Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-14 / 11. szám - Pándi Pál: Petőfi és Kossuth (1. oldal) - Hincz Gyula: Szent világszabadság! • kép • Ez évi Kossuth-díjasaink műveiből. (1. oldal) - Erdős László: Emlékezés egy nagy márciusi tettre. 1942. március 15. - Petőfi tér (1. oldal)

s,TM* k%v*gy V % & Az utókor szereti harmonikussá­­ szépíteni a nagy emberek kap­csolatát. Mintha a nagyságok között valami példának illő tartós har­móniát szövögetne a zsenialitás. Az idealizáló történelemszemlélet szinte már a nagyság kritériumának tekintette a harmóniára való képes­ségret, s a díszharmónikus mozdula­tokban valami alantasabb megnyi­latkozást látott. A történelmi nagy­ságok oktalan harmonizálása dinami­kájától fosztja meg a történelmet. Hiszen a kiemelkedő egyéniségek harca az igazságért, vagy egyszerűen csak az igazukért évszázadokon ke­resztül követelte meg az összeütkö­zést, a szembefordulást más nagysá­gokkal, esetleg szövetségessel, fegy­vertárssal is. S a harmóniákhoz is diszharmóniákon át vezet az út, s az összhang gyakran egy magasabbren­­dű diszharmóniának adja át helyét. A nagy egyéniségek kapcsolatainak idealizálása történelemhamisítás, amely szükségszerűen burjánzott fel a feudális és polgári tudományban, az utóbbi esetben gyakran ellenpár­jával, az olcsó intimitások favorizá­lásával együtt. Nincs terünk itt arra, hogy beha­tóan elemezzük az úri Magyarország Petőfi- és Kossuth-kultuszának, a kettő együtt, egymás mellett való ünneplésének mozgatóokait. Csak annyit jegyezzünk meg, hogy Petőfi­nek ez a Kossuth melletti emlegeté­se voltaképpen azt jelentette, hogy a nemzeti függetlenségi törekvéseiben is eltorzítottan értelmezett Kossuth­tal egalizálták Petőfit, megfosztva ezzel kultuszát életműve társadalmi radikalizmusának következményei­től, eltakarva P­etőfi lírájának millé­­risée pt 10.5-től.'Ós-Zöldjével költésze­te nem fakítható vörösét. Sok és de­rék igazságtevő szándék után végül is a­ marxista történetírás jelölte ki Petőfi és Kossuth helyét a­ magyar történelemben és irodalomban, első­sorban Révai József tanulmányaiban. A részletekbe világító, a fennmaradt problémákat tovább­ bogozó mono­gráfiák még hiányzanak, de a kérdés lényegét már látjuk. Kossuth a ne­mesi liberalizmus vezéreként, osz­tálya gátlásait újra és újra leküzdve, forradalmi lelkülettel állott a nem­zet élére 1848-ban, tribuni erővel küzdött a nemzet függetlenségéért, utolsó, nagy és felülmúlhatatlan ki­­teljesítőjeként a középnemesi prog­ressziónak. Petőfi szövetségese, fegy­vertársa lehet Kossuthnak, de nem párthíve: ő a népi demokratikus for­radalmár plebejus következetességé­vel, a nemzet és a nép szabadságát egy marokra fogó eréllyel, egyszerre harcolva meg társadalmi forradal­mat és antimonarchista függetlensé­gi harcot — járt és dalolt nemzete előtt. t­ettejük álláspontja lényegileg meghatározza kettejük kapcso­latát. De érdemes közelebbről is szemügyre venni ezt a kapcsolatot, azt vizsgálva, hogyan, milyen egyé­niség-közegeken át érvényesül, mó­dosul, fejeződik ki ebben a viszony­ban a törvényszerű, az egyezés és különbözés törvényszerűsége. Az 1844-ben Pestre érkező Petőfi lelkesen pártolja a Kossuth-i véd­egylet eszméjét, s mint annyi más magyar költő, verssel üdvözli ezt az egyesülést. A nép oldaláról csatlako­zik az érdekegyesítő politikához, nem azért hogy feloldja népiségét a ne­mesi liberalizmusban, hanem hogy a maga erőivel is segítse a helyeslett célkitűzést. Három költeménye is jelzi a kossuthi politika hatását az ifjú Petőfire, s mindháromban érez­zük, ha halványan, ha árnyalatokba burkoltan, az ő csatlakozásában is fenntartott különállásának gondolati és érzelmi gesztusait. A