Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-04-25 / 17. szám - Bizám Lenke: • könyvkritika • Elsa Triolet regénye: Idegenek Párizsban (9. oldal) - Halasi Andor: Nagy magyar színészek • könyvkritika • A Bibliotheca sorozata (9. oldal) - Kemény György: • könyvkritika • Vihar Béla verseskötete: A szerelem születése (Szépirodalmi) (9. oldal)
IDEGENEK PÁRIZSBAN ELSA TRIOLET REGÉNYE rpámája is, emberi, politikai, de még esztétikai problematikája is rendkívül érdekes ennek a regénynek. Az író koncepcióját arra a közös érzelemre építi fel, amely a »haza iránti nosztalgia“ formájában minden hazáját vesztett emberben — a nyomor, a vagyon és a politika emigránsaiban egyaránt — benne él. Az „emigráció“ politikai kategória és a réteg, melynek helyzetét fogalmilag egybegyűjti, a kapitalista országokban meglehetősen heterogén: tagjainak emberi tartalma — társadalmi hovatartozásuknak megfelelően — nagyon különböző. Különbözők ezért érzelmeik, még a „közös” helyzettel, az emigrációval kapcsolatos érzelmeik tartalma is. Elsa Triolet regényében ez a tény nagyon világosan demonstrálódik: Szívszaggatóan éles a kitaszítottság, s a szovjet haza iránti nosztalgia Olgában. Tizenkét éves kislány volt, amikor apja, a szovjet funkcionárius disszidált Franciaországba, s így Olga önhibáján kívül lett hazátlan. Úgy érzi, helyzete mindenkiben csak bizalmatlanságot ébreszthet iránta: a kormányzat előtt bolsevik kém, a kommunisták szemében áruló, a szovjet emberek szemében a disszidens lánya lehet csak. Kiegyensúlyozatlan, céltalan, mélységesen boldogtalan. Ezzel szemben nyoma sincs még ehhez hasonló érzéseknek sem az emigráns fehérorosz hercegnél, aki a forradalom elől idejében külföldre mentette a vagyonát. Nála a méregdrága párizsi vendéglőben elfogyasztott hazai ételek íze az elvesztett falvak, erdők, muzsikák, az engedelmes cselédség emlékét idézik. Önmaga felé irányuló bizalmatlanságot sem érez sehol: pénzmágnás, azt éri el, amit akar, az „idegen“ Franciaországban is. Megint másfajta érzelmeket tár fel a „nyomor emigránsainak“, a két világháború között toborzott lengyel bányászkolónia tagjainak hazafisága. A meglett korban emigrált és a Franciaországban felnőtt nemzedék egyaránt: francia hazafi, francia munkás lett, ha lakásuk belseje, szokásaik, s a lengyel szó híven őrzi is a hazai vonásokat. És csákányukkal szemben a „szén, vas, anyag“, bérköveteléseikkel szemben a tőkés éppolyan ellenállást tanúsít, mint a francia munkáséval szemben. Ha jussukért sztrájkba lépnek — legyen az francia vagy lengyel munkás — a kapitalista adminisztratív hatalom mindegyikőjükkel szemben egyformán „idegen“. A Franciaországba szakadt lengyel bányászok haza iránti nosztalgiája tehát ismét más: a gyökértelenség érzése nem vegyül belé. Hazájukból a tőke űzte ki őket és az idegenség érzését enyhíti az idegen helyen is közös munkássors, s a közös harc a régiellenséggel szemben. Nem nyomasztó az idegenség — bármilyen súlyosan is nehezedik rá az idegen állam elnyomó hatalma — Fernando, a spanyol kommunista emigráns számára sem. Pedig lelke állandóan gyönyörű hazája tájain borong, soha, pillanatra sem tűnik el gondolataiból és tevékenységi köréből sem. Hazájáért tevékeny idegenben is, ezért nincs „ideje“ gyökértelenné válni; a francia rendőrség állandó gyanakvása sem teszi beteggé: olyan az csak, mint bármely kapitalista hatalom, ő, Fernando roszszul is érezné magát, ha az ilyen megbízna benne. Kijátssza hát és harcol az idegenben is — Spanyolországért. Hogy csak még egy-kettőt