Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-10-20 / 42. szám - Szendrő József: Orosz színjátszás • színház • Moszkvai Művész Színház (4. oldal) - Bárány Tamás: Olympia • színház • Molnár Ferenc: Olympia. Rendező: Egri István, Petőfi Színház (4. oldal)

A Irodalmi Újság Orosz színjátszás­ ­ mesterségbeli tudás tökélye & a legforróbb invenciók találkozása nyűgözte le és döbbentette meg magyar közönséget, mikor a Moszk­a­vai Művész Színház „Karenina An­na” és „Holt lelkek” előadását meg­tekintette. Ez a színjátszás esszen­ciája, magasiskolája volt és mikor szóban vagy írásban történő mélta­tására vállalkozunk, valóban zavarba kell esnünk, mert a kapott élmények kifejezésére bizony csakis a szuper­­latívusz méltó. Ez a színjátszás utol­éri a fantázia legveszedelmesebb tű­zijátékait, az árnyalatok alig érzé­kelhető mélységeit — élet és színház egyesülésének valóságos csodája. A kiszámítottság és megk­omponáltság az elevenségnek és rögtönző indulat­nak, sőt a mámornak olyan fokával esik egybe, amely a klasszicitás és újítás, a hagyomány és a merészség ölelkezésében borul virágba. A játék itt-ott eléri a hangulat cirkuszi fri­­volitását hangok és maszkok torzítá­sában a karikatúra pokoli egyvele­gét, ugyanakkor félelmetesen tapad a valósághoz, a „megtörténhetőség”, a „lehetségesség” arányaihoz. Amit látunk, az így volt az életben, annak így kellett lennie, a múlt század Oroszországa ilyen volt, szóról szóra és betűről betűre. De amíg az életet adják, ezzel együtt adják az írót is, történetesen Gogol­t — aki szintén egyszerre festett és bírált, mondott ki igazságot és iróniát. A „Holt lel­kek” szemünk előtt elvonuló galériá­ja, e végsőkig egyénített és ugyanak­kor tipizált figurák, egy kisváros válo­gatott baromcsordája, melynek min­den egyes tagja nemének egy-egy ős­­példánya. Ezeknek megmintázásában nem utolsósorban a nálunk újabban méltatlanul elhanyagolt maszknak óriási jelentősége van Festmény- és szoborhűséggel formálták meg a szí­nészek a testet és az arcot. Gribov maszkjához hasonlót magyar színpadon néző még nem láthatott. De filmen is inkább a Quasimodo-k, az embertelen szörnyek eseteiben­ Gribov arca a teljes felpuffadás, a zsírjában fuldokló földesúr disznófe­je — benőtt haja és húspárnái között két ravasz szeme az egyetlen, ami e lajhár testben még él. Alig tud meg­mozdulni és megfordulni, a sertés­óriás idomtalanságával szinte döcög a földön és ezen közben zaftosan, ár­mány csap,és fanyarul szövi az üzle­teit. Két nagy, szinte lapátformájú cipő ormótlankodik lábán (majd mint a bohócoké) puffadt kórkép egy kor­ban, melynek dísze és haszonélvező­je. Ez a látvány az emberi elhájaso­­dás, a rabló önérdek monumentuma, ami egy ilyen merész és mégis hite­les maszk nélkül nem volna meg­valósítható. De a színészek között alig játszik bárki a „saját arcával” ebben a darabban. Az átalakulás gyö­nyöre, az átváltozás boldogsága fény­lik, ragyog a művészeken, akik va­lóban bőrükből kibújva vesznek részt a szerepek bőrében, szőrzeté­ben és ruháiban. S hangjuk sem a sajátjuk sokszor, ismert szóval úgy mondhatnék talán, hogy „felvett hangokat” használnak, melyek azonban minden mélységben és magasságban a maguk természe­tes zengését rezonálják. Nincs ebben semmi hamis, semmi művi, ez a hang az átélt és ábrázolt embereké. Kedrov például szinte kukorékolva beszéli végig jelenetét, folytonosan visítozó és trillázó feleségének társa­ságában és ezzel a tónussal szinte az egykori vidéki vendéglátás üres szí­­vélyes­kedésének nagyáriáját szolgál­tatja. Ez a leleplezésnek nem jelzé­se, hanem kíméletlen és véres pará­déja. Ezek a tojásfejű alakok, vér­bő iszákosok