Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-05 / 36. szám

11. évfolyam 36. szám Főszerkesztő: BOLONI GYÖRGY Fe­lős szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS $vmí&„ A MODERN MŰVÉSZETÉRT (M. L.) Tímár Györgynek Izmusok, modernség, szo­cialista realizmus” című cikke váratlanul nagy vitát indított el lapunkban még egyre ér­keznek a hozzászólások. Mégis úgy látszik, hogy — ebben a formában és keretben — a vi­tát le kell zárnunk. Egyrészt, mert túlságosan sokat költ, és célravezetőbbnek már­ta­láljuk, ha a továbbiak során konkrétabb mondanivalókra tereljük a hozzászólók figyel­mét. Másrészt mert a vita (ép­pen a sokatmarkolás követ­keztében) csak itt-ott talált a felvetődő problémák valame­lyikének közepébe. Végül, mert — szegénységét elméleti munkánk bizonyítja — sokszor álvita volt az, ami kialakult, főként a termi­­nu­­sok félreértésének, vagy félremagyarázásának követ­kezményeképpen. A felbur­jánzó viszontválaszok és a vi­­szont-viszont­válaszok töme­gének közlésétől a valóságos elvi tisztázás érdekében is szeretnénk tehát olvasóinkat megkímélni. Honnan eredt a vita igénye, honnan az, hogy ilyen izgal­mat keltett? Kétségtelen, hogy a kommunista esztétikának a Lobogónk, Petőfi” jelszavát az elmúlt években sokan szlo­­ganná devalválták és vissza­éltek vele. Mi ezt a jelszót változatlanul valljuk. Vall­juk, hogy a magyar irodalom történetében a költői attitűdre és moralitásra senki olyan ra­gyogó példát nem adott, mint Petőfi. És valljuk azt, hogy Petőfinek ez a költői attitűdje és moralitása a tehetség egyéb elemeinél is nagyobb mérték­ben járult hozzá legnagyobb költőnk világirodalmi rangjá­hoz. Ez azonban semmikép­pen sem jelentheti azt, hogy mi ennek az attitűdnek és mo­ralitásnak örököseivel, első­sorban Adyval és József Atti­lával szemben, a rosszul értel­mezett költői demokratizmus és népiség alapján, a Petőfi­­epigonoknak nyújtanánk pálmát. Márpedig tény, hogy a a szocialista költészet igényé­vel nem egy esetben olyan költészet lépett fel az elmúlt években, amely Petőfit és a Petőfiével rokon népdalihle­tésű „népi" költőket for­mális elemekben folytatta,­ külsőségekben utánozta a­­ kommunista politikát; a­­ marxista világnézetet pedig; együgyű tételecskékre, sze­­­gényes érzelmi végletekre „ki­­­­vonatolta“; tartalmában is, ] formájában is sekéllyé vált­­ ahhoz, hogy ezt az izgalmas­­ kort kifejezze. Ez is oka le­­­hetett, hogy néhány fiatal köl­­­­tőnk, ákd mind mondanivaló­­j­­ával, mind az önmagával­­ szemben támasztott esztétikai­­ igényével túlnőtt ezen a vélt­­ „szocialista” lírán az akkori­­ zavaros ideológiai viszonyok közt, világnézeti konfliktus­ba került a szocialzmus­­sal is. Az említett tartal­mi és formai elposványoso­­dás összefügg a marxizmus megemésztetlenségével akkori elméleti munka és az dog­matikus torzulásával is. Tra­gikus dolog, hogy a marxiz­mus nem­ ismeretében, a marxizmusnak a dogmatiz­­mussal azonosítása révén, olyan tehetséges indulású köl­tőnk, mint például Juhász Fe­renc, átmenetileg meddő ideo­lógiai vargabetűkkel kereste talán keresi is még a szabad levegőt. S­zellemi életünkben igen visszás helyzetet terem­tett (és ez önnön nehézkedési nyomatéka folytán okozóit máris erősen túlélte!), hogy a marxizmushoz képest satnya alideológiák több intellektuá­lis izgalmat hozhattak, és több ihletet, mint magukat marxis­táknak nevező vulgarizálok tantételei. Hogy a huszas évek formalista megoldásai újabbnak, sőt, tisztesség ne essék, még forradalmibbnak is látszhattak az ötvenes évek fiatalságának szemében, mint a szocialista költészet. A prob­léma él még, és ezért Tímár cikke néha ott is jóhiszemű és jószándékú tiltakozást váltott ki, ahol a cikk tüzetesebb el­olvasása szétoszlatja a kéte­lyeket.