Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-10 / 5. szám - Máthé Erzsi • kép (7. oldal) - Somogyi Erzsi • kép (7. oldal) - Szakáts Miklós és Bulla Elma az Esperanza egyik jelenetében • kép (7. oldal) - Solti Bertalan • kép (7. oldal) - Cseresnyés Rózsa • kép (7. oldal) - Goda Gábor: A Vérnász kése. Megjegyzések a Nemzeti Színház García Lorca előadásához • színikritika • García Lorca: Vérnász Nemzeti Színház. Rendezte: Marton Endre (7. oldal) - Kemény György: Gombos Imre: A csóknak próbája. Bemutató a Déryné Színházban • színikritika • Gombos Imre: A csóknak próbája. Déryné Színház. Rendezte: Kertész László (7. oldal) - Rubin Szilárd: Az egri Gárdonyi Géza színház ősmbemutatója. Jean Anouilh: Öt perc boldogság • színikritika • Jean Anouilh: Öt perc boldogság. Gárdonyi Géza Színház. (7. oldal) - Jovánovics Miklós: Színházi reggelek (7. oldal) - Gál Zoltán: Esperanza. Török Tamás drámája a Néphadsereg Színházban • színikritika • Török Tamás: Esperanza. Néphadsereg Színház. Rendezte: Szendrő József (7. oldal)
A VÉRNÁSZ KÉSE MEGJEGYZÉSEK A NEMZETI SZÍNHÁZ GARCIA LORCA ELŐADÁSÁHOZ E sorokat nem szánom afféle szabályos színikritikának. Csupán holmi reflexió egy költői mű megbecsüléséhez. Elsőül a darab hatásáról szólok. Arról az izgalmas, néha fergeteges tapsban kirobbanó, néha még a tapsot is elfojtó döbbent áhítatról, amely egyik jellemzője a „Vérnász“-nak. Ilyen tapsnélküli megrendülésre tudok egynéhány példát színházi emlékeimből. Van a csodálatnak egy foka, amely már nem kényszeríti a nézőt a tapsolás elsődlegességére. Emlékszem Hoffmannsthal „Jedermann“-jának salzburgi előadására: a barokk dómra, a reinhardti rendezésre, a hermelines Moissira, s a halálra, aki a templom megvilágított fő hajójából lépked hosszan és félelmetesen a lakomaasztal felé. Emlékszem csontváz-kezére, amely megérinti Moissi hermelin palástját, a halálsápadt Jedermann arcára, s arra a Miatyánkra, amelyet Jedermann ellehet a szabadtéri dóm előtti fényképében hátamögött az arany és ezüst serlegektől roskadozó lakomaasztallal. Salzburg templomai ekkor megkongatják harangjaikat, vége az előadásnak, az emberek dermedten emelkednek fel helyükről, s nincs egy tenyér, amely tapsra készülődne. A salzburgi ünnepi játékok dúsgazdagjai némán, megverten indulnak haza pompás szállodáikba. A salzburgi városi tanács pedig felkérte Reinhardtot, változtasson valamiképpen a darab végén, már csak a vendéglősök érdekében is, mert a színpadi hatás következtében, senkinek sem volt kedve pénzét bő vacsorákra és drága italokra költeni. Ha van is több aktivitás Hoffmansthal „Jedermann“-ja és Garcia Lorca „Vérnász“-a között, több és alapvetőbb a különbség, semhogy érdemes volna holmi kritikai párhuzamot vonni a kettő között. De hatásukban sok a hasonlóság. A „Vérnász“ gigantikus, népisirató zárójelenete, habár más társadalmi viszonylatokban, szintén ilyen tapsnélküli megdöbbenéssel ér véget. Nem könnyezteti a nézőt, nem is tapsoltatja, hanem lenyűgözi. Persze, szerepe van ebben Garcia Lorca sokszólamú nyelvének, költőiségének, amelyből nyilván egy csipetnyi sem vész el Illyés Gyula mesteri fordításában. Ez a kevés beszédű, latinos pontosságú, spanyolos hőfokú művészet hatalmas jelképpé tornyosul. A tiszta, világos jelkép óriás árnyéka borul színpadra és nézőtér fölé egyaránt. Érzed egy nagy költő szorongató jelenlétét, roppant nyújtózkodását a színpadon. Az igazi nagyok, teljes szabadsággal alkotják meg sajátos színpadi törvényeiket, dramaturgiájukat; menten formát és stílust bontanak; színészt, rendezőt díszlettervezőt újszerűségekre ingerelnek, bátorrá avatnak maguk