Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-10-20 / 42. szám - Rónai Mihály András: 1946: II. t.-c. (5. oldal) - Kónya Lajos: A „politikai” foglyokról (5. oldal) - Vas István: Művészet • vers (5. oldal) - Fodor József: Radnóti Miklós könyvére • vers (5. oldal)
1956. október 20. Irodalmi Újság Magyarország nemzetgyűlése Károlyi Mihálynak, a Magyar Népköztársaság volt elnökének gasló érdemeit, amelyeket egy emkimabetöltőt meghaladó államférfiúi működése során a magyar népnek az évszázados elnyomatástól való megszabadítása és földhözjuttatása, magyar állam függetlenségének kia vívása, a demokratikus államrendszer megvalósítása, a szabadság, az egyenlőség és az emberiesség örökérvényű eszméinek diadalra juttatása érdekében félelmet és csüggedést nem ismerve, a számkivetés keserű éveiben is lankadatlan lelkesedéssel folytatott munkásságával szerzett, a magyar nép soha el nem múló hálájának kifejezéséül törvénybe iktatja. Első szakasza ez ama háromszakaszos törvénynek, melynek további két szakasza a Károlyi Mihályt érintő ellenforradalmi ítéleteket és rendszabályokat semmisíti meg, majd a törvény hatálybalépéséről intézkedik. Ennek a törvénynek 1946. évi II. törvénycikk a neve, 1946. február 14-én ünnepélyes egyhangúsággal szavazta meg a magyar törvényhozás, kihirdetést nyert s ezzel hatályba lépett 1946. február 20-án. Hatályon kívül másik törvénnyel, vagy a törvényhozás által megerősített törvényerejű rendelettel azóta sem helyezték. Azóta ez tehát hatályos magyar törvény, melyet a magyar kormány és minden magyar állampolgár tisztelni tartozik, megtartani és megtartatni köteles. S ezt a törvényt mégis megszegték. A törvényszegés annál súlyosabb, mert II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos után Károlyi Mihály volt a harmadik magyar ember, akinek érdemeit törvénybe iktatta a magyar parlament. S a törvényszegés súlyát növeli — ha lehet — még az is, hogy Károlyi Mihály volt az egyetlen magyar ember, akinek érdemeit olyan parlament iktatta törvénybe, melynek ünnepélyes és egyhangú határozatában a kezdeményező és döntő tényező Magyarország ipari és mezőgazdasági proletariátusának teljes képviselete volt. Kimeríti-e ilyen törvény esetében a törvényszegés minden kritériumát, ha annak az embernek nevét, akinek a magyar nép a haza törvényei szerint „soha el nem múló hálával” tartozik, e törvénybe iktatott örök hála jeléül nem őrzi haza fővárosában s szerte a hazában egyetlen szobor, vagy akár csak emléktábla, egyetlen főútvonal, köztér, utca, de még csak sikátor sem? ha ehelyett neve körül vágni lehet a csöndet, s ha emlékezetét, az őszirózsás forradalomét már-már ugyanúgy lepi be a történelemhamisítás, mint 1919 és 1945 között? ha halálát még tavaly is csak egy hitvány pár soros kis kommüniké tudatta, melyet a magyar lapszerkesztők pirulva kényszerültek lapjaik egy-egy eldugott helyén közölni? ha neki, akinek megadatott a büszke hazatérés, s aki catói jellemmel s önzetlenséggel vállalta újra a felszabadult haza szerény szolgálatát — ha végül mégis, neki is rodostói és turini halált kellett Mentenban halnia? ha a nemzeti kegyelet, mely a turini és rodostói hamvakra még a legúribb Magyarország idején, még 1394-ben, illetve 1906-ban is rátalált, mindmáig kísérletet sem tett, hogy felkutassa a menteni sírt, s lakóját méltó pompával abba a magyar földbe temesse, melynek első ezer holdjait ő adta a magyar nép