Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1957-10-25 / 17. szám - Albert Camus • kép (4. oldal) - Petőfi Sándor: Arany János • kép (4. oldal) - Gellért Zsuzsa: A mérnök és a „szürke eminenciás” (4. oldal) - Berda József: Egy öreg kutyához • vers (4. oldal) - Sz. M.: Az 1957. évi Nobel-díj nyertese: Albert Camus (4. oldal) - Pándi Pál: Petőfi és Arany. Adalékok egy irodalmi párhuzam történetéhez (4. oldal)

* A mérnök 1996. decem­berében kiment Ausztriá­ba. Miért disszidált? És há­­rom hónap után miért jött vissza? Az egyik pesti kávéházban így meséli el a történetét: — Tudom, sokan megrökö­nyödtek azon, hogy én, a Tex­tilipari Minőségellenőrző In­tézet igazgatója, párttag, itt­hagyva feleséget, gyereket, biztos megélhetést —, disszi­dáltam. Valóban egy első pil­lantásra meghökkentő eset, mégis azt mondom, hogy fur­csa távozásom egyenes követ­kezménye volt az elmúlt esz­tendőknek. Higgye el, soha nem került volna sor rá, ha valamilyen ismeretlen, kifür­készhetetlen — és hadd mond­jam meg — ostoba ,,szürke eminenciás” nem zár el en­gem éveken át a külföldtől.­­ Persze kézenfekvő a gyanak­vás: tetszetős ez az érv és a magamfajta értelmiségi adott esetben ügyesen fel is használ­hatja ma — de vajon igaz-e. Gondolkozzék, kérem. Ha nem ez volna az igazság, itt ül­­nék-e most ebben a belvárosi kávéházban? Gondolkozzék!... — Valami izgalmas, roman­tikus történetet ne várjon tő­lem, de ha már itt vagyunk, a legelején kell kezdenem, hogy érthető legyen. — Mérnökcsaládból szárma­zom. Apám is, nagybátyám is mérnök volt, húgom is és én is mérnökök lettünk. A piaris­táknál végeztem a gimnáziu­mot és mélyen vallásos vol­tam. Valahogy úgy, mint Goethe Faustjának Dogma­tikusa, én is azt vallottam, hogy „Ich lasse mich nicht irre schrein, Nicht durch Kritik und Zweifel. Der Teufe] muss doch etwas sein, Wie gäbs denn sonst den Teufel? 1 —Aztán az elmúlt. Érettsé­gi után egyre jobban belemé­lyedtem a természettudomá­nyokba és ezzel egyidőben mindinkább eltávolodtam ko­rábbi, vallásos életszemléle­temtől. Elvégeztem az egye­temet — nem túl jól, de nem is rosszul. Érdekelt a mester­­- (­ségem, nem is foglalkoztam , ‘ókoriban mással, még csak nem is udvaroltam, szórakoz­­ta­ni se igen jártam. Ott ragad­­oz­ tam az egyetemen, két évig voltam tanársegéd a Misán­­gyn-tanszéken. Hogy eljöttem, az sem a magam jószándéká­ból történt, hanem mert kide­rült, hogy felmenőági roko­naim nem voltak eléggé előre­­látóak és nem mindig a nürn­bergi törvények szerint válo­gatták meg életük párját. Ahogy mondani szokás, ez volt az első pofon,... amit az élettől kaptam.­­ A felszabadulást követő esztendőkben egymás után jöt­tek a szebbnél-szebb, komo­­lyabbnál-komolyabb megbízá­­■sok. Nyakig merültem a mun­kába. A politika nem nagyon érdekelt. Igaz, többször „be­szélgettek velem” — ahogyan az akkoriban szokásos volt, ezek a beszélgetések azonban nem sokat nyújtottak nekem; lassan-lassan rájöttem ugyan, hogy lehetetlen kitérni az úgynevezett politizálás elölt mert életünk csőstül hozta magával az olyan problémá­ját, amik ha nem is voltak­­közvetlenül politikai jellegűek, mégsem lehetett megoldani őket bizonyos fokú politikai ártasság és főleg állásfoglalás nélkül, mondom, ezt lassacs­kán beláttam, de eleinte ber­­eskedtem attól, hogy a szak­­mámon kívül, más kérdéssel i­­­s foglalkozzam. Meg, az igazat m­­egvallva, az a sok lapos, ongó frázis, amit egy-egy po­­itikai vita során hallhattam, ikább taszított, mint vonzott. — A Textilipari Igazgatósá­­on aztán összekerültem Fej­­es Pállal. Ő volt az első