körül mindenkit. A szokványos méretű művészi fantáziát felnagyítják és a stilizáltat természetes módon keverik homogén egységgé a realizmussal. Istenem, mi mindent szabad a nagyoknak, s milyen keveset a középszerűeknek! A nagy költő tulajdonsága, hogy tüstént átalakítja a néző képzeletének szabvány mértékét, felbontja ezt a képzelet-energiát atomjaira és váratlan, kiszámíthatatlannak tűnő, de nagyon is tudatos robbantásokat idéz elő. Innen a lenyűgöző hatás. Pedig hát egyszerű, vékony cselekmény az egész. Egy granadai asszony elvesztette egyik fiát és férjét. Mindkettőt a spanyol késelés veszejtette el. Itt a megmaradt fia, az egyetlen, az meg házasodni készül. Amott a menyasszony, jómódú parasztlány akinek néhány éve egy másik parasztlegény udvarolt, Leonardo. A vőlegény tisztaszemű legény, szorgos, jómódú, jó gazda. A menyasszony szép, dolgos, erős. Milyen egyszerű lehetne minden! Leonardo szegény, eszeveszett szenvedélyű legény, akihez nem adták hozzá a szép granadai parasztlányt. Meg is házasodott, gyereket szült neki a felesége. A kis családi fészek körül csak nem lohad le az egykori szerelem mállasztó tüze. Tikkasztó táj, fülledt szenvedélyek közt érlelődik a tragédia. Itt a menynyegző napja. Zene, tánc, vígadás, szép paraszti, ősi szokások, felemelő ünnepi formák, dalok, szilajság és a tikkasztó hőségben újra kibomlik a régi szerelem. Nemcsak szerelem. Több is más is: a feudális világ paraszti babonái, kísértetei járják a táncot, öregasszony képében ott jár a halál s a halál hű kísérője a jelképes hold. (Régi spanyol legenda motívum.) Ólálkodnak. Lesik a vért. Leonardo megszökteti a menyasszonyt. És indul a hajtóvadászat. A szerelmesek az erdőbe szorulnak. Menekülő útjukat a hold világítja be és fedi fel. Szorul a hajtók köre. Elő a kést! Villogó pengéjén már csurran a vér. A menyasszony sikolya jelzi, hogy a két parasztlegény egymás szívébe döfte a két pengét. S akik élve maradtak: anya, feleség, menyasszony, lányok, parasztasszonyok, siratják a két halott, szépszál ifjút. S jaj, hogyan siratják! Micsoda latinos zengéssel, micsoda kántáló mámorral, micsoda átokkal és megadással! Élet és halál összefonódik. A két tetem fölött, a színpad fölött, a nézőtér fölött, a világ fölött villog a gyilkoló kés véres zengéje. Dagad a jelkép. Egyre nagyobb, egyre óriásabb! A véres kés. A vérnász kése! A friss vértől folyton pirosló kés! Az átkozott és hagyományos kés! Mindent betölt a jelkép, amely görnyeszt, megaláz, fölemel, lázít és forradalmasít. Persze társadalomrajz. Szűken mérve: a szenvedélyek rajza, a feudális világ maradványa elleni lázadás rajza. Tágan mérve: lázadás az oktalan ölés ellen és a Krisztust hívó, jajongó siratók vihara ez az istenes istentelenség ellen. Vád és megalázás, ahogyan siratójukban tetemre hívják az istent. Ha akarod, a békéért való ördögi csengés ez, a fölösen ontott vér elleni anyai jajkiáltás. A siratás futamai, harmóniái, gyönyörű versbeolvadásai, világot reszkettek A katekizmus már nem néhány granadai paraszt ügye, egy világ ügye, egy antifasiszta harcban álló világ ügye, egy nagy költő önsiratása is, aki érzi már, hogy néhány esztendő és e kések újra felvillannak spanyol földön, a szabadság ellen és később vértői csöpögnek majd az iszonyatos háborúban, amelyet az emberi ember vív a fasizmus emberi állataival szemben. És zazzeng a sirató ének- te, aki ott ülsz a nézőtéren, te tudod már, hogy van mit siratni egy elkövetkezett világkéselés nyomán. A költő is tudta talán, mert három évvel e darab bemutatása után, 1936-ban, a granadai temető falának tövében halálra marta őt is ez a csendőrök kezében