Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-03 / 1. szám - Tatay Sándor: Találkozásom a filmmel • vita • Filmes vita. Gertler Viktor: Írók és forgatókönyvírók. ÉS 1957, karácsonyi szám (4. oldal) - Pogány Ö. Gábor: Barcsay Jenő kiállítása • képzőművészet-kritika • Nemzeti Szalon (4. oldal) - Barcsay Jenő: Kékablakos ház • kép (4. oldal) - András Endre: Győzelem • vers (4. oldal)
TALÁLKOZÁSOM A FILMMEL ÍRTA: TATAY SÁNDOR Gertler Viktor cikket írt az Hét és Irodalom karácsonyi számában „Írók és forgatókönyvírók” címmel, melyet a szerkesztőség vitaindítónak szánt. A cikk végkövetkeztetését, mely szerint sürgősen meg kell teremteni írók, filmrendezők és más filmszakemberek állandó találkozóhelyét, csak üdvözölni lehet. De míg eljut idáig, alaposan megdorgálja az írókat, akik csoportok szerint így vagyúgy, de mindenképpen rosszul viszonylatnak filmgyártásunk ügyéhez. Ezekkel a tételekkel nem akarok vitába szállni, hiszen sok mindenben igaza is van. De egyrészt annak bizonyítására, hogy vagyunk, akik igyekszünk tőlünk telhetőleg mélyebbre szállni a szóban forgó problémakörben, másrészt a filmgyártás berkeiben még nem jártas írótársaim okulására írom az alábbiakat. Ahogy mondani szokták: „vizuális típus“ vagyok. Ezt mint íróról a kritikusok néhányszor megállapították rólam. Magam is érzem, a gondolataim mindig erőteljes képhatásokban jelentkeznek és fáradságos munkával jelenítem meg a mondanivalómat a prózaírás módszerével. Nyilván ezért van, hogy elejétől fogva vonzódom a film kifejező eszközeihez. Sőt a legelső írói ábrándjaim filmtervekhez kapcsolódtak. De hol volt akkor annak a lehetősége, hogy egy minden összeköttetést nélkülöző vidéki fiatalember betörjön a filmgyártás zárt világába? Néhány könyvem megjelent már, mikor Szőcs István kezdeményezésére az első forgatókönyvet írtam. Ezt a filmet forgatása közben elsodorta a háború. Sajnálatosan elég nagy erőfeszítésünk veszett vele kárba és másfél évtizednek kellett eltelni, míg más területenfolyó irodalmi munkásságom után ismét találkoztam a forgatókönyv-írás még fokozottabb gyötrelmeivel és természetesen a fel-felcsillanó örömeivel is, amelyekről hiszem, hogy lassan majd elnyomnak minden rossz emléket. Nem közvetlen ■munkatársaimnak akarok szemrehányást tenni. Makk Károllyal és Bacsó Péterrel dolgozom együtt és nem szégyenlem megmondani, hogy ezektől a fiatal emberektől sokat tanultam is. Mert kell, hogy a vállalt nehéz feladatainak bástyái között élő ember tanuljon a fiataloktól a fejlődő élettel való minden találkozásban. De a filmírás gyötrelme az létezik. Erről szólni tud minden író, aki egyszer megmártózott benne. Adódik ez már abból a lélektani és beállítottságbeli különbségből, ami az író és rendező között van. Az író megírja a forgatókönyvet az első, nyers formájában az ihletettség lendületével. Mert erre a lendületre szükség van minden irodalminak nevezhető alkotáshoz. Enélkül írni csak fércművet lehet. Ez a lendület teremt váratlan eszközöket a kifejezésmódhoz, az alkotáshoz, megmenti az írót az alternatívák kétségeitől, a lehetőségek között ösztönszerűen választ. Ez a lendület ad továbbá az írónak hitet a művében, öntudatot. Nem kis mértékben gyakran gőgöt is. Az író látja már művét a vásznon, érzi már a közönségre gyakorolt hatását. Mert ha regényt, verset, vagy novellát írt eddig, megszokta, hogy az olvasót egyedül hatalmába veszi és ha jó művet