em­­er, aki érdekesen és okosan eszélt politikai kérdésekről, aki szívem szerint való vita­­artner volt. Szinte magától * A közeljövőben megjelenő Az ígéretek földje“ című ki­­ortkötetből (Kossuth Kiadó), ért meg a helyzet arra, hogy jelentkezzem felvételre a párt­ba. Ez 1951-ben volt. Akkor én már régen igazgató voltam. Munkám elismeréseképpen több kormánykitüntetést kap­tam, előadtam az egyetemen, cikkeim jelentek meg, több szakkönyv szerzője, illetve társszerzője voltam. Egyszóval — megbecsültek. Azaz, álljunk meg itt egy pillanatra. — Tudja, akkoriban több magamfajta szakember úgy­nevezett kiemelt fizetést ka­pott Én nem. És ez, őszintén megmondom, bántotta a hiú­ságomat. Egy napon aztán fel is mentem a miniszterhez és azt kértem tőle, hogy ha csak egyetlen forinttal is, de álla­pítsa meg magasabban a fi­zetésemet, a kollektívban elő­írt összegnél. Meg is kaptam, amit kértem. — Mi bajom volt hát ak­kor? — kérdezheti ezek után. — Attól függ, mit nevez baj­nak? A magamfajta ember nyughatatlan. Becsvágy? Hiú­ság? Karrier? Több pénz? Egyiket sem hárítom el és egyikre sem mondhatok külön­­külön igent. Vannak, akiket mérhetetlenül bosszant, ha va­laki nem úgy köszön nekik, ahogy szeretik. Vannak, akik az ilyet észre se veszik. Van­nak, akiknek mindennap kell egy kis hízelgés, mert enélkül önbizalmukat vesztik, megint mások családi házról álmo­doznak, s vannak, akik minden este színházba szeretnének járni. Szóval, az ember ap­­róbb-nagyobb vágyakból áll, s akkor nincs „baja”, ha az idők folyamán ezek a vágyak sorra-rendre teljesülnek. De ha nem, akkor „baja” van. — Ha most így visszagondo­lok, nekem három nagyobb­­,bajom” volt. — Az elsőt már említettem: ne adj’ Isten, hogy kiengedtek volna külföldre. Pedig betettek több delegációba is, de vala­hol, annak a bizonyos, isme­retlen „szürke eminenciásnak” a kezén fennakadtam. S ez nemcsak egyszerűen azt jelen­tette, hogy nem mehetek ki ebbe vagy abba az országba, hanem azt is — és ez volt a súlyosabb —, hogy nem bíz­nak bennem, gyanakszanak rám. Miért? Talán a származá­som miatt, talán a piaristá­kért, talán egy félremagyará­zott kijelentésemért vagy egy intézkedésemért — ki tud­hatta? Nekem senki nem mondta meg az okát. Ilyenkor persze, az ember hajlamos egy elejtett szónak, egy hangsúlynak, egy taglej­tésnek is jelentőséget tulajdo­nítani, de, ha nem akar bele­bonyolódni saját gondolatai­nak vagy pletykáknak, intri­káknak a szövevényébe, ak­kor legyint egyet... és máris távolodni kezd mindentől, amihez még nem nőhetett hoz­zá, de amit már-már megsze­­retett, sajátjának érzett. És ez­­ már baj. Komoly baj, fi — Hadd meséljem el itt S­­ közbevetőleg, hogy 56 tava­ fi szón megdühödtem és befizet­­t tem az IBUSZ moszkvai tár-­­­sasutazására. Semmiféle előírt C programban nem vettem részt,­­ folyton az egyetemeket jártam, f meg az üzemeket, cikkeket ír-­­ tam és el is helyeztem őket. A fi humoros a dologban az, hogy Ci amikor hazajöttem Bécsből, S[ várt az értesítés, hogy a Nem- i[i­zeti Banknál felvehetem a j<| moszkvai cikkeim honoráriu- X mát. | | i — A másik „bajom” abból |[| az „államilag támogatott” lo- i jj i csogás-áradatból származott, |»[ ami tavaly tavasszal kezdte ii elönteni az országot. Egyik juj értekezlet a másik után, egyik íjji aktíva a másik után és mást |[| se hallott az ember, mint azt, ]«| hogy „csak mondják el az elv­ i ] i társak, bátran, őszintén, ami a Ji| szívüket nyomja ...” Hát én i [ i bátran és őszintén, és sokszor V elmondtam, hogy hagyjanak |'| dolgozni, ne gyámkodjanak [ fölöttem, mint egy kiskorú fö- Ji[ lőtt, bízzák rám a magam íjji munkaterületét, majd én ki- V verekszem azt, amit szüksé­­­ gesnek látok. Mindenki tap­­it sóit, aztán minden maradt a­­ ■ régiben. ■, — Októberben pedig — és *1 ez volt a harmadik „bajom” — annak rendje-módja szerint kiborultam. Tudja, én annak idején csak amolyan „örömka­tona” voltam, soha puskaport nem szagoltam. Az első napok zűrzavara után, amint ki le­hetett menni az utcára, első utam az intézetbe vitt. Elret­tentő hatással volt rám az, amit az utcán láttam. A Nép­színház utca elején a szemem láttára lőttek agyon valakit azok az alvilági pofák, akik annak idején ellepték a vá­rost, szüntelenül ropogtak a fegyverek — mit meséljek so­kat, biztos maga is látta ugyanazt, amit én. Hát, iste­nem, az emberek különféle­képpen reagálnak az ilyen ese­ményekre. Rám bizony der­mesztően hatottak. És miköz­ben igyekeztem megtenni mindent, amit kötelességem­nek tartottam, egyre jobban megérlelődött bennem az el­határozás, hogy én pedig in­nen elmegyek. Előbb még ösz­­szeszedtem az intézetben a szétdobált benzines­ kannákat, géppisztolyokat, fegyvereket, megszereztem, a pénzt és kifi­zettem a munkatársaimnak a járandóságukat, ablaküveget kerítettem, segítettem beüve­gezni az ablakokat, gondos­kodtam róla, hogy a mi dolgo­zóink se maradjanak ki az akkori liba-kacsa invázióból, s aztán ... — Akkor már érvénybe lé­pett az amnesztia-rendelet. Úgy terveztem, hogy pár hónapra kiutazom körülnézni. Nem volt szándékomban vég­leg kinn maradni, azért is hagytam itthon a feleségemet, meg a kislányomat, de úgy éreztem, hogy mennem kell, utaznom kell, mert most ré­szem lehet abban, ami éveken át tilos volt számomra: az utazás élményében. Elmentem hát új tájakat, új embereket, új üzemeket — egyszóval vi­lágot látni. — Ez úgy történt, hogy de­cember közepén hivatalos szemlére indultam Sopronba és környékére, de már nem jöttem vissza. Kovách Pállal, a Soproni Fésüsfonó igazga­tójával együtt léptük át a ha­tárt. Ő akkor már másodszor ment ki Ausztriába, s a meg­érkezésünk után egy héttel már haza is jött. Én nem. A traiskircheni lágerben­­ akko­riban mintegy hatezer ember zsúfolódott össze. Nem mond­hatnám, hogy nagyon élvez­tem a helyzetet, meg az embe­reket, akikkel együtt kellett élnem. Napi három óra sor­­banállás ebédért és vacsorá­ért, nem idillikus állapot. De azért mégse hagytam magam könnyen elriasztani. Kará­csony táján bementem Bécs­­be és az utcán összetalálkoz­ó kutya se tudta, ki vagyok én tulajdonképpen, és mit tudok. Nem is érdekelte őket. Egy­szerűen nem tudtam elviselni, hogy Ausztriában én egy „nie­mand” vagyok, hogy senki sem kéri semmilyen szakkérdésben a véleményemet, hogy nem juthatok tudományos kérdé­seknek még a közelébe se, pe­dig esetleg éppen én tudnám őket a legjobban megoldani. Rengeteg gyárat, üzemet lát­tam és rengeteget tanultam, de közben dühöngtem ma­gamban, hogy mindezt nem tudom hasznosítani. A szép kereset? Ezt akármelyik mafla elérheti egy kis szerencsével. Ennél én többet érek! — Március közepén, a Bé­csi Vásáron találkoztam Zi­­lahy professzorral. Megkértem, érdeklődje meg, hogyan fo­gadnának idehaza. Hamarosan megjött a válasz: jöjjek, vár­nak. Akkor már megelégeltem a bécsi sejourt. Voltak dol­gok, amiket szerettem odaát. A filmeket, a feketekávét, ami jobb, mint Pesten, és az ame­rikai cigarettákat. De — mon­dom ügyet se vetett rám sen­ki, pedig otthon már vitte va­lamire az a Bátori Ferenc. — Március 30-án, délben kettőig dolgoztam, háromkor már ott voltam a követségen, hétkor pedig vonaton ültem. — Azóta a Gyapjúfonó