Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-03 / 1. szám - Tatay Sándor: Találkozásom a filmmel • vita • Filmes vita. Gertler Viktor: Írók és forgatókönyvírók. ÉS 1957, karácsonyi szám (4. oldal) - Pogány Ö. Gábor: Barcsay Jenő kiállítása • képzőművészet-kritika • Nemzeti Szalon (4. oldal) - Barcsay Jenő: Kékablakos ház • kép (4. oldal) - András Endre: Győzelem • vers (4. oldal)

TALÁLKOZÁSOM A FILMMEL ÍRTA: TATAY SÁNDOR Gertler Viktor cikket írt az Hét és Irodalom karácsonyi számában „Írók és forgatókönyvírók” címmel, melyet a szerkesztőség vitaindítónak szánt. A cikk végkövetkeztetését, mely sze­rint sürgősen meg kell terem­teni írók, filmrendezők és más filmszakemberek állandó ta­lálkozóhelyét, csak üdvözölni lehet. De míg eljut idáig, ala­posan megdorgálja az írókat, akik csoportok szerint így vagy­­úgy, de mindenképpen rosszul viszonylatnak filmgyártásunk ügyéhez. Ezekkel a tételekkel nem akarok vitába szállni, hi­szen sok mindenben igaza is van. De egyrészt annak bizo­­­­nyítására, hogy vagyunk, akik igyekszünk tőlünk telhetőleg mélyebbre szállni a szóban for­gó problémakörben, másrészt a filmgyártás berkeiben még nem jártas írótársaim okulá­sára írom az alábbiakat. Ahogy mondani szokták: „vi­zuális típus“ vagyok. Ezt mint íróról a kritikusok néhányszor megállapították rólam. Magam is érzem, a gondolataim min­dig erőteljes képhatásokban jelentkeznek és fáradságos munkával jelenítem meg a mondanivalómat a prózaírás módszerével. Nyilván ezért van, hogy elejétől fogva von­zódom a film kifejező eszkö­zeihez. Sőt a legelső írói áb­rándjaim filmtervekhez kap­csolódtak. De hol volt akkor annak a lehetősége, hogy egy minden összeköttetést nélkülö­ző vidéki fiatalember betörjön a filmgyártás zárt világába? Néhány könyvem megjelent már, mikor Szőcs István kez­deményezésére az első forgató­­könyvet írtam. Ezt a filmet forgatása közben elsodorta a háború. Sajnálatosan elég nagy erőfeszítésünk veszett vele kár­ba és másfél évtizednek kellett eltelni, míg más területen­­folyó irodalmi munkásságom után ismét találkoztam a forgató­könyv-írás még fokozottabb gyötrelmeivel és természetesen a fel-felcsillanó örömeivel is, amelyekről hiszem, hogy las­san majd elnyomnak minden rossz emléket. Nem közvetlen ■munkatársaimnak akarok szemrehányást tenni. Makk Károllyal és Bacsó Péterrel dolgozom együtt és nem szé­gyenlem megmondani, hogy ezektől a fiatal emberektől so­kat tanultam is. Mert kell, hogy a vállalt nehéz felada­tainak bástyái között élő em­ber tanuljon a fiataloktól a fejlődő élettel való minden ta­lálkozásban. De a filmírás gyötrelme az lé­tezik. Erről szólni tud minden író, aki egyszer megmártózott benne. Adódik ez már abból a lélektani és beállítottságbeli különbségből, ami az író és rendező között van. Az író megírja a forgatóköny­vet az első, nyers formájában az ihletettség lendületével. Mert erre a lendületre szük­ség van minden irodalminak nevezhető alkotáshoz. Ené­lkül írni csak fércművet lehet. Ez a lendület teremt váratlan esz­közöket a kifejezésmódhoz, az alkotáshoz, megmenti az írót az alternatívák kétségeitől, a lehetőségek között ösztönsze­­rűen választ. Ez a lendület ad továbbá az írónak hitet a mű­vében, öntudatot. Nem kis mértékben gyakran gőgöt is. Az író látja már művét a vász­non, érzi már a közönségre gyakorolt hatását. Mert ha re­gényt, verset, vagy novellát írt eddig, megszokta, hogy az olvasót egyedül hatalmába ve­szi és ha jó művet alkotott, a művészet