Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1957-10-25 / 17. szám - Albert Camus • kép (4. oldal) - Petőfi Sándor: Arany János • kép (4. oldal) - Gellért Zsuzsa: A mérnök és a „szürke eminenciás” (4. oldal) - Berda József: Egy öreg kutyához • vers (4. oldal) - Sz. M.: Az 1957. évi Nobel-díj nyertese: Albert Camus (4. oldal) - Pándi Pál: Petőfi és Arany. Adalékok egy irodalmi párhuzam történetéhez (4. oldal)
* A mérnök 1996. decemberében kiment Ausztriába. Miért disszidált? És három hónap után miért jött vissza? Az egyik pesti kávéházban így meséli el a történetét: — Tudom, sokan megrökönyödtek azon, hogy én, a Textilipari Minőségellenőrző Intézet igazgatója, párttag, itthagyva feleséget, gyereket, biztos megélhetést —, disszidáltam. Valóban egy első pillantásra meghökkentő eset, mégis azt mondom, hogy furcsa távozásom egyenes következménye volt az elmúlt esztendőknek. Higgye el, soha nem került volna sor rá, ha valamilyen ismeretlen, kifürkészhetetlen — és hadd mondjam meg — ostoba ,,szürke eminenciás” nem zár el engem éveken át a külföldtől. Persze kézenfekvő a gyanakvás: tetszetős ez az érv és a magamfajta értelmiségi adott esetben ügyesen fel is használhatja ma — de vajon igaz-e. Gondolkozzék, kérem. Ha nem ez volna az igazság, itt ülnék-e most ebben a belvárosi kávéházban? Gondolkozzék!... — Valami izgalmas, romantikus történetet ne várjon tőlem, de ha már itt vagyunk, a legelején kell kezdenem, hogy érthető legyen. — Mérnökcsaládból származom. Apám is, nagybátyám is mérnök volt, húgom is és én is mérnökök lettünk. A piaristáknál végeztem a gimnáziumot és mélyen vallásos voltam. Valahogy úgy, mint Goethe Faustjának Dogmatikusa, én is azt vallottam, hogy „Ich lasse mich nicht irre schrein, Nicht durch Kritik und Zweifel. Der Teufe] muss doch etwas sein, Wie gäbs denn sonst den Teufel? 1 —Aztán az elmúlt. Érettségi után egyre jobban belemélyedtem a természettudományokba és ezzel egyidőben mindinkább eltávolodtam korábbi, vallásos életszemléletemtől. Elvégeztem az egyetemet — nem túl jól, de nem is rosszul. Érdekelt a mester- (ségem, nem is foglalkoztam , ‘ókoriban mással, még csak nem is udvaroltam, szórakoztani se igen jártam. Ott ragadoz tam az egyetemen, két évig voltam tanársegéd a Misángyn-tanszéken. Hogy eljöttem, az sem a magam jószándékából történt, hanem mert kiderült, hogy felmenőági rokonaim nem voltak eléggé előrelátóak és nem mindig a nürnbergi törvények szerint válogatták meg életük párját. Ahogy mondani szokás, ez volt az első pofon,... amit az élettől kaptam. A felszabadulást követő esztendőkben egymás után jöttek a szebbnél-szebb, komolyabbnál-komolyabb megbízá■sok. Nyakig merültem a munkába. A politika nem nagyon érdekelt. Igaz, többször „beszélgettek velem” — ahogyan az akkoriban szokásos volt, ezek a beszélgetések azonban nem sokat nyújtottak nekem; lassan-lassan rájöttem ugyan, hogy lehetetlen kitérni az úgynevezett politizálás elölt mert életünk csőstül hozta magával az olyan problémáját, amik ha nem is voltakközvetlenül politikai jellegűek, mégsem lehetett megoldani őket bizonyos fokú politikai ártasság és főleg állásfoglalás nélkül, mondom, ezt lassacskán beláttam, de eleinte bereskedtem attól, hogy a szakmámon kívül, más kérdéssel is foglalkozzam. Meg, az igazat megvallva, az a sok lapos, ongó frázis, amit egy-egy poitikai vita során hallhattam, ikább taszított, mint vonzott. — A Textilipari Igazgatósáon aztán összekerültem Fejes Pállal. Ő volt az első emer, aki érdekesen és okosan eszélt