elő­készítőüzemét vezetem. Sa­rokba állítottak, mint a rossz gyereket. Nem bánt engem senki, de persze kihűlt körü­löttem egy kicsit a levegő. Biz­tos ismeri ezt az érzést. Hogy kifizetődő-e ez a népgazdaság­nak, abban nem vagyok biz­tos. — Hetenkint egy-kétszer azért bejárok az egyetemre, diszszertációkat bírálok el, külföldi szakirodalmat olva­sok és egy új nyüstösgép ter­vezésén dolgozom. Elmarad­hatunk mi pár évvel attól, amit Ausztriában láttam, de behoz­hatjuk rövid idő alatt ezt a le­maradást. Nem kell hozzá más, csak fej - és mutatóul,fával megkopogtatja a homlokát. GELLÉRT ZSUZSA tam egy ismerős textilmér­nökkel, aki tavaly tavasszal a hivatalos útja után nem jött haza. Nagyon megörültünk egymásnak. Meghívott, hogy lakjam náluk. Az ő révén ju­tottam álláshoz is, nem is akármilyenhez, havi 2500 schilling fizetéssel. Textilipar­ban használatos gépeket áru­sítottam és­­ a fizetésemen fe­lül minden eladott gép után, még tíz százalék jutalékot is kaptam, ami nem volt meg­vetendő, hiszen egy gép 40 000 schillingbe került. — Már a beszélgetésünk kezdetén mondtam magának, hogy ne várjon tőlem valami izgalmas, romantikus történe­tet. A magamfajta emberrel nemigen történnek váratlan és hajmeresztő dolgok, már­­csak azért sem, mert szeretem magam irányítani a sorsomat, amennyire csak* lehet. Életem akkori vezérlő princípiumát így fogalmazhatnám meg: sokáig voltam otthon okos ember kevés pénzért, most sze­retnék itt buta lenni a sokért. Érti, ugye, hogy mire gondo­lok? Engem itthon messzeme­nően elismertek. Ez igaz. Tud­ták, hogy nincsen sok olyan szakembere az országnak, mint én. Rendesen kerestem. Olyan jövedelmem persze nem volt, mint teszem azt, a Pus­kásnak vagy az Aczél Tamás­nak, de azért anyagi gond­jaim sem voltak. Egy kocsihoz azonban már nem jutottam hozzá. Pedig nagyon szerettem volna. — Ilyen gondolatok forog­tak a fejemben akkor is, ami­kor a kollégám autóján jártuk az osztrák országutakat. Az üzlet ment szépen. Egy ideig tetszett is a dolog. De csak egy ideig. Néhány hétig. Hogy miért? Nem könnyű ezt meg­magyarázni. c‘c«x»ooTOtxx)ooo(»o<x*x«®cooooea*i<»ooo<»xiocoococoenoc«oo«*JO«icooooc«»ooooooooeg — Hiányzott valami. Pél­dául az, hogy az ANYA GORKIJ VILÁGHÍRŰ REGÉNYE magyarul beszélő színes szovjet filmen. Címszerepben: VERA MAREC Bemutató a szovjet film ünnepén. BER­DA JÓZSEF: Egy öreg kutyához Velem vénülsz meg­ immár te is régi, négylábú barátom. Miint a kisgyerekből lett kamasz, majd élete derekára ért férfi, úgy növekedtél fel az uccánkban mindnyájunk játékos kedvenceként. Gyerekek, s öregek virgonc cimborája voltál és maradsz is, kedves, korcs kutyánk! Okos szemed vidám villogása hódította meg szeretetünket irántad, s te oly mélyhangú ugatással köszönöd vissza ezt mindig, hogy már-már családunkhoz tartozónak tartunk villamennyien. Vénülj csak, vénülj csak kedvünkre sokáig, mely állattal enyelegnénk még tovább, ha te is hiányozni fogsz kopottszőrű, kedélyes, korcs kutyánk közülünk? Arany Jánosra emlékezik az ország. Min­t a nagy alkotóké általában, az ő alakja is elég gazdag és sokrétű volt ahhoz, hogy az utókor különböző szellemi áramlatai, politikai és iro­dalmi irányzatai a maguk igazolását lássák és hirdessék bennne, a maguk ősének, előfutárának, jó hagyományának tekintsék. S nem mindig alaptalanul, hiszen az Arany-műből eleven a sugárzás minden irányzat felé, amely a népből támad, a népben meríti meg magát, összeszűrve hagyományost és újkeletűt, a nép érdeke szerint való nemzeti szemléletet és az egyetemes emberi értékek tiszteletét. Ezen belül pedig: az