bűvös tölcsérével át­tolt bele valamit a lelkének tartalmából. Kincseiből a­zt az adakozás gyönyörével, ami a művészi alkotás legfőbb ér­telme. Igen ám, csak elfelejti, hogy a forgatókönyv még nem teljes értékű művészi alkotás. Most jön a rendező, aki egészen más típusú ember, egészen más vi­lágot hordoz magában és hozzá még filmkockákban, ötletek­ben, beállításokban, esetleg éppen képzőművészeti kategó­riákban gondolkodik. Az alko­tóművész igényével lép fel és az irodalmi forgatókönyvet a saját művészi egyéniségének kifejezéséhez nyersanyagnak tekinti. Hozzá még a rendező a filmgyártás területén az író­val szemben birtokon belül van, sőt manapság még egy irodalmi segéderővel is rendel­kezik: ez a dramaturg. Mind­ketten fel vannak vértezve a filmgyártás lehetőségeinek az idevágó technikai vívmányok­nak ismeretével, a filmművé­­szet eddigi eredményeinek is­meretével és a jobbat alkotásra való törekvés hevületével. Minden rendezőnek elképzelése van jobban, vagy kevésbé ki­alakult körvonalakban erre a továbblépésre. És ez az elkép­zelés már előítéletnek is szá­mít az irodalmi forgatókönyv kézhezvitelénél. Vegyünk eh­hez még egy adag, szakmai gő­göt (ha úgy tetszik az író ré­széről is) és máris tisztán áll­nak előttünk a nehézségek. Mikor cselekszik okosan az író? Akkor-e, ha prédául dob­ja művét erre, a legtöbb eset­ben fáradságos és jóhiszemű kísérletezésre (de néha kevésbé jóhiszeműre is), vagy pedig fel­fordítva minden egyéb írói ter­vet leszámol azzal, hogy a le­tett műve valóban csak nyers­anyag egy most kezdődő, a rendezővel való hosszas és gyötrelmes munkához? Aztán hónapokig, esetleg esztendőkig tartó küzdelemmel, számtalan felháborodás, düh, heves vitat­kozás között átverekszi alkotó egyéniségének érvényesülését, megtalálja a rendezővel közös nyelvet és végre-végre úgy ér­zi, hatni tud a filmgyártás fej­lődésére. Komisz dolog ez, mert az író, a­ki megszokta, hogy az a saját portáján, a fentebb vázolt okok miatt valósággal szolgai mun­kára kényszerül. Olyan hely­zetbe jut, amit elviselni rend­kívül nehéz, amit megfizetni nem lehet, amit csak a film ügyéért, egy végeredményben idegen műfajért való lelkese­dés indokolhat. És mindene­k felett az a törekvés, hogy az eddig rövidebb hatósugarakkal rendelkező író a film által megmozgatott mérhetetlen tö­megekhez jusson. Hírnév és hiúság sem, csak az olthatatlan közlési vágy képes leküzdeni ennyi nehézséget. Nehéz munnka gyümölcseként eljön végre az az idő, amikor író és rendező egy akaratra ju­tottak és ha jól dolgoztak nem azáltal, hogy egymást meg­csonkították, hanem hogy egy­mást termékenyítették. Most­­már ketten együtt látják ma­guk előtt a kész filmet és har­madiknak csupán a velük dol­gozó dramaturg. Hárman vin­nék bőrüket a vásárra, ha töb­bé semmi akadálya nem volna a film gyártásának. Viselhet­nék a felelősséget művészileg, eszmeileg, erkölcsileg és rész­ben akár anyagilag is. Ha si­kerük van, áldassanak érte, ha megbuknak, lelkük rajta . . De nem, ekkor megkezdődik a felelősség megosztása. Megkez­dődik egy kiterjedt dramatur­giai tanáccsal. A forgatóköny­vet, melyről a rendező és író már tudták, milyen megszüle­tendő mű alapja, kezébe veszi jónéhány ember, aki természe­tesen lelkiismereti kötelességé­nek tartja, hogy a film szüle­téséhez a maga látásmódja sze­rint tanácsokkal hozzájáruljon. Egy művészi alkotás, bármely értékeket rejtsen is magában, kívülálló egyénre csak teljesen kész formájában gyakorolhat