politikai kérdésekről, aki szívem szerint való vitaartner volt. Szinte magától * A közeljövőben megjelenő Az ígéretek földje“ című kiortkötetből (Kossuth Kiadó), ért meg a helyzet arra, hogy jelentkezzem felvételre a pártba. Ez 1951-ben volt. Akkor én már régen igazgató voltam. Munkám elismeréseképpen több kormánykitüntetést kaptam, előadtam az egyetemen, cikkeim jelentek meg, több szakkönyv szerzője, illetve társszerzője voltam. Egyszóval — megbecsültek. Azaz, álljunk meg itt egy pillanatra. — Tudja, akkoriban több magamfajta szakember úgynevezett kiemelt fizetést kapott Én nem. És ez, őszintén megmondom, bántotta a hiúságomat. Egy napon aztán fel is mentem a miniszterhez és azt kértem tőle, hogy ha csak egyetlen forinttal is, de állapítsa meg magasabban a fizetésemet, a kollektívban előírt összegnél. Meg is kaptam, amit kértem. — Mi bajom volt hát akkor? — kérdezheti ezek után. — Attól függ, mit nevez bajnak? A magamfajta ember nyughatatlan. Becsvágy? Hiúság? Karrier? Több pénz? Egyiket sem hárítom el és egyikre sem mondhatok különkülön igent. Vannak, akiket mérhetetlenül bosszant, ha valaki nem úgy köszön nekik, ahogy szeretik. Vannak, akik az ilyet észre se veszik. Vannak, akiknek mindennap kell egy kis hízelgés, mert enélkül önbizalmukat vesztik, megint mások családi házról álmodoznak, s vannak, akik minden este színházba szeretnének járni. Szóval, az ember apróbb-nagyobb vágyakból áll, s akkor nincs „baja”, ha az idők folyamán ezek a vágyak sorra-rendre teljesülnek. De ha nem, akkor „baja” van. — Ha most így visszagondolok, nekem három nagyobb,bajom” volt. — Az elsőt már említettem: ne adj’ Isten, hogy kiengedtek volna külföldre. Pedig betettek több delegációba is, de valahol, annak a bizonyos, ismeretlen „szürke eminenciásnak” a kezén fennakadtam. S ez nemcsak egyszerűen azt jelentette, hogy nem mehetek ki ebbe vagy abba az országba, hanem azt is — és ez volt a súlyosabb —, hogy nem bíznak bennem, gyanakszanak rám. Miért? Talán a származásom miatt, talán a piaristákért, talán egy félremagyarázott kijelentésemért vagy egy intézkedésemért — ki tudhatta? Nekem senki nem mondta meg az okát. Ilyenkor persze, az ember hajlamos egy elejtett szónak, egy hangsúlynak, egy taglejtésnek is jelentőséget tulajdonítani, de, ha nem akar belebonyolódni saját gondolatainak vagy pletykáknak, intrikáknak a szövevényébe, akkor legyint egyet... és máris távolodni kezd mindentől, amihez még nem nőhetett hozzá, de amit már-már megszeretett, sajátjának érzett. És ez már baj. Komoly baj, fi — Hadd meséljem el itt S közbevetőleg, hogy 56 tava fi szón megdühödtem és befizett tem az IBUSZ moszkvai tár-sasutazására. Semmiféle előírt C programban nem vettem részt, folyton az egyetemeket jártam, f meg az üzemeket, cikkeket ír- tam és el is helyeztem őket. A fi humoros a dologban az, hogy Ci amikor hazajöttem Bécsből, S[ várt az értesítés, hogy a Nem- i[izeti Banknál felvehetem a j<| moszkvai cikkeim honoráriu- X mát. | | i — A másik „bajom” abból |[| az „államilag támogatott” lo- i jj i csogás-áradatból származott, |»[ ami tavaly tavasszal kezdte ii elönteni az országot. Egyik juj értekezlet a másik után, egyik íjji aktíva a másik után és mást |[| se hallott az ember, mint azt, ]«| hogy „csak mondják el az elv i ] i társak, bátran, őszintén, ami a Ji| szívüket nyomja ...” Hát én i [ i bátran és őszintén, és sokszor V elmondtam, hogy hagyjanak |'| dolgozni, ne gyámkodjanak [ fölöttem, mint egy kiskorú fö- Ji[ lőtt, bízzák rám a magam íjji munkaterületét, majd