Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-10-20 / 42. szám - Rónai Mihály András: 1946: II. t.-c. (5. oldal) - Kónya Lajos: A „politikai” foglyokról (5. oldal) - Vas István: Művészet • vers (5. oldal) - Fodor József: Radnóti Miklós könyvére • vers (5. oldal)

1956. október 20. Irodalmi Újság M­agyarország nemzetgyűlése Káro­lyi Mihálynak, a Magyar Nép­­köztársaság volt elnökének gasló érdemeit, amelyeket egy em­kima­betöltőt meghaladó államférfiúi mű­ködése során a magyar népnek az évszázados elnyomatástól való meg­szabadítása és földhözjuttatása, magyar állam függetlenségének ki­a vívása, a demokratikus államrend­szer megvalósítása, a szabadság, az egyenlőség és az emberiesség örökér­vényű eszméinek diadalra juttatása érdekében félelmet és csüggedést nem ismerve, a számkivetés keserű éveiben is lankadatlan lelkesedéssel folytatott munkásságával szerzett, a magyar nép soha el nem múló hálá­jának kifejezéséül törvénybe iktatja. Első szakasza ez ama háromszaka­­szos törvénynek, melynek további két szakasza a Károlyi Mihályt érintő el­lenforradalmi ítéleteket és rendsza­bályokat semmisíti meg, majd a törvény hatálybalépéséről intézkedik. Ennek a törvénynek 1946. évi II. törvénycikk a neve, 1946. február 14-én ünnepélyes egyhangúsággal szavazta meg a magyar törvényho­zás, kihirdetést nyert s ezzel hatály­ba lépett 1946. február 20-án. Hatályon kívül másik törvénnyel, vagy a törvényhozás által megerősí­tett törvényerejű rendelettel azóta sem helyezték. Azóta ez tehát hatályos magyar tör­vény, melyet a magyar kormány és minden magyar állampolgár tisztelni tartozik, megtartani és megtartatni köteles. S ezt a törvényt mégis megszeg­ték. A törvényszegés annál súlyosabb, mert II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos után Károlyi Mihály volt a harmadik magyar ember, akinek ér­demeit törvénybe iktatta a magyar parlament. S a törvényszegés súlyát növeli — ha lehet — még az is, hogy Károlyi Mihály volt az egyetlen ma­gyar ember, akinek érdemeit olyan parlament iktatta törvénybe, mely­nek ünnepélyes és egyhangú határo­zatában a kezdeményező és döntő té­nyező Magyarország ipari és mező­­gazdasági proletariátusának teljes képviselete volt. Kimeríti-e ilyen törvény esetében a törvényszegés minden kritériumát, ha annak az embernek nevét, aki­nek a magyar nép a haza törvé­nyei szerint „soha el nem múló hálával” tartozik, e törvénybe ikta­tott örök hála jeléül nem őrzi haza fővárosában s szerte a hazá­­­ban egyetlen szobor, vagy akár csak emléktábla, egyetlen főútvo­nal, köztér, utca, de még csak si­kátor sem? ha ehelyett neve körül vágni le­het a csöndet, s ha emlékezetét, az őszirózsás forradalomét már-már ugyanúgy lepi be a történelemha­misítás, mint 1919 és 1945 között? ha halálát még tavaly is csak egy hitvány pár soros kis kommüniké tu­datta, melyet a magyar lapszerkesz­tők pirulva kényszerültek lapjaik egy-egy eldugott helyén közölni? ha neki, akinek megadatott a büszke hazatérés, s aki catói jel­lemmel s önzetlenséggel vállalta újra a felszabadult haza szerény szolgálatát — ha végül mégis, neki is rodostói és turini halált kellett Mentenban halnia? ha a nemzeti kegyelet, mely a turini és rodostói hamvakra még a legúribb Magyarország idején, még 1394-ben, illetve 1906-ban is ráta­lált, mindmáig kísérletet sem tett, hogy felkutassa a menteni sírt, s lakóját méltó pompával abba a ma­gyar földbe temesse, melynek első ezer holdjait ő adta a magyar nép