. Az idézett sorok — s rajtuk kívül idézhetnénk még sok hasonlót, ha nem is ilyen hőfokú versből — azt jelképezik, hogy Lányi Sarolta már idehaza, az emigráció előtt elérkezett a közösségi témák művészi erejű, érett politikai ihletésű kifejezéséhez. Hasonló erejű verseket idézhet­nénk a majd hazájától távolkerülő, s azután a felszabadult hazába vissza­térő költőnő műveiből. Szovjetunió­ban keletkezett verseit áthatja a pro­letárnemzetköziség szelleme, s az emigráns költőnő kettős hazafisá­­ga, amit moszkvai költeményeinek egész sorában harmonikusan fejez ki. Idézzük példának a tömör szabad versben fogalmazott Ének a mard­­­ugról-t, a dalszerűen csengő Moszk­vai magyar éneké­t, A szovjet­ mun­ka dalá­t és Az álom az ibolyáról című bensőségesen szép versét. Az utóbbiban mutat példát Lányi Sa­rolta arra, hogy az intim, bensőséges asszonyi képzeletből fakadó vers miként tárulhat ki szélestávlatú po­litikai mondanivalóvá. A vers há­rom zárószakasza. .. Egyszer majd szép tavaszidőben Repülőgép száll föl az égre S ibolyamagot hint e földre. Legyen még szebb erdője tőle. Mert így álmodta ezt a költő. Ki messziről jött, s úgy regélt­e, Hogy: volt egyszer, Budán, egy erdő, Ibolyaillatban merengő... S mert itten semmi nem­ megy kárba. Költő sem álmodik hiába. Ibolyazáport szór a vágya A dolgozók szép országára. Idehaza, a felszabadult hazában, új állomásról indul tova lírája. „Ta­lajomból kiszakadtam, De gyökerem bennehagytam” — írta még 1928- ban Moszkvában. — S most, vissza­érkezve arra a talajra, amelyen köl­­tészetének gyökerei kihajtottak, első szavai a boldog öröm hangján szárnyalnak, majd következik a való­ság felismerése. Feltolulnak előtte a teendők: a felszabadult, de még fel nem épített új Magyarország való­ságában. E rövid írásban nincs mód arra, hogy részletesen elemezzük Lányi Sarolta költői pályáját, így — már említettük — csupán jelzésekre van lehetőség. Ugyancsak jelzéssze­rűen utaljunk még arra, hogy hazai fejlődésének utolsó szakaszában a legszemélyesebb lírai mondanivaló terén költészete gyönyörű teljesség­hez érkezett. Valamikor, a Szovjet­unióba való távozása előtt, a Horthy idő első éveiben, az egyedül maradt asszony fájdalmával szóltak versei a börtönben raboskodó — s a rab­ságban is marxista szemináriumot vezető — férjéhez. Most elhúnyt élet­társát siratja, olyan versciklusban, amelynek számos darabja új líránk legszebb költeményei közé tartozik: Mindig őt akartam követni, Amit ő szeret, azt szeretni. Vele sírni, vele nevetni, Csak egyet, jaj, nem: őt temetni. Nyomában futottam zihálva , elérni nem tudtam, hiába! Erőtlen voltam, renyhe, kába? Mért nem követtem a halálba? Rövid ismertetésünket nem fe­jezhetjük be annak megemlítése nél­kül, hogy az őszi ken az új magyar könyvkiadás legszebb darabjai közé tartozik. A könyvnek — mint könyv­nek — a szépségét Czóbel Bélának, a kiváló festőnek az őszi kert­hez készített rajzai és borítólapja teszik még teljesebbé. Tolnai Gábor ŐSZI KERT (Lányi Sarolta verseinek gyűjteménye, Magvető, 1956)­ ­, hogy háláljam meg, hogyan köszönjem meg Néked orosz hon, szivem hajléka, szovjet haza. Hogy visszaadtad veszendő szülőföldem Az életnek, s nekem, Hogy áldó énekem Vá#yam szárnyán már szállhat — haza! ó, de sokan vannak, akik hasonlók hozzám! Akik születtek, mint ém, életre nem valónak. S mégis élnek, mint én s gyermekek is valának. Élték a gyermekévek ezer szent pillanatját. Vívták a szívbevágó megismerések tuséit. S magukra eszméltek, mint én, keservesen. 