említsünk a sok-sok figurából: elénk villan a könyv lapjain a nagy vagyontól űzött, unott nagyvilági nő elvont haza utáni sóvárgása: nem tudja már, mi a haza, mert törpe, pénzzel kielégíthető vágyait eddig minden országban egyformán elérhette. Feltűnik a hitleri fasizmus rémtettei nyomán feléledt zsidó nacionalizmus is, illetve az ezzel megszédített fiatalok teljesen mesterségesen életre hívott nosztalgiája a mesterségesen létrehozott, soha nem látott „zsidó haza“ iránt. Talán e vázlatos summázásból is kitetszik, mennyire komplex problematikát sűrít magába az emigráció fogalma. A hazafiság, proletár nemzetköziség, kozmopolitizmus, nacionalizmus, sovinizmus mind előbukkannak vele kapcsolatosan — még akkor is, ha csupán egyetlen emigráns életútját követné a regény. Ez a problémagazdagság már-már a kuszáltságig fokozódik azonban, ha több és főleg több réteget képviselő emigráns életét akarjuk egyetlen regényben megvizsgálni. Hiszen, mint az talán a fentebbiekből látható volt, az emigrációnak mint élménynek és érzésnek összetett anyagából más és más kerül felszínre és válik eluralkodóvá egy-egy emberben aszerint, hogy hova tartozik. A látszólagos közösség, amelyet az idegenben élés teremt e különböző emberek között, közelebbi vizsgálatra szétbomlik, annyira, hogy kitűnik látszólagos volta. S ahogy társadalmi mozgásuk, útjaik a valóságos életben is csak egészen véletlenszerűen keresztezik egymást, történetük a sorsuk illúziózus közösségére épített regényben is, menthetetlenül külön szálakon fut, illetve állóképek sorozatává válik. Sajnos, ez történik ebben a regényben is. Elsa Triolet nem tudja mozgatni a művében felsorakoztatott figurákat, mert egymás mellett kívánja ábrázolni őket, s ez az egymás mellettiség nem létezik a valóságban. E figurák reális háttere, valóságos tevékenységi köre egészen különböző. Éppen az egyetlen kivétel, az amerikai Frank alakja bizonyítja ezt; neki valóban története van a regényben, ábrázolása tehát nem állóképszerű. Frank apolitikus amerikai művész, filmíró, aki emberi, kollegiális érzésektől hajtva, tiltakozik néhány kollégájának az FBI-től való üldöztetése ellen. Ettől kezdve nincs maradása hazájában. Amerikai állampolgárként Párizsba jön családjával, s itt egy hazai vállalatnál dolgozik. Továbbra is érzi a minden lépését követő gyanakvást. Néhány kísérletet tesz még a szörnyű állapotból való menekülésre: előveszi régen elhagyott festőecsetjét felújítja régi, montmartre-i ismeretségeit, de ez még csak gyanúsabbá teszi hazájának kopói előtt. Végül is a halálba menekül. Itt valóban megfogható az idegenség érzete is, a haza utáni vágyódás s a hazába való visszatérés lehetetlensége, illetve az egész tragédia valódi oka is. Frank: amerikai. otthon jólkereső művész, s aztán egyszerre, számára teljesen értetlenül, gyanús elem, aki a párizsi amerikai vállalatnál is csak kegyelemből megtűrt tisztviselő, s a párizsiak szemében: idegen. Egy autóbusz-megállónál történt, jogos, s a közlekedés lassúságára vonatkozó kifakadása is elég, hogy amerikai ruházata miatt a gyűlölködő tömeg (mit akar itt? menjen haza!) csaknem meglincselje. De Franknak nincs hova mennie. Itt a probléma nagyon konkrét, igaz, és rövid jeleneteiben is meg tudja mutatni egyfajta emigránsnak teljes tragédiáját, mert az valóságos társadalmi hátterében mozog: azoktól a következményig feltárja a becsületes amerikai értelmiségi mai tragédiáját, amelyben — csak véletlen mozzanat, hogy ez éppen az emigrációban következett be. Mint ahogy néhány, ritka