Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-07-14 / 28. szám - B. Nagy László: Hollós Korvin Lajos Hunyadijáról • színház • Hollós Korvin Lajos: Hunyadi, Néphadsereg Színháza (6. oldal) - Lengyel Géza: Három művész - három korszak. Ferenczy-Izsó-Stróbl emlékkiállítás • kiállítás • Ferenczy István, Izsó Miklós, Stróbl Alajos, Szépművészeti Múzeum (6. oldal) - Szőgyi Zoltán: Gergely Márta: Kicsi a bors • könyvkritika • Gergely Márta: Kicsi a bors (6. oldal) - Csepeli Szabó Béla: Föld, eső, napfény, levegő • vers (6. oldal) - Cseh Miklós: Szövetségi tagkönyvem margójára (6. oldal) - Lázár István: Bel Ami • film • Maupassant: Bel Ami. Rendező: Louis Daquin (6. oldal)
6 Irodalmi Újság Hollós Korvin Lajos Hunyadijáról Amióta a romantika hivatalosan is elismert áramlata lett az irodalomnak, színházaink is mind gyakrabban nyúlnak romantikus művekhez. Nekünk, magyaroknak, úgy látszik, máig is vérünkben van, hogy játékszínünk szülőanyja a romantika volt: még Shaw talpraesett szentje is a végzet-drámák hősnőinek attitűdjével indul a máglyára, s rövid időn belül már a második új magyar dráma szerzője húzódik a kissé megöregedett, de változatlanul jóságos matróna védszárnyai alá. Szó se róla, csak örülhetünk, ha ilyen ős kedves színekkel tarkul az amúgyis kissé egyhangú színpadi kolorit. Örülhetünk még akkor is, ha olykor Kisfaludy híres epigrammáit, az Ilkát vagy a Tatárjárás Magyarországon-t is magunk elé kell mormolnunk a színházi zsöllyében: a tökéletlenség nemcsak a születésnek, de az újjászületésnek is elkerülhetetlen velejárója. Ám igazi újjászületésről van-e szó, vagy pedig egy nagymúltú irányzat avitt fogásainak felmelegítéséről — amely alól, ha a korízlés tüze még nem is, de a korszelleme már mindenesetre kialudt? Hollós Korvin Lajos „Hunyadi" című verses drámája némi csalódást okozott. Sajnálatos, hogy a színpadon szinte észrevehetetlenné fakul az író sajátságos, fanyar szellemessége, alig élvezhetjük találékonyságát a meseszövésben, amely pedig a „Vörös torony titka’’ című regényét közkedveltté tette. Mintha a Hunyadival nem is akart volna mást és többet a szerző, mint alkalmi illusztrációt rajzolni a nándorfehérvári diadal tiszteletére. És ehhez az illusztrációhoz még csak nem is keresett új eszközöket: a dráma építménye részben kölcsönzött irodalmi példák fundamentumán nyugszik. S ezek a példák sem mindig szerencsések. A veterán Hunyadi és családi környezete — kivált László és Gara Mária figurája — nem az élet és a lélek rendkívüli mélységeibe is letekintő romantika szülöttei, hanem az akadémikussá csontosodott magyar biedermeyer nemzetiszín szépségflastromával ékítette fel őket a szerző. Hunyadi akár egy régi iskoláskönyvből lépett volna ki, László és Gara Mária pedig a Néphadsereg Színházából könnyedén átsétálhatna az Operába, Erkel művében debütálni, annál is inkább, mert ott a helyükön vannak, itt viszont hamvas szerelmük viszonnyá forrósul. Aligha hihetnők, hogy kor erkölcse már annyira „reneszánaszosodott”, hogy László és Mária titkos nászát az anya, Szilágyi Erzsébet, szinte kitörő lelkesedéssel, Hunyadi pedig bölcs rezignációval fogadja. Mert így ábrázolja Hollós Korvin a kor valójában szigorú és sérthetetlen