és gyermeteg tudatla­nok nem szándékolnak semmit, nem hivalkodna­k; félszegségükkel — in­kább jól belemerülve, azonosulva szokásaikkal, az állat buzgóságával áldoznak létük parancsának. A kár­­tyázókat, a dáma-játékot, a küszöb­átlépés udvariasság-paródiáját, a pi­­pa-kínálgatást soha sem felejti, aki látta. Igen, ezek „csak játékok”, a színházi tájszólás szerint, de az em­beri lény és jellem ösztönéletére jel­lemző, a szerep lelkületéből szár­mazó játékok, amiket soha nem­ ta­lálhat ki író és amivel legtöbbet te­het hozzá a színész az íróhoz. Siem­eli színjátszásnak nevezhetem csak azt, amit láttam. Az orosz sors látomásának és egy új generáció íté­letének szintézise. Orosz művészek áldozatteljes, az embert elemeire szétszedő és újból élővé alkotó műve volt ez a színjáték. Ebben „rengeteg próba fekszik” s a művészet végte­len tisztelete és bizonyára egy rend­kívüli zseni a többi között: a rende­ző. Ezek az előadások ma is Szta­­nyiszlavszkij és Nyemirovics­ Dan­­csenko rendezésének szellemében folynak. A két mester kompozíciója épen maradt és bizonyára felfrissült azóta újonnan beálló szereplőkkel, akik elsajátították egy szerepéleten belül a teljes élet felvillantását. Megtanulták a külsőségek lefosztása és semlegesítése árán az emberábrá­­zolás egyedülvalóságát a színjátszás­ban, ahol a cél a meg nem alkuvó tökéletesedés. A rendező instrukciói nem az utasítások formájában, de az ihlet alakzatában maradtak fenn, va­lóban úgy, ahogyan cselezzenek a hősök — és ez az a forrás, amit az író sem tárhat fel a színészek előtt. Az, amit nálunk „cizellálásnak” ne­veznek, vagyis ami a készet és egé­szet be nem fejezett anyagként ke­zelve újrakezdi annak megépítését, a soha be nem fejezhető iránti tiszte­lettel és bizalommal, ez a határtalan­ság az, ami a műben s annak össz­hatásában szikrát vet. A művészek közötti nyilvánvaló értékkülönbsé­gek egyrészt elmosódnak, másrészt emelik, kiegészítik egymást, az össz­­játék tökélyében, a „főszerep” csak tartósságával, többletrészvételével emelkedik ki. Az ember a saját ott­honában nem élhet fesztelenebbel, aprólékosabban, mint e színpadi vi­lág alakjai, akik ezúttal díszlet nél­kül, függöny előtt mutatták be a da­rabokból kiragadott jeleneteket. Csakugyan történt valami ott a­ szín­­játszásban, ahol ez létrejött, ahol a „haladó hagyomány” ilyen kápráza­tos még ma is. Egy valamit vethetek közbe talán: az új generációt nem láttuk. Ezeken a művészeken megbá­multuk és megéreztük, hogy évtize­deken át szíttak? magukba az alkotó­­művészet legnemesebb anyagát, a meg nem alkuvó ízlést, az ösztön és tudat találkozásának, együttfejlődé­­sének módszerét. Kisujjukban is ez lüktet, nem is tudják már máskép­pen csinálni. Abban, amit nyújtanak, alig érezhetően bizonyos fokú törté­nelmi illat is átszáll, lehelletnyi fi­nom súlya a múló időnek, s talán azért, mert az ifjúság hangját, nem halljuk felcsendülni. Olyan volt mindez, mintha Varsányi, Hegedűs, Pethes, Csortos, Sugár Károly, s a többiek együtt lennének színen, egy­szerre árasztanák teljes intenzitás­sal egyéniségük erejét, tehetségük javát egy vérbeli magyar színjáték­ban. Lenyűgöző élményhatások alatt az ember lelke és elméje kibúvókat is keres, mert az osztatlan nagyság súlyától kissé meggörnyed. És ez a kibúvó az a feltevés csupán, hogy amit láttunk, azt orosz színész csak orosz műben és miliőben produkál­hatja ilyen színvonalon. S ez az, amit nemzeti vonásnak, jellegnek, orna­mentikának tekintek, ez az, ami utá­nozhatatlan és utólérhetetlen benne, vagyis: egy éppen ennyire magyar lélegzetvétellel volna csak megismé­telhető. Taraszova szintén a régi generáció szeme fénye és