kivételtől eltekintve (a regényben talán Olga esete lenne ez) az egyes ember életútjának lényegéhez képest általában véletlen mozzanat: az emberekkel az emigrációban is az történik, amit egyéniségük, társadalmi helyzetük belső logikája diktál. Aközösség" illúzióját Elsa Triolet-nál az „örökös gyanakvás“ keltette, „amely az idegenekre ránehezedik“. De a — részleteiben realista képet nyújtó — regényben éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja be. Kiderül elsősorban az, hogy nemcsak idegenben, hazájában is „örökös gyanakvás nehezedik“ a kapitalista hatalommal szemben álló, elnyomottakhoz húzó emberre. Kiderül továbbá az is, hogy bizonyos hasonló nosztalgiák ellenére is, az idegenek idegenebbek egymástól, mint a velük egyforma társadalmi hátterű franciáktól. Az író érzi regényének ellentmondásait. Érzi, hogy pusztán felvetett, de lényegükre nézve nem oldott meg néhány nagyon fontos, az érdeklődés előterében álló problémát.. „Én úgy érzem, hogy a kérdéseket felvetni, körülhatárolni, nem is olyan kevés...” — írja könyvének végén. Valóban nem kevés, mert regénye így is figyelemreméltó, bátor kísérlet az olyan eminensen politikai tartalmú, sokszor frázissá laposított, sokszor tudatosan is félremagyarázott kérdések emberi megközelítésére, mint amilyen a hazafiság, s a vele kapcsolatos problematika. Emellett pedig, sőt, talán e tematika kontrasztjában még érzékletesebben egy nagy élményt is közvetít az olvasó felé: át-átcsillantja a regény laza szövetén a franciaországi kommunisták egymás közötti, mindennapi életét. Sohasem mondja ki, s talán nem is ezért szőtte bele regényébe, mégis eleven, megindító képet fest arról, hogy a kommunista közösségbe nemcsak harci feladatért, de pihenni is térnek az elvtársak, mert ebben a körben a kapitalizmus légkörétől eltérően végre nem „fortélyos félelem igazgat” embert az emberrel szemben. BIZAM LENKE . Ezen a címen a Bibliotheca huszonhárom magyar színészi nagysággal óhajtja megismertetni a közönséget. Csak üdvözölni lehet minden törekvést, amely a nagy színészi alakítások titkainak feltárásával a néző-hallgatókban a hozzáértést, az igazi műélvezetre való hajlamot igyekszik felkelteni és elmélyíteni. Kutatómunka és memoárirodalom ez együtt. Színpadtörténeti forrásgazdagítás és ismeretterjesztés. Az ilyen kötet profilját az dönti el, hogy a szerkesztő bizottság melyik feladatra helyezi a fő súlyt. Mi a vezető szempontja? Gyárfás Miklós előszavában olvassuk: „E könyv szerkesztői nem színháztörténeti írásművet, hanem olvasmányt akarnak az olvasó kezébe adni.” Megerősíti ezt az előszó következő mondata: „E portrékat ma élő írók, színészek, színháztörténészek, hírlapírók készítették, így sok személyes élmény, kortársi és baráti kapcsolat teszi eredetivé a könyvben található pályarajzokat...” „Kisebbségben vannak a régmúlt művészei, akik már csak tanulmányokon, naplókon, muzeális adatokon keresztül élnek a ma emberében.“ Azt is megmagyarázza az előszó, miért ezt a huszonhárom nagy művészt válogatták ki a szerkesztők a magyar színészet legjelentősebb alakjai közül. Azért, mert szerintük ezek voltak a legjelentősebb realisták. Amint látjuk, a tervrajz szép, egységes volt. A kivitel azonban, maga a kötet már nem ilyen egységes. Először is: túlnyomó részében nem „olvasmány.