családi és nemzetiségi erkölcseit. Az „ellenoldal" figurái is megkapják a maguk hagyományos színét: Cikéinek és összeesküvő társainak, az oligarcháknak beállítása szintúgy irodalmi közhely, olyannyira, hogy ezt a beállítást még a hivatalos „keresztény nemzeti’’ irodalom is megőrizte, legfeljebb az „örök magyar széthúzás” jelképeivé misztifikálva őket, míg most Hollós Korvin Lajos az „úri bitangság” elrettentő példáit láttatja bennük. De miért, hogy a mában élő, nagyon is modern író kétes rekvizitumokkal él? Azt hiszem, hogy végletesen leegyszerűsített történelemszemléletében rejlik a hiba, amely éppen úgy egyoldalú, mint az akadémikusoké volt, csak annyi a különbség, hogy ez a fonákja az akadémikus történelemszemléletnek. Nem valami extenzív figurális teljességet kérünk számon az írótól ^akkor, amikor például hiányoljuk a darabból a kor egyik alapvető rétegének, a köznemességnek szerepét és jellegzetes eszmevilágát. Lehetetlenség, hogy éppen ez hiányozzék egy Hunyadiról szóló darabból, hiányozzék azoknak a szelleme, Hunyadira gyakorolt hatása — akár közvetve is —, akik őt felemelték, s akik fiát később királyukká választják, akikre Hunyadiék virágzó politikai hatalma és korszaka —mtswhswmm— I épült. Ebből adódik, hogy Hollós Korvin — szándéka ellenére — szinte mitologikus szerepet tulajdonít Hunyadinak. Ebből a hibás történelemszemléletből fakad aztán az, hogy ami a darabban új, — Dugovics Titusz szerepe, s benne a nép ábrázolása — szintén nélkülözi nemcsak a történelmi, de a művészi hitelességet is. A darabban Dugovics zsoldos és orgyilkosként akar Hunyadi életére törni, s egy kihallgatott beszélgetés, valamint hajdani osztályostársaival való találkozás győzi meg arról, hogy Hunyadi nagy ember, így szegődik a szolgálatába. Ez a megoldás talán még hihető lenne, ha művészi kidolgozása nem lenne bántóan primitív, nem venné igénybe Hollós Korvin a múltszázadbeli végzetdrámák sajátságos fogásait, az őr elaltatását, a kapuban való hallgatódzást és „modern” fogásként a jobbágyok panaszainak illusztratív felsorolását. Később Dugovics szembe kerül Hunyadival, aki nem akarja harcba hívni a jobbágyokat, a népet s így a zsoldos maga toborozza Nándorfehérvár felmentő seregét. Itt hiányzik végzetesen, történelmileg is, művészileg is a köznemesség szereplése. Hollós Korvin a Dózsa-korszak előképét teremti meg a Hunyadiban, s ha bizonyos mozzanatok azonosak is, mégsem lehet elfogadni hitelesnek ezt az ábrázolást, hiszen akkor válna Moháccsá.Nándorfehérvár lett A darab erőszakoltan archaizált nyelvezetét már sok bírálat érte. Szerintem ez is arról tanúskodik, hogy Hollós Korvint kényszerzubbonyként köti a magára erőszakolt hamis, hely,telen történelem- és művészetszemlélet. A Néphadsereg Színházának előadása becsületesen igyekezett szolgálni az írót, de a kényszerű nyelvezeten, a történelmietlenségen nem segíthetett. Megragadó volt Szabó Sándor a címszerepben, továbbá Sulyok Mária, Szakáts Miklós, Bicskey Tibor és Szatmári István. B. Nagy László Három művész — három korszak Ferenczy—Izsó—Stróbl emlékkiállítás — ■ Tanulságos és gondolatokat ébresztő kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. A három szobrász művétszéfünknek három