tulajdonába, kinek ezt az érdemét is hatályos magyar törvény iktatta tisztelnünk, a soha el nem múló hála hazafiúi és állampolgári kötelességeként? A törvényszegés minden kritériumát mindez kétségkívül arcpirító és nemzeti becsületünkbe vágó halmazaiban meríti ki. S — szemben a magyar nép törvényben kinyilvánított akaratával — minek volt következménye, démoni megtorlása mindez? Annak a hazaküldött táviratnak, melyben 1949. október 13-án a halálraítélt Rajk László perének revízióját, s kivégzésének felfüggesztését kérte a magyar kormánytól, hangoztatva „az ítélet végrehajtásából a magyar demokráciára háramolható felbecsülhetetlen kárt s a világbékét fenyegető komoly veszélyt” az önkéntes és ezúttal sírig tartó bujdosást emiatt újra vállaló, noha a Magyar Népköztársasághoz mindhalálig még forma szerint is hű maradó nagy száműzött. Azt a demokratikus államrendszert szolgálta tehát ismét s az emberiesség amaz örökérvényű eszméit, amelyet és amelyeket e hazában — törvénykönyvünk szavai szerint — egy nagy élet félelmetlen munkájával diadalra juttatott. Azt a hatályos magyar törvényt, mely iránta a magyar nép soha el nem múló háláját fejezte ki, ezért tiporták 6árba annyi más törvényünk között: ezért a nagy élethez fenségesen következetes nagy aktusáért, melyhez — élő tiltakozásként — mindhalálig hű maradt, s amellyel újabb, fényes jogcímet szerzett ama soha el nem múló hálára, melyet a magyar nép Károlyi Mihály iránt az 1946:11. t. c.-ben ünnepélyesen és egyhangúan kinyilatkoztatott, történelemkönyveinkből, a mai*■ akból sem kell soha kitépnünk azokat a lapokat, amelyek méltán sorolnak nagyjaink közé egy-egy Széchenyi Istvánt, Eötvös Józsefet, Wesselényi Miklóst, Batthyány Lajost, még ha a nemzetet, melynek addig élén álltak, nem is követték végig a kossuthi úton, még ha 1848-ból 1849 tavaszába nem is léptek át. Mai történelemkönyveinkből azonban — s egyébként ugyanakkor, amikor az új szovjet történetírás is tiszteleg ama dicső elődök mindeddig sárral dobált emléke előtt, akik 1917 októberének előestéjén emelték magasra Oroszországban a haladás egy-egy zászlaját — mai történelemkönyveinkből, e felemás dogmatikai példatárakból annál véglegesebb gesztussal kell kitépnünk azokat a hamis lapokat, melyek nemcsak nagyjaink, hanem a becsületes progresszív magyarok sorából is kitudják Károlyi Mihály nagy fegyvertársait. 1918 magyar októberi forradalmának történelmi szabású vezérférfiait — még akkor is, ha a nemzetet, melynek addig élén álltak, végigkövették a forradalmi úton, még akkor is, ha a Széchenyiekénél nem kevésbé shakespeare-i belső válságok árán, de e valóságot másképp oldva meg, átlépték a Rubicont 1918 és 1919 tavasza közt. Az 1849. április 14. előtti és az 1919. március 21. előtti progresszív vezérférfiak e képtelenül kétféle megítélése a ráció világában nem nyerhet indokolást, hanem csak a dogmatika ama dühében, mely az utóbbiaknak hallgatólag voltaképpen azt rótta fel s hamvaikat is azért szórta szélnek, hogy ők már teljes egészében, oroszországi diadalában is ismerhették a legforradalmibb gondolatot, s mégsem követték azonnal, vagy habozás nélkül, vagy botlástalanul. Így, a magyar Október e képtelen megítélésével vált lehetségessé, hogy magyar forradalmárok önkezükkel tépték ki a magyar forradalmiság — s benne a magyar munkásmozgalom — bibliájából a teljes Ószövetséget. Az iszonyú kornak, melyet elsősorban épp a