Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-10-06 / 40. szám - Kerekes Zoltán: Tanár úr vagy tanár elvtárs! (4. oldal) - Lányi Viktor: Emléksorok Basilides Máriáról (4. oldal) - Sarkadi Imre: A kritika védelmében (4. oldal)

4 (Folytatás a 3. oldalról) lgait is sérti. Egy fiatalember csak igen komoly sürgetésemre volt haj­landó levenni az egyik pántot és ki­­engedni az utcára, ahol a békés, kedves pesti éjszaka... leselkedett Kucsera Dezső életére. — Attól tar­tok, hogy nem is biztonsági intézke­dések ezek, hanem az elméletileg megszüntetett személyi kultusz íz­léstelen gyakorlati maradványai. A balatoni élet ismerői lélegzetel­állító dolgokat mesélnek a vízbe­nyúló szöges­drótkerítések mögötti rezervátumok világáról. Azokra a re­zervátumokra gondolok, amelyekben Kucsera is szokott üdülni és gyó­­gyíttatni magát mindenféle beteg­ségéből, kivéve a rangkórságát. De erről most nem akarok beszélni, mert félek, már úgyis az a vád ér­het, hogy parvenü ízléstelenségnek minősítek olyasmit is, ami sokkal több ennél: az emberi méltóság meggyalázása. A másik dolog, ami miatt nem szeretem Kucsera elvtársat: a dilet­tantizmusa. Kucsera semmihez sem ért és éppen ezért mindennel foglal­kozik, de mindennel csak vezetői szinten. Ezt Kucsera természetesnek tartja. Mialatt e sorokat olvassa, nemcsak megsértődik, de nem :s igen érti, mit akarok tőle. Fogadni mennék, hogy azt hiszi, elment az eszem. Hiszen ő csak irányít. Elvi­leg. Akármit. Ami jön. Hát hogyan kívánhatom, hogy értsen is hozzá? Minden tiszteletem és nagyrabe­csülésem a forradalmi idők hős ko­misszárjaié, akik végtelen erőfeszí­téssel legyőzik a saját tudatlanságu­kat, hogy politikai megbízhatóságu­kat, ezt a ritka, óriási értéket ér­vényre juttassák. De először is, most nem élünk ilyen időket, má­sodszor, Kucsera olyan messze esik a forradalmak komisszár-típusától, mint Makó Jeruzsálemtől. A politi­kai megbízhatóság ma nem ritka ér­ték, hanem normális, mindennapi állapot és a sok százezer hűséges demokrata hazafi közül az a leg­megbízhatóbb politikailag is, aki el­vállalt munkáját a legjobban érzi. Ez pedig nem Kucsera, a meggyőző­déséé, szenvedélyes, semmihez­ nem­­értő, aki tudatlansága piedesztáljá­­ról néz le ránk és hallgatólag ra­gaszkodik az osztályharc élesedésé­ről szóló hamis tételhez, mert ez ad neki módot arra, hogy tovább játs­­­sza a politikai megbízhatóság ritka, letéteményesét. Ha Kucsera valaki, vagy valami számára különösen megbízható, akkor az nem a forra­dalom, hanem a semmihez sem ér­tők, de mindent „elvileg irányítók’­ furcsa érdekközössége. Különösen feltűnő ez a dolog az irodalom és a művészet terén. Amint tudjuk, Kucseráék mindmáig nem nyugodtak bele, hogy olyan nehezen rendszabályozható, kommandírozha­­tó, szabványozható és iktatható va­lami, mint az irodalom és művészet, egyáltalán létezik ezen a a világon, így hát számukra az irodalomhoz és művészethez értő ember eleve megbízhatatlan. Ezért spékelnek tele minden irodalom­mal vagy művészettel foglalkozó állami és más szervet a ku­­cserai szellem megszállottjaival, vagyis olyan funkcionáriusokkal, akik nem értik, de gyűlölik az iro­dalmat, a művészetet. Ezeknek aztán hihetetlenül „megbízhatók“, hiszen teljes az immunitásuk, nyomtalanul lepereg róluk minden irodalmi vagy művészi hatás. Ezzel sikerül kiérde­melniük olyan befolyást kuc­serai körökben, olyan korlátlan bizalmat, mint az eunuchok a háremekben. Mi írók és művészek viszont nem szeretjük ezeket az ily módon „irá­nyító“ kucserákat és ez