én ki- V verekszem azt, amit szüksé gesnek látok. Mindenki tapit sóit, aztán minden maradt a ■ régiben. ■, — Októberben pedig — és *1 ez volt a harmadik „bajom” — annak rendje-módja szerint kiborultam. Tudja, én annak idején csak amolyan „örömkatona” voltam, soha puskaport nem szagoltam. Az első napok zűrzavara után, amint ki lehetett menni az utcára, első utam az intézetbe vitt. Elrettentő hatással volt rám az, amit az utcán láttam. A Népszínház utca elején a szemem láttára lőttek agyon valakit azok az alvilági pofák, akik annak idején ellepték a várost, szüntelenül ropogtak a fegyverek — mit meséljek sokat, biztos maga is látta ugyanazt, amit én. Hát, istenem, az emberek különféleképpen reagálnak az ilyen eseményekre. Rám bizony dermesztően hatottak. És miközben igyekeztem megtenni mindent, amit kötelességemnek tartottam, egyre jobban megérlelődött bennem az elhatározás, hogy én pedig innen elmegyek. Előbb még öszszeszedtem az intézetben a szétdobált benzines kannákat, géppisztolyokat, fegyvereket, megszereztem, a pénzt és kifizettem a munkatársaimnak a járandóságukat, ablaküveget kerítettem, segítettem beüvegezni az ablakokat, gondoskodtam róla, hogy a mi dolgozóink se maradjanak ki az akkori liba-kacsa invázióból, s aztán ... — Akkor már érvénybe lépett az amnesztia-rendelet. Úgy terveztem, hogy pár hónapra kiutazom körülnézni. Nem volt szándékomban végleg kinn maradni, azért is hagytam itthon a feleségemet, meg a kislányomat, de úgy éreztem, hogy mennem kell, utaznom kell, mert most részem lehet abban, ami éveken át tilos volt számomra: az utazás élményében. Elmentem hát új tájakat, új embereket, új üzemeket — egyszóval világot látni. — Ez úgy történt, hogy december közepén hivatalos szemlére indultam Sopronba és környékére, de már nem jöttem vissza. Kovách Pállal, a Soproni Fésüsfonó igazgatójával együtt léptük át a határt. Ő akkor már másodszor ment ki Ausztriába, s a megérkezésünk után egy héttel már haza is jött. Én nem. A traiskircheni lágerben akkoriban mintegy hatezer ember zsúfolódott össze. Nem mondhatnám, hogy nagyon élveztem a helyzetet, meg az embereket, akikkel együtt kellett élnem. Napi három óra sorbanállás ebédért és vacsoráért, nem idillikus állapot. De azért mégse hagytam magam könnyen elriasztani. Karácsony táján bementem Bécsbe és az utcán összetalálkozó kutya se tudta, ki vagyok én tulajdonképpen, és mit tudok. Nem is érdekelte őket. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy Ausztriában én egy „niemand” vagyok, hogy senki sem kéri semmilyen szakkérdésben a véleményemet, hogy nem juthatok tudományos kérdéseknek még a közelébe se, pedig esetleg éppen én tudnám őket a legjobban megoldani. Rengeteg gyárat, üzemet láttam és rengeteget tanultam, de közben dühöngtem magamban, hogy mindezt nem tudom hasznosítani. A szép kereset? Ezt akármelyik mafla elérheti egy kis szerencsével. Ennél én többet érek! — Március közepén, a Bécsi Vásáron találkoztam Zilahy professzorral. Megkértem, érdeklődje meg, hogyan fogadnának idehaza. Hamarosan megjött a válasz: jöjjek, várnak. Akkor már megelégeltem a bécsi sejourt. Voltak dolgok, amiket szerettem odaát. A filmeket, a feketekávét, ami jobb, mint Pesten, és az amerikai cigarettákat. De — mondom ügyet se vetett rám senki, pedig otthon már vitte valamire az a Bátori Ferenc. — Március 30-án, délben kettőig dolgoztam, háromkor már ott voltam a követségen, hétkor pedig vonaton ültem. — Azóta a Gyapjúfonó előkészítőüzemét vezetem. Sarokba állítottak, mint a rossz