­Való igaz, hogy Tímár fogalmazása nem a legsike­rültebb, de az, amit ő József Attila útjáról, annak szükség­­szerűségéről mond, vélemé­nyünk szerint nem fölmentése a való élet jelenségeitől és problémáitól kitérő, az álköl­tészetbe menekülő­nak”, ami egyes fiatal „izmus­köl­tőinknél (és prózaíróinknál sem kevésbé) újabban diva­tozik. Nem szerencsés a hozása Hegelre. Marx divat­sokat köszönt Hegelnek, de azért soha nem mentette fel Hegel idealizmusát, történelemszem­léletének megdöbbentő korlá­toltságát. Törvény az, hogy a magzatnak végig kell járnia az anya méhében az ember biológiai fejlődéstörténetét. De nem kell végigjárnia az összes degenerációk útját! Azon kívül az ilyen fajta „fej­lődéstörvény” a költőkre és az irodalomtörténetre vonat­koztatva, semmiképp sem áll­ja meg a helyét! A szükség­­szerűséget itt mindig konkré­tan, az adott társadalmi vi­szonyok talaján kell megvizs­gálnunk. A magunk részéről több valóságos szükségszerű­séget látunk azoknak útjában, akik a félreértett Petőfi-jelszó nyomán a XIX. századba vit­ték volna vissza (nem akár­milyen XX. századi eredmé­nyek után) költészetünket; mert a marxizmust végül is mindegyikük csak a felszaba­dulás után ismerhette meg, az elméleti felszabadulás a poli­tikai és társadalmi eredmé­nyek után kullogott; volt te­hát valóban ilyen emésztési zavar, és dogmatizmus is volt, s nem is akármilyen erővel hatott a közgondolkozásra. A félreértés főként onnan szár­mazik, hogy az irodalom fej­lődéstörténetében előfordult „kitérők eredményeinek fel­­használását” Tímár nem tisz­tázza kellőképpen. Valahogy úgy mutatja, mintha bizonyos formai eredmények a kitérők műhelyében születtek volna, amelyeket „az egyenes út folytatói” készen átvettek Nem érti meg például, József Attila ugyanannak hogy társadalmi valóságnak talajá­n jól indul, benne is dolgozik az a műhely, és ahol benne a valóság megtagadása, elveté­se lázad, ott kongeniálisan ta­lálkozik, egy pillanatra azok­kal, akik egy-egy kirobbaná­son túl nem jutottak, ő azon­ban túljutott az új harmó­niáig, és ez a döntő! A meddő kitérők nem menthetők fel „formai eredmények” alapján, és ahol mentséget talál az irodalomtörténész, a közönség kegyetlenül kimondja a maga ítéletét a feledéssel! Mint ahogy az idealizmus végén sem változtathat meddő­az a tény, hogy a materialista gon­dolkodás bizonyos kölcsönha­tásokban fejlődött az idealiz­mussal. Meggyőződésem, hogy ebben Tímárral nem kell vi­tatkoznunk, hiszen ő világo­san kimondja, hogy mi már csak a józsefattilai „szintézis­ből” (rossz szó!) indulhatunk ki. Mégis meg kell, hogy mondjuk: „a kitérők eredmé­nyeinek felhasználásáról” fel­állított hamis elméletében könnyen megtalálhatja ment­ségét a zsákutcába jutott mai kispolgári gondolkodásnak „kísérletezés” címkét viselő jónéhány bolondgombája. Sokan mintha összekever­nék a tartalmat a té­mával. Jól tudjuk, a té­ma gyakran sugall bizo­nyos meghatározott formai megoldásokat. Ennek azonban csak kevés köze van a tarta­lom és forma dialektikus ös­­­szefüggéseihez. A nem téma, lényegesen tartalom több annál. A tartalomban benne van az író minden ismerete a világról; célja az alkotással; személyes viszonya a világgal, amelyet alkotásával felfedez és megváltoztatni kíván; az a rendszer, amelyben a világ jelenségeit látja, az a szemlé­let, amellyel