talán nem is meglepő. Ezzel, gondolom, túl is estünk az apróságokon és rátérhetünk a lé­nyegre: alapjában véve miért is nem szeretem én Kucsera elvtársat? A napokban egyik egyetemi taná­runkat felkereste egy munkás ba­rátja. Leült és szó nélkül odacsa­pott az asztalra egy kis bádoglapot, a közepén egy kerek lyukkal, mellé meg hét, vagy nyolc különböző nagyságú, színű előnyomtatott és ki­töltött papírdarabot. Csak nagysoká­ra tette fel a kérdést: lehet-e élni egy olyan világban, ahol­ ekkora bá­doglapocskán eklkorka lyukat csak ennyi írás megírása, aláírása, alá­íratása, lebélyegzése, minden egyes papírdarab vég nélküli további ad­minisztrálása után lehet létrehozni, ahol minden termelőmunkát végző ember annyi, meg amannyi cédula­kitöltőt­­ és cédulaadminisztrálót kénytelen eltartani? Nos, hadd mon­dom meg kertelés nélkül: ezek a pa­pírok szülik Kucserát. Megfigyelt már valaki egy csáká­­nyos embert az utcán? Magányosan megjelenik ott és elkezdi az aszfal­tot bontani, mondjuk, ott, ahol kell. Olvasóm üljön le egy szemközti ká­véházba és figyelje, meddig marad magányos? Semeddig. Megjelenik mellette egy férfi, aktatáskával. A csá­kányos csákányoz. Az aktatáskás nézi. Aztán elmegy az aktatáskás, de olvasóm még ne tágítson, mert hamarosan megjelenik egy másik. Szintén aktatáskával. Ez is elmegy. Jön a harmadik. Aztán a negyedik. Az árva csákányos, közben csáká­nyoz. Az aktatáskások esetleg ki­nyitják az aktatáskájukat, kivesznek belőle valami papírokat, megnézik, tán írnak is rá, visszateszik, elsiet­nek. Hajszolja őket a feladat, igazán nem henyélnek. Arcuk verejtékével cipelik az aktatáskájukat. Mi vég­ből? Megmondom: ezekből az akta­táskákból táplálják Kucserát. Járt ön, már hétköznap az ország­úton? Rengeteg Pobjeda száguld föl és le,­falják a kilométereket. Hová oly sietve? Intézkedni. Hol, mit, miért? Tökmindegy. Nem ez a lé­nyeg. A lényeg, hogy ezektől a szá­zas tempóban, vagy döcögve, vado­natúj Pobjedán, vagy ócska Adleren, mogorváin hátul ülve, vagy joviálisan a soffőr mellett kedélyeskedve, asz­faltos országúton, vagy bordaficamí­­tó dűlőutakon megtett kilométerek­től, nos, ezektől a kilométerektől hí­zik Kucsera. Már látom, hogy ez nem tetszik Takács barátomnak, a kedves Neme­réké is fintorog. Az író már megint anarchiát akar? Hát ne legyen ellen­őrzés, ne legyen rend, ne legyen ve­zetés? De igen, legyen ellenőrzés is, rend is, vezetés is. De pontosan an­­­nyi, amennyi kell a jó és szabad ter­melő munkához és semmivel se több. Az, hogy egy munkalap talán kell, nem teszi jogosulttá a hét-nyolc papír és további járulékai végelát­hatatlan öncélú táncát. Az, hogy egy aktatáskásra talán szükség van, még nem szentesíti tizenhat akta­táska szüntelen kavalkádját; a szük­séges száz kilométer nem igazolja a szükségtelenül megtett tízezret. Tehát egyszerű mennyiségi kérdés miatt csapja az író a lármát? Nem. Marxisták vagyunk, tudjuk, hogy ez a mennyiség már régen átcsapott a minőségbe. Az a társadalom, amely­ben hét papírt használnak, tizenhat aktatáskát cipelnek, tízezer kilomé­tert futnak, már régesrégen nem azonos az ugyanazon célt eredmé­nyesen szolgáló egy cédula, egy ak­tatáska, száz kilométer társadalmá­val. Az az ország, amely becsületes munkát, és kenyeret adna Takácsnak és Nemerének, nem lenne ugyanaz, mint az az ország, amelyben Kucse­ra szedi a tejfölt. Az a rendszer, amelyet termékeny, embert boldogító munka érdekében működő funkcio­náriusok segítségével építenénk, lé­nyegében más lenne, mint az, ame­lyet a