aranyjánosi nyelv és formakultúra, az aggályos műgond és a stiláris tökély minden magyar író kötelező iskolája egy évszázad óta,­­ akár kitart az író az iskola mellett, akár eltávolodik későbben attól, vagy éppen szembe is kerül azzal. De nemcsak ilyen művészi­szemléleti okok vallatták meg az utókort Arany Jánosról. Az ő pályáját keservesen megroppantotta a szabadságharc és for­radalom bukása, s ezért új és új történelmi aktualitástól hajtva fordult a kutató figyelem később is Arany műve felé. Hogyan reagált ez a népiségben, magyarságban és művészi etikában példás költő a korszakváltó történelmi katasztrófára? Az Arany­kérdés összefonódott 48 és 67 kérdésével, pontosabban: nem választható el 1848 és a kiegyezés megítélésétől. S nem választ­ható el a Petőfi-kérdéstől sem. Nemcsak Petőfi és Arany egy­mást­ emelő barátsága teszi azt (ami elhez fogható csak Goethe és Schiller, Csernisevszkij és Dobroljubov barátsága), nemcsak a két lángelme gondolatainak és művészi irányának párhuza­mossága, hanem a kettejük között lévő különbség is. Azonos­ságuk és különbségeik is megtalálják a magyarázatot helyze­tük és a helyzetükből adódó feladatok természetében. Mind­ketten plebejusok, mindketten demokraták, de Petőfi forradal­­miságának kifejlődésében nagy szerep jutott a városnak, a szer­kesztőségeknek és a Pilvax-kávéháznak (égen, a kávéháznak!), Arany viszont tartósabban élt benne a vidék paraszti-értelmi­ségi világában, a várostól távolabb eső magyar élet sűrűjében. Egyéniségük és temperamentumuk, szinte esszenciája környező tűknek. Petőfi lázas nyugtalansága, motorként ható dinamiz­musa, vezetői energiája csakúgy a gyorsan emelkedő város lük­tetését dobolja tovább, ahogy Arany feszült nyugalma, örök figyelő állása, lassú­ töprengőbb reagálása az eseményekre a videk vérmérsékletét. Ez magyarázza azt a fáziskülönbséget, amely nézeteik, különösen politikai nézeteik között jelentkezik. „Petőfi..­. utat tört — nyomán haladni egyikünk sem szégyel­­het” — írja Arany Szász Károlynak, a népköltészetről szólva, de híven kifejezve ezzel a mondattal a maga teljesebb Petőfi szemléletét is. A két költő-óriás összehasonlítása már* Arany életeiben megkezdődött, s száz esztendeje szolgál alkalmiul arra, hogy a különböző politikai és irodalmi irányzatok kifejtsék nézeteiket a nép, a nemzet, az irodalom nagy kérdéseiről. Mint a lakmusz­papír a savat, úgy jelzi a Petőfi—Arany komplexumra adott válasz a különböző irányzatok jellegét. Ez a tény már magában véve is indokolja, hogy beletekintsünk ezeknek a válaszoknak izgalmas és vallomást a sorozatába. De leninnünk kell ezt azért is, mer a­­hamis, vagy torz válaszok egymást nyomatékosító tekintélye sikeresen szugerált bele a köztudatba olyan tévesz­méket, amelyeknek hatása még ma is eleven. Az Arany halálát követő esztendőben Gyulai Pál mondott emlékbeszédet a Kisfaludy Társaságban a nagy halott fölött. Ez az ihletett emlékezés művészi tollal rajzolja meg a két barát, Petőfi és Arany portréját, de a sok találó vonás mellett már jelentkeznek azok a torzulások, melyek később — éppen Gyulai nyomán — még mélyebben hatottak az irodalmi köztudatra. Mi a lényege ezeknek a torzul­ásoknak? Gyulai a 48 utáni középne­mesi liberalizmus szemszögéből látta és láttatta Petőfit és Aranyt. Petőfi életművéből szinte kitagadta a forradalmi költészetet, a tájképek és zsánerek mögé mellőzve azt; Aranyt pedig elszakí­totta 1848-tól, a 49 utáni Aranyt vetve össze a 49 előtti Petőfivel. Gyulai Pál, az irodalmi Deák-párt vezető kritikusa azt folytatta itt, amit Kemény Zsigmond