Védegyleti dalban az összefogó nemzet felemelő képét festi Petőfi, s az utolsó stró­fában odarajzolja az egyesülő nem­zet feje fölé az áldást osztó uralko­dó alakját: „S a király, a honnak atyja — Mint valóban jó atyánk — Karjait kiterjesztendi — És az áldást mondja ránk." Valami gúny lappang ebben a szakaszban, a „valóban"-nal való nyomatékosítás kifordítja a sza­vak egyenes értelmét. Csak mellé kell olvasni e versnek a néhány nappal később írt V. Ferdinándhoz című költeményt, amelyben már lep­lezetlenül állítja elénk ügyefogyott figuraként az uralkodót. A Battyhányi és Károlyi grófnék cí­mű verse (később ezt kihagyta ver­sei gyűjteményes kiadásából) a véd­egyleti mozgalom két arisztokrata pártfogónőjét köszönti. Itt a rázen­­dítés jellemző igazán Petőfire: azzal­­ kezdi az üdvözlést, amiben ő, Petőfi Sándor, különbözik a mozgalom nagyúri híveitől: Nekem nincs semmim, semmim e hazában, De én egészen az övé vagyok. Harmadik, ekkor írott költemé­nye A külföld magyarjaihoz szól. Kossuth is, a mozgalom más vezé­rei is ostorozták a hazafiatlan arisz­tokráciát, a pénzüket külföldön el­szóró mágnásokat, de Petőfi olyan indulattal támad e „rablók“-ra, ami megint csak megkülönbözteti kriti­káját az arisztokrácia liberális ne­mesi kritikájától. „Ti sekélyek a ha­zának testén" — kezdi versét a leg­kendőzetlenebb indulattal, s oly ma­gas hangon, mintha egyenesen Köl­csey versét, Zrínyi második énekét folytatná, íme: plebejus hazaszere­tet, a monarchikus érzület teljes hiá­nya, s a főnemesség kritikájának forradalmas radikalizmusa — ez a három vonás már 1844-ben túlmutat az érdekegyesítő politika nemesi koncepcióján. A Nemzeti Kör kettéválása után Petőfi és Kossuth a Pesti Kör tagjai lesznek, s mindketten támadják és korai végéhez kénysze­rítik a harmadik klubként alakult reakciós-klerikális Gyüldét. Plebejus demokratizmus és középnemesi libe­ralizmus itt szoros szövetségben lép­nek fel a konzervativizmus ellen. De ezután már diszharmonikus jelensé­gek is mutatkoznak. Köztudomású, hogy az 1846-ban szerveződő Tízek Társaságának tagjait ez év őszén a kitűnő szemű Frankenburg Adolf hívta meg munkatársul az Életké­pekhez, amely lap ezután a „fiatal Magyarország” reprezentánsa lett. Az év végén megjelenő előfizetési felhívás — többek között — Petőfit és Kossuthot is említi, mint akik „gaz­­dagítandják jeles elmeműveikkel“ az új év első füzetét. Mire Kossuth in­gerülten visszakéri cikkét Franken­­burgtól, írván, hogy nem fog „egy poéta mellett figuráim”. Petőfi erről tudomást szerzett, s odavágta: „Va­gyok én is olyan ember, mint ő, s még örülni fog, ha az én nevemmel együtt fogják említeni az övét is” — így jegyezte fel ezt Frankenburg Adolf. Két mozzanat érdemel figyel­met ebben a közvetetten zajló szó­csatában. Az egyik: akkor robban ki először ellentétük, amikor a magyar demok­ratizmus első önálló légiseit teszi a külön szervezeti keret kialakítására (társaság, sajtó), tehát nyilvánvalóvá kezd válni a­­haladás táborán belül liberalizmus és demokratizmus szét­(Folytatás a 4. oldalon.) PETŐFI és KOSSUTH Ara: 1.50 Ft Ez évi Kossuth-díjasaink műveiből. Hint Gyula: Szent világszabadság! Emlékeiés egy nagy márciusi tettre 1942. március 15 — Petőfi tér Emlékeim a márciusi tüntetésről ------------------ nem a Petőfi téren, hanem jóval korábban, a Király utcában kezdődnek, ahol öt férfi ta­nácskozott egy szűk szobában. Az ablakokat gondosan becsukták, a házigazdát és feleségét a konyhába száműzték. 