alkotott, a művészet bűvös tölcsérével áttolt bele valamit a lelkének tartalmából. Kincseiből azt az adakozás gyönyörével, ami a művészi alkotás legfőbb értelme. Igen ám, csak elfelejti, hogy a forgatókönyv még nem teljes értékű művészi alkotás. Most jön a rendező, aki egészen más típusú ember, egészen más világot hordoz magában és hozzá még filmkockákban, ötletekben, beállításokban, esetleg éppen képzőművészeti kategóriákban gondolkodik. Az alkotóművész igényével lép fel és az irodalmi forgatókönyvet a saját művészi egyéniségének kifejezéséhez nyersanyagnak tekinti. Hozzá még a rendező a filmgyártás területén az íróval szemben birtokon belül van, sőt manapság még egy irodalmi segéderővel is rendelkezik: ez a dramaturg. Mindketten fel vannak vértezve a filmgyártás lehetőségeinek az idevágó technikai vívmányoknak ismeretével, a filmművészet eddigi eredményeinek ismeretével és a jobbat alkotásra való törekvés hevületével. Minden rendezőnek elképzelése van jobban, vagy kevésbé kialakult körvonalakban erre a továbblépésre. És ez az elképzelés már előítéletnek is számít az irodalmi forgatókönyv kézhezvitelénél. Vegyünk ehhez még egy adag, szakmai gőgöt (ha úgy tetszik az író részéről is) és máris tisztán állnak előttünk a nehézségek. Mikor cselekszik okosan az író? Akkor-e, ha prédául dobja művét erre, a legtöbb esetben fáradságos és jóhiszemű kísérletezésre (de néha kevésbé jóhiszeműre is), vagy pedig felfordítva minden egyéb írói tervet leszámol azzal, hogy a letett műve valóban csak nyersanyag egy most kezdődő, a rendezővel való hosszas és gyötrelmes munkához? Aztán hónapokig, esetleg esztendőkig tartó küzdelemmel, számtalan felháborodás, düh, heves vitatkozás között átverekszi alkotó egyéniségének érvényesülését, megtalálja a rendezővel közös nyelvet és végre-végre úgy érzi, hatni tud a filmgyártás fejlődésére. Komisz dolog ez, mert az író, aki megszokta, hogy az a saját portáján, a fentebb vázolt okok miatt valósággal szolgai munkára kényszerül. Olyan helyzetbe jut, amit elviselni rendkívül nehéz, amit megfizetni nem lehet, amit csak a film ügyéért, egy végeredményben idegen műfajért való lelkesedés indokolhat. És mindenek felett az a törekvés, hogy az eddig rövidebb hatósugarakkal rendelkező író a film által megmozgatott mérhetetlen tömegekhez jusson. Hírnév és hiúság sem, csak az olthatatlan közlési vágy képes leküzdeni ennyi nehézséget. Nehéz munnka gyümölcseként eljön végre az az idő, amikor író és rendező egy akaratra jutottak és ha jól dolgoztak nem azáltal, hogy egymást megcsonkították, hanem hogy egymást termékenyítették. Mostmár ketten együtt látják maguk előtt a kész filmet és harmadiknak csupán a velük dolgozó dramaturg. Hárman vinnék bőrüket a vásárra, ha többé semmi akadálya nem volna a film gyártásának. Viselhetnék a felelősséget művészileg, eszmeileg, erkölcsileg és részben akár anyagilag is. Ha sikerük van, áldassanak érte, ha megbuknak, lelkük rajta . . De nem, ekkor megkezdődik a felelősség megosztása. Megkezdődik egy kiterjedt dramaturgiai tanáccsal. A forgatókönyvet, melyről a rendező és író már tudták, milyen megszületendő mű alapja, kezébe veszi jónéhány ember, aki természetesen lelkiismereti kötelességének tartja, hogy a film születéséhez a maga látásmódja szerint tanácsokkal hozzájáruljon. Egy művészi alkotás, bármely értékeket rejtsen is magában, kívülálló egyénre csak teljesen kész formájában