gyereket. Nem bánt engem senki, de persze kihűlt körülöttem egy kicsit a levegő. Biztos ismeri ezt az érzést. Hogy kifizetődő-e ez a népgazdaságnak, abban nem vagyok biztos. — Hetenkint egy-kétszer azért bejárok az egyetemre, diszszertációkat bírálok el, külföldi szakirodalmat olvasok és egy új nyüstösgép tervezésén dolgozom. Elmaradhatunk mi pár évvel attól, amit Ausztriában láttam, de behozhatjuk rövid idő alatt ezt a lemaradást. Nem kell hozzá más, csak fej - és mutatóul,fával megkopogtatja a homlokát. GELLÉRT ZSUZSA tam egy ismerős textilmérnökkel, aki tavaly tavasszal a hivatalos útja után nem jött haza. Nagyon megörültünk egymásnak. Meghívott, hogy lakjam náluk. Az ő révén jutottam álláshoz is, nem is akármilyenhez, havi 2500 schilling fizetéssel. Textiliparban használatos gépeket árusítottam és a fizetésemen felül minden eladott gép után, még tíz százalék jutalékot is kaptam, ami nem volt megvetendő, hiszen egy gép 40 000 schillingbe került. — Már a beszélgetésünk kezdetén mondtam magának, hogy ne várjon tőlem valami izgalmas, romantikus történetet. A magamfajta emberrel nemigen történnek váratlan és hajmeresztő dolgok, márcsak azért sem, mert szeretem magam irányítani a sorsomat, amennyire csak* lehet. Életem akkori vezérlő princípiumát így fogalmazhatnám meg: sokáig voltam otthon okos ember kevés pénzért, most szeretnék itt buta lenni a sokért. Érti, ugye, hogy mire gondolok? Engem itthon messzemenően elismertek. Ez igaz. Tudták, hogy nincsen sok olyan szakembere az országnak, mint én. Rendesen kerestem. Olyan jövedelmem persze nem volt, mint teszem azt, a Puskásnak vagy az Aczél Tamásnak, de azért anyagi gondjaim sem voltak. Egy kocsihoz azonban már nem jutottam hozzá. Pedig nagyon szerettem volna. — Ilyen gondolatok forogtak a fejemben akkor is, amikor a kollégám autóján jártuk az osztrák országutakat. Az üzlet ment szépen. Egy ideig tetszett is a dolog. De csak egy ideig. Néhány hétig. Hogy miért? Nem könnyű ezt megmagyarázni. c‘c«x»ooTOtxx)ooo(»o<x*x«®cooooea*i<»ooo<»xiocoococoenoc«oo«*JO«icooooc«»ooooooooeg — Hiányzott valami. Például az, hogy az ANYA GORKIJ VILÁGHÍRŰ REGÉNYE magyarul beszélő színes szovjet filmen. Címszerepben: VERA MAREC Bemutató a szovjet film ünnepén. BERDA JÓZSEF: Egy öreg kutyához Velem vénülsz meg immár te is régi, négylábú barátom. Miint a kisgyerekből lett kamasz, majd élete derekára ért férfi, úgy növekedtél fel az uccánkban mindnyájunk játékos kedvenceként. Gyerekek, s öregek virgonc cimborája voltál és maradsz is, kedves, korcs kutyánk! Okos szemed vidám villogása hódította meg szeretetünket irántad, s te oly mélyhangú ugatással köszönöd vissza ezt mindig, hogy már-már családunkhoz tartozónak tartunk villamennyien. Vénülj csak, vénülj csak kedvünkre sokáig, mely állattal enyelegnénk még tovább, ha te is hiányozni fogsz kopottszőrű, kedélyes, korcs kutyánk közülünk? Arany Jánosra emlékezik az ország. Mint a nagy alkotóké általában, az ő alakja is elég gazdag és sokrétű volt ahhoz, hogy az utókor különböző szellemi áramlatai, politikai és irodalmi irányzatai a maguk igazolását lássák és hirdessék bennne, a maguk ősének, előfutárának, jó hagyományának tekintsék. S nem mindig alaptalanul, hiszen az Arany-műből eleven a sugárzás minden irányzat felé, amely a népből támad, a népben meríti meg magát, összeszűrve hagyományost és újkeletűt, a nép érdeke szerint való nemzeti szemléletet és az egyetemes emberi értékek tiszteletét. Ezen belül pedig: az aranyjánosi nyelv és formakultúra, az