klasszikusa. A Kare­nina Anná­ban — nyilván szándé­kosan — forma és tartalom sze­rint egyaránt kül" elevenítette „kritikai utalás nél­meg a XIX. szá­zad asszonyát. Annál meggyőzőbben artisztikus pózaiban és enthuziasmu­­sában, a páthosz fegyverétől sem riadva vissza. Ez a művész „mindent tud abból, amit meg lehet tanulni és nagyon sokat abból is, ami megta­­nulhatatlan”. Ezernyi színben fosz­­foreszkál, igazi könnyet ejt, a csőik­től szinte lángba borul a szája, sze­münk láttára veszti el eszméletét, Jászay fensége, gőgje és Bajor Gizi pompája vibrál a szemében, gesztu­saiban. Kedrovval ketten a dráma forrpontjain már-már magyarul be­szélnek .. . és mikor eljut a végső monológhoz, amelyben Anna végze­tét meséli el, vagyis dramatizálja ... színész legyen a megmondhatója, ho­gyan csinálja ezt. Mint ahogyan ös­­­sze is néztünk egynehányan már ma­gunk sem egészen fiatalok és nem­ szégyeltünk egy húsz év előtti rajon­gás hangján töredékesen áradozni egy hivatás szépségéről és hatalmá­ról. Szendrő József (Folytatás a 3. oldalról.) Ismétlem, ez nem­ himnusz a vályogház dicsőítéséről, hanem becsü­letes és józan, „realista” magyarázat a vályogház elviselhetőségéről. Van azonban ennek a kérdésnek még egy eddig nem tárgyalt nagy oka-foka is és ez a fűtőanyagkérdés. A fűtőanyag nálunk nemcsak ma kevés, hanem holnap se lesz bőségben. Már­pedig milliónyi parasztházat fával, szénnel vagy elek­tromossággal fűteni: ez egyelőre a mi szegény országunk szá­mára túlságosan messze látszó álom. Attól tartok, hogy atomfűtés itt még sokáig nem lesz és még addig elfüs­­tölögtetjük a mi kevés szenünk, lig­nitünk és olajunk van. De ha lesz is valamikor, azt a mi szegény né­pünk éppen úgy nem bírja megfizet­ni, mint ma a fát és szenet. Aki ol­csó terményeket, búzát, tengerit, bur­gonyát és répát termel, annak nem tudom mikor telik majd vásárolt fűtőanyagra, így hát nekünk a nem­zeti önfenntartás parancsából sem közömbös, hogy egy vályogházban kevés tűzre valóval is könnyebben ki tud telelni egy parasztcsalád. S hogy ez ne csupán az én „ma­radi" okoskodásomnak tűnjék, hadd tegyem hozzá, hogy a kemen­ce, a lej- és kevésfájú és hidegtelű Ke­Középázsia, aztán a dél­orosz és magyar puszták fűtőmód­szere nem véletlenül alakult ki. Ez a legtakarékosabb fűtési módszer, mert minden éghető hulladékot fel lehet használni benne és igen jól tartja és osztja a meleget. A központi fűtés sem különb nála. Valószínűleg Észak-Kína fátlan és hideg telű, de termékeny és ezért dult ki sűrűn lakott löszvidékeiről m­­és Oroszországon át egé­szen az erdős Alpesek aljáig ter­jedt. A kínaiak és a szlávok rajta is alusznak, úgy még gaz­daságosabb. A magyarokat a sok liba és a tollából készült dunyha szabadította meg ettől, mert a Kár­pát medencében az évi csapadék nem 2—300 milliméter, mint a többi ke­­mencés országban, hanem 5—800, tehát a vízimadarak tenyésztése itt nagyon gazdaságos volt. így jutot­tak a mi őseink a sátor földjéről és az állatbőrökről nem a kemencére, hanem a liba­tollas ágyba és így lett itt a kemence nemcsak fűtőtest, ha­nem szobadísz is. Nagyon meggondo­landónak tartom, hogy amíg csak­ugyan nem látjuk azokat az atom­­kályhákat, elhagyjuk a bevált ezer­éves, takarékos életformánkat és szo­kásainkat. A világ szerény és szapora népei csak úgy lakhatnak valami­lyen házakban, hogy helyben kiter­melt anyagból építkeznek az idők kezdetei óta. Az erdővidékek: Orosz­ország, Finnország, Lengyelország stb. fából, a sztyeppevidékek, Kelet- és Közép-Ázsia, Dél-Oroszország, Magyarország pedig földből és sár­­ból. (Ahol van, persze kőből is.) Ebből nem lehet 5—10 évek alatt átugrani az összkomfortos