1941. novemberét írták, akkoriban itt tartotta üléseit a Kom­munista Párt Budapesti Bizottsá­ga. Talán egy héttel korábban a Titkárság fontos határozatot hozott — most Schönherz Zoltán ismertet­te a Bizottság tagjaival teendőiket. Vágni lehetett a füstöt. Az elvtár­sak egyik cigarettáról a másikra gyújtva hallgatták a vakmerő gon­dolatokat. Hallatlan dologról volt szó: a fasizmus huszonharmadik, a háború második esztendejében a megfélemlített Magyarország szívé­ben. Budapesten háborúellenes tün­tetést kellett szervezni — mégpedig nem titokban, néhány száz vagy ezer résztvevővel, hanem a legnagyobb nyilvánosság előtt, a rendőrség sze­­me láttára s olyan erők mozgósítá­sával, hogy a kormány ne merje megakadályozni. Az ország legne­vesebb ellenzéki politikusait, tudó­sait és művészeit kellett rávenni arra, hogy vállalják a kezdeménye­zést, közben szervezni és mozgósíta­ni kellett a dolgozók tízezreit... Schönherz halkan beszélt, nehogy a vékony falakon keresztül a szom­szédok meghallgassanak valamit. Csak akkor emelte fel a hangját, amikor a párt történelmi felelőssé­géről beszélt. Az elvtársak egymásra néztek és összeszorították az ajku­kat. Három hónap állott rendelkezé­sükre. A feladat nagyságához mér­ve megdöbbentően rövid idő. És igaza volt a beszámolónak, amikor hangsúlyozta: mi ugyan joggal szá­míthatunk a felsorolt szövetségesek segítségére, de azt is a lehetőségek közé kell sorolnunk, hogy harc köz­ben közülük bármelyik — vagy akár mind is — cserbenhagyhat Am a tüntetésnek akkor is sikerül­nie kell! Biztosan tehát csak a saját errőnkre számíthatunk ... Volt pedig akkor a KMP-szerve­zet ereje kb 500 fő ... * A Király utcai lakas a lelke vés - --------------------------------- be sem em­lékeztetett a Petőfi térre, de nem is érthetjük meg a történtek nagysze­rűségét, ha nem tudjuk, hogy a tün­tetés honnan indult el és milyen uta­kat tett meg, mielőtt a Petőfi térre ért. A Történelmi Emlékbizottság, a Függetlenségi Front munkájának is­merete ma már a történelmi alapmű­veltséghez tartozik, de azt hiszem azt nagyon kevesen tudják, hogy amikor a Központi Bizottság kidol­gozta a tüntetés tervét, a németek még Moszkva alatt állotta­k és a nyi­lasok hangoskodtak, hogy 1942. az övék. El kell olvasni az akkori­­Nép­szavát és a Magyar Nemzetet s az ember lá­tja, hogy Szakasits, Bajcsy- Zsilinszky, Szegfű Gyula és mások akiket Schönherz név szerint emlí­tett, utóvédharcokat folytattak és nem is álmodtak olyan szerepről, amilyet mi szántunk nekik. Egye­dül a párt merészelt ebben a hely­zetben ellentámadás szervezésére gondolni. Törhetetlen bizalom és kitűnő politikai ítélőképesség kel­lett akkor ehhez! Törhetetlenül hinni kellett először is a szovjet rendszer magasabbren­­dűségében, a Szovjet Hadseregben, az állandóan ható erők elsőbbségé­ben — szemben az időleges erők­kel. Másodszor: törhetetlenül kellett bízni a párttagságban. Mert igaz, hogy csak ötszázan voltak, de vala­mennyien megedződtek a harcok tüzében és sokéves mozgalmi ta­pasztalat volt a hátuk mögött. A dolgozók ismerték szerették és már korábban szakszervezeti és párt­funkcionáriusokká választották őket. Szakszervezeti elnökök és titkárok, bizalmiak és ifjúsági vezetők voltak közöttük. Mindegyik közülük ez­rekhez szólhatott és százak követték fenntartás nélkül tanácsaikat, öt­­százszor száz az ötvenezer ... Hatal­mas erő! Bízni kellett végezetül a munkás­­osztályban, melynek huszonhárom éve magyarázták szociáldemokrata vezetői, hogy gyenge és védtelen. De a sikerhez nem volt elég hogy a pártvezetőség bízik a Szovjet­unióban, a pártegységben és a mun­kásosztályban. A népnek is be kel­lett bizonyítani, hogy bízhatók ben­nük. Először a Szovjet Hadsereg bizo­nyította be erejét Volokalamszknál és Mozsajszknál , és győzelmei nyomán egyszeriben megfordult a közhangulat Magyarországon. Az­után került sor a párt erejéne­k bi­zonyítására. A szovjet győzelmekre a