aggályos műgond és a stiláris tökély minden magyar író kötelező iskolája egy évszázad óta, akár kitart az író az iskola mellett, akár eltávolodik későbben attól, vagy éppen szembe is kerül azzal. De nemcsak ilyen művésziszemléleti okok vallatták meg az utókort Arany Jánosról. Az ő pályáját keservesen megroppantotta a szabadságharc és forradalom bukása, s ezért új és új történelmi aktualitástól hajtva fordult a kutató figyelem később is Arany műve felé. Hogyan reagált ez a népiségben, magyarságban és művészi etikában példás költő a korszakváltó történelmi katasztrófára? Az Aranykérdés összefonódott 48 és 67 kérdésével, pontosabban: nem választható el 1848 és a kiegyezés megítélésétől. S nem választható el a Petőfi-kérdéstől sem. Nemcsak Petőfi és Arany egymást emelő barátsága teszi azt (ami elhez fogható csak Goethe és Schiller, Csernisevszkij és Dobroljubov barátsága), nemcsak a két lángelme gondolatainak és művészi irányának párhuzamossága, hanem a kettejük között lévő különbség is. Azonosságuk és különbségeik is megtalálják a magyarázatot helyzetük és a helyzetükből adódó feladatok természetében. Mindketten plebejusok, mindketten demokraták, de Petőfi forradalmiságának kifejlődésében nagy szerep jutott a városnak, a szerkesztőségeknek és a Pilvax-kávéháznak (égen, a kávéháznak!), Arany viszont tartósabban élt benne a vidék paraszti-értelmiségi világában, a várostól távolabb eső magyar élet sűrűjében. Egyéniségük és temperamentumuk, szinte esszenciája környező tűknek. Petőfi lázas nyugtalansága, motorként ható dinamizmusa, vezetői energiája csakúgy a gyorsan emelkedő város lüktetését dobolja tovább, ahogy Arany feszült nyugalma, örök figyelő állása, lassú töprengőbb reagálása az eseményekre a videk vérmérsékletét. Ez magyarázza azt a fáziskülönbséget, amely nézeteik, különösen politikai nézeteik között jelentkezik. „Petőfi... utat tört — nyomán haladni egyikünk sem szégyelhet” — írja Arany Szász Károlynak, a népköltészetről szólva, de híven kifejezve ezzel a mondattal a maga teljesebb Petőfi szemléletét is. A két költő-óriás összehasonlítása már* Arany életeiben megkezdődött, s száz esztendeje szolgál alkalmiul arra, hogy a különböző politikai és irodalmi irányzatok kifejtsék nézeteiket a nép, a nemzet, az irodalom nagy kérdéseiről. Mint a lakmuszpapír a savat, úgy jelzi a Petőfi—Arany komplexumra adott válasz a különböző irányzatok jellegét. Ez a tény már magában véve is indokolja, hogy beletekintsünk ezeknek a válaszoknak izgalmas és vallomást a sorozatába. De leninnünk kell ezt azért is, mer ahamis, vagy torz válaszok egymást nyomatékosító tekintélye sikeresen szugerált bele a köztudatba olyan téveszméket, amelyeknek hatása még ma is eleven. Az Arany halálát követő esztendőben Gyulai Pál mondott emlékbeszédet a Kisfaludy Társaságban a nagy halott fölött. Ez az ihletett emlékezés művészi tollal rajzolja meg a két barát, Petőfi és Arany portréját, de a sok találó vonás mellett már jelentkeznek azok a torzulások, melyek később — éppen Gyulai nyomán — még mélyebben hatottak az irodalmi köztudatra. Mi a lényege ezeknek a torzulásoknak? Gyulai a 48 utáni középnemesi liberalizmus szemszögéből látta és láttatta Petőfit és Aranyt. Petőfi életművéből szinte kitagadta a forradalmi költészetet, a tájképek és zsánerek mögé mellőzve azt; Aranyt pedig elszakította 1848-tól, a 49 utáni Aranyt vetve össze a 49 előtti Petőfivel. Gyulai Pál, az irodalmi Deák-párt vezető kritikusa azt folytatta itt, amit Kemény Zsigmond forradalom után