tulajdonába, kinek ezt az érdemét is hatályos magyar törvény iktatta tisztelnünk, a soha el nem múló hála hazafiúi és állampolgári kö­telességeként? A törvényszegés minden kritériu­mát mindez kétségkívül arcpi­­rító és nemzeti becsületünkbe vágó halmazaiban meríti ki. S — szemben a magyar nép tör­vényben kinyilvánított akaratával — minek volt következménye, démoni megtorlása mindez? Annak a hazaküldött táviratnak, melyben 1949. október 13-án a halál­raítélt Rajk László perének revízió­ját, s kivégzésének felfüggesztését kérte a magyar kormánytól, hangoz­tatva „az ítélet végrehajtásából a ma­gyar demokráciára háramolható fel­becsülhetetlen kárt s a világbékét fe­nyegető komoly veszélyt” az önkéntes és ezúttal sírig tartó bujdosást emiatt újra vállaló, noha a Magyar Népköz­­társasághoz mindhalálig még forma szerint is hű maradó nagy száműzött. Azt a demokratikus államrendszert szolgálta tehát ismét s az emberies­ség amaz örökérvényű eszméit, ame­lyet és amelyeket e hazában — tör­vénykönyvünk szavai szerint — egy nagy élet félelmetlen munkájával diadalra juttatott. Azt a hatályos magyar törvényt, mely iránta a magyar nép soha el nem múló háláját fejezte ki, ezért ti­porták 6árba annyi más törvényünk között: ezért a nagy élethez fensége­sen következetes nagy aktusáért, melyhez — élő tiltakozásként — mindhalálig hű maradt, s amellyel újabb, fényes jogcímet szerzett ama soha el nem múló hálára, melyet a magyar nép Károlyi Mihály iránt az 1946:11. t. c.-ben ünnepélyesen és egyhangúan kinyilatkoztatott, történelemkönyveinkből, a mai­­­*■ akból sem kell soha kitép­nünk azokat a lapokat, amelyek méltán sorolnak nagyjaink közé egy-egy Széchenyi Istvánt, Eötvös Józsefet, Wesselényi Miklóst, Batthyány Lajost, még ha a nem­zetet, melynek addig élén áll­tak, nem is követték végig a kossuthi úton, még ha 1848-ból 1849 tavaszába nem is léptek át. Mai történelem­­könyveinkből azonban — s egyéb­ként ugyanakkor, amikor az új szov­jet történetírás is tiszteleg ama dicső elődök mindeddig sárral dobált em­léke előtt, akik 1917 októberének elő­estéjén emelték magasra Oroszor­szágban a haladás egy-egy zászlaját — mai történelemkönyveinkből, e fe­lemás dogmatikai példatárakból an­nál véglegesebb gesztussal kell ki­tépnünk azokat a hamis lapokat, me­lyek nemcsak nagyjaink, hanem a becsületes progresszív magyarok so­rából is kitudják Károlyi Mihály nagy fegyvertársait. 1918 magyar ok­tóberi forradalmának történelmi sza­bású vezérférfiait — még akkor is, ha a nemzetet, melynek addig élén álltak, végigkövették a forradalmi úton, még akkor is, ha a Széchenyie­kénél nem kevésbé shakespeare-i bel­ső válságok árán, de e valóságot más­képp oldva meg, átlépték a Rubicont 1918 és 1919 tavasza közt. Az 1849. április 14. előtti és az 1919. március 21. előtti progresszív vezér­férfiak e képtelenül kétféle megíté­lése a ráció világában nem nyerhet indokolást, hanem csak a dogmatika ama dühében, mely az utóbbiaknak hallgatólag voltaképpen azt rótta fel s hamvaikat is azért szórta szél­nek, hogy ők már teljes egészében, oroszországi diadalában is ismerhet­ték a legforradalmibb gondo­latot, s mégsem követték azonnal, vagy habozás nélkül, vagy botlásta­­lanul. Így, a magyar Október e kép­telen megítélésével vált lehetségessé, hogy magyar forradalmárok önke­zükkel tépték ki a magyar forradal­­miság — s benne a magyar munkás­­mozgalom — bibliájából a teljes Ó­­szövetséget. Az iszonyú kornak, me­lyet elsősorban