Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-07-14 / 28. szám - B. Nagy László: Hollós Korvin Lajos Hunyadijáról • színház • Hollós Korvin Lajos: Hunyadi, Néphadsereg Színháza (6. oldal) - Lengyel Géza: Három művész - három korszak. Ferenczy-Izsó-Stróbl emlékkiállítás • kiállítás • Ferenczy István, Izsó Miklós, Stróbl Alajos, Szépművészeti Múzeum (6. oldal) - Szőgyi Zoltán: Gergely Márta: Kicsi a bors • könyvkritika • Gergely Márta: Kicsi a bors (6. oldal) - Csepeli Szabó Béla: Föld, eső, napfény, levegő • vers (6. oldal) - Cseh Miklós: Szövetségi tagkönyvem margójára (6. oldal) - Lázár István: Bel Ami • film • Maupassant: Bel Ami. Rendező: Louis Daquin (6. oldal)

6 Irodalmi Újság Hollós Korvin Lajos Hunyadijáról Amióta a romantika hivatalosan is elismert áramlata lett az irodalom­nak, színházaink is mind gyakrabban nyúlnak romantikus művekhez. Ne­künk, magyaroknak, úgy látszik, máig is vérünkben van, hogy játék­színünk szülőanyja a romantika volt: még Shaw talpraesett szentje is a végzet-drámák hősnőinek attitűdjével indul a máglyára, s rövid időn belül már a második új magyar dráma szerzője húzódik a kissé megörege­dett, de változatlanul jóságos matró­na védszárnyai alá. Szó se róla, csak örülhetünk, ha ilyen ős­ kedves színekkel tarkul az amúgyis kissé egyhangú színpadi kolorit. Örülhetünk még akkor is, ha olykor Kisfaludy híres epigrammáit, az Ilkát vagy a Tatárjárás Magyar­­országon-t is magunk elé kell mor­molnunk a színházi zsöllyében: a tö­­kéletlenség nemcsak a születésnek, de az újjászületésnek is elkerülhe­tetlen velejárója. Ám igazi újjászü­letésről van-e szó, vagy pedig egy nagymúltú irányzat avitt fogásainak felmelegítéséről — amely alól, ha a korízlés tüze még nem is, de a kor­szelleme már mindenesetre kialudt? Hollós Korvin Lajos „Hunyadi" cí­mű verses drámája némi csalódást okozott. Sajnálatos, hogy a színpadon szinte észrevehetetlenné fakul az író sajátságos, fanyar szellemessége, alig élvezhetjük találékonyságát a mese­szövésben, amely pedig a „Vörös to­rony titka’’ című regényét közked­veltté tette. Mintha a Hunyadival nem is akart volna mást és többet a szerző, mint alkalmi illusztrációt raj­zolni a nándorfehérvári diadal tisz­teletére. És ehhez az illusztrációhoz még csak nem is keresett új eszközö­ket: a dráma építménye részben köl­csönzött irodalmi példák fundamen­tumán nyugszik. S ezek a példák sem mindig szerencsések. A veterán Hunyadi és családi környezete — ki­vált László és Gara Mária figurája — nem az élet és a lélek rendkívüli mélységeibe is letekintő romantika szülöttei, hanem az akadémikussá csontosodott magyar biedermeyer nemzetiszín szépségflastromával ékí­tette fel őket a szerző. Hunyadi akár egy régi iskoláskönyvből lépett volna ki, László és Gara Mária pedig a Néphadsereg Színházából könnyedén átsétálhatna az Operába, Erkel mű­vében debütálni, annál is­ inkább, mert ott a helyükön vannak, itt vi­szont hamvas szerelmük viszonnyá forrósul. Aligha hihetnők, hogy kor erkölcse már annyira „reneszán­­a­szosodott”, hogy László és Mária tit­kos nászát az anya, Szilágyi Erzsé­bet, szinte kitörő lelkesedéssel, Hu­nyadi pedig bölcs rezignációval fo­gadja. Mert így ábrázolja Hollós Kor­vin a kor valójában szigorú és sért­hetetlen családi