osztályozza őket. Vagyis a tartalomban még ak­kor is, ha a téma, mondjuk, egy szerelmi vallomás, ben­ne vannak a világra vonatkozó ismereteink és a világnéze­tünk. A művészet tartalma te­hát, ha valóban művészetről, korszerű művészetről van szó, évszázadról évszázadra, de szinte évről évre is szükség­szerűen bővül, gazdagodik. Ez a bővülés, gazdagodás szük­ségszerűen hozza magával kifejezés változásait. A XIX. a század up to date emberének szerelmi élményét kevés vers fejezi ki olyan tökéletesen, mint a Szeptember végén. (Hasonlítsuk csak össze Honderű bárgyú szenvelgései­­­vel!) A XX. századi ember szerelmi élményének a tar­talma azonban sokkalta gaz­dagabb; ezt a gazdagabb tar­talmat fejezi ki páratlan erő­vel az Óda. Elképzelhető az Óda tartalma Petőfi képeivel, anapesztusaival és keresztrí­meivel? Nem szükségszerűen hozza magával a forma rap­­szódikus változásait a pre­misszák gazdagsága, egészen a kristálytiszta és egyszerű konklúziót kifejező népdalig (Mellékdal)? Ha ezt megért­jük — márpedig aki nem érti, az bármilyen megtévesztően bravúros versfaragó legyen, költő sohasem lesz — meg­értjük azt is, hogy a tarta­lom szükségképpen elsődle­ges. És hogy ha mondani aka­runk valamit a világról, ak­kor mélységesen és korunk színvonalán kell ismernünk (Folytatás a 2. oldalon.) 4 1953 szept. 5. Ára: 1*50 ¥ 1 JANKOVICH FERENC: Fohász, esőben Jaj, de szépen esőzik! De szeretem, de szeretem, mikor a svábhegyi völgy­űr felhőzik, s őszinte, tiszta zeneszó csendül az ereszeken. — S a csöppek, rongyosan, mint virág­­ső, (nem, mint tavaly volt: kén és fémeső), szakadozva, mint lanyha, bő virágeső, mint fehér ibolyák szárnya, bukdosva hullnak, s hosszú, zöld száraikkal kuszálódva, hűvöses, eges illatokat fújva zenélnek az ablakokba. Reményt cseperésző egek hullanak alá, belé lelkendeznek a kitárt ablakokba, ajtókba, melyekkel — még gondból szellődzködőn, — mered a fáradt Unalom-Malom ki, a szellős, vad világ felé, s felém... S a szikkadt szemekbe, melyek a gyásszal zúgó, csonttal ropogó, száraz kotogó Unalom-Malomból félelmet, s pici fényt pillogva botlanak elő, s végre fölragyogva halál-bűnt merve, nézik, hogy esik az eső. Esik, esik az eső ... Lehullt a tavalyi könny. Elmúlt az idei hó. — Kegyelmet kérek a világnak, mert élni jó, lenni öröm — s nem lenni, a hangyák is fáznak. Napkisütéskor jobb szeretnek elfeküdni a füvek árnyán a pici nyájak, vagy himbálódzni fűvirággal, szellők szárnyán, virágvasárnap. Kegyelmet kérek a világnak: a harangokkal, a földi létezők nevében; fűvirágokkal , jövendő virágok színében; hangyabáb-szájjal, új csecsemők hószín mezében; szellő-szárnnyal — Unalom-Malom porrá-dőltében! Már szétmállik már a kín-őrlő, bánat-daráló, lélek-vetélő, jajt zubogó Unalom-Malom: a rokkant Társadalom...! És az idők, hajadzva, messzire lengenek. Levelletekben jő a hajnali álom. Foganása jön égies érzelemnek. Míg a csillagok rendületlen állnak. Meztelen lelkek szárny-vacogva mennek ... Kegyelmet kérek a világnak, a földi szerelemnek! "íA í Siker Moszkvában Telefon jelentés ? magyar opera vendégszerepléséről Moszkva, szeptember 3. A Magyar Állami Operaház szinte átköltözött Moszkvába. A számunkra szokatlanul hosszú nevű — Sztanyisz­­lavszkijról és Nyemirovics- Dancsenkóról elnevezett — színház öltözőiben, folyosóin, büféjében jóformán alig hal­lani mást, mint magyar szót A falakon ugyancsak magyar nyelvű feliratok mutatják az utat, vagy tiltják a dohány­zást, s a próba­táblán is a mi énekeseink, zenészeink neve olvasható. Háromszázötven