villogó fegyverkés amely nemcsak neki szólt, de mindennek, ami haladás, emberség és igazságos béke e földön. Látod, ezért nem verődik holmi kicsinyes tapsra a tenyered midőn legördül a függöny. Ezért maradsz néma, áhítatos és ünnepi. A jelkép árnyéka már régen elhagyta Granada földjét és ráborult a világra, hogy komor lebegéssel szálljon a világ népeinek égboltján, így nő ki ez a „parasztdráma“ mindenfajta provincializmusból. Ezek a parasztok nem elsősorban parasztok, hanem elsősorban emberek. Emberek, akik paraszti sorból láttatják népi szokásaikat, hagyományos babonáikat, roppant szenvedélyeiket, fizikai fülledtségüket, földszeretetüket és földéhségüket. De mindez csak azért, hy a költői mondanivaló egyetemessége jusson érvényre. Nem süppednek el a folklórban, nem ragadnak a tájszólásba. Spanyolok, nagyon is azok, de nemcsak spanyol parasztok. Nem szigetlakók, akiket a tenger vize választ el az egyetemes emberiségtől. Ábrázolásuk nem sekélyesedik el sehol a mezőgazdasági naturalizmusba, sem a szociográfiában. Garcia Lorca nem parasztspecialista, hanem költő a javából. S milyen kevés'•■’közzel érzékelteti azt, ami bennük paraszti, de milyen biztonsággal ábrázolja bennünk azt is, ami spanyol és általánosan emberi. Ez aművészi képzelet nem korlátozódik a granadai parasztokra, hanem kitágul és átöleli az egyetemes, haladó társadalmi igazságot. És amint mondtam, az ilyen nagy költő naggyá tesz magakörül mindent s mindenkit. Csak egy-két szót a darab két első felvonásának realizmusáról és a harmadik felvonás népmeseszerűségéről. Erről is csak annyit: merész, de jó vállalkozás volt Marton Endrétől, hogy nem félt e kettősségtől, s hogy a stilizáltat nem tekintette a színpadi törekvések buktatójának. Igaza volt. A stilizáció szépségei nem csökkentik a mű realizmusát, csak szintézisbe hozták a két első felvonást a harmadikkal. Bátor dolog, de méltó a műhöz. S a rendező, ha á-t mondott, kimondta a b-t is. És az egészet egy stilizált egységbe foglalta — a színészi játéktól a díszletekig. Gondolom, ha Garcia Lorca láthatná művét a Nemzetiben, milyen egyetértene e rendezéssel. S milyen szerencsés vállalkozás, hogy éppen Hincz Gyulát, a kiváló képzőművészt, kérjék fel a díszletek megtervezésére. Ez a hajlékony, gazdag kultúrájú művész egyszeriben mindent megértett, a realizmust is, a stlizációt is. A díszletek így mesteri illusztrációkká váltak, amelyek összeforrasztják a cselekményt, a mozgást a felejthetetlen környezettel. És a színészek! A kritikák szomorú szokása, hogy mesteri ügyességgel tettek szert a színészi értékek zömeinél tömörebb vállon veregetésében. Holott a színészek munkája éppoly részletességet igényelne, mint maga a mű. S e megjegyzésekben én is úgy teszek, mint azok, akiket elmarasztalok. Szinte röstelem egy mondatba ♦cmöríteni Somogyi Erzsi művészetét. Ha a hatás oly nagy volt, mint aminőnek leírtam, az nem utolsósorban jelzi az ő művészi dicsőségét. És Máthé Erzs is emlékezetes, aki stilizált realizmusában indokolttá tette a körülötte folyó késremenő férfiharcot. Majorról itt csak annyit, hogy a Hold szerepében úgy hatott, mint egy laza, árnyalatos, erádás kinczrajz. S Gombaszögi Frida! Nagy színházi kultúra leszűrt tapasztalatait cseppeng bő gazdagságban. Kállai Ferenc, mint vőlegény és Buss Gyula, mint Leonardo nemesen vívnak egymással, de utóbbiban még felcsillannak némely bonvívánoskodások, amelyekre Garcia Lorca nem szorul. S kérem, fogadják a többiek is e sorok írójának tiszteletadását. A Nemzeti Színház akkor igazán nemzeti, ha egyben a nemzetek színháza is. Garcia Lorca a színpadon jó, megértő, baráti