és nemzetiségi erköl­cseit. Az „ellenold­al" figurái is megkapják a maguk hagyományos színét: Cik­éi­­­nek és összeesküvő társainak, az oli­garcháknak beállítása szintúgy iro­dalmi közhely, olyannyira, hogy ezt a beállítást még a hivatalos „keresz­tény nemzeti’’ irodalom is megőrizte, legfeljebb az „örök magyar széthú­zás” jelképeivé m­isztifikálva őket, míg most Hollós Korvin Lajos az „úri bitangság” elrettentő példáit láttatja bennük. De miért, hogy a mában élő, na­­gyon is modern író kétes rekvizitu­­mokkal él? Azt hiszem, hogy végle­tesen leegyszerűsített történelem­szemléletében rejlik a hiba, amely éppen úgy egyoldalú, mint az akadé­mikusoké volt, csak annyi a különb­ség, hogy ez a fonákja az akadémikus történelemszemléletnek. Nem valami extenzív figurális teljességet kérünk számon az írótól ^akkor, amikor pél­dául hiányoljuk a darabból a kor egyik alapvető rétegének, a közne­mességnek szerepét és jellegzetes esz­mevilágát. Lehetetlenség, hogy ép­pen ez hiányozzék egy Hunyadiról szóló darabból, hiányozzék azoknak a szelleme, Hunyadira gyakorolt ha­tása — akár közvetve is —, akik őt felemelték, s akik fiát később kirá­lyukká választják, akikre Hunyadiék virágzó politikai hatalma és korszaka —mtswhswmm— I épült. Ebből adódik, hogy Hollós Korvin — szándéka ellenére — szin­te mitologikus szerepet tulajdonít Hunyadinak. Ebből a hibás történelemszemlélet­ből fakad aztán az, hogy ami a da­rabban új, — Dugovics Titusz sze­repe, s benne a nép ábrázolása — szintén nélkülözi nemcsak a történel­mi, de a művészi hitelességet is. A darabban Dugovics zsoldos és orgyil­kosként akar Hunyadi életére törni, s egy kihallgatott beszélgetés, vala­mint hajdani osztályostársaival való találkozás győzi meg arról, hogy Hu­nyadi nagy ember, így szegődik a szolgálatába. Ez a megoldás talán még hihető lenne, ha művészi kidol­gozása nem lenne bántóan primitív, nem venné igénybe Hollós Korvin a múltszázadbeli végzetdrámák saját­ságos fogásait, az őr elaltatását, a ka­puban való hallgatódzást és „modern” fogásként a jobbágyok panaszainak illusztratív felsorolását. Később Du­govics szembe kerül Hunyadival, aki nem akarja harcba hívni a jobbágyo­kat, a népet s így a zsoldos maga to­borozza Nándorfehérvár felmentő se­regét. Itt hiányzik végzetesen, törté­nelmileg is, művészileg is a közne­messég szereplése. Hollós Korvin a Dózsa-korszak előképét teremti meg a Hunyadi­ban, s ha bizonyos mozza­natok azonosak is, mégsem lehet el­fogadni hitelesnek ezt az ábrázolást, hiszen akkor válna Moháccsá.Nándorfehérvár lett A darab erőszakoltan archaizált nyelvezetét már sok bírálat érte. Sze­rintem ez is arról tanúskodik, hogy Hollós Korvint kényszerzubbonyként köti a magára erőszakolt hamis, hely,­telen történelem- és művészetszem­lélet. A Néphadsereg Színházának elő­adása becsületesen igyekezett szolgál­ni az írót, de a kényszerű nyelveze­ten, a történelmietlenségen nem segít­hetett. Megragadó volt Szabó Sán­dor a címszerepben, továbbá Sulyok Mária, Szakáts Miklós, Bicskey Ti­bor és Szatmári István. B. Nagy László Három művész — három korszak Ferenczy—Izsó—Stróbl emlékkiállítás — ■ T­anulságos és gondolatokat ébresz­­tő kiállítás a Szépművészeti Mú­zeumban. A három szobrász művét­­széfünknek három egymást­ követő korszakát jellegzetesen képviseli. A három között Ferenczy István a legrégibb művész. Száz évvel ezelőtt, 1856. július 4-én halt meg, 64 éves korában, elvonultan, csalódottan, szülővárosában, Rimaszombaton. Mű­vei javának keletkezése egybeesik a magyar klasszicizáló művészet év­tizedeivel. Az ország társadalma feu­dális, de a vagyonosodó polgárság már építi a „régi” Pestet, a Duna­­sort, a volt Lipótvárost környező ut­cákat. Az építkezések egy-két többé­­kevésbé művészszámba menő szob­rásznak (Dunaiszky, Bauer stb.) és sok kőfaragónak adnak munkát. Fer­­enczy azonban — társtalan úttörő — az architektúrától és a szokásos egyházi megrendelésektől függetle­nül alkot. Egyik java fiatalkori műve a Pász­torleány, dús drapériával burkolt fiatal nő. A plasztikai alkotás fel­adatait megértő és megoldó szobrász műve. A kiállítás Ferenczy-termének másik főalakja Kölcsey Ferenc már­­mányszobra tógában, nyugalmas szemlélődésben, ahogyan a klasszici­záló kor megkívánta. Ferenczy, a rimaszombati lakatos­­legény Bécsen át Rómába került. Kora két legelső művészénél, Thor­­waldsennél és Canovánál tanult és emellett a római múzeumok gazdag ősi klasszikus emlékein, melyeknek kitűnő ismerője volt. Itthon csak a társadalom, művészet és irodalom iránt érdeklődők igen vékony rétege fogadta jól. Mindamellett voltak si­kerei s megbízatásai is. Nagyobb kompozíciók foglalkoztatták, többek között egy Mátyás-emlékmű terve. Erre áldozta idejét és a sikeres évek­ben összegyűjtött vagyonát. Végül, szinte melodrámai gesztussal össze­­törtee a gipszmintákat, eladta budai házát s Rimaszombaton töltötte utol­só éveit. Sorban és időrendben Izsó Mik­lós következik (1831—1875). Vala mint mesterlegény kezdte: kőfaragósegéd az öreg Ferenczy mellett Rimaszombaton. Mire önálló munkákhoz jutott — bécsi és mün­cheni tanulóévei után — a levert forradalmat új társadalom követte s új irányzat a művészetben. A klas­­­szicizmus helyét a romantika fog­lalja el. Paraszt-alakjait ma talán vasárnapiaeon kiöltözötteknek mon­danék, de nem szabad elfelejteni, hogy annyi évtized alatt a viselet is változott . Izsó a maga korának rea­litását nem hamisította meg. Táncoló paraszt-alakjai pedig nem a kosz­tümnek, hanem a mozdulatok vál­tozatosságának és összhangjának va­lóban szobrászi kifejezései. Izsó már nem magányosan dolgozik. Bőven vannak művésztársai, érdeklődés mutatkozik emlékszobrok és portrék iránt anélkül, hogy a művészet, ne­vezetesen a szobrászat igazi megér­téséről és méltánylásáról beszélhet­nénk. Izsó szorgalmasan részt vesz a pályázatokon, majdnem mindig az elsők között van, de sohasem kap megbízatást. Eötvös-szobrának min­táját például túlságosan nyugodtnak és komolynak találták. — „Szónokló nép vagyunk — írja az egyik kor­társ — s a philosoph-költőt is szó­nokolva akartuk megörökíttetni." — Rövid, küzdelmes élet után Izsót a tüdőbaj vitte el. A klasszicizmus és a romantika­­ után neo-barokk kor és mű­vészet. A „Millenium” korszaka, tele felvonulásokkal, pompával, cifraság­gal. E neo-barokk évtizedeknek két­ségen kívül legelső, legkiválóbb szob­rásza Stróbl Alajos. Száz esztendővel ezelőtt, szinte pontosan Ferenczy ha­lálának idején született, 1856. június 21-én, 1926-ban halt meg. Sokan em­lékezünk még