forradalom után született, forradalom­ellenes politikai röpirataiba­n nemzeti méretekben, egy egész politikai irányzat alaphangjaként ütött le. Kemény voltaképp­en kitagadja a magyar nemzeti jellemből a forradalmi hajlamot. Szerinte a magyar nép „nyugodt”, „józan”, „erkölcsi tulajdonai visszatartóztatják a fanatizmus és hazafiság palást­jába takart minden bűnöktől”, gondolkodásmódjában és érzületé­ben „nincsenek meg azon elemek”, melyekből másutt követke­zetesen „fejlenek ki... a forradalmak", s hogy a magyar nem­zet monarch­izmusa „ismeretes”, a politikai radikalizmus idegen tőle: „inkább konzervatív, mint szabadelvű”. Ezt a forradalom­ellenesen irányzatos magyarságképet látta megtestesülni a keményzsigmondi koncepcióra alapozó Gyulai Arany Jánosban, így állítva szembe a józan Arany Jánost a politikai cselekvés terére is kilépő Petőfi Sándorral,­­ az előbbi javára. Maga Kemény is Aranyban, a maga eszmerendszeréhez idomított Aranyban, látta a tetőződést, az erkölcsi teljességet, szemben Petőfivel, ki „a népiest néha póriassal, az erődást ferdével, hetvenkedővel, betyárossal cserélte föl, s hogy bár képzelődésének mindig elég magassága volt, kedélyének nem volt mindig elég nemessége.“ (Élet és Irodalom, 1853.) Ezt a kon­cepciót Asbóth János fejlesztette tovább a század utolsó negye­dében — reakciós irányban. Deák és Arany — olvassuk — „Nemzeti kinyomatban, tiszta magyarságban határozottan felül­múlják Kossuthot és Petőfit”, őket sohasem tagadhatták a „koreszmék és cosmopolitikai áramlatok véglete.­” a „magyar érdekek kockáztatására". (Három nemzedék 1873.) Íme: Arany teljes hozzáerőszakolása a deáki politikához, ami csak úgy lehetséges, hogy Asbóth elszakítja őt Petőfitől, sőt szembeállítja Petőfivel. Mily szuggesztív konstrukció az elferdített Kossuth— Deák ellentét képére formált Petőfi és Arany portréival! Szuggesztív s mégis mily hamis! Vagy nem Arany János írta néhány évvel halála előtt Petőfire emlékezve: De így is, az évek haladó terhével, Mely minket elaggít, te gyarapulsz névvel, Amit adol, abból semmi sincs elveszve: Firól­ fira szállsz te, mint egy közös eszme. Kemény koncepciója nagy hatást gyakorolt a nyomdo­kaiba lépő nemzedékekre. Nem a szélsőséges­ útszéli reakc­ó profitált belőle, legalább is nem közvetlenül, hanem a konzer­vatív gondolat legszínvonalasabb ideológusai századunkban. Szekfü Gyulára és Horváth Jánosra gondolunk. Horváth János sokat látott meg Petőfiből és Aranyból, sokat és mar­adandó érvénnyel, de nagy eredményei sem­­akar­hatják el szemünk elől a nagy tudós nagy téveszméit. Ö Arany Jánosban látja a nemzeti klasszicizmus betetőzését, továbbfej­lesztve Arany érdekében a Gyulai megkezdte Petőfi—Arany párhuzamot. Ö már nyíltan idegen elemnek látja Arany művé­ben a költő 48-as tevékenységét, szerinte Arany János a forra­dalom idején „részben barátja, Petőfi példáján lelkesülve,­s kilépett a maga egyéniségének határai és természetes korlátai közül“. Dehát nem Arany írta, s lelke vérével, a Mit csinálunk című költeményt s annyi mást? Nem az ő forró gondjait tükrözik ekkor írott levelei? Nem tartott ki hűséggel egy egész életen át az igazi Petőfi, a 48-at is­ jelentő Petőfi mellett? S nem a kemény­­zsigmondi gondolatok XX. századi visszhangja az olyan ítélet, mint „Arany magyarsága kétség nélkül gyökeresebb, történe­tibb és teljesebb... mint a Petőfié. Ezért is vonzódott hozzá, anélkül, hogy Petőfit kisebbítené, a vérbeli magyarság legmű­veltebb rétege.