pöffeszkedő, önmagukért élő, parvenü, dilettáns Kucseráék ránk kényszerítenek. Takáccsal és Neme­rénével fel tudnánk építeni a szocia­lizmust. Amit Kucsera akar velünk építtetni, az nem szocializmus, ha­nem valami más; nem tudom sem a nevét, sem a definícióját. Sokan, amikor a bürokráciát kri­tizálják, csak aktatologatásra, cél­szerűtlen ügyrendre, más, viszonylag könnyen javítható hibákra gondol­nak. Azt hiszem, sokkal többről van szó: arról, kiért létezik­­ a társada­lom. A „krácia“ uralmat jelent, és egy helyen egyszerre csak egyféle uralom lehet Vagy a ,,demos“, ural­kodik, vagy a „büro”. Vagy a nép, vagy az öncélúvá vált funkcionáriu­­si szövevény. A kettő elvileg és gya­korlatilag összegyeztethetetlen. Ha demokráciát, ha szocializmust, ha kommunizmust akarunk, meg kell szabadulnunk Kucserától. Nem Takácstól, nem Nemeréné­­től, de igenis Kucserától. Mert Ku­csera a mi történelmünk nagy téve­dése, Kucsera egy idegen, nem léte­ző társadalmi rend képviselője, szo­cializmust építő életünk kellő köze­pén. Kucsera valami puha, amibe történelmünk sötét zsákutcáján be­leléptünk. Ó Kucsera, szűnj meg lé­­teznnk­! Nem az életedet követeljük, de a kucseraságodnak akarunk vé­get vetni! Miből él Kucsera? Kétségtelenül értéktöbblet kisajátításából. Abból, hogy társadalmunkban az értéktöbb­let egy tekintélyes részét nem köz­hasznú dolgokra — iskolákra, kórhá­zakra, termelést szolgáló beruházá­sokra, rendbiztonságra, szükséges ve­zetőszervek fenntartására, tudomány­­ra, művészetre, üdülésre, szórakozás­ra, ideológiai munkára — költjük, ha­nem: Kucserára, Kucsera parvenű­­ségére, Kucsera dilettantizmusára. És ha az értéktöbblet nem elég a kucserai igények kielégítésére, nö­velni kell, bármibe kerüljön is az a produktív dolgozóknak. Mert Ku­csera nemcsak eszik, iszik, ruházko­­dik, lakik, stb. Kucsera arról is gon­doskodik, hogy fejlődésünk egyenes útja beláthatatlan labirintussá, vé­­gigjárhatatlan útvesztővé váljék, mert ez az ő létezésének a feltétele. Kucsera városokat, üzemeket, palo­tákat, földalattikat épít a maga di­csőségére. Azaz gyakran csak elkez­di, de kifogy a szusza (vagy az or­szágé) és a mű félbemarad, mint egy csonka piramis. Kucsera légből ka­pott számokat talál ki és azokhoz emberéletek árán is ragaszkodni akar, mert úgy érzi, hogy ezek a szá­mok a saját nagyságát hirdetik. „Milliók egy miatt!“ — mondják a nemrég még indexen tartott Ember tragédiájában. De Kucsera mégsem fáraó. És nem is burzsoá. Kucserának egyáltalán nincs osztályhelyzete, mert az az osztálytársadalom, amelybe ő bele­­illenék, nem tud létrejönni. Gátol­ja a létrejöttét épülő szocializmu­sunk. Az ő nem létező rendje vi­szont a szocializmus létrejöttét aka­dályozza, késlelteti. Kucsera és mi nem férünk el ugyanabban a törté­nelemben. Választani kell: ő, vagy az emberiség. Gondolom, most már nagyjából érthető is kezd lenni, miért nem sze­retem Kucsera elvtársat. És Kucsera, egy nem létező társa­dalom — egy névtelen nemszocialis­ta rendszer — keletkezési kísérletei­nek melléktermékeiből élvén, min­dent másként nevez, mindent más morál szerint ítél meg, mint mi, akik az épülő szocializmus szemszö­géből látjuk és értékeljük a dolgo­kat. Kucsera számára a hazugság nem hazugság, a gyilkosság nem gyilkosság, a jog nem jog, az ember nem ember. Kucsera azt mondja: „szocializmus” és érti azt a valamit, ami a szocializmus építését gátolva őt élteti. Azt mondja: „egység“, és érti önmagát, meg azt a maroknyi embert, aki vele egy követ fúj, szem­behelyezkedve az egységes