egymást követő korszakát jellegzetesen képviseli. A három között Ferenczy István a legrégibb művész. Száz évvel ezelőtt, 1856. július 4-én halt meg, 64 éves korában, elvonultan, csalódottan, szülővárosában, Rimaszombaton. Művei javának keletkezése egybeesik a magyar klasszicizáló művészet évtizedeivel. Az ország társadalma feudális, de a vagyonosodó polgárság már építi a „régi” Pestet, a Dunasort, a volt Lipótvárost környező utcákat. Az építkezések egy-két többékevésbé művészszámba menő szobrásznak (Dunaiszky, Bauer stb.) és sok kőfaragónak adnak munkát. Ferenczy azonban — társtalan úttörő — az architektúrától és a szokásos egyházi megrendelésektől függetlenül alkot. Egyik java fiatalkori műve a Pásztorleány, dús drapériával burkolt fiatal nő. A plasztikai alkotás feladatait megértő és megoldó szobrász műve. A kiállítás Ferenczy-termének másik főalakja Kölcsey Ferenc mármányszobra tógában, nyugalmas szemlélődésben, ahogyan a klasszicizáló kor megkívánta. Ferenczy, a rimaszombati lakatoslegény Bécsen át Rómába került. Kora két legelső művészénél, Thorwaldsennél és Canovánál tanult és emellett a római múzeumok gazdag ősi klasszikus emlékein, melyeknek kitűnő ismerője volt. Itthon csak a társadalom, művészet és irodalom iránt érdeklődők igen vékony rétege fogadta jól. Mindamellett voltak sikerei s megbízatásai is. Nagyobb kompozíciók foglalkoztatták, többek között egy Mátyás-emlékmű terve. Erre áldozta idejét és a sikeres években összegyűjtött vagyonát. Végül, szinte melodrámai gesztussal összetörtee a gipszmintákat, eladta budai házát s Rimaszombaton töltötte utolsó éveit. Sorban és időrendben Izsó Miklós következik (1831—1875). Vala mint mesterlegény kezdte: kőfaragósegéd az öreg Ferenczy mellett Rimaszombaton. Mire önálló munkákhoz jutott — bécsi és müncheni tanulóévei után — a levert forradalmat új társadalom követte s új irányzat a művészetben. A klasszicizmus helyét a romantika foglalja el. Paraszt-alakjait ma talán vasárnapiaeon kiöltözötteknek mondanék, de nem szabad elfelejteni, hogy annyi évtized alatt a viselet is változott . Izsó a maga korának realitását nem hamisította meg. Táncoló paraszt-alakjai pedig nem a kosztümnek, hanem a mozdulatok változatosságának és összhangjának valóban szobrászi kifejezései. Izsó már nem magányosan dolgozik. Bőven vannak művésztársai, érdeklődés mutatkozik emlékszobrok és portrék iránt anélkül, hogy a művészet, nevezetesen a szobrászat igazi megértéséről és méltánylásáról beszélhetnénk. Izsó szorgalmasan részt vesz a pályázatokon, majdnem mindig az elsők között van, de sohasem kap megbízatást. Eötvös-szobrának mintáját például túlságosan nyugodtnak és komolynak találták. — „Szónokló nép vagyunk — írja az egyik kortárs — s a philosoph-költőt is szónokolva akartuk megörökíttetni." — Rövid, küzdelmes élet után Izsót a tüdőbaj vitte el. A klasszicizmus és a romantika után neo-barokk kor és művészet. A „Millenium” korszaka, tele felvonulásokkal, pompával, cifrasággal. E neo-barokk évtizedeknek kétségen kívül legelső, legkiválóbb szobrásza Stróbl Alajos. Száz esztendővel ezelőtt, szinte pontosan Ferenczy halálának idején született, 1856. június 21-én, 1926-ban halt meg. Sokan emlékezünk még