gyakorolhat lenyűgöző hatást. Csakis ebben a formájában lehet egyértelmű. A dramaturgiai tárgyalásokon mindig kiderül, hogy a félig kész műből annyifélét lehet kihozni, ahányan részt vesznek a tárgyaláson. Itt kezdődik a harc másik fázisa, melyben rendező, szerző és a művel már összenőtt dramaturg közösen harcolnak eredeti céljukért. Ebben a harcban, ha nem veszítik el önmagukat, előfordulhat az is, hogy erősödik, csiszolódik, járni a forgatókönyv, ha a szerzők bírják türelemmel, erővel és tekintéllyel, de azt hiszem jóval gyakoribb, hogy a nagy bábáskodás közepette elvész a gyermek. Véleményem szerint színház- és filmművészetünkben a felelősségnek ilyetén megosztása szerzők, rendezők, dramaturgok, igazgatók és más hivatalos emberek között bizonyára sok darabot megment az anyagi és a végső erkölcsi bukástól, de szinte áthághatatlan gát a kimagasló események előtt. Paradoxonnak hat, de azt hiszem így van: nagy bukások nélkül nem születhetnek nagy, újszerű és időálló sikerek sem. Eddig a dolog természetéből adódó majdnem hogy elméleti kérdések. Itt következnének filmgyártásunk szervezeti problémái, amiről mostanában sokat írtak. Én a cikk e konkrétebb részében is az író és rendező viszonyánál maradnék. Mert nyilvánvaló, hogy az elmúlt közel másfél évtized legjobb filmjei kiváló élő íróink és rendezőink megfelelő egymásra találásából születtek. Vehetem a Talpalattnyi földet, a Szakadékot, a Körhintát, vagy akár az Egy pikoló világost. Ki az oka, hogy ezek a találkozások nem gyakoribbak és nem még eredményesebbek? Nem illeti minden vád az írókat, ahogy ezt Gertler cikkéből vélnénk. Mivel, mint írtam, a rendezők vannak birtokon belül, tőlük kell irányulni a kezdeményezésnek, mégpedig nemcsak a dramaturgok csoportján keresztül, hanem személyesen. Ehhez persze szükséges az élő magyar irodalom és az irodalmi élet belső megnyilvánulásainak alapos ismerete. Szükséges a már említett szakmai ismereteken és szakmai öntudaton kívül a művészet e rokonterületén a széleskörű tájékozottság, amely már bizonyos mértékig jelenti az élményanyag bővülését, a nagyobb jártasságot az élet sokrétűségében. A filmgyártásban, mely mindig mindenütt egy csomó szerencselovag vadászterülete is volt, ma is megvan annak a veszélye, hogy a szakmai ismereteket szokás emlegetni mívelőinek lelki tartalma helyett, ami pedig minden művészet alapja. Hiszek benne, hogy írók és rendezők szorosabb barátsága még akkor is, ha nem mindjárt közös forgatókönyv íráson alapszik, ebben a vonatkozásban is igen hasznos lehet. Bizonyos, hogy annak az évtizedes szellemi kapcsolatnak, ami Darvas és Ranódi között van, Ranódi rendezői fejlődésében nemcsak a Szakadát :az eredménye. A filmesek szakszervezete rendszeresen tart szakmai filmbemutatókat és erre meghívnak írókat is. Mennyivel eredményesebb lehetne ezeknek a bemutatóknak a hatása, ha az előadás után írók és filmszakemberek valahol egy fekete mellett megvitatnák, a lepergetett darabokat. Kiindulója lehetne a kívánt baráti kapcsolatoknak. Ilyen kapcsolatokból aztán következhetne egymás munkáinak, alkotó képességének alapos megismerése, e megismerés után pedig kevesebb vívódással és kevesebb haszontalan munkával születhetnének forgatókönyvek. Pedig — ezt most a forgatás napjaiban már írótársaimnak is bátran mondhatom — mindezen nehézségek ellenére is öröm ma Magyarországon filmet írni. Mert az, amit egy ilyen ötven-hatvan tagú