magyar forradalmiságnak, munkásmozgalomnak, történelmi és nemzeti öntudatnak okoztak vele, most csak egyetlen tételét érintették e sorok: azt, hogy így, a dogmatika e preparált közhangulatában vált lehetségessé, hogy a magyar nép törvénybe iktatott örök háláját is feledtetni próbálják Károlyi Mihály iránt egyetlen távirat miatt, mely e hálatartozást csak megtetézte. Kötelességeink e téren elsősorban önmagunkkal, törvényeinkkel s a Károlyi Mihály nagy emlékezetében megbántott igazsággal szemben vannak. De jó hírnevünkért is: hogy helyreállítsuk e haza megbecsülését külföld ama progresszív államférfiai a nak szemében, kiket az, ahogy az igazságért kiáltó Károlyi Mihállyal elbántak, Magyarországtól fordított el. S kötelességünk — a rég halottakon kívül — Károlyi Mihály ama fegyvertársai iránt is, kik élve érték meg a felszabadulást s az új Magyarországgal, a munkáshatalommal 1949-ig korántsem álltak szemben. Maga Jászi Oszkár hazalátogatott, s Kéri Pál, az őszirózsás forradalom Desmoulins Kamillja is megírta, hogy haza készül. Talán élnek még, talán befejezhetik az emigráció majdnem négy évtizedét. Talán megengesztelhető még annak a Vámbéry Rusztemnek szelleme, aki előbb a Horthy-bírák előtt személyét védte, majd Washingtonban kormányát képviselte annak, akivel ugyanezért s ugyanúgy mindhalálig fordult szembe, mint Károlyi Mihály. S akkor nem élt s nem szenvedett hiába drága írótársunk sem, akinél törhetetlenebb kommunistát nem ismerhettünk barátaink között: az a Havas Endre, az a nem is költő, hanem költemény, aki hűségét eszményeihez s ragaszkodását Károlyi Mihályhoz fiatal életével rettentőn fizette meg. Tizeknek a soroknak, melyeik egy hatályos magyar törvény végrehajtását sürgetik, minden betűje a Magyar Népköztársaságnek talajában gyökeredzik,törvényeiKárolyi Mihály közvetlenül forradalmi pályáját pedig két távirat fogja közre. Az egyiket, a buzdító, lelkesítő sürgönyt a nagybeteg Ady Endre intézte a forradalom hajnalán Károlyi Mihályhoz. A másikat, az önmagát második, sírig tartó bújdosásra ítélő sürgönyt a pátriárka Károlyi Mihály küldte haza, forradalmároktól kérve forradalmárok számára igazságot és életet. Nagyszerű és megrendítő pálya! Értelmét, máig ható, reánk szóló érvénnyel, hadd summázza Ady Endre táviratának egyetlen mondata: — Kik igazán szeretik Magyarországot, együtt vannak. Rónai Mihály András 1946: II. t.-c. Szovjet művészek a törvénytelen gyermekekért Erenburg, Marsak szovjet írók, Sosztakovics zeneszerző és Szperanszkij professzor aláírásával levelet közöl a Lityeraturnaja Gazeta arról, hogy „az élet rácáfolt“ arra az 1944-ben kelt rendeletre, amely szerint csak a törvényes házasságkötés hárít jogokat és kötelességeket a szülőkre és gyermekekre egymás közötti viszonyukban. Ezzel a rendelettel kapcsolatban vonták ki a bíróság hatásköréből az apaság megállapítását és azóta a „törvénytelen” gyermek még akkor sem viselhette természetes apja nevét, ha az apa maga is elismeri és kéri apaságának okmányszerű elismerését az anyakönyvben. A levélírók nem vitatják, hogy közvetlenül a háború után az állam szempontjából volt némi célszerűsége ennek a rendeletnek. (Nyilván a számos „frontházasságból“ eredő családi komplikációk miatt.) De most, 12 év után kitűnik a rendeletben érintett anyák s gyermekeik hátrányos helyzete s ez homlokegyenest ellenkezik a szovjet alkotmány alapelveivel. Lenin a forradalom egyik