épp a magyar forra­­dalmiságnak, munkásmozgalomnak, történelmi és nemzeti öntudatnak okoztak vele, most csak egyetlen téte­lét érintették e sorok: azt, hogy így, a dogmatika e preparált közhangu­latában vált lehetségessé, hogy a ma­gyar nép törvénybe iktatott örök há­láját is feledtetni próbálják Károlyi Mihály iránt egyetlen távirat miatt, mely e hálatartozást csak megte­tézte. Kötelességeink e téren elsősorban önmagunkkal, törvényeinkkel s a Károlyi Mihály nagy emlékezetében megbántott igazsággal szemben van­nak. De­­ jó hírnevünkért is: hogy hely­reállítsuk e haza megbecsülését külföld ama progresszív államférfiai­ a nak szemében, kiket az, ahogy az igaz­ságért kiáltó Károlyi Mihállyal el­bántak, Magyarországtól fordított el. S kötelességünk — a rég halottakon kívül — Károlyi Mihály ama fegyver­társai iránt is, kik élve érték meg a felszabadulást s az új Magyarország­gal, a munkáshatalommal 1949-ig ko­rántsem álltak szemben. Maga Jászi Oszkár hazalátogatott, s Kéri Pál, az őszirózsás forradalom Desmoulins Kamillja is megírta, hogy haza ké­­szül. Talán élnek még, talán befejez­hetik az emigráció majdnem négy évtizedét. Talán megengesztelhető még annak a Vámbéry Rusztemnek szelleme, aki előbb a Horthy-bírák előtt személyét védte, majd Washing­tonban kormányát képviselte annak, akivel ugyanezért s ugyanúgy mind­halálig fordult szembe, mint Károlyi Mihály. S akkor nem élt s nem szen­vedett hiába drága írótársunk sem, akinél törhetetlenebb kommunistát nem ismerhettünk barátaink között: az a Havas Endre, az a nem is költő, hanem költemény, aki hűségét esz­ményeihez s ragaszkodását Károlyi Mihályhoz fiatal életével rettentőn fizette meg. Tizeknek a soroknak, melyeik egy hatályos magyar törvény végre­hajtását sürgetik, minden betűje a Magyar Népköztársaság­nek talajában gyökeredzik,törvényei­Károlyi Mihály közvetlenül forra­dalmi pályáját pedig két távirat fogja közre. Az egyiket, a buzdító, lelkesítő sürgönyt a nagybeteg Ady Endre in­tézte a forradalom hajnalán Károlyi Mihályhoz. A másikat, az önmagát második, sírig tartó bújdosásra ítélő sürgönyt a pátriárka Károlyi Mihály küldte haza, forradalmároktól kérve forradalmárok számára igazságot és életet. Nagyszerű és megrendítő pálya! Értelmét, máig ható, reánk szóló ér­vénnyel, hadd summázza Ady Endre táviratának egyetlen mondata: — Kik igazán szeretik Magyaror­szágot, együtt vannak. Rónai Mihály András 1946: II. t.-c. Szovjet művészek a törvénytelen gyermekekért Erenburg, Marsak szovjet írók, Sosztakovics zeneszerző és Szpe­­ranszkij professzor aláírásával leve­let közöl a Lityeraturnaja Gazeta arról, hogy „az élet rácáfolt“ arra az 1944-ben kelt rendeletre, amely sze­rint csak a törvényes házasságkötés hárít jogokat és kötelességeket a szülőkre és gyermekekre egymás közötti viszonyukban. Ezzel a rende­lettel kapcsolatban vonták ki a bí­róság hatásköréből az apaság meg­állapítását és azóta a „törvénytelen” gyermek még akkor sem viselhette természetes apja nevét, ha az apa maga is elismeri és kéri apaságának okmányszerű elismerését az anya­könyvben. A levélírók nem vitatják, hogy közvetlenül a háború után az állam szempontjából volt némi cél­szerűsége ennek a rendeletnek. (Nyilván a számos „frontházasság­ból“ eredő családi komplikációk miatt.) De most, 12 év után kitűnik a rendeletben érintett anyák s gyer­mekeik hátrányos helyzete s ez hom­lokegyenest ellenkezik a szovjet al­kotmány alapelveivel. Lenin a for­radalom