ma­­gyar kor­mány aljas gaztettel felelt. Az új­vidéki tömegmészárlással akarta megfélemlíteni a népet. S csa­k a Kommunista Párton múlt, hogy terve nem sikerült. Jól emlékszem ezekben a napokban a Nyomdász Szakszervezet két vezetője éppen Újvidéken járt. Letartóztatták mindkettőt. Micsoda ijedtség a szak­­szervezetben! Micsoda küldöttség­­járás a kormányhoz! És milyen megkönnyebbülés és elégedettség, mikor sikerült kiszabadítani őket! „Örüljünk, hogy ennyit elértünk és ne provokáljunk” — mondták s csak suttogva mertek beszélni az újvi­déki eseményekről. De nemcsak a Sándor téren, ha­nem a szocdemek Conti utcai fő­hadiszállásán is ez volt a hangulat. Ebbe a döbbent hallgatásba törtek be a Párt röpcédulái, melyek meg­torlást követeltek Újvidékért Nem tudom hány röpcédulát ad­tunk ki. A papiros biztosa­n csak néhány ezer ember kezében fordult meg — de tartalmuk mindenkihez eljutott. És micsoda tisztító szélvi­hart keltett a bátor, őszinte szó! Nyomában oly elemi erővel tört ki a felháborodás hogy a kormány megijedt, elmozdította az újvidéki vezénylőtábornokot és megpróbálta — kevés sikerrel — az ő nyakába varrni a felelősséget a mészárlásért. S hogy mégse adjon ki minden fegy­vert a kezéből megpróbálta előtér­be nyomni a nyilasokat. Ekkor már évek óta folyt a jel­vény­háború a szocialisták és a nyi­lasok között és ennek igen nagy je­lentősége volt, mert — egyéb esz­köz híján — a lakosság ebből pró­bálta megállapítani az erőviszonyo­kat. Biztosan többen hordtak ka­lapácsos embert a gomblyukukban, mint nyilaskeresztet, de a Belváros­ban, ahol a legjobban érvényesül a reklám, a nyilasok legalább egyenlő számban voltak. A Petőfi jelvények megjelenése aztán megfordította a helyzetet. Mindenki tudta, h­ogy a jelvény a háború és a németellenes­ség szimbóluma és éppen ezért min­den második-harmadik ember mel­lén ott csillogott. A kormány fejét vesztette. Katonatisztek és rend­őrök brutális erőszakkal szedték le a járókelők melléről az egyébként engedélyezett jelvényeket. Napi­renden voltak a botrányos jelenetek. De akitől elvették a jelvényét, má­sikat vett és újra kitűzte. A Pe­tőfi jelvényekkel a nép a tüntetés mellett szavazott, tartogatott a kormány — a Még egy csapást legveszélyesebbet és a legaljasab­­bat. Az utolsó napok egyikén, Pe­­yerék nyomására a Szociáldemokra­ta Párt megtagadta a tüntetéseken való részvételt és a Népszavában közétette határozatát. Nyilas pro­vokáció veszélyére hivatkoztak, de nyilván másról volt szó. Azt re­mélték, hogy az utolsó pillanatban mért csapást már nem lehet kivé­deni. Micsoda órák következtek! A párt már amúgy is készenlétben volt és most megbízta három tagját, hogy minden eszközzel, a konspirációs szabályok felrúgásával is értesítsék az elvtársakat: megtartjuk a felvo­­nulást. A Bizottság megoldotta fel­adatát, de közben kiderült hogy az érdekeltek értesítés nélkül is teljesítették kötelességüket és kiad­ták a jelszót: Mégis elmegyünk! És a munkások eljöttek. Keve­sebben, mintha nem történt volna árulás. De ott voltak és tüntettek a szabadságért és a bé­kéért —­ a há­zilag készített és sebtében kibon­tott zászlók alatt. A tüntetésen nem vehettem részt. De másnap, harmadnap olyan ele­ven beszámolókat hallottam róla, hogy úgy tűnik, mintha én is lát­tam volna mindent. De nem is a felvonulás külsőségeiben rejlik 1942. március 15-ének jelentősége ha­nem abban, hogy bebizonyította: a várt legyőzhetetlen ha helyes, ru­galmas politikával tudja vezetni a munkásosztályt — és erős a magyar munkásosztály, ha helyes politiká­val vezeti a kommunista várt. És milyen legyőzhetetlenül erős a magyar nép, ha a munkásosztály be tudja tölteni vezetőszerepét! ERDŐS LÁSZLÓ

Next