szálas alakjára, széles gesztusaira, hangos beszédére. Amilyen az ember, olyan a műve. Nagy lendületű, széles gesztusú, bővérű. De mesterségbeli tudásával és termékenységével a múlt század utolsó és a huszadiknak első évtizedeiben méltán foglalta el az első helyet a magyar szobrászművészetben. Tömérdek portréja között sok az egészen kitűnő. Édesanyját ábrázoló márványszobra tartózkodó, szinte klasszikus nyugalmával egyik legjelesebb alkotása. Stróbl már pezsgő művészi élet egyik vezetője. Elismerés, kitüntetés, megbízások özöne kísérte útját: mindaz, amitől a sors megfosztotta elődjét, Izsó Miklóst. A kiállítás jó rendezésében szépen érvényesül a legtöbb szobor nemes anyaga, a fehér márvány. Lengyel Géza Gergely Márta: Kicsi a bors GERGELY MÁRTA legújabb gyerekregénye a Kicsi a bors. Az eleje döcög egy kicsit, az első oldalak papírosízűek. A szereplők gondosan megfogalmazott mondatokat mondanak egymás és önmaguk jellemzésére és az író ezeket még meg is toldja magyarázatokkal. Pedig hamarosan kifejlődő ügyes cselekmény jobban jellemzi a hőseit. Egy merész verekedési jelenet a nyitány, azután már sodornak magukkal az események, ötödikesek összefognak a hatalmaskodó nyolcadikosok ellen. A feléledő bajtársi szellem bátor, összetartó úttörőket nevel a fiúkból. A küzdelemben csiszolódnak valamennyien, egyre okosabbak, leleményesebbek lesznek. Már velük szurkol az olvasó egész szívével. Igazat kell adni nekik, így kell egymásért felelősséget, áldozatot vállalni. Győzniük kell és ez a győzelem nem is lehet, más, mint baráti összefogás a jobb belátásra térített ellenfelekkel. Fordulatos, mozgalmas a történet. Ez a regény komolyan veszi a gyermekeket. Komolyan szól róluk és hozzájuk, nevelő, nemesítő szándékkal és hatásosan. Mégis elégedetlenül tettem le. A TÖRTÉNETBEN gyermekcsoport, minden SZEREPLŐ valóságos problémájával, küzdelmével — mégsem a valóságban él. Teljességgel hiányzik a környezet rajza. Nem kapunk képet az utcákról, a házakról, a gyerekek otthonairól, az iskola épületéről. Mellékszereplők is csak itt-ott, és éppen csak körvonalazva bukkannak fel. Ezért érezzük talajtalannak, kicsit üres térbe zártnak az eseményeket. Nem szabad a gyermek olvasó igényeit lebecsülni, mert — jóllehet számára az izgalmas történet a legfontosabb —, a mélyebb jellemzés a szép leírások mégis élvezetesebbé, gazdagabbá tennék a regényt, nem is szólva stílusfejlesztő és közvetett nevelő hatásukról. A pedagógus tiltakozását is felkeltette bennem valami. Két helyen is előfordul a regényben füllentés. Egyszer a főhős, az őrsvezető füllent, igaz, a pajtásait segítő szándékkal, egyszer pedig az édesapja, céljuk gyorsabb elérése érdekében. És a kisfiú elégedetten könyveli el, hogy lám apu is így tesz, ha megszorul. Ezt mindkét esetben könnyű lett volna elkerülni, írásban szentesíteni — még egészen kicsinynek tűnő hibát is helytelen. Lehet, hogy a felnőtteket akarta az író ezzel emberibb közelségbe hozni a gyerekekhez. Erre sokkal alkalmasabb lett volna a tanárok gyakori vívódásának mélyebb, bizalmasabb ábrázolása. Megmutatni, hogy sokszor nem könnyű a felelősségérzet és az elnéző szeretet szava között választaniuk. Még egy megjegyzés. Ez a gyengéi