otthonná talált. Goda Gábor Beck Judit rajzai. !lll!!!l!l!!l!l!l!lllllll!lll!llll!ll!UIIIIIII!llllllllllll!llllllllll!ll!lll!lllllllillllllllllllllllll!!lllllll!l!lllllllll!lllllllll!!llllllllín!lll!llllllllllllll MEGJELENT Ady Endre: Válogatott levelei. (Szépirodalmi) 640 oldal. kötve 46.50 Minden eddiginél bővebb levélanyag került ebbe a kötetbe. Ady levelei Lédához, Csinszkához, Bölöni Györgyhöz, Hatvany Lajoshoz és másokhoz. A levelekben nyomon követhetjük Ady sokirányú kapcsolatát, érdeklődését, a hozzá írott levelek egyúttal a költő középponti helyét is dokumentálják a magyar kulturális életben. KAPHATÓK MÉG A KÖNYVESBOLTOKBAN: Ady Endre: összes prózai művei. 1. kötet. 1887—1901. (Akadémia.) kötve 50.— Ady Endre: összes prózai művei. 2. kötet. Újságcikkek és tanulmányok. 1901—1902. (Akadémia.) kötve 45.— v M* Az egri Gárdonyi Géza színház ősbemutatója JEAN ANOUILH: ÖT PERC BOLDOGSÁG A NOUILH szeret érzékeny és törékeny fiatalokat választani hősökül, fiatalokat, akiket bekerít és boldogtalanságra ítél az elkárhozott világ. Kis, elhagyott vasútállomásokon vagy ismeretlen villákban — az élet keresztútjain — toppannak elénk. Találkozásuk helye, a boldogság megszámlált perceire, afféle senkiföldje, kívül az ellenséges erők hatókörén. Aztán az ellenséges hadak, komisz szeretők, gyűlölt házastársak, élősdi szülők és aljas barátok betörnek erre a senkiföldjére, hogy mocsokba fojtsanak mindent. Anouilh színpada poétikus: a tapéták elröppent madarai és a bús ereklyévé vált élettelen telefon is játszanak, s olyan atmoszféra leng, amely kész hitelesíteni a cselekményt... Ám mindez nagyon is felkelti bizonyos korszerű művészi fétisekkel való operálás látszatát, s olykor a hamis stilizáltságét is. A szöveg, melyben gyakran a modern líra oldódik színpadi beszéddé, olvasva sokszor inkább mozgásnak, mint valóban költőinek ha. Egyebekben nézzük az aktuális példát. Az „öt perc boldogság” hőse is szerelmespár. Georges léhűtő szüleivel és romlott barátaival együtt dúsgazdag feleségéből él. Házassága förtelmes nyomortal váltotta meg és Georgesnek valósággal fóbiája van a szegénységtől. A rettenetes gyermekkori lecke meg a rátapadó piócák elgyöngítik és a selyemfiú sorsára kárhoztatják. Egy napon azonban megismeri Isabellet, aki az igazi existenciális biztonságot kínálja számára. Isabelle nem milliomos, ám derűs és nyugodt nagymamák hosszú, oltalmazó sora áll törékeny és mégis elszánt kisleány alakja mögött, a küzdő, de tiszta család, a szeplőtlen gyermekkor ereje és dicsfénye övezi. Az egészséges gyökerek azok, amelyek ennek a világnak olyan új, olyan szívettépően édes illatot adnak Georges számára. És Georges, hogy méltó legyen a leányhoz, megpróbálja jóvátenni a múltját, múltját, amelyért nem ő a felelős. Villát bérel, a hiányzó, derék polgári szülők szerepére színészeket fogad, vén családi komornyikká költi át a pár órára szerződtetett kisegítő pincért. Legalább egyetlen estén az akar lenni, akinek álmodja magát. — Van-e nagyobb boldogság, mint megvalósítani a hazugságokat? Ó, egyetlen estében is elfér a teljes élet! — Ez Georges botcsinálta, keserű hitvallása. MILYEN SUGÁRZÓ ajándék lett volna a pohár bor, amit egy kopott bisztróban a saját keresetéből fizet Isabellnek, s milyen szánalmas kudarcba fül a feleség pénzén rendezett drága színjáték! A nyájas édesanya visszaváltozik sikoltozó, hisztériás ripaccsá, a hű inas, pénzét követelő alamuszi pincérré, és a színre berontanak Georges hozzátartozói, hogy a fiatalembert hazahurcolják mindannyiuk közös fejőstehenéhez, a feleséghez. A bukás nagyon is törvényszerű: Georges nem bújhat ki a jelen