szálas alakjára, széles gesztusaira, hangos beszédére. Ami­lyen az ember, olyan a műve. Nagy lendületű, széles gesztusú, bővérű. De mesterségbeli tudásával és ter­mékenységével a múlt század utolsó és a huszadiknak első évtizedeiben méltán foglalta el az első helyet a magyar szobrászművészetben. Tö­mérdek portréja között sok az egé­szen kitűnő. Édesanyját ábrázoló márványszobra tartózkodó, szinte klasszikus nyugalmával egyik legje­lesebb alkotása. Stróbl már pezsgő művészi élet egyik vezetője. Elismerés, kitüntetés, megbízások özöne kísérte útját: mindaz, amitől a sors megfosztotta elődjét, Izsó Miklóst. A kiállítás jó rendezésében szépen érvényesül a legtöbb szobor nemes anyaga, a fehér márvány. Lengyel Géza Gergely Márta: Kicsi a bors GERGELY MÁRTA legújabb gye­rekregénye a Kicsi a bors. Az eleje döcög egy kicsit, az első oldalak pa­­pírosízűek. A szereplők gondosan megfogalmazott mondatokat mon­danak egymás és önmaguk jel­lemzésére és az író ezeket még meg is toldja magyarázatokkal. Pedig hamarosan kifejlődő ügyes cselek­­­mény jobban jellemzi a­­ hőseit. Egy merész verekedési jelenet a nyitány, azután már sodornak ma­gukkal az események, ötödikesek összefognak a hatalmaskodó nyolca­dikosok ellen. A feléledő bajtársi szellem bátor, összetartó úttörőket nevel a fiúkból. A küzdelemben csi­szolódnak valamennyien, egyre oko­sabbak, leleményesebbek lesznek. Már velük szurkol az olvasó egész szívével. Igazat kell adni nekik, így kell egymásért felelősséget, áldozatot vállalni. Győzniük kell és ez a győ­zelem nem is lehet, más, mint baráti összefogás a jobb belátásra térített ellenfelekkel. Fordulatos, mozgalmas a történet. Ez a regény komolyan veszi a gyer­mekeket. Komolyan szól róluk és hozzájuk, nevelő, nemesítő szándék­kal és hatásosan. Mégis elégedetle­nül tettem le. A TÖRTÉNETBEN gyermekcsoport, minden SZEREPLŐ valóságos problémájával, küzdelmével — még­­sem a valóságban él. Teljességgel hiányzik a környezet rajza. Nem ka­punk képet az utcákról, a házakról, a gyerekek otthonairól, az iskola épületéről. Mellékszereplők is csak itt-ott, és éppen csak körvonalazva bukkannak fel. Ezért érezzük talaj­­talannak, kicsit üres térbe zártnak az eseményeket. Nem szabad a gyer­mek­ olvasó igényeit lebecsülni, mert — jóllehet számára az izgalmas tör­ténet a legfontosabb —, a mélyebb jellemzés a szép leírások mégis élve­zetesebbé, gazdagabbá tennék a re­gényt, nem is szólva stílusfejlesztő és közvetett nevelő hatásukról. A pedagógus tiltakozását is fel­keltette bennem valami. Két helyen is előfordul a regényben füllentés. Egyszer a főhős, az őrsvezető fül­lent, igaz, a pajtásait segítő szándék­kal, egyszer pedig az édesapja, cél­juk gyorsabb elérése érdekében. És a kisfiú elégedetten könyveli el, hogy lám apu is így tesz, ha meg­szorul. Ezt mindkét esetben könnyű lett volna elkerülni, írásban szen­tesíteni — még egészen kicsinynek tűnő hibát is helytelen. Lehet, hogy a felnőtteket akarta az író ezzel em­beribb közelségbe hozni a gyerekek­­hez. Erre sokkal alkalmasabb lett volna a tanárok gyakori vívódásá­nak mélyebb, bizalmasabb ábrázolá­sa. Megmutatni, hogy sokszor nem könnyű a felelősségérzet és az el­néző szeretet szava között választa­niuk. Még egy megjegyzés. Ez a gyengéi ellenére