egyik legfontosabb vívmá­nyának tekintette a törvényes és tör­vénytelen gyermekek­ teljes egyenjo­gúságát családjogi viszonylatban. A Lityeraturnaja Gazeta már nem elő­ször hozza szőnyegre ezt a kérdést s a levélírók is megjegyzik, hogy legkülönbözőbb társadalmi rétegek­­­ből kaptak felszólítást, emeljék fel szavukat azért, hogy ez a rendelet érvénytelenné váljék. Vas István Művészet 7. Nézd, a művészetet legtöbbje játszva győzi, mint a jóféle ringyó, vérbeli, s már önkívületét, mámoros ájulását lassankint érzi, nemcsak mímeli. Hogy értettek ezek egykor a hallgatáshoz! Zengett a sok átszellemült kölyök virágról, halról és csillagról, jellegekről a fagyhalál, az éhhalál fölött. Most aztán megtanult folyékonyan beszélni e tanulékony, boldog nemzedék. Az ölelésekhez, szolgáltatják a fogcsikorgattatáshoz a kísérőzenét. És milyen könnyedén, pimaszul, elegánsan — s a te nehéz nyelveden, ó, magyar! — percenkint létrejön, mindig új rendelésre egy-egy induló, himnusz, norma-dal. 2. Nem így a kényesek, a valóság feletti ábrázolások megszállottjai: szögletes síkokért, halandzsás, új dagályért hajlandók vért és lángot ontani. A börtönt, robotot, háborút, munkatábort, a megalázott emberéletet — mit is bánnak ezek, ha szabadon, magában állhatna tótágast a képzelet? Hazudnák szívesen dicsőséggé a szörnyet, ha világra nevelhetnék saját kis szörnyeiket és tűrné a diktatúra a szentelt abrakadabrák jogát. Gőg görcse, kerge kör! Nem volt soha a művész tragikumánál nevetségesebb! Te kövessed az ős­forrást, a bedugultat: (1950)a meggyalázott átlagéletet. <-------— — ----—— Fodor József Radnóti Miklós könyvére Újra kezembe került ma a könyved, s hirtelen itt volt Egy mély este, együtt — (Oh, mily furcsa, de mindenből emlék lehet egyszer, S álmot mondok el így!) Ott ültünk s meghánytuk emezt, azt, könyveket, írást, „Miklós gyönge, sovány, Úsznia kellene és sportolnia’“ — szólt feleséged, És te reá, hogy: igen, Majd, a tavaszban. S megszólalt most túl egy a csöndben, (Ködből szól ma felém, Mint az az arc, hiszen ott aki volt, kettő alig él már!) „Rémhír biztosan, ám Azt hallottam, a németek, egy-két nap, s bevonulnak’1 — Aztán senki se szólt Többet az ügyről. Majd szétmentünk lassan az éjben, S éltünk dolgai közt. Minket el- és megütött ama durva napok riadalma, Téged várt a sereg, Gyilkosok és rablók rántottak ronda robotra, Oktalan ösztönü vad Mérte reád a szuronyt és vette el éjjeli álmod, Vette el életedet Százezer átok a szörnyön, amely rád gyilkot emelt ott, Haljon el élve, ha él! S vesse a föld ki, ha holt!­ám nincs rá átok elég, ki költőt, dalnokot öl. *— Míg abban földön túl nőve erőben a lélek, Sír maga sorsa felett, Mint te zokogtál, Óh, szebben nem sírt soha, Miklós, Senki igaz valakin! 5 Temetések napjait éljük, politiku­sok és katonák, közéleti embe­rek, kommunisták kapják meg az egyéni életükre nézve megkésett elégtételt, amikor legalább emlékü­ket tisztára mossuk s jeltelen tömeg­sírokból kaparjuk elő nehezen fel­ismerhető csontjaikat, hogy — ha késve is — a végtisztességet megad­juk nekik. Ma Magyarországon a re­habilitáció az egyik legtöbbet han­goztatott szó, ki reménnyel, ki kese­rűen ejti. Vannak, akik ezt is, mint mindent, az önelégültség jólismert hangján mondják, mint valami óriási vívmányt, amely természetesen az ő érdemük csupán, s megnyugtatnak bennünket, hogy most már minden rendben van és fogadkoznak, hogy ilyesmi soha többé nem ismétlődik meg. De vajon csakugyan