százez­rekkel. Azt mondja: „demokrácia“, és érti a saját uralmát. Azt mondja: „termelés“ és érti azt a meddő kör­forgást­, amely az ő egzisztenciáját biztosítja. Hát lehet szeretni ezt a Kucsera elvtársat? Politikai, gazdasági, szellemi ve­zetőink közül a legjobbakhoz fordu­lunk mi, akik nem szeretjük Kucse­rát. Név szerint nem sorolom fel kik­hez: azokhoz, akik a fentiektől nem sértődtek meg. Az élni akaró ember véget fog vetni Kucsera burjánzásá­nak. Ez biztos. Segítsenek ebben, váljanak ők Kucsera legmegbízha­tóbb ellenségeivé. Ezt várjuk a de­rék, hasznos, okos, jó, haladó funk­cionáriusoktól, a Takácsoktól és Ne­­merénéktől is, így korlátlan lesz hoz­zájuk a bizalmunk. Mert amíg Kucsera Kucsera ma­rad, addig a nép nem lesz boldog. Ezért nem szeretem Kucsera elv­társiak TANARUR vagy TANAR ELVTÁRS! Az idei tanévben életbeléptetett új Rendtartás bevezeti — kötelező ér­vénnyel — a „tanár elvtárs“ meg­szólítást­, a hagyományos „tanár úr“ helyett. Talán másoknak is furcsa, hogy éppen most akarnak bevezetni egy olyan­ megszólítást, amit a XX. kongresszus előtti merev politikai vonalvezetés idején sem tudtak meg­honosítani. Nem akarunk most arra kitérni, noha ez sem lenne felesleges, hogy több népi demokratikus országban általánosan használják az „új“ meg­szólítást. Nem is szólva arról, hogy mennyire megdöbbenne egy francia vagy angol kommunista, ha a ..mon­sieur* ‘vagy „mister“ eltörléséről ér­tesülne valamikor. Valljuk be, hogy az egész magyar társadalom megszó­lítási nehézségekkel küzd, amit az indokolatlanul használt „kartársam“. ..mama”, „papa“, „tata” stb. megszó­lítások bizonyítanak legjobban. De az iskolai életben épp úgy, mint az orvosoknál, állatorvosoknál, bíróknál teljesen elhibázott lenne — a doktor úr, bíró úr, tanár úr. — ki­fejezés eltörlése. Pusztán pedagógiai szempontból te helytelen lenne. Meg­szokta a diákság, tartalma van és kialakult érzelmi nem is szívesen­­ használta a „tanár elvtárs“ megszó­lítást. Ezt a Rendtartást még a XX. kongresszus előtt vagy alatt készítet­ték és nem egy pontja elavult. Felül­vizsgálásának első lépéseként hagy­ják meg a megszokott „tanár úr“ megszólítást, amit nagy megnyugvás­sal fogadna diák és tanár egy­aránt. Gondolkozzanak ezen vitázó pedagógusai is...a Petőfi-Kör KEREKES ZOLTÁN tanár Irodalmi Ujság 195«. októóber «. Emléksorok Basilides Máriáról Aki végiglapozza Kiss József neveze­tes lapjának, „A hét”-nek 1911-es, vagy talán 1912-es évfolyamát, az egyik szám címoldalán fényképfelvé­telt talál. Nemes szépségű ifjú nő­alak, dúsan omló fehér köntösben, sarkig érő sötét hajsátorral. Basilides Máriát ábrázolja a kép a „Mignon” címszerepében. Akkoriban épült fel és nyílt meg a budapesti Népopera, a mai Erkel Színház. A nagyrészt friss erőkből szervezett operatársu­lat váratlanul feltűnt csillaga volt a fiatal alténekesnő. Előző évben vé­gezte el a Zeneakadémia operatan­szakát. Első, nagysikerű fellépése Ambroise Thomas népszerű operájá­ban egycsapásra ismertté tette a ne­vét. Ő lett nemsokára a színház Car­­menje is. Erről a szerepéről bírála­tot írtam a Nyugatba. Komoly, elis­merő méltatás mellett egyetlen, kifo­gásként azt róttam fel, hogy a kel­leténél tartózkodóbb felfogásban ala­kítja Bizet szenvedélyes cigánylányát. Igazam volt-e, amikor alkalmasint olyan triviális színészi szokványokat kértem tőle számon, amelyektől ösz­tönösen idegenkedett? Aligha, ő min­denesetre jóízűen, jóindulatúan ve­lem együtt nevetett évek múltán, amikor már jóbarátok voltunk, és én tréfás töredelemmel