felelőssége alól. Isabelle megérti a kegyes csalást, hősiesen elviseli a kínos leleplezést, kitart a fiatalember mellett s végül teljesen egymásra találnak. Mindez azonban már kevésbé érdekes. Az elmondottak igazi színházat, érdekes és megindító élményt ígérnek. S mégis, a darab nem tudja lefegyverezni az embert. Mert nem valószínűtlenül játékos és excentrikus alak ez a Georges? Hogy nem irtózik karikatúrát csinálni a családból éppen ő, aki igazi otthonra vágyik? Tudunk-e ilyenfajta csúf erőszakot elkövetni dédelgetett ábrándjainkon? Ezer hasonló problémával vívódó fiatalember közül kilencszázkilencvenkilenc a valódi családot, Isabelle családját választja, ahol csakugyan fellelheti azt a familiáris édességet, ami a leányhoz vonzza. Georges- nek természetesen ott is titkolóznia kellene, de legalább egy kis igazi melegséghez jutna. Lehet-e akár öt percig boldog ilyen kiagyalt helyzetben? Elfelejtheti-e, hogy maga oktatta ki a ripacsokat szerepükre? Hiszen ez nem a boldogság megrablása, hanem valóságos önkínzás egy olyan Isabelle kedvéért, aki a mélyen átélt ábrándoknak hihet, a valóságban azonban tíz kilométerről meg kellene érezze a panziószagot! Georges ötlete, ahogy ábrándját a valóságba vetíti a színpadi ötlet, mellyel Anouilh a szerző, a költő Anouilh segítségére siet. Anouilh költő, akinek gazdája ügyes, néha ügyeskedő színpadi szerző, önmaga. Ez a kettősség az, mely műveit néhol anyagszerűtlenné, hatásossá, s valójában mégsem igazán átütővé teszi. Mindamellett, ha nagysága problématikusnak is látszik, feltétlenül jelentős drámaíró, akit megismerhetni a mi korunk ajándéka a színházak közönségének. IGAZSÁGTALAN vagyok-e, amikor azt mondom, hogy Anouilh-darab jó előadásához nemcsak tehetség, de tán még a főszereplő emberi charmeja is szükséges? Ezt a virágot agyon kell gondozni, hogy viruljon! Csehovon sírtam régi, csapzott vidéki színházakban, de az egri Anouilh-bemutató nem tudott elragadni. Nemes kísérlet volt, igényes vállalkozás, és Solti Bertalan meg Cseresnyés Rózsa, a fogadott szülők, Soltész Mária és Herédi Gyula a valódi szülők alakítói, vagy akár az élősködő barátot, Róbertet játszó fiatal Horváth Sándor* tehetséges színészek. Szende Bessy játéka (Róbert felesége) kiemelkedő és szuggesztív volt* Végül Forgács Kálmán Georges-a, a nagy színészi feladat* szintén nem maradt döntően megoldatlanul. Úgy érzem, a rendezés volt elnagyolt, erélytelen és nem egyszer hibás. A szerelmesek a nagy percekben úgy ülnek a sanda kék fénybe vont kanapén, mint szorongó utasok a fogaskerekű padján. Ám ugyanekkor, a tüllfüggönyön át derengő hátsó szobából, eljegyzést ülő, nyájas családként rémlenek felénk az asztalhoz települt bérszülők. Ez a sokatmondó kép Wegenast Robert szellemes díszletének játékát dicséri. Mindent összevéve, poros operettek dömpingje idején, az egri színház ezzel a bemutatóval mégiscsak kultúrmissziót teljesített. Rubin Szilárd Solti Bertalan Cseresnyés Rózsa KÖRSÉTA GOMBOS IMRE: cÁ csóknak próbája Bemutató a Déryné Színházban Á csoknak próbája Erdélyben, az 1660-as években Apafy Mihály fejedelem s felesége Bornemissza Anna uralkodása idején történik. Hőse a valóban élt híres tréfacsináló, Vida György, a mókamester, vándorprókátor, aki bejárta Erdély városait s szüntelen vaskos mulatságaival sok borsot tört a nagyurak orra alá. A színmű cselekménye egyszerű. Gergő Márton szőlőműves jobbágy külföldi egyetemeket járt fia s Bora, az aljaslelkű udvarbíró nevelt lánya megszeretik egymást. Az udvarbíró nem akarja lányát Gergőhez adni, a fejedelem pedig a hajadon szűzi becsületére tör. A nehéz helyzetet a szerelmesek