civilizációba. Mert ahhoz, hogy egy szerény 2—3 szobás városi lakást felépítsünk, az egyik vidékről követ kell hozni, a másik­ról téglát, a harmadikról cementet, a negyedikről meszet, az ötödikről fát, a hatodikról homokot így to­vább. Ehhez a sok szállításhoz mind­hez munk­aerő kell, vasút kell, teher­autó kell, azt is mind építeni és gyártani kell; olaj kell, szén kell és ezt a mi népgazdaságunk — ezer más baja mellett — nehezen bírja. Értsük meg: a szegény nemzet is fejlessze az iparát, mert máskülön­ben örökre szegény és kiszolgálta­tott marad, de ne növelje túl nagyra a városokat, mert elszívják az élet­erejét. Egy kétszobás lakáshoz ugyan Pest-Belvárosban sem kell több anyag, mint falun, de tessék hozzá­számítani a közvetett munkaerő fel­­használást és anyagelhasználódást is. Nem szabad elfelejteni egy pil­lanatra sem, hogy Nyugat- és Dél- Európa csodálatos építészeti kultúrá­ja nem néhány évtized alatt alakult ki s azt sem, hogy sok van abban a kirabolt és kizsákmányolt Kelet- Európa, Ázsia, Afrika és Amerika kunyhóban és viskókban élő népei­nek a zsírjából, véréből-verítéké­­ből is. Kár is kapkodnunk és erőlköd­nünk a hirtelen civilizálódásért, mert az úgysem sikerülhet, de közben meztelenek maradunk­ és gondozás híján továbbpusztulnak az eddigi hajlékaink is, amelyekben pedig mégis eléltünk valahogy. De — mondhatják — én itt in­kább csak a faluról és abban is fő­leg az Alföldről beszéltem, holott a legnagyobb lakásínség a városokban van. Igen, de ha egy sereg ember a falvakban és a külvárosokban házat tud építeni magának, ezzel tágul a hely a többiek számára is, akik nem tudnak. Szinte hallom az ezerféle el­­lentmondást és a még többféle félre­értést és félremagyarázást, mert még nem szoktunk hozzá, hogy a sorsunkról igazán önállóan gondol­kozzunk és azt őszintén ki is mond­juk. Nem tesz semmit, nem szentenciá­kat mondtam ki, hanem egy meg­beszélést indítanék el. Ám cáfolja­nak meg a szakemberek és a poli­tikusok jó érvekkel, de azt még job­ban szeretném, ha összkomfortos kő­házak százezreivel cáfolnának meg. 1956. október 20, OL­YMPIA Tudott dolog, hogy a fantomok a homályt szeretik legjobban. Ép­pen ezért az a legcélszerűbb eljárás velük kapcsolatban, ha felgyújtjuk a lámpákat és világosságot terem­tünk. Ilyenkor vagy eltűnik a hazajá­ró lélek, vagy való voltában látha­tóvá lesz valaki, akiről nyomban ki­derül, hogy nem is kísértet. A lámpagyújtó szerepét ezúttal — igen helyesen — a Petőfi Színház vállalta magára, amikor elhatározta, hogy világosságot teremt Molnár Fe­renc fantom-alakja körül. Az el­múlt esztendőkben ugyanis, amikor a színműíró Molnár Ferencnek csak a nevét is kiejteni szeplőt cseppent­hetett a meggondolatlan ember ká­­derlapjára, mind sűrűbb homály vet­te körül ezt az egykor oly népszerű írót —■ s minél inkább bélyegezte munkásságát az egyik oldal „bur­­zsoá rothadásnak“, annál nagyobb lett a másik oldalon a hajlam arra — ez már a dolgok természete —, hogy személyét, szerepét s hozzáférhetet­len műveit felmagasztalják. Habent sua fata libelli. S most itt van, őszinte örömünkre és megelégedésünkre az Olympia, amely szinte metszetben mutatja be szerzője tehetségét a mai színházlá­togatónak. Nem a legjobb Molnár­- darab ez, s nem a legrosszabb. Nem legköltőibb, nem a legprózaibb. Már-már azt mondanám: az író ké­pességeinek középarányosa. A szín­ház épp ezért aligha választhatott volna szerencsésebben, amikor vál­lalta, hogy évtizedes szünet után is­mét teret ad magyar színpadon Mol­nár Ferencnek. Semmi sem volna egyszerűbb, mint az elmúlt esztendők kritikai tolvaj­nyelvén most arról értekeznem, hogy Molnár Ferenc ebben a darabjában, harminc