született, forradalomellenes politikai röpirataiban nemzeti méretekben, egy egész politikai irányzat alaphangjaként ütött le. Kemény voltaképpen kitagadja a magyar nemzeti jellemből a forradalmi hajlamot. Szerinte a magyar nép „nyugodt”, „józan”, „erkölcsi tulajdonai visszatartóztatják a fanatizmus és hazafiság palástjába takart minden bűnöktől”, gondolkodásmódjában és érzületében „nincsenek meg azon elemek”, melyekből másutt következetesen „fejlenek ki... a forradalmak", s hogy a magyar nemzet monarchizmusa „ismeretes”, a politikai radikalizmus idegen tőle: „inkább konzervatív, mint szabadelvű”. Ezt a forradalomellenesen irányzatos magyarságképet látta megtestesülni a keményzsigmondi koncepcióra alapozó Gyulai Arany Jánosban, így állítva szembe a józan Arany Jánost a politikai cselekvés terére is kilépő Petőfi Sándorral, az előbbi javára. Maga Kemény is Aranyban, a maga eszmerendszeréhez idomított Aranyban, látta a tetőződést, az erkölcsi teljességet, szemben Petőfivel, ki „a népiest néha póriassal, az erődást ferdével, hetvenkedővel, betyárossal cserélte föl, s hogy bár képzelődésének mindig elég magassága volt, kedélyének nem volt mindig elég nemessége.“ (Élet és Irodalom, 1853.) Ezt a koncepciót Asbóth János fejlesztette tovább a század utolsó negyedében — reakciós irányban. Deák és Arany — olvassuk — „Nemzeti kinyomatban, tiszta magyarságban határozottan felülmúlják Kossuthot és Petőfit”, őket sohasem tagadhatták a „koreszmék és cosmopolitikai áramlatok véglete.” a „magyar érdekek kockáztatására". (Három nemzedék 1873.) Íme: Arany teljes hozzáerőszakolása a deáki politikához, ami csak úgy lehetséges, hogy Asbóth elszakítja őt Petőfitől, sőt szembeállítja Petőfivel. Mily szuggesztív konstrukció az elferdített Kossuth— Deák ellentét képére formált Petőfi és Arany portréival! Szuggesztív s mégis mily hamis! Vagy nem Arany János írta néhány évvel halála előtt Petőfire emlékezve: De így is, az évek haladó terhével, Mely minket elaggít, te gyarapulsz névvel, Amit adol, abból semmi sincs elveszve: Firól fira szállsz te, mint egy közös eszme. Kemény koncepciója nagy hatást gyakorolt a nyomdokaiba lépő nemzedékekre. Nem a szélsőséges útszéli reakcó profitált belőle, legalább is nem közvetlenül, hanem a konzervatív gondolat legszínvonalasabb ideológusai századunkban. Szekfü Gyulára és Horváth Jánosra gondolunk. Horváth János sokat látott meg Petőfiből és Aranyból, sokat és maradandó érvénnyel, de nagy eredményei semakarhatják el szemünk elől a nagy tudós nagy téveszméit. Ö Arany Jánosban látja a nemzeti klasszicizmus betetőzését, továbbfejlesztve Arany érdekében a Gyulai megkezdte Petőfi—Arany párhuzamot. Ö már nyíltan idegen elemnek látja Arany művében a költő 48-as tevékenységét, szerinte Arany János a forradalom idején „részben barátja, Petőfi példáján lelkesülve,s kilépett a maga egyéniségének határai és természetes korlátai közül“. Dehát nem Arany írta, s lelke vérével, a Mit csinálunk című költeményt s annyi mást? Nem az ő forró gondjait tükrözik ekkor írott levelei? Nem tartott ki hűséggel egy egész életen át az igazi Petőfi, a 48-at is jelentő Petőfi mellett? S nem a keményzsigmondi gondolatok XX. századi visszhangja az olyan ítélet, mint „Arany magyarsága kétség nélkül gyökeresebb, történetibb és teljesebb... mint a Petőfié. Ezért is vonzódott hozzá, anélkül, hogy Petőfit kisebbítené, a vérbeli magyarság legműveltebb rétege.