lenyűgöző hatást. Csakis ebben a formájában lehet egyértel­mű. A dramaturgiai tárgyalá­sokon mindig kiderül, hogy a félig kész műből annyifélét lehet kihozni, ahányan részt vesznek a tárgyaláson. Itt kezdődik a harc másik fázisa, melyben rendező, szer­ző és a művel már összenőtt dramaturg közösen harcolnak eredeti céljukért. Ebben a harcban, ha nem veszítik el önmagukat, előfordulhat az is, hogy erősödik, csiszolódik, já­rni a forgatókönyv, ha a szer­zők bírják türelemmel, erővel és tekintéllyel, de azt hiszem jóval gyakoribb, hogy a nagy bábáskodás közepette elvész a gyermek. Véleményem szerint színház- és filmművészetünk­ben a felelősségnek ilyetén megosztása szerzők, rendezők, dramaturgok, igazgatók és más hivatalos emberek között bizo­nyára sok darabot megment az anyagi és a végső erkölcsi bu­kástól, de szinte áthághatatlan gát a kimagasló események előtt. Paradoxonnak hat, de azt hiszem így van: nagy bu­kások nélkül nem születhetnek nagy, újszerű és időálló sike­rek sem. Eddig a dolog természetéből adódó majdnem hogy elméleti kérdések. Itt következnének filmgyártásunk szervezeti prob­lémái, amiről mostanában so­kat írtak. Én a cikk e konkré­tebb részében is az író és ren­dező viszonyánál maradnék. Mert nyilvánvaló, hogy az el­múlt közel másfél évtized leg­jobb filmjei kiváló élő íróink és rendezőink megfelelő egy­­másra találásából születtek. Ve­hetem a Talpalattnyi földet, a Szakadékot, a Körhintát, vagy akár az Egy pikoló világost. Ki az oka, hogy ezek a találko­zások nem gyakoribbak és nem még eredményesebbek? Nem illeti minden vád az írókat, ahogy ezt Gertler cikkéből vél­nénk. Mivel, mint írtam, a ren­dezők vannak birtokon belül, tőlük kell irányulni a kezde­ményezésnek, mégpedig nem­csak a dramaturgok csoportján keresztül, hanem személyesen. Ehhez persze szükséges az élő magyar irodalom és az irodal­mi élet belső megnyilvánulá­sainak alapos ismerete. Szük­séges a már említett szak­mai ismereteken és szakmai öntudaton kívül a művészet e rokonterületén a széleskörű tájékozottság, amely már bizo­nyos mértékig jelenti az él­ményanyag bővülését, a na­gyobb jártasságot az élet sok­rétűségében. A filmgyártás­ban, mely mindig mindenütt egy csomó szerencselovag va­dászterülete is volt, ma is megvan annak a veszélye, hogy a szakmai ismereteket szokás emlegetni mívelőinek lelki tartalma helyett, ami pe­dig minden művészet alapja. Hiszek benne, hogy írók és rendezők szorosabb barátsága még akkor is, ha nem mind­járt közös forgatókönyv íráson alapszik, ebben a vonatkozás­ban is igen hasznos lehet. Bi­zonyos, hogy annak az évti­zedes szellemi kapcsolatnak, ami Darvas és Ranódi között van, Ranódi rendezői fejlődé­sében nemcsak a Szakadá­t­ :az eredménye. A filmesek szakszervezete rendszeresen tart szakmai filmbemutatókat és erre meg­hívnak írókat is. Mennyivel eredményesebb lehetne ezek­nek a bemutatóknak a hatása, ha az előadás után írók és filmsza­kemberek valahol egy fekete mellett megvitatnák, a lepergetett darabokat. Kiindu­lója lehetne a kívánt baráti kapcsolatoknak. Ilyen kap­csolatokból aztán következ­hetne egymás munkáinak, al­kotó képességének alapos meg­ismerése, e megismerés után pedig kevesebb vívódással és kevesebb haszontalan munká­val születhetnének forgató­­könyvek. Pedig — ezt most a forga­tás napjaiban már írótársaim­nak is bátran mondhatom — mindezen nehézségek ellenére is öröm ma Magyarországon filmet írni. Mert az, amit egy ilyen ötven-hatvan tagú stáb a szűkös