“ S másutt: a magyar specifikumot a Petőfiénél „ősibb, konkrétabb, testiféle-lelkibb fajisággal valósította meg” Arany János. S hiába győz meg arról nagyszabású Petőfi­ mo­nográfiájában Horváth János, hogy nem Petőfi kisebbítésével akarja felemelni Aranyt, irodalomszemlélete abban csúcsoso­dik, hogy a 48-tól elszakított Aranyban tetőződik ez irodalma fejlődés, és ebben az Aranyban testesül meg az a forradalom­ellenes nemzeti eszménykép, amelynek alapvonásaival már Kemény Zsigmondnál és Gyulai Pálnál megismerkedtünk. Ez a szemlélet mélységesen haladáselenes, s egyként vet árnyékot az igazi Petőfire és az igazi Aranyra. AZ akadémiai konzervatívizmussal szemben Petőfi és Arany-revízió igényével lépett fel a század elején a Nyugat. Ennek az újjáértékelésnek legjellegzetesebb dokumentuma Babits tanulmánya, Petőfi és Arany (1910.) „Arany a beteges abnormis zseni és Petőfi az egészséges nyárspolgár“ —­ olvassuk Babits szavait, majd tovább fűzi gondolatát: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában, Arany zseni a nyárspolgár álarcában.” Babits a maga lelkét, a maga gyötrődő polgári énjét, a maga nagy- PETŐFI ÉS ARANY Adalékok egy irodalmi párhuzam történetéhez Petőfi rajza Arany Jánosról. Az 1957. évi Nobel-díj nyertese: ALBERT CAMUS A­z 1957. évi irodalmi Nobel-díjat, mint hi­­hi­vatalosazt közölték, Albert Camus francia író kapta. Bizonnyal a legfiatalabb Nobel-díjasok egyi­ke, mindössze negyvennégy éves. Igaz, aki fi­gyelemmel kísérte a nyugati irodalom életét, nem lepődhetett meg a döntésen. Camus tekin­télye igen nagy Franciaországban és az egész Nyugaton, sokan nemzedéke, a háború után felnőtté lett korosztály egyik szellemi veze­tőjének tekintik. Tisztában kell lennünk persze azzal is, hogy kitüntetésének minden bizonnyal aktuális po­litikai rugói is voltak, Camus — különösen 1951, a UHomme Revolts megjelenése óta — élesen kommunistaellenes: legutoljára a „ma­gyar ügy“ körüli kampányban is szerepet vál­lalt. S mégis: tévednénk, ha Albert Camusban egyszerűen átlagos szovjetellenes gondolkodót, vagy a múló divat által felkapott írót látnánk. Nem, Camus a jelenkori polgári útkeresés egyik jellegzetes képviselője, nagytehetségű író, akinek viszonylag kis terjedelmű oeuvre­­je máris fontos része a világirodalomnak. Észak-Afrikából, Omnból származik, « szinte minden művében ott ragyog a könyör­telen afrikai napsugár a mélykék égen, ott fehér le­nek a sziklás partok, ott izzik a rek­­kenő forróság, vagy dermeszt a hirtelenül hideg éjszaka. Műveiben a táj kemény vona­lai keretezik az emberi élet kietlenségét és könyörtelenségét. Másik alapélménye, mint nemzedéke oly sok más tagjáé: az abszurditás, a lét értelmetlensége, az ember magárahagya­­tottsága a kegyetlen világban, alapjában: a polgár magárahagyottsági érzése, izolálódása, elidegenedése az egyre népszerűbb s egyre tar­­talomnélkülibb kapitalista rendben. Egy egész nemzedék alapérzése ez, azoké, akiken Kafka, Joyce, Kierkegaard, Jaspers tanítása oly mély nyomott hagyott (s akiket — sommás egysze­rűsítéssel — sokszor egzisztencialistáknak szoktak nevezni). Camusnak ezt a keserű alapélményét, alapvető szorongását életrajza is magyarázza: nehéz gyermekkora, félárvasá­ga, megrázó élménye, amikor kiderül, hogy tuberkulotikus és egész nemzedékének nagy csapása: München, majd a szégyenletes fran­cia vereség. Camus azonban — és ez emeli sok kortársa fölé — nem érzi jól magát ebben a magára­­hagyottságban, nem áll meg a halál és ér­telmetlenség felismerésénél, hanem minden­áron igyekszik legyőzni azt, igyekszik túljutni az abszurditás érzésén. Alapjában hisz az em­berben, az emberi szolidaritás és nagyság, a nagy