“ S másutt: a magyar specifikumot a Petőfiénél „ősibb, konkrétabb, testiféle-lelkibb fajisággal valósította meg” Arany János. S hiába győz meg arról nagyszabású Petőfi monográfiájában Horváth János, hogy nem Petőfi kisebbítésével akarja felemelni Aranyt, irodalomszemlélete abban csúcsosodik, hogy a 48-tól elszakított Aranyban tetőződik ez irodalma fejlődés, és ebben az Aranyban testesül meg az a forradalomellenes nemzeti eszménykép, amelynek alapvonásaival már Kemény Zsigmondnál és Gyulai Pálnál megismerkedtünk. Ez a szemlélet mélységesen haladáselenes, s egyként vet árnyékot az igazi Petőfire és az igazi Aranyra. AZ akadémiai konzervatívizmussal szemben Petőfi és Arany-revízió igényével lépett fel a század elején a Nyugat. Ennek az újjáértékelésnek legjellegzetesebb dokumentuma Babits tanulmánya, Petőfi és Arany (1910.) „Arany a beteges abnormis zseni és Petőfi az egészséges nyárspolgár“ — olvassuk Babits szavait, majd tovább fűzi gondolatát: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában, Arany zseni a nyárspolgár álarcában.” Babits a maga lelkét, a maga gyötrődő polgári énjét, a maga nagy- PETŐFI ÉS ARANY Adalékok egy irodalmi párhuzam történetéhez Petőfi rajza Arany Jánosról. Az 1957. évi Nobel-díj nyertese: ALBERT CAMUS Az 1957. évi irodalmi Nobel-díjat, mint hihivatalosazt közölték, Albert Camus francia író kapta. Bizonnyal a legfiatalabb Nobel-díjasok egyike, mindössze negyvennégy éves. Igaz, aki figyelemmel kísérte a nyugati irodalom életét, nem lepődhetett meg a döntésen. Camus tekintélye igen nagy Franciaországban és az egész Nyugaton, sokan nemzedéke, a háború után felnőtté lett korosztály egyik szellemi vezetőjének tekintik. Tisztában kell lennünk persze azzal is, hogy kitüntetésének minden bizonnyal aktuális politikai rugói is voltak, Camus — különösen 1951, a UHomme Revolts megjelenése óta — élesen kommunistaellenes: legutoljára a „magyar ügy“ körüli kampányban is szerepet vállalt. S mégis: tévednénk, ha Albert Camusban egyszerűen átlagos szovjetellenes gondolkodót, vagy a múló divat által felkapott írót látnánk. Nem, Camus a jelenkori polgári útkeresés egyik jellegzetes képviselője, nagytehetségű író, akinek viszonylag kis terjedelmű oeuvreje máris fontos része a világirodalomnak. Észak-Afrikából, Omnból származik, « szinte minden művében ott ragyog a könyörtelen afrikai napsugár a mélykék égen, ott fehér lenek a sziklás partok, ott izzik a rekkenő forróság, vagy dermeszt a hirtelenül hideg éjszaka. Műveiben a táj kemény vonalai keretezik az emberi élet kietlenségét és könyörtelenségét. Másik alapélménye, mint nemzedéke oly sok más tagjáé: az abszurditás, a lét értelmetlensége, az ember magárahagyatottsága a kegyetlen világban, alapjában: a polgár magárahagyottsági érzése, izolálódása, elidegenedése az egyre népszerűbb s egyre tartalomnélkülibb kapitalista rendben. Egy egész nemzedék alapérzése ez, azoké, akiken Kafka, Joyce, Kierkegaard, Jaspers tanítása oly mély nyomott hagyott (s akiket — sommás egyszerűsítéssel — sokszor egzisztencialistáknak szoktak nevezni). Camusnak ezt a keserű alapélményét, alapvető szorongását életrajza is magyarázza: nehéz gyermekkora, félárvasága, megrázó élménye, amikor kiderül, hogy tuberkulotikus és egész nemzedékének nagy csapása: München, majd a szégyenletes francia vereség. Camus azonban — és ez emeli sok kortársa fölé — nem érzi jól magát ebben a magárahagyottságban, nem áll meg a halál és értelmetlenség felismerésénél, hanem mindenáron igyekszik legyőzni azt, igyekszik túljutni az abszurditás érzésén. Alapjában hisz az emberben, az emberi szolidaritás és nagyság, a nagy