fölemlegettem fiatalos kritikusi malíciámat. Hogy híjával lett volna a szenve­délynek? Dehogyis! Közel négy évti­zedes pályájának számtalan művészi remeklésére ma is boldog megrendü­léssel emlékszünk vissza. A legtüze­sebb költői beleérzés nélkül nem szó­laltathatta volna meg oly lenyűgöző drámaisággal az „Erlkönig”-et, a „Tod und das Mädchen”-t, a „Kreuz­­zug"-ot, a „Doppelgänger“-t és a fe­ledhetetlen Schubert-esték gazdag változatossággal összeállított műso­rainak megannyi más remekét. Nem merülhetett volna el oly magasztos átéléssel a Bach-passiók és -kantáták, a Handel-oratóriumok örök­ emberi világába. Nem tolmácsolhatta volna Bartók Ady-dalainak démoni keser­vét és Kodály székely népballadáinak ősi tragikumát. Nem lehetett volna a magyar nép és minden népek da­lainak hiteles, egyéni közvetlenségű tolmácsa. Nem személyesíthette vol­na meg oly megkapó és meggyőző erővel az operaszínpadon Gluck Orpheusát és Klitai­rmestráját, Wag­ner Frickáját és Erdáját, Verdi Azu­­cenáját és legutoljára, hattyúdalként, Csajkovszkij „Pique Dame‘’-jána­k öreg grófnőjét. A megszólalás és megszólaltatás szenvedélyét nála mélységes stílusérzék, csalhatatlan jóízlés, a zene legbelső lényegében elmerülő áhítat, rendkívüli felelős­ségtudat egyensúlyozta. Mindez el­választhatatlan egységbe forrt művé­szi lényében, ebből a veleszületett vegyi összetételből származott elő­adásmódjának mindig elevenen ható, harmonikus tökélye. Igazi mestere volt természetadta esz­közének: ha énekelt, egy nagy lélek, egy nagy egyéniség muzsikált a leg­nemesebb hangszeren. Az elmúlt na­pokban, halálának tizedik évforduló­ján, a rádió kegyeleti adásában meg­­rendült a csodálatos orgánum. A saj­nálatosan kevés fönnmaradt hangfel­vétel majdnem teljes illúziót adva idézi föl a ritka szépségű alt kürt­zengést gordonkabúgással párosító mélységét, valamennyi hangregiszter töretlen egységbe olvadó vonalát, ki­fejező, szívhez szóló árnyalatait. So­kat éreztet a gépi rögzítés a nagy művésznő szinte technikátlan techni­kájából, az egész éneklő szervezet minden tényezőjének természetes együttműködéséből. Jóleső emlékez­­tetés volt ez a rádió-félóra Basilides Mária páratlan művészetére és sze­­retetre méltó emberi jellemvonásai­ra. Lénye maga volt az egyszerűség. Sohasem pózolt, sohasem primadon­­náskodott, a művészek, kivált az ope­­risták világában otthonos intrikákat, az érvényesülés kicsinyes hajszáját kívülről és fölülről, bölcs, elnéző hu­morral szemlélte. Egyszer újságíró­ként beszélgettem vele otthonában, s a cikkemben ilyesfélét írtam róla hasonlatképpen. A legjobb mester­hegedű is, ha tokjába teszik — hall­gat. Csakugyan: „tokjában”, családja körében, inkább hallgatag volt, mint beszédes. Nemegyszer láttam, ha ná­luk voltam, mialatt férjével, Péterfi István barátommal, és két gyermeké­vel csevegtünk, bolondoztunk, ő is beleszólt néha a kedélyes társalgás­ba, de leginkább szorgos háziasszony módjára tett-vett a lakásban. Szinte észre se vettük, hogy eltűnt közü­lünk, s aztán előjött utcára öltözve, aznapi föllépésére indult. És este a Zeneakadémia dobogóján megjelent a „frakkjában” — így nevezte dísz­telen, állig érő fekete selyem pódiumi munkaruháját — és mint a dalművé­szet ihletett papnője ontotta lelke kincseit. Hihetetlen szorgalommal építette ki évről évre gyarapodó, óriási re­pertoárját. A magyaron kívül hány nyelven énekelt, tökéletes kiejtéssel! Amikor kiállt a dobogóra, sohasem volt a kezében kotta, vagy memória­segítő szöveglap. Az anyag tökéletes birtokában, teljes