tárgyi körülmények között véghez visz, valósággal hőskölteménybe illik. A gyár művészeti, technikai, admi­nisztratív dolgozóinak ez az odaadó munkája már egyik fontos záloga filmművésze­tünk jövőjének, az írónak pe­dig majdnem akkora ajándék, mint a kész film sikere. R ÉLET ÉS IRODALOM Barcsay Jenő kiállítása t­íz esztendő után­ jelentkezett most ismét gyűjtemé­nyes kiállítással Barcsay Jenő a Nemzeti Szalon­ban. Rendkívül termékeny és ta­nulságos évtized után oly időszak végén és új kor­szak elején, mikor is a magyar kép­zőművészet bará­tai emlékezetes kezdeményezések és további re­ménykeltő próbál­kozások tanúi vol­tak és lehetnek Barcsay Jenő nagy munkát végzett legutóbbi önálló tárlata óta, a mű­gond mintaképévé nőtt ország-világ előtt. Megalkotta híres művészeti anatómiáját, azt az artisztikus rajz­sorozatot, mely az emberi test tudományosan ismert tulajdonságait és ré­szeit még egy tinilnyngvszerű összeállításban is a modern ábrázolás eszközeinel jelení­ti meg. Elkészült „Ember és drapéria” című kötetével, mely a ruhában, köpenyben lepelben megjelenő férfi- és nőalakokra vonatkozó stúdiu­mait fűzi egybe. A két soro­zat mellett még más rajzok és festmények tucatjaiban is a klassziku­san maradandót és a közvetlenül korszerűt keres­te Szakadatlanul. Úgy alakí­totta­­ki életművét, hogy abban a legnemesebb hagyományok a mai feladataik megoldása közepette is továbbéljenek. A régi mesterek példáját elsősorban a szakmai felelős­­ség vállalásával követi. Úgy rajzol és fest, mint a közép­kori kéziratos könyvek készí­tői; a lelkiismeretes műves­­ség szellemét képviseli. Soka­kat megtéveszt újabb festmé­nyeinek némely formai sajá­tossága,, « félévezredes pra­voszláv trecénig falké­pek rokonságát emlegetik fi­guráival kapcsolatban, archai­kus korok primitivitását­ vélik felfedezni kompozícióiban. Holott a festői eljárás komoly­ságáról van szó inkább, ar­ról az alaposságról, körülte­kintő pontosságról, mely a szolid kismestereiknek mindig is megható tulajdonsága volt. A mesterségbeli tudás rendí­t­­hetetlensége ez, a technikai felkészültség, ábrázolóképes­­ség biztonsága, a kivitelezés és kifejezés pedantériája. Bar­csay Jenő nem ismeri és nem ismeri el a rögtönzés mámo­rát, az úgynevezett ihlet gya­nús kísértéseit, könnyelmű­ségre csábító felérzéseit. A művészi alakítás, megnyilat­­kozásaival elmélyülten, mód­szeresen foglalkozik, a lehető legkielégítőbb változatra tö­rekszik, minden kézvonását meggondoltság, tudatosság kí­séri. Nem túlzás, amikor azt állítja, hogy egyik-másik ne­gyed négyzetméteres képét több éven át tökéletesítette. A műgond nem stíluskérdés, inkább magatartás következ­ménye. Lehet Leonardo raj­zait, vagy Léger festményeit is idézni Barcsay Jenő művei­nek analógiájára, hiszen a műtörténelmi képzettársulások útja ellenőrizhetetlen; szinte az egyéni műveltségtől függ, hogy kinek miről, mi jut az eszébe. Az alkotás módja, a művek kidolgozásána­k, meg­munkálásának becsületessége viszont irányzatoktól és ízlés­­köröktől függetlenül a képző­művész legelemibb kötelessé­ge, olyan időtlen örökség, me­lyen valamennyi igaz tehetség minden korban testvériesen megosztozhatott. Í h egy k­légis ünnepelni kel Barcsay Jenőt az alkotómun­ka alapvető feltételeinek be­tartásáért, az inkább mai kép­zőművészetünk általános hely­zetének fogyatékosságaiból kö­vetkezik. Festőink és grafiku­saink között bizony nagyon is lábra kapott a lazaság. Csak most mérhető fel a Barcsay Jenő anyagának