“ Túlteng a kötetben a Színháztörténeti Múzeum Értesítőjének a stílusa: adatcsoportosítások, idézetek halmozása, tanáros rendszerezések, száraz precizitás. Mindez igen értékes a maga helyén, tanít, oktat, de nem az olvasó fantáziáját megragadó írói munka. Ahhoz, hogy a színpad egy-egy halhatatlanjának életpályája, emberi és művészi egyénisége olvasmányosan lopja be magát az olvasó képzeletébe s ott éljen tovább, emberalkotó írói képességek kellenek. Ehhez képest kellett volna összeválogatni a munkatársakat. Igazi olvasmány például — s emellett nagy színpadtörténeti érték — Csathó Kálmán nemrég megjelent kötete. (Ilyeneknek láttam őket). Ignácz Rózsa színpadtörténeti regényében (Róza Jeánt,asszony) hitelesen alkotta élővé Labosfalvy Róza pályafutását, korát, emberi és színművészi habitusát, de mellette hű képet adott apjáról, színpadtörténetünk egy másik hőséről, laborfalvi Benke Józsefről, közben Kántornéról is s csak úgy mellékesen emberközelségbe hozta Jókait és Petőfit. Pedig csak felkutatni adatok alapján dolgozott. Itt él közöttünk Péchy Blanka, tele színpadtörténeti élő emlékekkel; eléggé megmutatta, hogy írni is tud. Miért maradt ki a munkatársak közül az élő Csathó Kálmán, Ignácz Rózsa, Péchy Blanka? Például. A cél — olvasmányt adni — s az eszköz — kikkel végeztessük a munkát — csak kis részben talált egymásra. Élvezetes olvasmány — és nagy érték — Kárpáti Aurél írása Jászai Mariról. Két személyes élményt is ad. Az első emléke, mikor kilencéves korában először került a nagy tragika játékának a hatása alá, megrázó. Kárpáti puritán szorgalma, a szakmai kérdésekben való komoly, lelkiismeretes elmélyedése, fényerős kritikája és kincses tolla itt is maradandót alkotott. Pedig lényegében csak azokat a fényszórókat kezeli, amiket Jászai Mari maga helyezett el a saját írásaiban, de ezt olyan mesterien intézi, hogy Jászai minden lényeges tulajdonságával megrajzoltam egységes képben áll előttünk, a saját fényében. Kitűnő az idézetek összekötő szövege. Csak egyet hiányolunk. Jászai az emlékirataiban, miért, miért nem,, elhallgatja, hogy kitől kapta életének első drámai szerepét — s ezt Kárpáti sem említi. Jászai Molnár György Budai Népszínházának kardalosa volt, amikor egy történelmi látványosság drámai hősnője hirtelen megvált a társulattól és a villámszemű Molnár György habozás nélkül kiemelte a kórusból, betanította s Jászai első, sorsdöntő sikerét aratta. Innen indult el halhatatlan útjára. Cenner Mihály a Blaha Lujzáról adott életrajzában idevonatkozóan annyit megemlít, hogy „Molnár György Budai Népszínházában feltűnik egy új színésznő, aki éppúgy, mint Blaha Lujza, levetette régi nevét s a színlapokon Jászai Mari néven szerepel Hegedűs Géza színpadtörténeti hiteles adatok alapján élvezetesen, írói fantáziával és tollal írta meg id. Lendvai Márton színpadi pályafutását, művészi egyéniségét, felesége, Hivatal Anikó emberi és művészi történetével párhuzamosan. A kor színpadi élete adja a keretet, az éltető levegőt ehhez a friss életrajzhoz. A régmúlt színészeinek pályarajzai közül ki kell emelnünk még Staud Géza tudományos stílusban tartott, de jól megírt Dérynéjét. S teljes elismeréssel kell adóznunk a színpadtörténész Császár Editnek, aki hármas feladatot oldott meg szerves egységben: Prielle Kornélia és Szerdahelyi Kálmán művészi útján visz végig úgy, hogy kettőjük egymáshoz való viszonyában a két út, a hurokvágányokon keresztül is, egybefut. Sok az érdekes, eredeti meglátása. A hozzánk közelebb eső korból kapunk néhány íróilag megalkotott, lebilincselő színészi portrét. Lengyel István, a nagy egyéniségek, alkotó tudósok, képzőművészek, zeneköltők, írók, színészek tollrajzzal készített művészi portréinak mestere. Ilyen a Csortos Gyuláról szóló írása