legfontosabb vívmányának tekintette a törvényes és törvénytelen gyermekek teljes egyenjogúságát családjogi viszonylatban. A Lityeraturnaja Gazeta már nem először hozza szőnyegre ezt a kérdést s a levélírók is megjegyzik, hogy legkülönbözőbb társadalmi rétegekből kaptak felszólítást, emeljék fel szavukat azért, hogy ez a rendelet érvénytelenné váljék. Vas István Művészet 7. Nézd, a művészetet legtöbbje játszva győzi, mint a jóféle ringyó, vérbeli, s már önkívületét, mámoros ájulását lassankint érzi, nemcsak mímeli. Hogy értettek ezek egykor a hallgatáshoz! Zengett a sok átszellemült kölyök virágról, halról és csillagról, jellegekről a fagyhalál, az éhhalál fölött. Most aztán megtanult folyékonyan beszélni e tanulékony, boldog nemzedék. Az ölelésekhez, szolgáltatják a fogcsikorgattatáshoz a kísérőzenét. És milyen könnyedén, pimaszul, elegánsan — s a te nehéz nyelveden, ó, magyar! — percenkint létrejön, mindig új rendelésre egy-egy induló, himnusz, norma-dal. 2. Nem így a kényesek, a valóság feletti ábrázolások megszállottjai: szögletes síkokért, halandzsás, új dagályért hajlandók vért és lángot ontani. A börtönt, robotot, háborút, munkatábort, a megalázott emberéletet — mit is bánnak ezek, ha szabadon, magában állhatna tótágast a képzelet? Hazudnák szívesen dicsőséggé a szörnyet, ha világra nevelhetnék saját kis szörnyeiket és tűrné a diktatúra a szentelt abrakadabrák jogát. Gőg görcse, kerge kör! Nem volt soha a művész tragikumánál nevetségesebb! Te kövessed az ősforrást, a bedugultat: (1950)a meggyalázott átlagéletet. <-------— — ----—— Fodor József Radnóti Miklós könyvére Újra kezembe került ma a könyved, s hirtelen itt volt Egy mély este, együtt — (Oh, mily furcsa, de mindenből emlék lehet egyszer, S álmot mondok el így!) Ott ültünk s meghánytuk emezt, azt, könyveket, írást, „Miklós gyönge, sovány, Úsznia kellene és sportolnia’“ — szólt feleséged, És te reá, hogy: igen, Majd, a tavaszban. S megszólalt most túl egy a csöndben, (Ködből szól ma felém, Mint az az arc, hiszen ott aki volt, kettő alig él már!) „Rémhír biztosan, ám Azt hallottam, a németek, egy-két nap, s bevonulnak’1 — Aztán senki se szólt Többet az ügyről. Majd szétmentünk lassan az éjben, S éltünk dolgai közt. Minket el- és megütött ama durva napok riadalma, Téged várt a sereg, Gyilkosok és rablók rántottak ronda robotra, Oktalan ösztönü vad Mérte reád a szuronyt és vette el éjjeli álmod, Vette el életedet Százezer átok a szörnyön, amely rád gyilkot emelt ott, Haljon el élve, ha él! S vesse a föld ki, ha holt!ám nincs rá átok elég, ki költőt, dalnokot öl. *— Míg abban földön túl nőve erőben a lélek, Sír maga sorsa felett, Mint te zokogtál, Óh, szebben nem sírt soha, Miklós, Senki igaz valakin! 5 Temetések napjait éljük, politikusok és katonák, közéleti emberek, kommunisták kapják meg az egyéni életükre nézve megkésett elégtételt, amikor legalább emléküket tisztára mossuk s jeltelen tömegsírokból kaparjuk elő nehezen felismerhető csontjaikat, hogy — ha késve is — a végtisztességet megadjuk nekik. Ma Magyarországon a rehabilitáció az egyik legtöbbet hangoztatott szó, ki reménnyel, ki keserűen ejti. Vannak, akik ezt is, mint mindent, az önelégültség jólismert hangján mondják, mint valami óriási vívmányt, amely természetesen az ő érdemük csupán, s megnyugtatnak bennünket, hogy most már minden rendben van és fogadkoznak, hogy ilyesmi soha többé nem ismétlődik