stáb a szűkös tárgyi körülmények között véghez visz, valósággal hőskölteménybe illik. A gyár művészeti, technikai, adminisztratív dolgozóinak ez az odaadó munkája már egyik fontos záloga filmművészetünk jövőjének, az írónak pedig majdnem akkora ajándék, mint a kész film sikere. R ÉLET ÉS IRODALOM Barcsay Jenő kiállítása tíz esztendő után jelentkezett most ismét gyűjteményes kiállítással Barcsay Jenő a Nemzeti Szalonban. Rendkívül termékeny és tanulságos évtized után oly időszak végén és új korszak elején, mikor is a magyar képzőművészet barátai emlékezetes kezdeményezések és további reménykeltő próbálkozások tanúi voltak és lehetnek Barcsay Jenő nagy munkát végzett legutóbbi önálló tárlata óta, a műgond mintaképévé nőtt ország-világ előtt. Megalkotta híres művészeti anatómiáját, azt az artisztikus rajzsorozatot, mely az emberi test tudományosan ismert tulajdonságait és részeit még egy tinilnyngvszerű összeállításban is a modern ábrázolás eszközeinel jeleníti meg. Elkészült „Ember és drapéria” című kötetével, mely a ruhában, köpenyben lepelben megjelenő férfi- és nőalakokra vonatkozó stúdiumait fűzi egybe. A két sorozat mellett még más rajzok és festmények tucatjaiban is a klasszikusan maradandót és a közvetlenül korszerűt kereste Szakadatlanul. Úgy alakítottaki életművét, hogy abban a legnemesebb hagyományok a mai feladataik megoldása közepette is továbbéljenek. A régi mesterek példáját elsősorban a szakmai felelősség vállalásával követi. Úgy rajzol és fest, mint a középkori kéziratos könyvek készítői; a lelkiismeretes művesség szellemét képviseli. Sokakat megtéveszt újabb festményeinek némely formai sajátossága,, « félévezredes pravoszláv trecénig falképek rokonságát emlegetik figuráival kapcsolatban, archaikus korok primitivitását vélik felfedezni kompozícióiban. Holott a festői eljárás komolyságáról van szó inkább, arról az alaposságról, körültekintő pontosságról, mely a szolid kismestereiknek mindig is megható tulajdonsága volt. A mesterségbeli tudás rendíthetetlensége ez, a technikai felkészültség, ábrázolóképesség biztonsága, a kivitelezés és kifejezés pedantériája. Barcsay Jenő nem ismeri és nem ismeri el a rögtönzés mámorát, az úgynevezett ihlet gyanús kísértéseit, könnyelműségre csábító felérzéseit. A művészi alakítás, megnyilatkozásaival elmélyülten, módszeresen foglalkozik, a lehető legkielégítőbb változatra törekszik, minden kézvonását meggondoltság, tudatosság kíséri. Nem túlzás, amikor azt állítja, hogy egyik-másik negyed négyzetméteres képét több éven át tökéletesítette. A műgond nem stíluskérdés, inkább magatartás következménye. Lehet Leonardo rajzait, vagy Léger festményeit is idézni Barcsay Jenő műveinek analógiájára, hiszen a műtörténelmi képzettársulások útja ellenőrizhetetlen; szinte az egyéni műveltségtől függ, hogy kinek miről, mi jut az eszébe. Az alkotás módja, a művek kidolgozásának, megmunkálásának becsületessége viszont irányzatoktól és ízlésköröktől függetlenül a képzőművész legelemibb kötelessége, olyan időtlen örökség, melyen valamennyi igaz tehetség minden korban testvériesen megosztozhatott. Í h egy klégis ünnepelni kel Barcsay Jenőt az alkotómunka alapvető feltételeinek betartásáért, az inkább mai képzőművészetünk általános helyzetének fogyatékosságaiból következik. Festőink és grafikusaink között bizony nagyon is lábra kapott a lazaság. Csak most mérhető fel a Barcsay Jenő anyagának