ellenére is sikerült ifjúsági regény sokkal szebb külsőt érdemelt volna! Szőgyi Zsuzsa ---------------■***+ 1956. július 14. Csepeli Szabó Béla Föld, eső, napfény, levegő Nézem a földet. Kőkemény. Süti a szőke nap. A völgy, mint izzó kőedény, reped, ketté hasad. Szomjazik, sápad a mező, szédül, dülöng a nyáj. — ó, távozz nap, vad és erő! Eső kell! — sír a táj. És beborul. A szőke nap komor felhőkbe fúl. És esni kezd. Szakad, szakad zord-irgalmatlanul. Ejt nap követ, s esik, esik, múlik a föld, a mag, s a fák az eget verdesik: tűnj eső! Süss ki nap!... Harmóniát! — sóhajt a lét, az ember és a föld, — szabad levegőt, tiszta fényt, s friss, éltető esőt, — mert ime, élet és halál egy forrásból fakad. éltet s öl is a napsugár ha eső nem szakad, s rothaszt az eső, hogyha nem követi fény őzön, — együtt egész e négy elem, — (mint tett, dal, bús öröm)... Nézem a tájat s megremeg féltő szívem belé — Az életet ki menti meg? E gond az emberé. Szövetségi tagkönyvem margójára A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége tagjai nemrégiben valamennyien új tagsági könyvecskét kaptak. A régi hosszúkás formájú — elegáns, bár kissé túl könnyed hatású — könyvet tekintélyesebb küllemű váltotta fel. A hajdani MÁV-bérletekre emlékeztet, amivel a nyugdíjas vasutasok kedvezményesen (vagy ingyen) utazhattak bárhová. Gondosan számozott lapjai (a kemény fedél jelenti az első oldalt!) ravasz, kacskaringós ornamentikával vannak elborítva — akár a papírpénzek. Az esetleges hamisítókat ezzel fárasztó munkára kényszerítik — beleőszülnek mire a szövevényes vonalhálót leutánozzák. Imponáló a lapok közepébe perforált titokzatos szám is (az enyém: 0303.). Szinte gyermekes öröm fogott el, amikor a belső lapokon négy nyelven olvashattam nevemet! (Nyikoláj is vagyok, meg Nicholas is — hát nem remek!). Jól jön a több nyelvű tagkönyv. Soha nem tudhatom, mikor találkozom össze egy olasszal, vagy némettel pardon, a német nem jó, mert ilyen nyelven nem vagyok benne. Csak oroszul, olaszul, franciául és angolul. Ejnye! De sebaj, majd elkerülöm őket. A drezdai képtárba pedig nem megyek, és kész!) A szédítő európai hangulat után érzékeny meghatódottság és büszkeség fog el, amikor a tagságom révén elnyert kivételes jogaimról olvasok. Pontosabban csak egyetlenegy kedvezményben részesülök (ha a Művész Klubba való szabad bejárást nem számítom), de az annál jelentősebb! „Ezen igazolvány tulajdonosa — így a szöveg — jogosult a külön engedélyhez nem kötött helyeken festeni és fényképtanulmányokat készíteni.“ Nagyszerű dolog ez kérem! Az igazolvány a maga teljes, hivatalos súlyával biztosít és megvéd minden tájékozatlan zaklatótól. Jóllehet, a kedvezmény csak olyan helyekre vonatkozik, ahol esetleg mások is — a tagkönyv nélküliek is — festhetnek, illetve fényképezhetnek. Mert ugyebár, ha a hely nincs engedélyhez kötve, akkor még a pityipalkó is — de bár akárki — odaállhat a palettájával ... De nekem ez írásba van adva ! Teljes csak akkor lenne boldogságom, ha jogaimat az otthoni festésre is kiterjesztették volna (természetesen csak az esetben, ha nem „külön engedélyhez kötött helynek“ minősül). Kérem is a Szövetséget, hogy ezt még valahogy, pótlólag, vegyék bele... Tudom, hogy