meg. De vajon csakugyan rendben van-e minden, vajon valóban befejeződött-e az igazságtevés? Nemcsak a nagy, ismert nevekre, közéleti emberekre, kommunistákra gondolunk, hanem az egyszerű dolgozók, munkások, parasztok, értelmiségiek ezreire is, párttagokra és pártonkívüliekre, akik ma is börtönökben és büntető munkahelyeken sínylődnek. Nem kétséges, hogy őket is rehabilitálni kell, az ország népe számontartja mindannyiukat, hozzátartozók, barátok viselik a sebeket, melyeket hiányuk, s az igazságtalan vagy tetteikhez mérten rendkívül súlyos ítélet ütött. Vannak emberek, akiknek egyéb „bűnük“ sincs, minthogy évekkel ezelőtt Rákosi Mátyásra valamilyen megjegyzést tettek, vagy elmondtak egy tréfát, olyat, amilyet mindnyájan elmondtunk, tisztára véletlen, hogy kit füleltek le, ezen a címen ülhetne a fél ország. Vannak, akik a fenti „bűncselekménynél“ nem nagyobb vétségért hat-nyolc évet kaptak. Közülük számosan „összeesisküvőként" még súlyosabb büntetésüket töltik mindmáig. Tudunk összeesküvések koholt vádjairól, mikoris a nyomozó szervek diadallal lelték meg a „bűncselekmény“ bizonyítékát, a „bűnös“ szénaboglyájában előzetesen általuk elrejtett géppisztolyt. De legtöbbször ennyi sem kellett, tudunk már egyet mást a vallatási módszerekről... Aztán itt vannak például a határátlépési ügyek, melyeket általában politikai jellegű bűnöknek tekintettek s a kémkedéssel kötöttek össze, de többnyire a népi demokrácia ellenségeinek tekintették elkövetőit és megkísérlőit. A népi jogérzék legfeljebb szabálysértésnek érzi, alighanem joggal. Miután ma már tudjuk, hogy a népi demokráciának egy sok tekintetben eltorzult, súlyos bűnökkel terhelt formájával van dolgunk, felmerül a kérdés, hogy a tiltott határátlépésekre kirótt büntetések nem túlságosan súlyosak-e, s a jelenlegi nemzetközi helyzetben, (amikor mellesleg máris jóval enyhébbek az effajta ítéletek) nem kellene-e felülvizsgálni a három-hat évre elítélteket. Félelmetes eseteket tudunk, öthat évet az is kapott olykor, aki testvérét nem jelentette fel (!), vagy nála szállt meg valaki, mielőtt nekivágott a határnak. Bűnrészessé, a tett segítőjévé tették, akár tudott az illető szándékáról, akár nem. Még jó, ha valami koholt kémhistóriába nem keveredett, erre is van példa. Mostanában hallunk a hasonló jellegű büntetések felülvizsgálásáról. Csakhogy a vizsgálat állítólag az ismert vallatási módszerekkel készü jegyzőkönyvek alapján történik. Eg ügyész bemegy a börtönbe, kezébe az anyaggal, s „Na mondja csak , hogy is volt!" — szól a rabhoz, az elgyötört, demoralizált ember), nem tudja, hogy ez felülvizsgálat, elmondja a betanult leckét, amint írva val , így legfeljebb enyhítést kap. (Melesleg: most már törvény van az, hogy csupán vallomása alapján nem lehet senkit elítélni!) Arra is va törvény, hogy az állampolgárt, büntetését kitöltve, ne kísérje büntetet előéletének árnyéka. Sajnos, ez csak papíron van meg — a foltok , káderlapok kora! Rákosi Mátyás a tavaszi budapest nagyaktíván hírt adott egy sereg közönséges bűnöző szabadonbocsátásáról. Nem róluk van szó, a gyilkosok és betörők bűnhődjenek, ez nem jó a társadalomnak. De az ún. „politikai“ foglyokról. Meggyőződésünk hogy jó részük ártatlanul, vagy mérhetetlenül súlyosabban szenved, mint megérdemelné. Nem volna itt az ideje egy általános amnesztia- és rehabilitációs törvény alapján szabadonbocsátásuknak. Kónya Lajos A „politikai“ foglyokról