tanulmányo­zása közben, hogy mennyi fe­lelőtlenség, pongyolaság, lé­haság rontja képzőművészeti termésünk átlagát. Az a poszt­­impresszu­emista védjeggyel fo­lyó festegetés, nagybányai ha­gyománynak nevezett hígmon­­danivalójú oldottság, mely az elmúlt nyolc esztendő legkifi­zetődőbb divatja volt, többnyi­re lélektelen maszatolásnak tűnik Barcsay Jenő tervszerű szorgalma mellett. Igaz, a szakmai alaposság még nem minden. Az aprólé­kosan zománcosra fényezett faktúra nem veheti át a mű­vészet egyetemes hivatását, mint ahogy a ceruzavonalak szigorú rendszere még nem ember­ábrázolás. Barcsay Je­nő se jutott túl a képi meg­jelenítés korszerű eszközei­nek megteremtésén; lelkivilá­gunk átmeneti jellegét, érzel­mi és szemléleti átalakulásunk izgalmas folyamatát alig hogy érzi. Tud valamit száza­dunk lélegzetvételének üte­méről, mert még a tűhegyes apró ecsetek járásával is va­lamiféle architektonikus nagy­vonalúságot keres. Talán ezért nem talál közvetlenül a célba, mert maga sincs egészen tisztában, mihez legyen hű makacs mesterségbeliségével. Tartalmi vonatkozásban mint­ha huszonöt év előtti képeihez viszonyítva még veszített is volna valamit mai művészete, úgyszólván te­rü­le­tenkívülivé vált tevékenysége. Fiatalkori festményei — formalisztiku­­sabb küllemük ellenére — ha­tározottan érzékelhető nemze­ti atmoszférát idéztek a néző elé, a magyar piktúra saját­ságainak nyomait viselték ma­gukon. A tartalmi szuggesztióhoz nélkülözhetetlen a formaiéara­remtő lelkiismeret.­­­ ebben az értelemben Barcsay Jenő élen jár, az önkifejezés lehe­tőségét már kialakította ma­gának, s­­ezzel korunk szószó­lójának szerepét is magára ve­heti. Az ifjabb nemzedékeknek és kortársaina­k máris leckét adott igényességből. Ha nála többet akarnak mondani életről, eszmékről, haladásról jól teszik, de ízlés és művé­sziesség tekintetében ne adják nála alább. POGÁNY Ö. GÁBOR Kékablakos ház DIOGENES A KIADOVALLALATNÁL — Hogy képzeli?! Ezeket az ócska, kétezer éves perga­­menteket jelentessem meg? ■4­) Pont tőlem vár mai témát? ANDRÁS ENDRE: , GYŐZELEM Mély és álmatlan éjszakám volt. Reggel soká feküdtem, ébren, szótlanul s rád gondoltam mentő igyekezettel, mint aki fél, mert tudja, hogy a múlt gyönge gyökérnek: nem bír a szelekkel bírókra kelni, elsodorják szép s szerelmünket. Mondd, mért nem emeled fel szivedet kérőn: óvja meg az ég. De beláttam, hogy babonás badarság az égre bízni sorsod, sorsomat. Az erősek, lám üstökön ragadják, harcra növelnek öklöt és fogat. Törvény e példa: a célt nézd s akard hát, a sóvárgóknak nem jut győzelem! Hozzád az méltó, ki megvívja harcát... így okosodtam s behúnytam szemem, hogy teljességgel s csalhatatlan lássam, amit megfogni szemmel nem lehet, hogy sejtjeimben megszabott világ van, de olyan, amit felépíthetek! így okosodtam s nagy bizakodásban tágult a kör s a kusza vonalak feléd futottak s az izzó sugárban fénnyé múlottak széjjel a falak. S elértem hozzád megújult hitemmel, erős szárnyára vett a jó remény, így lettem újra magam előtt ember, ki bátran fordít sorsa kerekén, ki küzdelemben hegyeket emel fel, kiben új lángra gyűlt az öntudat, ki szembeszáll poklokkal és egekkel, mert ismeri a célt és az utat. Okulj e példán s vegyed biztatónak (ez magamnak is így leszen szabály). Mint áramnak anyagban — az a szónak rendeltetése, ha valóra vál. Mint áramnak anyagban — az a szónak ereje is, ha terv fűti belül: magasra tart és küzdeni erőt ad, ha hiszel benne rendületlenül.

Next