fölszabadultsággal adott elő, mintha ott született volna meg ajkán a zenemű. És ha együttes­ben vett részt, mily önzetlen oda­adással illeszkedett művésztársai munkájába! A Kilencedik Szimfónia fináléjában, vagy a Verdi-rekviem­­ben például némelykor érezni lehe­tett, hogy mintegy a zenekari hang­versenymester figyelő éberségével közvetíti a pillanatnyi karmesteri in­tenciókat. Ontotta lelke kincseit fáradhatatlan, szerény kötelességtudással, bámulatos munkabírással négy évtizeden át itt­hon és Európa számos országában, ahol mint a dal- és oratórium­éneklés kiemelkedő nagyságát tartot­ták számon és ünnepelték. Maradha­tott volna tartósan, vagy akár végleg is külföldön, de nem tudott, nem is akart elszakadni hazai gyökereitől. Dalolt, dalolt a magyar közönségnek, a magyar népnek. Plakátokon hirde­tett budapesti hangversenyeiről elra­gadtatott kritikákban számolt be a sajtó. De nem adott, nem adhatott hírt számtalan anonim föllépéséről, amikor peremvárosi és vidéki mun­kásotthonokban terjesztette a magas zenekultúrát, Budapest ostroma alatt porig égett a lakása, elpusztult mindene az utolsó kottalapig, csak a rajtavaló ruhája maradt meg. És kevéssel az­után, hogy kikerült az óvóhelyről, tudta — csak ő tudta —, hogy gyó­gyíthatatlan beteg. De a halálos titok nem törte meg. Szinte utolsó percéig hősies helytállással részt vett a ma­ga módján a fölszabadult ország szellemi újjáépítésében. Szoboralakja, a hála és szeretet emlékjele, lelkünkben magasodik. Lányi Viktor A kritika védelmében veken át hozzászoktunk, hogy “­­ bármilyen művészi alkotással foglalkozó kritika előbb megdicsérte kötelezően a megdicsérendőket (té­maválasztás, fontos kérdés feldolgo­zása stb.) azután elmondotta, hogy ezzel szemben erényei mellett hibái is vannak a megbírált műnek. Ezt a kritikát kapta a legjobb vagy a leg­rosszabb irodalmi alkotás egyaránt. Ember legyen a talpán, aki különb­séget tudott tenni ezek után mű és mű értéke között. Örvendetes, hogy ez kezd meg­szűnni; egy-egy kritika elolvasása után az ember már tudja, vagy kö­rülbelül tudja, hogy milyen az illető mű. Éppen ezért csodálkozom és cseppet se helyeslem, hogy vannak, akiknek a régifajta kritikai módszer jobban tetszett és ezt kívánják vis­­­sza. Az Irodalmi Újság legutóbbi számában Fábián Zoltán és Lányi Sarolta bírálja a kritikusokat, akik egy-egy műről megmondták a ma­gukét. Se Fábián, se Lányi Sarolta nem vonja kétségbe, hogy az illető művek bizony nem remekművek — ami magyarán mondva azt jelenti, hogy elismerik a kritikusok igazát. De... De — mondják — mégis igaz­ságtalan volt így megbírálni ezeket a műveket. S miért? Fábián például azon a címen mutatja ki Szentiványi érdemeit, hogy egyáltalában ír. Szó­val, a kritikusnak megint csak fi­gyelembe kell venni úgy látszik, hogy egy ember ír, ez már érdem, s éppen ezért kesztyűs kézzel kell bánni vele. Nincs igazuk ezeknek a cikkeknek. Irodalmi életünk ha most tisztulóban van, akkor lesz igazán egészséges, ha mindenfajta ilyen, érzékenységre, különféle szempontokra való tekin­tet nélkül az irodalmi művek a kri­tika mércéjén megméretnek — és ha könnyűnek találtatnak, hát attól se esik ki a világ feneke. A kritikus dolga, hogy egy művészi alkotás tet­szik-e neki vagy mennyire nem tet­szik. Érvekkel vitatkozni lehet per­sze, de ezek érvek legyenek, úgy védjünk meg egy művet, ha már vé­deni akarjuk, hogy az alkotója ne csak a baráti szolgálat miatt legyen elégedett, hanem érezhesse azt, hogy a művet védték meg és nem őt. Sarkadi Imre

Next