javára Vida oldja meg, aki rábeszéli Apafyt, névnapi ajándékként bízza feleségére egy napra az ország kormányzását. Erről az egy furcsa napról szól Gombos Imre színjátéka. A férjénél sokkal derekabb Bornemissza Anna egynapos uralkodása alatt panasznapot tart, segít a szegényen, Gergőt a börtönből szabadon bocsátja, az urakat pedig, az udvarbírót, ítélőmestert, főszakácsot kapzsiságukért, önzésükért, gonoszságukért megbünteti, királyi férjével együtt éhgyomorral a szőlőbe parancsolja őket kapálni napestig. Végül, mikor Vidának sikerül az országot pusztítással fenyegető Ali basát is a főurak rovására lekenyerezni, a fiatalok boldogságának s a darab befejezésének már semmi nem áll útjába. Még a fejedelem is megszelídül, talán túlontúl is ahhoz, hogy ellhihessük s programot ad a boldog jövőre. A szerző színdarabja műfajaként a történelmi vígjátékot, jelölte meg, de valójában anekdota ez. Nem eredeti, új hangot nem üt meg, a motívumait nagyobbára a népmesékből, Erdély históriájából s a Mátyás köré fonódott történetekből meríti — de kedves. Igaz, hiányzik belőle a Mátyás király köré fonódott anekdotákban meglévő epikai hitel, a költői s történelmi igazság valósága, vagy illúziója, ami pedig minden műfajnak, az anekdotának is szükséges tartozéka. Nem hihető s nem szerencsés ötlet, hogy a játék befejezésekor az az Apafy mondja ki a színmű igazságát, aki sem a darab folyamán, sem a történelemben nem szerepelt valami jelesen. (Apafy: Gergő fiam állt elő. Megparancsolom, hogy a pénzen iskolákat alapíts, tanításaidat nagy szabadsággal hirdessed, hogy értse meg mindenki országunkban, a virtus szép virágai soha ki nem hajthatnak, hacsak az igaz szólásban és míveltségben nem!) Ugyancsak Apafy állapítja meg nagy kegyesen, hogy , Bora szíve megállotta a csóknak próbáját”. Mintha nem is megerőszakolni, csupán próbára akarta volna tenni ezt a szívet. (?) Ez bizony — ha a derűs, zavartalan happy-end érdekében is történt — hamisan hangzik. De az anekdota mégis érdekes, szórakoztató. Gombos ízes, archaizáló, élvezetes magyar nyelven ír. A szereplők ábrázolása nem eléggé finom, árnyalt, mély, nem eléggé egyéni. Az udvarban szolgálatot teljesítő három főúr szövegeit például egymással bátran fel is lehetne cserélni. A jellemfestés nem tartozik az író erős oldalai közé. Gombos színdarabja nem nagyerejű, nem nagyigényű alkotás, — a harmadik felvonása felszínesebb, összecsapottabb, fáradtabb is az előző kettőnél — de rokonszenves, előadásra s figyelemre érdemes szórakoztató mese, játék, anekdota. Kertész László rendezése jószándékú, lelkes, szeretetteljes, gondos munka. A jelenleginél színesebb, bátrabb, élesebb fordulatú s mulatságosabb komédiázás lehetne. A szereplők közül Sallai Kornélia a legjobb mint Bornemissza Anna. Királynői, kedves, rokonszenves egyszemélyben. A továbbiak során hangja, mozgása még természetesebb, még közvetlenebb lehet. Fenyvessy Balázs jó Apafy szerepében, csak a fejedelmi méltóság hiányzik még néha alakításából. Fehér Tibor hiteles mint Vida, csak mókásabb, játékosabb, furfangosabb „pokolra valóbb" lehetne. Kádár Flóra friss, bájos, élményt adó mint Bora. Fekete Tibor alapjában elfogadhatóan megoldja feladatát, mint Gergő, csak mozgása, játéka még eléggé merev. Pálfi Ferenc, Kulcsár László, Honffy József alakításai szürkék az udvarbíró, ítélőmester és főszakács szerepében. Madarász László helytelenül kabaré figurát csinál Ali basából. Sólyom Ida, Olasz János, Szőke Vilma, Hajdú Endre, Sallai Tibor említésre méltóan oldják meg epizód szerepeiket. Kemény György ESPERANZA Szendrő József rendezése jól igyekezett az Esperanza