újabb nagy kedvezményről van szó — de most már olyan telhetetlen mohóság-féle vett rajtam erőt... El vagyok kaparva! ★ Hozzá kell tennem a fentiekhez egy őszinte kérést: ne értsen félre senki! Becsülöm én a szövetségi tagságomat, és más tagokkal együtt nagyon sokat várok az újabban meginduló, jó szellemű, közös munkától. Nem a Szövetséget csúfolom én, hanem csak azt, aki ilyen nagyképű és nesze-semmi jogot adó könyvet rakott a zsebembe. Cseh Miklós -------------BEL A világirodalom klasszikus regényeinek új és új megfilmesítésére gyakran vállalkoznak jószándékú és jó felkészültségű, vagy sokszor csak élelmes rendezők. Reklámozásnak aztán az is elég, hogy bejelentik a filmváltozat forgatását — minél híresebb, divatosabb az átdolgozó, rendező s a néhány főszerepet játszó színész, annál jobb — s az ismert cím és a nevek megteszik a legfontosabbat: vonzzák a közönséget. S nem egyszer elnézésre késztetik a kritikát. Maupassant regényének új filmváltozatát, a Bel Ami-t mégis szokatlan hírverés előzte meg. A francia-osztrák produkcióban készült színes filmet Párizsban betiltották, egyértelmű s nagyon is a mához szóló politikai mondanivalója miatt. Erotikus — állították róla az álszent cenzorok. A várakozás nagy volt nálunk is, és hosszúak a sorok a jegypénztárak előtt. De a Bel Ami csalódást kelt. A rendező Louis Daquin-nek — kinek egyik társa a forgatókönyv írásában a Szép Maszk szerzője, Roger Vailland volt — sikerült teljes élességben fenntartani az író kritikáját kora politikai életéről, sajtójáról. Pedig könnyű lett volna a Georges Duroy-ból fogadószobákon, szerkesztőségen s ágyakon át Prosper-Georges Du Roy de Cantellá, pénztelen, frissen leszerelt gyarmati katonából minisztert buktató újságíróvá s egy milliomos bankár vejévé lett Szépfiút egyszerűen kalandor szoknyavadásszá, egy fordulatosan sikamlós AMI történet hősévé alakítani. Louis Daquin a Maupassant-hoz való minél teljesebb hűség nehéz útját választotta s tiszteletreméltó kudarcot szenvedett, amikor filmje csak a regény itt-ott bizony halvány illusztráció-sorozatának sikerült. A forgatókönyv csak néhány egyszerűsítéssel, pár mellékszereplő ügyes elhagyásával tér el a regénytől, egyébként igyekszik alkalmazkodni az adott — s fordulatosságában igen bonyolult — cselekményhez. De éppen a maupassant-i gazdagság teljes felhasználásának szándéka tette szegénnyé a filmet, megfosztva önállóságától, eszközei jelentős részének felhasználásától. Az elhagyás egyszer szerencsésebb lett volna nem zsúfolásnál, mely a filmnek különösen első részét nehézkessé teszi. Hiányzik a jelenetek mélyebb árnyalása, egy-egy cselekedet, fordulat előkészítése, vagy indoklása. A Szépfiút játszó Jean Danet ezért is birkózik nehezen állandó készenlétet s változatosabb játékot kívánó szerepével — mely pedig az egész filmnek gerince. A gondos és színpompás korhűség, a jó felvételek s a néhány jelenetben magárataláló rendezés — a francia négyes közbeni udvarlásra s a filmet záró esküvő jelenetsorára gondolok elsősorban — mégiscsak ad maradandót, ha a Maupassant-regény varázsát, feszültségét, a halhatatlan figura, a Szépfiú vérbő alakjának teljességét hiába is reméltük viszontlátni a filmben. Lázár István