is sikerült ifjúsági regény sokkal szebb külsőt érdemelt volna! Szőgyi Zsuzsa ---------------■***+ 1956. július 14. Csepeli Szabó Béla Föld, eső, napfény, levegő Nézem a földet. Kőkemény. Süti a szőke nap. A völgy, mint izzó kőedény, reped, ketté hasad. Szomjazik, sápad a mező, szédül, dülöng a nyáj. — ó, távozz nap, vad és­ erő! Eső kell! — sír a táj. És beborul. A szőke nap komor felhőkbe fúl. És esni kezd. Szakad, szakad zord-irgalmatlanul. Ejt nap követ, s esik, esik, múlik a föld­, a mag, s a fák az eget verdesik: tűnj eső! Süss ki nap!... Harmóniát! — sóhajt a lét, az ember és a föld, — szabad levegőt, tiszta fényt, s friss, éltető esőt, — mert ime, élet és halál egy forrásból fakad. éltet s öl is a napsugár ha eső nem szakad, s rothaszt az eső, hogyha nem követi fény­ őzön, — együtt egész e négy elem, — (mint tett, dal, bú­s öröm)... Nézem a tájat s megremeg féltő szívem belé — Az életet ki menti meg? E gond az emberé. Szövetségi tagkönyvem margójára A Magyar Képzőművészek és­­ Iparművészek Szövetsége tag­jai nemrégiben valamennyien új tag­sági könyvecskét kaptak. A régi hos­­­szúkás formájú — elegáns, bár kissé túl könnyed­ hatású — könyvet tekin­télyesebb küllemű váltotta fel. A haj­dani MÁV-bérletekre emlékeztet, amivel a nyugdíjas vasutasok ked­vezményesen (vagy ingyen) utazhat­tak bárhová. Gondosan számozott lapjai (a ke­mény fedél jelenti az első oldalt!) ra­vasz, kacskaringós ornamentikával vannak elborítva — akár a papírpén­zek. Az esetleges hamisítókat ezzel fárasztó munkára kényszerítik — be­leőszülnek mire a szövevényes vonal­hálót leutánozzák. Imponáló a lapok közepébe perforált titokzatos szám is (az enyém: 0303.). Szinte gyermekes öröm fogott el, amikor a belső lapokon négy nyelven olvashattam nevemet! (Nyikoláj is vagyok, meg Nicholas is — hát nem remek!). Jól jön a több nyelvű tag­könyv. Soha nem tudhatom, mikor találkozom össze egy olasszal, vagy némettel­­ pardon, a német nem jó, mert ilyen nyelven nem vagyok ben­ne. Csak oroszul, olaszul, franciául és angolul. Ejnye! De sebaj, majd el­kerülöm őket. A drezdai képtárba pe­dig nem megyek, és kész!) A szédítő európai hangulat után érzékeny meghatódottság és büszke­ség fog el, amikor a tagságom ré­vén elnyert kivételes jogaimról olva­sok. Pontosabban csak egyetlenegy kedvezményben részesülök (ha a Mű­vész Klubba való szabad bejárást nem számítom), de az annál jelentő­sebb! „Ezen igazolvány tulajdonosa — így a szöveg — jogosult a külön engedélyhez nem kötött helyeken festeni és fényképtanulmányokat ké­szíteni.“ Nagyszerű dolog ez kérem! Az igazolvány a maga teljes, hivata­los súlyával biztosít és megvéd min­den tájékozatlan zaklatótól. Jóllehet, a kedvezmény csak olyan helyekre vonatkozik, ahol esetleg mások is — a tagkönyv nélküliek is — festhet­nek, illetve fényképezhetnek. Mert ugyebár, ha a hely nincs engedély­hez kötve, akkor még a pityipalkó is — de bár akárki — odaállhat a palet­tájával ... De nekem ez írásba van adva ! Teljes csak akkor lenne boldogsá­gom, ha jogaimat az otthoni festésre is kiterjesztették volna (természete­sen csak az esetben, ha nem „külön engedélyhez kötött helynek“ minő­sül). Kérem is a Szövetséget, hogy ezt még valahogy, pótlólag, vegyék bele... Tudom, hogy újabb nagy