tanulmányozása közben, hogy mennyi felelőtlenség, pongyolaság, léhaság rontja képzőművészeti termésünk átlagát. Az a posztimpresszuemista védjeggyel folyó festegetés, nagybányai hagyománynak nevezett hígmondanivalójú oldottság, mely az elmúlt nyolc esztendő legkifizetődőbb divatja volt, többnyire lélektelen maszatolásnak tűnik Barcsay Jenő tervszerű szorgalma mellett. Igaz, a szakmai alaposság még nem minden. Az aprólékosan zománcosra fényezett faktúra nem veheti át a művészet egyetemes hivatását, mint ahogy a ceruzavonalak szigorú rendszere még nem emberábrázolás. Barcsay Jenő se jutott túl a képi megjelenítés korszerű eszközeinek megteremtésén; lelkivilágunk átmeneti jellegét, érzelmi és szemléleti átalakulásunk izgalmas folyamatát alig hogy érzi. Tud valamit századunk lélegzetvételének üteméről, mert még a tűhegyes apró ecsetek járásával is valamiféle architektonikus nagyvonalúságot keres. Talán ezért nem talál közvetlenül a célba, mert maga sincs egészen tisztában, mihez legyen hű makacs mesterségbeliségével. Tartalmi vonatkozásban mintha huszonöt év előtti képeihez viszonyítva még veszített is volna valamit mai művészete, úgyszólván területenkívülivé vált tevékenysége. Fiatalkori festményei — formalisztikusabb küllemük ellenére — határozottan érzékelhető nemzeti atmoszférát idéztek a néző elé, a magyar piktúra sajátságainak nyomait viselték magukon. A tartalmi szuggesztióhoz nélkülözhetetlen a formaiéararemtő lelkiismeret. ebben az értelemben Barcsay Jenő élen jár, az önkifejezés lehetőségét már kialakította magának, sezzel korunk szószólójának szerepét is magára veheti. Az ifjabb nemzedékeknek és kortársainak máris leckét adott igényességből. Ha nála többet akarnak mondani életről, eszmékről, haladásról jól teszik, de ízlés és művésziesség tekintetében ne adják nála alább. POGÁNY Ö. GÁBOR Kékablakos ház DIOGENES A KIADOVALLALATNÁL — Hogy képzeli?! Ezeket az ócska, kétezer éves pergamenteket jelentessem meg? ■4) Pont tőlem vár mai témát? ANDRÁS ENDRE: , GYŐZELEM Mély és álmatlan éjszakám volt. Reggel soká feküdtem, ébren, szótlanul s rád gondoltam mentő igyekezettel, mint aki fél, mert tudja, hogy a múlt gyönge gyökérnek: nem bír a szelekkel bírókra kelni, elsodorják szép s szerelmünket. Mondd, mért nem emeled fel szivedet kérőn: óvja meg az ég. De beláttam, hogy babonás badarság az égre bízni sorsod, sorsomat. Az erősek, lám üstökön ragadják, harcra növelnek öklöt és fogat. Törvény e példa: a célt nézd s akard hát, a sóvárgóknak nem jut győzelem! Hozzád az méltó, ki megvívja harcát... így okosodtam s behúnytam szemem, hogy teljességgel s csalhatatlan lássam, amit megfogni szemmel nem lehet, hogy sejtjeimben megszabott világ van, de olyan, amit felépíthetek! így okosodtam s nagy bizakodásban tágult a kör s a kusza vonalak feléd futottak s az izzó sugárban fénnyé múlottak széjjel a falak. S elértem hozzád megújult hitemmel, erős szárnyára vett a jó remény, így lettem újra magam előtt ember, ki bátran fordít sorsa kerekén, ki küzdelemben hegyeket emel fel, kiben új lángra gyűlt az öntudat, ki szembeszáll poklokkal és egekkel, mert ismeri a célt és az utat. Okulj e példán s vegyed biztatónak (ez magamnak is így leszen szabály). Mint áramnak anyagban — az a szónak rendeltetése, ha valóra vál. Mint áramnak anyagban — az a szónak ereje is, ha terv fűti belül: magasra tart és küzdeni erőt ad, ha hiszel benne rendületlenül.