rendben van-e minden, vajon valóban befejeződött-e az igazságtevés? Nemcsak a nagy, ismert nevekre, közéleti emberekre, kommunistákra gondolunk, hanem az egyszerű dolgozók, munkások, pa­rasztok, értelmiségiek ezreire is, párttagokra és pártonkívüliekre, akik ma is börtönökben és büntető munkahelyeken sínylődnek. Nem kétséges, hogy őket is rehabilitálni kell, az ország népe számontartja mindannyiu­kat, hozzátartozók, bará­tok viselik a sebeket, melyeket hiá­nyuk, s az igazságtalan vagy tetteik­hez mérten rendkívül súlyos ítélet ütött. Vannak emberek, akiknek egyéb „bűnük“ sincs, minthogy évekkel ez­előtt Rákosi Mátyásra valamilyen megjegyzést tettek, vagy elmondtak egy tréfát, olyat, amilyet mindnyá­jan elmondtunk, tisztára véletlen, hogy kit füleltek le, ezen a címen ül­hetne a fél ország. Vannak, akik a fenti „bűncselekménynél“ nem na­gyobb vétségért hat-nyolc évet kaptak. Közülük számosan „összees­is­küvőként" még súlyosabb bünteté­süket töltik mindmáig. Tudunk ös­­­szees­küvések koholt vádjairól, mi­­koris a nyomozó szervek diadallal lelték meg a „bűncselekmény“ bizo­nyítékát, a „bűnös“ szénaboglyájá­ban előzetesen általuk elrejtett gép­pisztolyt. De legtöbbször ennyi sem kellett, tudunk már egyet mást a val­latási módszerekről... Aztán itt vannak például a határ­­átlépési ügyek, melyeket általában politikai jellegű bűnöknek tekintet­tek s a kémkedéssel kötöttek össze, de többnyire a népi demokrácia el­lenségeinek tekintették elkövetőit és megkísérlőit. A népi jogérzék legfel­jebb szabálysértésnek érzi, aligha­nem joggal. Miután ma már tudjuk, hogy a népi demokráciának egy sok tekintetben eltorzult, súlyos bűnök­kel terhelt formájával van dolgunk, felmerül a kérdés, hogy a tiltott ha­tárátlépésekre kirótt büntetések nem túlságosan súlyosak-e, s a­­ jelenlegi nemzetközi helyzetben, (amikor mel­lesleg máris jóval enyhébbek az effajta ítéletek) nem kellene-e felül­vizsgálni a három-hat évre elítélte­ket. Félelmetes eseteket tudunk, öt­hat évet az is kapott olykor, aki test­vérét nem jelentette fel (!), vagy ná­la szállt meg valaki, mielőtt nekivá­gott a határnak. Bűnrészessé, a tett segítőjévé tették, akár tudott az ille­tő szándékáról, akár nem. Még jó, ha valami koholt kémhistóriába nem keveredett, erre is van példa. Mostanában hallunk a hasonló jel­legű büntetések felülvizsgálásáról. Csakhogy a vizsgálat állítólag az is­mert vallatási módszerekkel készü jegyzőkönyvek alapján történik. Eg ügyész bemegy a börtönbe, kezébe az anyaggal, s „Na mondja csak , hogy is volt!" — szól a rabhoz, az­­ elgyötört, demoralizált ember), nem tudja, hogy ez felülvizsgálat, elmond­ja a betanult leckét, amint írva val , így legfeljebb enyhítést kap. (Me­lesleg: most már törvény van az, hogy csupán vallomása alapján nem lehet senkit elítélni!) Arra is va törvény, hogy az állampolgárt, bün­tetését kitöltve, ne kísérje büntetet előéletének árnyéka. Sajnos, ez­­ csak papíron van meg — a foltok , káderlapok kora! Rákosi Mátyás a tavaszi budapest nagyaktíván hírt adott egy sereg kö­zönséges bűnöző szabadonbocsátásá­ról. Nem róluk van szó, a gyilkosok és betörők bűnhődjenek, ez nem jó a társadalomnak. De az ún. „politi­kai“ foglyokról. Meggyőződésünk hogy jó részük ártatlanul, vagy mér­­hetetlenül súlyosabban szenved, mint megérdemelné. Nem volna itt az ideje egy általá­nos amnesztia- és rehabilitációs tör­vény alapján szabadonbocsátásuk­­nak. Kónya Lajos A „politikai“ foglyokról

Next