kedvez­ményről van szó — de most már olyan telhetetlen mohóság-féle vett rajtam erőt... El vagyok kaparva! ★ Hozzá kell tennem a fentiekhez egy őszinte kérést: ne értsen félre senki! Becsülöm én a szövetségi tagságomat, és más tagokkal együtt nagyon sokat várok az újabban meginduló, jó szel­lemű, közös munkától. Nem a Szö­vetséget csúfolom én, hanem csak azt, aki ilyen nagyképű és nesze-sem­­mi jogot adó könyvet rakott a zse­bembe. Cseh Miklós -------------­BEL A világirodalom klasszikus regényeinek új és új megfilmesítésé­re gyakran vállalkoznak jószándékú és jó felkészültségű, vagy sokszor csak élelmes rendezők. Reklámozás­nak aztán az is elég, hogy bejelentik a filmváltozat forgatását — minél hí­resebb, divatosabb az átdolgozó, rendező s a néhány főszerepet ját­­­szó színész, annál jobb — s az is­mert cím és a nevek megteszik a legfontosabbat: vonzzák a közönsé­get. S nem egyszer elnézésre készte­tik a kritikát. Maupassant regényének új film­­változatát, a Bel Ami-t mégis szo­katlan hírverés előzte meg. A fran­cia-osztrák produkcióban készült színes filmet Párizsban betiltották, egyértelmű s nagyon is a mához szó­ló politikai mondanivalója miatt. Erotikus — állították róla az álszent cenzorok. A várakozás nagy volt ná­lunk is, és hosszúak a sorok a jegy­pénztárak előtt. De a Bel Ami csaló­dást kelt. A rendező Louis Daquin-nek — ki­nek egyik társa a forgatókönyv írá­sában a Szép Maszk szerzője, Roger Vailland volt — sikerült teljes éles­ségben fenntartani az író kritikáját kora politikai életéről, sajtójáról. Pe­dig könnyű lett volna a Georges Duroy-ból fogadószobákon, szerkesz­tőségen s ágyakon át Prosper-Geor­ges Du Roy de Cantel­lá, pénztelen, frissen leszerelt gyarmati katonából minisztert buktató újságíróvá s egy milliomos bankár vejévé lett Szép­fiút egyszerűen kalandor szoknya­vadásszá, egy fordulatosan sikamlós AMI történet hősévé alakítani. Louis Daquin a Maupassant-hoz való minél teljesebb hűség nehéz útját válasz­totta s tiszteletreméltó kudarcot szenvedett, amikor filmje csak a re­gény itt-ott bizony halvány illusztrá­ció-sorozatának sikerült. A forgatókönyv csak néhány egyszerűsítéssel, pár mellékszereplő ügyes elhagyásával tér el a regény­től, egyébként igyekszik alkalmazkod­ni az adott — s fordulatosságában igen bonyolult — cselekményhez. De éppen a maupassant-i gazdagság tel­jes felhasználásának szándéka tette szegénnyé a filmet, megfosztva önál­lóságától, eszközei jelentős részének felhasználásától. Az elhagyás egyszer szerencsésebb lett volna nem zsúfolásnál, mely a filmnek különö­­­sen első részét nehézkessé teszi. Hiányzik a jelenetek mélyebb árnya­lása, egy-egy cselekedet, fordulat elő­készítése, vagy indoklása. A Szép­fiút játszó Jean Danet ezért is bir­kózik nehezen állandó készenlétet s változatosabb játékot kívánó szerepé­vel — mely pedig az egész filmnek gerince. A gondos és színpompás korhűség, a jó felvételek s a néhány jelenet­ben magárataláló rendezés — a francia négyes közbeni udvarlásra s a filmet záró esküvő jelenetsorára gondolok elsősorban — mégiscsak ad maradandót, ha a Maupassant-regény varázsát, feszültségét, a halhatatlan figura, a Szépfiú vérbő alakjának teljességét hiába is reméltük viszont­látni a filmben. Lázár István

Next