1956. július 7. Jegyzetek Bihari BEVALLOM, hogy Bihari Klára elbeszéléskötetét, a „Brigitta nő­­vér”-t, azzal a szorongó bizalmatlan­sággal vettem a kezembe, amelyre némileg rászoktattak azok a sokszor csak riportszagú, hangulatrögzítő, komponálatlan kis írások, amelyeket rövid terjedelmük miatt odacsaptak a „szépirodalomhoz”, s amúgy kedé­lyes hetykeséggel novellának keresz­teltek el. (Félreértés ne essék, nem egyre fejlődő és nagyon tetszetősen kibontakozó új novellisztikánkra gon­dolok általánosságban.) Ez a „Bri­gitta nővér” ilyenformán nagy meg­lepetést okozott, mert ezúttal csak­ugyan elbeszéléseket olvastam, jókat, gyengébbeket, vegyest, de olyanokat, amelyekben­ a tudatos, két lábon álló kompozíció sohasem hiányzik, s a mese vagy cselekmény kötelező követelménye mindenütt kielégítést is nyer. Nem mondom én, hogy Bi­hari Klára a novellisztikai ökonómia nagymestere. Azt se, hogy mindig tudja, hol kezdődik törvényszerűen a történet és hol végződik, de ezt leg­jobb íróink is csak­ kevésszer tudják az életben. Nem mondom én, hogy a kötet húsz novellája mind egy szin­ten mozog, ilyen kötetet alig ismerek, és azt sem, hogy nincs benne néhány, amiben ne lennének meg a sematiz­mus foszló rekvizitumai; van ebből a „Brigitta nővér"-ben, az „Esti isko­ládban és főként a „Juliska lel­kem”’-ben. De Bihari Klára mindig kötelezőnek érzi, hogy elmondjon valami kereket és egészet. Okosan, jó műgonddal kerüli el a tanmese buktatóit és a nyomban ható hasz­nosságot, amely a művészet gyakor­latában a legtöbbször teljesen ha­szontalanná válik. S ami az én fü­lemnek fontos, s amelynek élvezeti lehetősége nem is túl gyakori e min­den műfajok legbonyolultabb mű­fajában: gondos, formás mondatok­kal mondja el Bihari a maga sajá­tos mondanivalóját, nem ízeskedik, nem sznoboskodik, nem pipeskedik stiláris finnyásságokkal, amelytől vé­gül olvasó és író egyaránt kifullad, mint katona a túlhajtott díszlépés­től. A BIHARI KLÁRA okos, kerek, gondozott történetei javarészét a munkásemberek, az üzemek világá­ból meríti. Tetszik nekem az a mód, ahogyan az üzemekbe nyúl anya­gáért. Tudom — magamról is tudom — hogy bizony kibicsaklik az em­ber tolla, ha olyan világban kapir­­gál vele, amelyet csak szeret, de nem ismer hitelesen. Persze, ehhez az „írói ismeretihez néha elegendő (az írói fogékonyság fokán múlik a leg­több) akárcsak egy elejtett szó, im­presszió, a többit elvégzi az élet egé­szének ismerete, az áldott, s nélkü­lözhetetlen fantázia, amelyről az okos Osvát Ernő azt mondta, hogy „a valósághoz kell csak az igazi fantázia”. És persze — ezt már én mondom — a tudat, a világnézet, amely a szabad asszociációk kalan­dosságát eréllyel szedi ráncba. Ér­deme szerint jutalmazni kívánom Bihari Klárának azt a jó tulajdon­ságát, hogy a máról ír, noha pon­tosan nem is tudom meghatározni hogy e „máról”’ szónak mi is az iro­dalmi időhatározói tartalma, hogy a kalendáriumi mai napot kell-e raj­ta érteni, vagy lehet-e a három év előttit is. A „maiságot” nemcsak az időpont határozza meg, hanem a szemlélet maisága is és akkor egy ma írt regény Hunyadiról vagy a harmincas évekről ugyancsak mai lesz, önmagában tehát ez a „mai­ság” aligha lehet egyedüli érték­mérő eszköze valamely mű megíté­lésének. Olvastam „mai tárgyú re­gényt“, amely ósdibb volt már csak módszereinél fogva is egy húsz év előtti regénynél — és fordítva. De ez a Bihari Klára tud valamit, ami­ről szólni kell. Azt u­gyanis, hogy ez a „maiság” az ő számára nem va­lami kirándulás a má­ba, az ak­tuálisba, írótollát nem mártogatja a maiságba, „a mai problémák tenge­rébe”, mint a vasárnapi horgász, akit megcsodál a család, ha pontyot fo­gott a Dunában. Biharinak a ma, az üzem, a munkások gondja-baja ter­mészetes közege, amelyben otthono­san mozog. Nem a gép és az ember relációja meríti ki ihletét. Emberek­­ről, emberi normákról, a valóságban létező konfliktusokról, szerelemről, a történelem szülte természetes meta­morfózisokról és általában embe­rek közt előadódó dolgokról ír, nem küzd lihegve a sematizmus mindenáron való elkerülésével, ami­­­ből rendszerint másfajta írói görcs és sematizmus jön létre, nem is harcol az optimistaság és pesszimis­­taság irodalmi mumusaival, mert tudja, hogy a munkások élete is jó­ból, rosszból tevődik össze és tudja, azt is, hogy az író szocialista szemlélete amú»y se billenti akár a l­»rre«hökkentőbb mondanivalót a polgári objektivitás oldalára. Egy pillanatig sem fél, hogy a valóság­­hűségből fakadó objektivitás valami­ Klára könyvéhez féle igaztalan, hátrányos képet raj­zolna a munkásosztályról. NEM TARTOM FELADATOM­NAK, hogy Bihari Klára könyvének előnyös és előnytelen tulajdonságait afféle patikázusi