évvel ezelőtt, kemény kri­tikáját akarta adni a további har­minc évvel ezelőtti állapotoknak, magyarán: a huszas évek végének bethleni konszolidációja idején „le akarta leplezni“ a századforduló fe­­rencjózsefi monarchiáját.. Mondom, semmi sem volna ennél egyszerűbb, de semmi sem állna távolabb az igazságtól, s a szerző szándékától és szellemétől. Dehogy akart ő ekkor már — a huszas évek legvégén — le­leplezni, dehogy akart kritizálni. Szórakoztatni akart. Ahhoz aztán fé­lelmetesen értett. Az a társadalom, az a polgár­ság, amely a kiegyezés óta szakadat­lanul gyarapodott, ekkorra mér, hogy unokáit­,­­­ is felcseperedett, a vagyonszerző nagyapák, s a megőrző apák vérbeli unokáinak módján „él­vezni” akarta az életet. S mert amúgy is annyi bizonytalanság volt körülötte, háború, forradalmak em­léke nyomasztott, gazdasági válsá­gok árnyéka kísértett, el akarta te­relni figyelmét a saját életéről. Elég volt a gondokból délelőtt — estére szórakozni akart. Egy más világba merülni. Mert lelkében, igényében primitív volt ez a jóllakott társada­lom, s mint a természeti népek vagy a gyermekek: mesét akart. Idegen környezetet, egzotikus embereket, mesebeli világot, akár tündérekkel és sárkányokkal is. Vagy az ördög­gel. Gnóti séautón? Nem, az „is­merd meg magad” legmagasabbren­­dű emberi igénye idegen volt tőle. A realizmust nem neki találták ki. S ha már szórakozni akart, élvez­ni az életet, mindenből a legjobbat akarta. A legjobb nőt, a legkényel­mesebb lakást, a legpompásabb autót és — természetesen — a legszelle­mesebb írót. S mert ebben a polgár­ságban nem volt annyi fanyar humor, sőt önirónia, mint­ például az angol­ban, hogy a szellemességért akkor is fizessen, ha az történetesen bor­sot tör az orra alá. hamar rá lehe­tett ébredni, hogy a magyar glóbu­son egy Shaw-féle író aligha élhet meg. Kereslet, az itteni színpadokon az Oscar Wilde-ok iránt mutatkozott. És Molnár Ferenc, aki szép kez­detei idején ragyogó karcolataiban annyi tehetséggel és szikrázó szel­lemmel tárt tükröt ez elé a polgár­ság elé, al?i annyi melegséggel me­sélte el a Pál utcai fiúk megindító történetét, aki a Széntolvajokban és az Éhes városban oly tiszta hittel vállalta még az igazság kimondását, a shawi szerepet — pályája dereká­ra elfáradt, engedett a kereslet és kínálat megalázó törvényénél?, meg­alkudott a wildei aforizmák kissé kiagyalt, talmi csillogású világával. Innét kezdve lesz aztán darabjai­nak is szinte központi mondanivaló­jává a kompromisszum. — Túlsá­gosan mai, illetve tegnapi csengésű volna ez a megállapítás? Nos, hadd adjam át a szót Schöpflin Aladárnak (aki aligha vádolható azzal, hogy az ötvenes évek kultúrpolitikai isko­láin szívta magába irodalomszemlé­letét) s aki 1937-ben ezt írta: „Mol­nár drámaírásának leggyakoribb alaptémája ez: valaki, rendszerint nő, érzelmi kielégületlenségénél fogva egy pillanatra kizökken normális élete vonalából, aztán visszatér, anél­kül, hogy komoly baj esett volna. Az író megmutatja azokat a veszélye­ket, melyek a polgári erkölcsöt fe­nyegetik, de a végén helyreállítja annak rendjét. Az erkölcsi kompro­misszum polgári szelleme ez, nár sikereinek egyik forrása.”Más­Nincs mit hozzátenni ehhez a meg­állapításhoz, ma is érvényes. S ami különösen érdekessé teszi: szinte szó­ról-szóra illik az Olympiára is. Olympia hercegnő is kizökken nor­mális élete vonalából, amikor­­ bele­szeret a pusztafi Kovács András hu­szárkapitányba, de végül is helyre­áll a polgári erkölcs rendje, hiszen a kapitány ráébred arra, hogy sza­kítania kell a hercegnővel, mert pa­raszti vére sosem vegyülhet annal a kéken csörgedező­­ vérével. Józanul félreáll — s ezzel