útját alkalmazkodott a szerző néhol simább vizekre kormányozni, „filmszerű" elképzeléséhez s a dráma szeszélyes hullámairól Gál Zoltán Török Tamás drámája a Néphadsereg SzínházbanFelgördül a függöny és Upor Tibor hangulatos díszletei közé befut Török Tamás Esperanzája, a Remény-hajó. Fedélzetén magával hozza a már hat éve Dél- Amerikában élő Máté Kálmán építészmérnök első szerelmét, Juditot, Gondos Antal gazdag fiút és Máté Imrét, a neves magyar színészt, aki már hoszszabb ideje él „kint“, csak most vendégszereplésről tért vissza fivéréhez. Ők alkotják Kálmán feleségével, Eszterrel a dráma szereplő-gerincét. A mellékszereplők: az egyszerű Kis Mihály, a fakitermelő G. Molnár Márton és a morfinista Elza néni. Eszter súlyos beteg, de erről ő nem tud, csak a férje. Viszont honvágya van, amiről meg a férj nem akar tudni. A beteg asszony, anélkül, hogy tudná, mit mondott az orvos Kálmánnak, egy másik orvoshoz fordul, akinek a diagnózisa szerint Eszternek gyereke lesz. Ez a hír már csak azért is örvendetes, miután az első felvonásban többször hangoztatják, hogy csendes a házuktája. Kálmán nem tud együtt örülni a feleségével, mert jobban hisz a másik orvosnak, aki a betegséget konstatálta. Esztert a tévhitéből Judit rázza fel. A kissé mesterkélt szóváltás közben a szemébe vágja, amit a férjtől tud, hogy: Eszter csak egy évig él! Ily módon bonyolódik a dráma egészen a konfliktusig, de tetézve néhány olyan szállal, ami megköti a szereplők érzelmi hangulatát és nehezen oldható csomót fon a kibontakozás elé. Erre már az első felvonás túlon-túl sűrített expozícióiból is következtetni lehet. A szerző azonban egy merész elhatározással egycsapásra megoldja a problémákat: a hazautazó asszonnyal, az öngyilkos színésszel, az asztalra boruló férjjel és a titokzatos szemvillantású Judittal. A darab — dramaturgiai hibái ellenére — hatásos s a nagyszerű művészegyüttes sikerre is viszi. Elsősorban Bulla Elma, művészetének minden arzenálját felvonultatja, hogy átsegítse Esztert a szerep adta nehéz akadályokon. Búcsúzási jelenete felejthetetlen marad. Ajtay Andor meggyőző erővel ábrázolja a talaját vesztett színészt. Lénye akkor is betölti a színpadot, amikor szótlanul figyeli a cselekményt. Ruttkai Éva Judit halványan rajzolt figuráját sokszínű játékkal teszi kifejezésteljessé. Szakáts Miklós észrevehetően sokallta azt a sok gyötrődést, amit Máté mérnök szerepe szabott reá, mégis férfiasan megállta a helyét. Deák Sándor G. Molnárja olyan — noha szerepe szerint harminc és egynéhány esztendeje él Dél-Amerikában — mintha csak most jött volna egy Debrecen környéki faluból. (Nem a színész hibája.) Különleges alakítás Péchy Blanka morfinista Elza nénije és Bánhidy László egyszerű magyarja A Szakáts Miklós és Bulla Elma az Esperanza egyik jelenetében Színházi reggelek A próbák, a színházi reggelek világából bemutatunk három magyar darabot, még színházi premierjük előtt. A Galilei mellett Németh László még egy történelmi drámáját láthatja rövidesen a budapesti közönség: a Madách Színház Kamara Színháza május 14-én műsorára tűzi a Széchenyit. A nagy reformátor utolsó napjait látjuk a színpadon. Széchenyi egész életútja bővel,kedett drámai fordulatokban, de soha olyan tragikus, ellentmondásoktól terhelt nem volt, mint ezekben a döblingi elmegyógyintézetben eltöltött utolsó napokban, amikor a körülmények végzetes és ugyanakkor törvényszerű kavargása végül is odaszegzi a pisztolyt Széchenyi homlokához. A színpadi effektusok minimális kihasználása, ugyanakkor a benső, a lelkekben megnyilvánuló dramatizmus maximálissá fokozása teszi sajátosan némethlászlóivá ezt