adagolással osztá­lyozzam, sem azt, hogy a kritikát va­lamiféle nagyszabállú bölcs tanács­adásra használjam föl. Ezt végezzék el azok a kritikusok, akik az írótól elvárnák, hogy bölcs tanácsaikat (de valamennyit!) kövessék és elfeled­keznek róla, hogy az írók a legböl­­csebb tanácsot is képtelenek követ­ni, ha erre alkatilag alkalmatlanok. Ezért hasznosabb kritikai célkitűzés egy­eev író művészetének erényeit kibogarászni és azt erősíteni benne, ami jó és ami természeténél fogva egyre jobbá lehet. Nem kegyes, ha­­hasznos módszer ez. Gondolom, Biharinak is hasznos, ha mondom neki, hogy őrizze és gyarapítsa no­velláinak drámaiságát, hiszen meg­­oldva-megoldatlanul jelen van ez az igény kötetének mind a húsz elbe­szélésében. Gondolom, az is hasznos, ha bátorítom benne az elbeszélő készségnek azt a szép higgadtságát és­ körültekintő megfontoltságát, amely nem éri be jelzésekkel, egy­­egy odavetett fénylő szó mindent megvilágító csodálatos rezgésével. Lám, őt nem erre kell bátorítani, holott ezek az odavetett, zseniális, fénylő szavak hány nagy elbeszélő l­eg­dicséretesebb pillanatai. De­ kér­dem, mit érne vele az a Bihari Klá­ra, aki a legzengőbb konfliktusok pillanataiban is, írói alkatánál fogva ki nem lő a sodrából, egy világért sem, hanem higgadt, nyugodt és kontemplatív marad, anélkül, hogy tolla alól elsikkadna a kötelező fe­szültség. Így van ez „A családfő" című elbeszélésében és abban a m­­a döbben­tően izmos „Cipő” című novellájában, amelyet legjobbjaink is méltán megirm­rthetnek. Hiába adnám Bihari Klárának azt a for­mális tanácsot, hogy lehetőleg min­dent fejez?e­ ki cselekményben és minél kevesebbet bízzon az írói ma­gyarázatra. Ez elvileg okos és jó ta­nács, egészen úgy hangzik, mintha igazi „írói” tanács lenne. Igen ám, de mit érne Bihari Klára ezzel a látszólagos írói tanáccsal? Csak azt, hogy feladná hősei gondolatainak s érzéseinek gyakran nagyon is pon­tos, a történethez tapadó árnyalatos tolmácsolását, amit pedig Bihari Klára jól csinál és olyasmire uszí­tanám, ami csak papírforma szerint jobb „szisztéma“. Nem, csak írjon úgy, egészen úgy Bihari Klára, aho­gyan ez számára a legtermészete­sebb. Ezzel az epikus jellegű novel­lisztikával, sajátos lassúdadságával is képes volt néhány olyan elbeszé­lést írni, amely a jók közt is kiemel­kedik, s amely miatt a kötet jelen­tőségét elközömbösíteni egyszerűen kritikai tehetségtelenség volna. Ilye­nek a „Van családja”, egy kisfiú visszafogadásának lélektanilag is szép története. Ilyen a „Jancsi és Juliska”. Ez a fiatalok elhirtelenke­­dett szekszualitásáról szól, amely kényszerű házassággal végződik; a fiú megunja az új otthont és vis­­­szavágyik a megszokott környezetbe, de szülei visszaküldik gyermek-fele­ségéhez; ott felfedez valami új, nagy dolgot a világon: a saját családját. Emlékezetes írás a „Hegedű”. Eb­ben azt beszéli el az írónő, hogy a volt cigányprímás üzemi munkás lett, de régi szenvedélye újra csak visszakényszeríti a vonóhoz; egy este az urakhoz hívják muzsikálni, de­ már nem tud nekik Hegedülni és megszökik a mulatságról. (Én itt fe­jeztem volna be.) Kiemelkedő erős írás a „Méltóságos asszonyok”, amely témájában egy fordított maupassant-i „Gömböc”-re emlékez­tet, a könyörtelenségében is bátor „Bűnös" című elbeszélés és „Az erő­sebb’’, amely példája annak, hogy a valóságábrázolás hűsége mint kerül­­teti el az íróval a sematizmus buk­tatóit. E NOVELLÁKAT, tudomásom szerint, Bihari Klára önmagának ír­ta, talán csak kettő jelent meg az Irodalmi Újságban. Mitől ijedt meg Bihari Klára annyira, hogy írásait nem jelentette meg más folyóiratok­ban is? Csak nem tartották érdem­telennek őket a megjelentetésre? Goda Gábor ---------------------------------------­ VACLAV REZAC kétszeres állam­díjas kiváló cseh író 55 éves korá­ban hosszas betegség után elhúnyt. * AZ IDEI VELENCEI BIENNALEN 33 nemzet művészei vettek részt mintegy ötezer képpel, szoborral és rajzzal. A festészeti nagydíjat a zsűri a francia Villonnak, a szobrá­szatit az angol Lynn Chadwicknak ítélte, míg a grafikai nagy­díjat a japán Murakata kapta,

Next