megoldódik a her­cegnő benső konfliktusa. Egy ideig még szenvedni fog ugyan, de végül is bizonyítva megvigasztalódik egy hozzávaló arisztokratával. A suszter pedig maradjon csak a kaptafánál. Ez tehát vázlatosan a darab jólnevelt mondanivalója — de per­sze végtelenül szűkkeblű­ek, szektá­­san igaztalanok volnánk, ha csak ezt vennők észre, s nem látnók meg e satnya kis váz körül a pompás szín­darabot, a ragyogó dialógusokat, a remekül megformált figurákat, azt az egész kitűnő, igazi színházi lég­kört, amit oly régóta nélkülözünk a magyar színpadokról. S itt kell lát­nunk Molnár sikereinek másik for­rását: a fölényesen biztos színházi is­meretet, a kulturált, sziporkázóan szellemes előadásmódot, s főként a pompás szerepek megformálását, amelyek után kapva kapott három világrész minden színtársulata. Ritka, régen nélkülözött szak­mai öröme lehetett a Petőfi Színháznak is ezt a darabot színrehoznia —• há­lából, hoev megtehette, csapott is olyan parádés előadást, hogy évekig emlegetheti, aki látta. A színház előadásának két fő erőssége van: Egri István rendezése és Sulyok Mária játéka — s ezeken kívül még igen sok további erőssége. Egri István rendezői munkája minden dicséretet megérdemel. Ez a kitűnő művész esztendők óta egyre nagyobb feladatok m­egoldására vál­lalkozik, s rendezői útját mind je­lentősebb sikerek szegélyezik, de ta­lán az Olympiával érkezett el eddigi legfontosabb, mert legteljesebb ered­ményéhez. E rendezése valóban nagyvonalú művészi munka, sikere a darab légkörének tökéletes meg­érzéséből, a molnárferenci atmoszfé­ra hiánytalan színpadraviteléből származik. Esztendők óta nem érez­te az ember annyira „színházban” magát, mint e darab bemutatóján —* lehet-e ennél nagyobb dicsérete a rendezőnek? Sulyok Mária EHingen hercegné­je feledhetetlen alakítás. Az a mély benső komikum, amely minden mozdulatából árad. az a figura vele­jéig leásó gond, amely egyetlen gesz­tust, fővetést, szemvillanást nem en­ged elsikkadni, a legjobb értelem­ben vett vígszínházi hagyományok­­ra emlékeztet: minden bizonnyal on­nét is táplálkozik bővérű, szatirikus s mégis finom komédiázó kedve. Bánfai Zsuzsa Olympiája méltó társa Sulyok Mária alakításának. Gőgös, tulajdon magasrendűségének tudatába már-már belebódult fiatal özvegy hercegnője is igen találó, s ugyanakkor lehel letfinom eszközök­kel felépített figura. Ami a legnehe­zebb Olympia életre keúésében, ép­pen ez sikerül Bánky Zsuzsának: jól érezteti hercegnője merev külseje alatt a dobogó asszony­ szívét, s a kék vérhez szokott erekben ezúttal vörösen lüktető vért. Karau Teri a legfőúribb körökben is fellelhető „szegény rokon” alakjá­ban állít elénk emlékezetes, markáns figurát, egyszerű, de hatásos eszkö­zökkel formálván meg a kellemet­lenkedő, „pikírt” Lina egyéniségét. A férfiak közül hadd szóljunk­ el­sőül Pongrácz Imre kiváló alakításá­ról, Krehl János Farkas császári és királyi csendőr alezredesről. Régóta tudtuk Pongráczról, hogy tehetsége sok reményre jogosít­­— ez az ala­kítása most mégis meglepetés. Fia­tal kora ellenére, úgy érezzük, érett művész: eszközei — csak most lát­hattuk­ ezt — jóval gazdagabbak ed­dig­ szegényes feladatainál. A szívrabló huszárkapipányt Soós Lajos formálta meg, kedvesen, ter­mészetesen, tehetséggel. Az ő pályá­jén is előre tett lépés ez a szerep; hangja higgad, skálája bővül. Etűin °en hemeg, császári főhad­­seréd Kovács Károly alakjában kelt életre a színpadán. Albertet, a fő­­lovászmestert Benedek Tibor for­málta meg. Mindkettejük játéka ízes és meggyőző — talán csak annyit je­gyeznénk meg, hogy nem ártana, ha Kovács kissé arisztokratábban volna arisztokrata. Bárány Tamás

Next