is. Azt adja benne, amit az előszó ígér: színpadtörténeti és élettörténeti adatok mellett, ezekbe beolvasztva, emberi és művészi jellemrajzot, személyes, kortársi élményekkel fűszerezetten. Mátrai-Betegh Béla is írói módon ad képet Varsányi Irénről. Inkább az élő kortársaktól, mint a nyomtatott betűktől veszi az értesüléseit. Ha kissé egyenetlenül is, de nagyon sokat ad Varsányi Irén emberségének és művészetének megértéséhez. Szerencsésen szólaltatja meg műve végén Gyergyai Albertet. Ez a kortársi kritika (1924-ből) nem analízis, hanem szintézis. Varsányi Irén színjátszói költészetének visszaverődése a kritikus lelkében és a költőien szárnyaló sorokban. Gyergyai Albertnek ez a kritikája érezteti meg a lényeget: mit adott Varsányi a színpadról a kornak. Kár, hogy Mátrai-Betegh Béla írásából kimaradt Varsányi Irén költői alakításainak a csúcsa, a Táncosnő (Lengyel Menyhért darabja), csak a fényképét kapjuk a szerepnek. Kárpáthy Gyula Rátkai Mártonja is írói munka, élménysorozat. Mélyre világít, jellemet ad, szórakoztat és gondoláitokat ébreszt. Gyárfás Miklós ötletes, érdekes, realisztikusan őszinte és hű képet ad Kabos Gyuláról és komikumáról. Ladányi Ferenc nem tagadja meg magát, mikor Törzs Jenőről ír. Alakít. Megjátssza az előtte szellemként megjelenő nagy kollégát. Törzs Jenő beszél, nemcsak önmagáról, de általában a színész művészetéről. Úgy, ahogy Ladányi beszélt ezekről a témákról a Csillag 1954 májusi számában. Eredeti az ötlet, a beállítás, alaposan megismerkedünk Törzs Jenő művészi kibontakozásának történetével. Bálint Lajos Újházi életét, művészetét, emberi egyéniségét örökíti meg. Ez a mű is a jó olvasmányok közé tartozik. Értékes munka, bár kissé elnagyoltan adja a legnagyobb magyar színművész belülről megvilágított életpályáját, s elejti Újházinak azt a sajátos életbölcsességét, amelyből bohém könnyelműsége fakadt. Érdekesek és jellemzőek Ascher Oszkár személyes élményei Ódry Árpáddal kapcsolatban. Ezek az élmények azonban a szavalás művészetének keretei közé szorulnak. Érdekelt volna bennünket Ascher Oszkár személyes benyomásokon alapuló, portréalkotó kritikája Ódry színjátszó művészetéről is. Ebben a vonatkozásban ő másoknak adta át a tollat. Nem hallgatjuk el a kötet szerkesztési hibáit. Ki lehetett volna kerülni bizonyos ismétléseket: több szerző ugyanúgy számol be a vándorszínészet koráról és ugyanúgy regisztrálja azt a kassai társulatot, amely a későbbi Nemzeti Színház törzskarát szolgáltatta. Szerkesztési hiba, hogy mikor Kárpáti helyesen adja meg a Bánk bán kassai ősbemutatójának dátumát 1833. február 15- ében, Staud Géza 1823-ra teszi ezt az eseményt. Ki lehetett volna javítani Bálint Lajosnak azt az elírását, hogy Újházi könyve a Régi színészekről 1898-ban jelent meg, holott 1908-ban látott napvilágot; nem is jelenhetett meg a múlt században, hiszen ennek a kötetnek a darabjait Ujházy a Bródy „Jövendő”-jébe kezdte írni, amikor ez a folyóirat megindult (1903). A Rab asszonyt sem Arany János írta, ahogy a szövegben maradt Mátrai- Betegh Béla írásában, hanem Kiss József! A fényképek elhelyezése zavaros. Újházi fényképek kerültek a Jászai-életrajz szövegébe. Hegedűs Gyula-képek a Pethes Imre szövegébe és így tovább. Hatásrontó gondatlanság ez. Egyébként is sokkal szebb kivitelű képeket érdemelt volna meg egy ilyen kötet. Mindezeknél bántóbb, hogy a szerkesztői önkény Lengyel István jól elgondolt Csortosportréjába — a szerző tudta nélkül — beillesztett több mint egy oldalnyi idegen idézetet, elemzést Csortos hibás