szenvedélyek és cselekedetek szépségé­ben, csak az embert környező világot tartja lehetetlennek. Camus racionalista, erősen ke­reszténység- és misztikaellenes, s mint Gyer­­gyai Albert kiemeli, alapjában moralista és ezzel a francia irodalom nagy moralistáinak sorába lép. S ez a vonása, az ember felemelé­sébe vetett hite vezette őt is a háború folya­mán az ellenállók soraiba: a Combatba írt cikkei, tanulmányai, különösen a Levél egy német barátomhoz, a harcos kiállás, a jobb világot akaró humanizmus, a kemény küzde­lem dokumentumai. A háború utáni években — ismét, mint any­­nyi sok más kortársa — Camus is megtorpant. Nem vesztette el hitét az emberben, a meg­oldás lehetőségében, a nagy és szép érzelme­kért vívott harcban (bonyolult, összetett mó­don újabb regénye, a leleplező jellegű La Chute, és legújabb novellái példák erre), csak a kivezető utat nem találja. Az 1951-ben meg­jelent AHomme Révolté jelzi gondolkodásá­nak e megtorpanását; ez a kötet okozta a szakítást Sartre-ral is. Jól példázza ez az írás, hogy a nagy lázadó, hogyan csúszik el egy ál­talános, frázisos liberalizmus, egy politikai tartalmától megfosztott s így üressé vált for­­radalmiság, az „igazság, szabadság, őszinteség“ általános, történelmileg nem konkrét követe­lése felé. Így történhetik, hogy Camus kevés megértést tanúsít a szocialista államok nehéz harca és bonyolult problémái iránt, hogy hi­­baink eltakarják előle érdemeinket, hogy nem tud hinni a jelen áldozataival megszülető jövő lehetőségében, így jut el, mint Sartre kifejti, a rezignáció, a passzív humanizmus hirdeté­séig. Talán túljut mostani álláspontján; a nyu­gat-európai értelmiség útja is kanyargós ösvé­nyeken, furcsa kanyarodók­on át vezet előre. Mint a ma legtöbb írója, egyszerre gondolko­dó, politikus és művész. Éppen ezek a morális és világnézeti problémák, a kiút keresésének pátosza, az ellentétek feszülése adják művei varázsát, belső erejét. Minden írása egy-egy illusztráció, néha szimbólummá oldása, néha kifejtése egy-egy filozófiai gondolatának, s igen intellektuális, igen józan művészet az övé. Írásművészete voltaképpen — egy maga­sabb fokon — visszatérés a francia XVIII. szá­zadhoz: hallatlan tömörsége, szűkszavúsága, a felesleges ékítések kerülése, a kitérők hiánya jellemzi. Mellette csaknem minden kortársa túldíszítettnek, cicomásnak, túl játékosnak tűnik. Írói erényei közé tartozik kiváló at­moszférateremtő képessége, néhány vonással jellemezni tudása, a pontos, racionális meg­fogalmazásra való törekvés igénye, szerkesztő művészete. Korábbi köteteiről megemlékezett a magyar kritika (a Közönyről Gyergyai Al­bert, a La Chute-ról Bajomi Lázár Endre), hadd szóljunk röviden legfrissebb novelláskötetéről. A L‘Exil et le royaume hat novellája is ezzel a hidegen izzó feszültséggel, belső erővel, egy tömbből­ faragottsággal ragad el; a házasság­törő asszony históriája, aki úat urát az éj­szakával csalja meg, a kisüzem-tulajdonost megvetéssel sújtó Némák, a francia csendőr és algériai szabadságharcos közt egyeztetni akaró tanító tragikus csődje (A vendég), a sikerébe és családjába belecsömörlő festő tör­ténete, az áruló pszichológiáját döbbenetes erővel festő Renegát, és az eddigiektől elté­rően romantikusan megalkotott jövő kő­k a XX. századi novella mesterdarabjai maradnak. A mai polgári irodalom és gondolkodás egyik jelentős képviselője hát az idei Nobel­­díjas, olyan művész, akinek politikai nézeteit és világnézetét nem, de művészi értékeit el­ismerhetjük, és aki a maga módján is bonyo­lult korunk konfliktusait sűríti magába. Sz. M.

Next