a drámát. A darab életrekeltésében kétségkívül Széchenyi alakítójára, Tímár József Kossuthdíjasra hárul a legnehezebb feladat. A próba szünetében éppen erről beszélgetünk a kitűnő művésszel. — Szívesen vállalkoztam erre a nehéz és szép szerepre — mondja Tímár József. — Elég annyit mondanom, hogy Széchenyi zsenialitását és Németh László rendkívüli tehetségét kell érzékeltetnem a színpadról, ebből már kitűnik, mennyire nem mindennapos feladat előtt állok. Széchenyi jellemének sokrétűségét, eszének csapongását, hangulatának gyors, látszólag szeszélyes, mégis érthető változását kell megértenem és megértetnem másokkal. A remény és kétségbeesés, az önbecsülés és önvád ellentétei közötti vergődésnek részben oka, részben következménye Széchenyi „csupa füst és szikra modora”, ahogy Németh László jellemzi hősét egy másik szereplőn keresztül. Ezeknek az ellentéteknek elfogadható szintézisét kell megtestesítenem. Az Egyik Európát Hubay Miklós új darabját próbálják a Petőfi Színházban. A Szerző is itt van, éppen akkor zavarjuk meg, amikor mutatja, hogyan kell skandálni a darabban előforduló Horatius-idézetet. Minthogy ő a legilletékesebb, tőle kérdezzük meg, miről is szól az Egyik Európa. — Mi a közünk Nyugat- Európához? — ebben az egy kérdésben lehetne összefoglalni a darabban felvetett kérdést, amelyre igyekeztem választ adni — mondja Hubay Miklós. — Mi a közünk Nyugat-Európához, leboruljunk-e előtte, gyökerestől kitépve magunkat régi hagyományainkból, vagy temetkezzünk önmagunkba, eleve elzárkózva mindattól, ami Nyugatról ered és eredhet? Úgy érzem, a magyar gondolkozásban régi tüske ez a probléma, mely időnként felfáj. Az árnyalt és groteszk formában jelentkező mondanivaló, a bizarr jelenetek sora komoly próbára teszi Egri István rendezőt és a darab szereplőit. A színészek lelkesedése és művészete arra enged következtetni, hogy a közeljövőben bemutatásra kerülő darabot nagy siker várja. A Fekete bárány zárójelenetét próbálják éppen, amikor ellátogatunk a Jókai Színházba: a szenvedélyek és szavak összecsapásából érezzük, hogy egy család felbomlásának vagyunk szemtanúi. Bara Margit (Lonci) és a hoszszabb idő után ismét Budapesten szereplő Görbe János (Süveg Pál) játéka már most a próbán is meggyőző, hiteles. A rendező, Békés András nem is szakítja meg a jelenetet, csupán a végén van egy-két megjegyzése. Miért kellett ennek a családnak felbomlania, tízévi házasság után, mi vetette észre Süveg Pállal és feleségével, hogy nem valók egymáshoz? Ki a hibás? — erről szól Vészi Endre színműve. A családi konfliktus mellett a régi és új munkaerkölcs, az elhanyagolt értékes szakemberek kérdése is helyet kap az új darabban. Mindezt a szerteágazó problémát Vészi Endre a családi dráma keretein belül mutatja be, ezzel is aláhúzva Süveg Pál egyéni és társadalmi életének azonosságát, elkülöníthetetlenségét. Békés András rendező szívesen foglalkozik a darabbal, annál is inkább, mert mai életünk egyik fontos és kényes problémáját veti fel. — Minden kollektívában megtalálhatók a becsületes, szókimondó Süveg Pálok — mondja Békés András. — Sorsuk a közelmúltban nem alakult mindig szerencsésen. Azért, mert nem tudtak elég diplomatikusan élni és beszélni, háttérbe szorították, összeférhetetleneknek nevezték őket. Pedig ők voltak, akik önfeláldozó munkájukkal előre vitték a szocializmus építését. Emberfeletti munkájukért kevés emberi megbecsülést kaptak. Mindnyájunk érdeke, hogy ezekben az emberekben meglássuk a lényeget és támogassuk őket. Ki-ki a maga módján, melléjük állva a gyűléseken, a munkában, vagy a színpadról hirdetve igazságukat. Jovánovics Miklós