Shylock-alakításáról, ami kiugrik a szövegből, egyenesen ellentmond a szerző mondanivalóiénak azon a helyen. Nem tudjuk, hogy másutt is megtörtént-e ez, de bizony több darabban érezzük egy-egy betett idézet erőszakoltságát. Az általunk jelzett szerkesztési tökéletlenségek ellenére: jelentős plusz ez a kötet színpadi irodalmunkban. Ha nem is egységesen és egyforma értékkel, de sok jót és hasznosat kapunk benne. HALASI ANDOR Nagy magyar színészek A szerelem születése Vihar Béla Vihar Béla huszonöt évi költői munkálkodásának terméke, negyedszázad gyümölcse — egy vékony kötet. Némi megilletődéssel veszi kezébe az ember. Huszonöt év hosszú idő, egy élet gerince. Huszonöt év alatt kőművesek számtalan utcasort építenek fel, nemzedékek halnak meg, új birodalmakkeletkeznek — és a költő egy kis vékony kötetet ad. Témakörök szerint csoportosított mintegy hetven vers őrzi fiatalságát, érzelmeit, vágyait, reményét, örömét, bánatát, elfutott idejét, melyből néhány száz csiszolt sor maradt meg tanúskodásnak magáról és a világról. Ezeknek a soroknak a tükrében egy igen rokonszenves, becsületes költői arc rajzolódik ki előttünk. — Úgy vélem — írja Vihar Béla egy vallomásában, — a vers mindenekelőtt erkölcsi műfaj, különösképpen a magyar vers, amelyben Petőfinek, József Attilának tartozunk számadással. Valóban ez a megállapítás az ő költészetére joggal alkalmazható. Versei telítve vannak becsületes költői állásfoglalással, humanizmussá... A költő tiszta, idilli dalaiba belehasít a fasizmus szörnyű éveiben az aljas téboly kakofóniája, a deportálás, az árammal telített drótsövények, a lágerek, haláltáborok, az éhezés rémségei, elégetésre ítélt csecsemők, feleségek, öregek szenvedése, ártatlan jajszava ... Igaz érzelmekből fakadt, megrendítő alkotások a Menekülő című versciklusának egyes darabjai. Láttam férfit, aki nyers füvet rágott saját szennyében — Ki voltál? — kérdeztem. — Tegnap nevem tudósok és királyok koszorúzták meg, s most így kell elvesznem... Egy harapást! — nyöszörgött, ajkát tépte, majd fogát vájta elfonnyadt öklébe. verseskötete Láttam asszonyt, kopaszon ült egy dombon, csak tákolt csont volt, lázrajzolta rémkép... Egykor tapsolta Párizs, Berlin, London, költők és festők hirdették szépségét. Most répalé csurgott végig a mellé és lyuk tátongott arca gödre helyét. („Az isten halála.’) Vihar verseiben az erkölcsi érzék mindig jelen van, a költői erő azonban olykor hiányzik. Ilyenkor emberséges, szép mondanivalója prózaivá válik, mert a költészet aranymadara nem repíti fel a végtelen, izgalmas magasságba, csak földközelben jár. Célkitűzéseivel, becsületes szándékával, igazságával ekkor is egyetértünk, csak éppen a kulcsot, a titkot nem találta meg, mely a mondanivalót költészetre váltja. A költő általában jól sikerült dalain kívül jelentékeny képességet árul el szellemes, ügyes, csípős kis karikatúrák, aforizmák írásában is. Mutatóba érdemes idézni belőlük egyet-kettőt: Ismered őt? Hangoskodik, ágál. Mily fölényes ez a kis koma? Azt képzeli ő most forradalmár, holott csupán rossz a modora. („Hangoskodó.”) Felszisszentem, ha megrúgott a csizma. Bizonyság rá e néhány aforizma, melyben a kín felsajogva zendül: Igazság, egy könnycseppen keresztül. („Vallomás.”) Vihar Béla költészetének formatechnikája kevéskúrú, verselése, ritmikája egyszerű, és nem eléggé változatos. Az irodalom egén a csillagok között nem a legfényesebb, de költő, aki huszonöt éven át jószándékkal, tiszta szívvel, igazul és szépen dalolt. (Szépirodalmi Könyvkiadó) KEMÉNY GYÖRGY