szenvedélyek és cselekedetek szépségében, csak az embert környező világot tartja lehetetlennek. Camus racionalista, erősen kereszténység- és misztikaellenes, s mint Gyergyai Albert kiemeli, alapjában moralista és ezzel a francia irodalom nagy moralistáinak sorába lép. S ez a vonása, az ember felemelésébe vetett hite vezette őt is a háború folyamán az ellenállók soraiba: a Combatba írt cikkei, tanulmányai, különösen a Levél egy német barátomhoz, a harcos kiállás, a jobb világot akaró humanizmus, a kemény küzdelem dokumentumai. A háború utáni években — ismét, mint anynyi sok más kortársa — Camus is megtorpant. Nem vesztette el hitét az emberben, a megoldás lehetőségében, a nagy és szép érzelmekért vívott harcban (bonyolult, összetett módon újabb regénye, a leleplező jellegű La Chute, és legújabb novellái példák erre), csak a kivezető utat nem találja. Az 1951-ben megjelent AHomme Révolté jelzi gondolkodásának e megtorpanását; ez a kötet okozta a szakítást Sartre-ral is. Jól példázza ez az írás, hogy a nagy lázadó, hogyan csúszik el egy általános, frázisos liberalizmus, egy politikai tartalmától megfosztott s így üressé vált forradalmiság, az „igazság, szabadság, őszinteség“ általános, történelmileg nem konkrét követelése felé. Így történhetik, hogy Camus kevés megértést tanúsít a szocialista államok nehéz harca és bonyolult problémái iránt, hogy hibaink eltakarják előle érdemeinket, hogy nem tud hinni a jelen áldozataival megszülető jövő lehetőségében, így jut el, mint Sartre kifejti, a rezignáció, a passzív humanizmus hirdetéséig. Talán túljut mostani álláspontján; a nyugat-európai értelmiség útja is kanyargós ösvényeken, furcsa kanyarodókon át vezet előre. Mint a ma legtöbb írója, egyszerre gondolkodó, politikus és művész. Éppen ezek a morális és világnézeti problémák, a kiút keresésének pátosza, az ellentétek feszülése adják művei varázsát, belső erejét. Minden írása egy-egy illusztráció, néha szimbólummá oldása, néha kifejtése egy-egy filozófiai gondolatának, s igen intellektuális, igen józan művészet az övé. Írásművészete voltaképpen — egy magasabb fokon — visszatérés a francia XVIII. századhoz: hallatlan tömörsége, szűkszavúsága, a felesleges ékítések kerülése, a kitérők hiánya jellemzi. Mellette csaknem minden kortársa túldíszítettnek, cicomásnak, túl játékosnak tűnik. Írói erényei közé tartozik kiváló atmoszférateremtő képessége, néhány vonással jellemezni tudása, a pontos, racionális megfogalmazásra való törekvés igénye, szerkesztő művészete. Korábbi köteteiről megemlékezett a magyar kritika (a Közönyről Gyergyai Albert, a La Chute-ról Bajomi Lázár Endre), hadd szóljunk röviden legfrissebb novelláskötetéről. A L‘Exil et le royaume hat novellája is ezzel a hidegen izzó feszültséggel, belső erővel, egy tömbből faragottsággal ragad el; a házasságtörő asszony históriája, aki úat urát az éjszakával csalja meg, a kisüzem-tulajdonost megvetéssel sújtó Némák, a francia csendőr és algériai szabadságharcos közt egyeztetni akaró tanító tragikus csődje (A vendég), a sikerébe és családjába belecsömörlő festő története, az áruló pszichológiáját döbbenetes erővel festő Renegát, és az eddigiektől eltérően romantikusan megalkotott jövő kők a XX. századi novella mesterdarabjai maradnak. A mai polgári irodalom és gondolkodás egyik jelentős képviselője hát az idei Nobeldíjas, olyan művész, akinek politikai nézeteit és világnézetét nem, de művészi értékeit elismerhetjük, és aki a maga módján is bonyolult korunk konfliktusait sűríti magába. Sz. M.