ember — rendezők, karmesterek, éne­kesek, táncosok, súgók, vilá­gosítók, díszlet­munkások, s ki tudná valamennyit felsorolni — megfeszített munkával dol­goztak reggeltől estig. A nap első felében a másnapi előadá­sokat és azoknak a díszleteit próbálják (ezeket ugyanis al­kalmazni kellett a moszkvai színház méreteire) s esténként „vizsgáznak" — munkájuk eredményét tár­­­ják a közönség elé. Túlzás nélkül elmondhatom,­­ hogy a magyar Opera kéthetes moszkvai vendégszereplését a szokottnál is jóval nagyobb várakozás előzte meg. Opera­­házunk először szerepel szovjet fővárosban, de „előze­­­tes reklámban” nem volt hiány. Székely Mihály, Simán­­dy József, Gyurkovics Mária és még sok más énekesünk ré­gebbi szovjetunióbeli vendég­­szereplése, az Erkel-film — amelyre jól emlékeznek —, a novoszibirszki opera moszkvai Bánk bán bemutatója nagy­mértékben felkeltette a közön­ség érdeklődését a magyar opera és zene iránt. A vendégszereplést megelő­ző napokban számos — a szo­kottnál több és talán még me­­legebb hangú — cikket közöl­tek a magyar Operáról a szov­jet lapok: a Pravda, Szovjetszkaja Kultúra, az Ogo­,a nyak stb. A várakozás igen nagy volt. Most az első előadá­sok után még korai lenne fel­állítani a magyar Opera moszkvai vendégszereplésének mérlegét, de hogy a várakozá­soknak megfeleljünk, ez már akár az első két Bánk bán előadás után is bátran megál­lapítható! Éppen a Bánk bán volt az az előadás, amelytől a színház vezetői és művészei leginkább tartottak. Hiszen Verdit, Of­­fenbachot (akiknek egy-egy operája ugyancsak szerepel a vendégjáték műsorán­) jól is­meri a szovjet közönség. El­kelt kevésbé. S a Bánk bán azonkívül — így gondolták — — annyira sajátos, nemzeti, hogy nehezen érthető a nem magyar néző számára. Az első kellemes csalódás az első előadás első áriája után következett. Az itan tartózkodó moszkvai általá­kö­zönség hatalmas nyíltszíni tapssal jutalmazta Fodor Já­nos—Petur bán bordalát. S nem sokkal később — hasonló esetre még a legöregebb szov­jet operalátogatók is alig em­lékeznek — Simándy József­fel ismételtettek. A második Bánk bán-elő­adást — noha az valamivel ta­lán gyengébb volt az elsőnél — ugyancsak végigtapsolta az ezúttal már a legkevésbé sem premier-közönség. A Bánk bán nagy sikert ara­tott Moszkvában, a Ha viszont valaki ebből azt következtetést vonná le, hogy ez az opera úgy látszik mégsem annyira nemzeti és sajátos, mint többen gondol­ták, az téved. A szovjet embereknek pen azért tetszett annyira ép­a Bánk bán, mert nemzeti és sajátos. Ezt emelte ki cikké­ben Martinov, az Izvesztyija kritikusa,­ a Pravda bírálata pedig egyenesen ezt a címet viselte: Hazafias előadás — Egészen új világra, a vi­lág nagy opera­kultúrájának egy részére vetett fényt ez az előadás — mondta nekem szünetben a moszkvai konzer­a­vatórium egyik énekszakos hallgatója. Arra az operakul­túrára, arra a színvonalra gondolok, amelyet Csajkovsz­kij, Musszorgszkij, Verdi, Bi­zet­­ neve fémjelez. Mennyire magyar ez az opera és mégis mennyire általános emberi ér­zéseket fejez ki! — Milyen kár, hogy nem ér­­­tettem a szöveget, de a zene, hatalmas drámai erő, az opera mondanivalója így is tökéletesen érthető — ezt kijelentést viszont a dohány­o­zóban hallottam egy akadémi­­kus-szakállt viselő öregúrtól. A szovjet nézők a legna­gyobb elragadtatás hangján nyilatkoztak magukról az elő­adásokról, a magyar Opera előadói művészetéről is. Az értékelésekben oly óva­tos Pravda hasábjain Molcsanov Európa egyik Kirill leg­kiválóbb operaházának neve­zi a magyart. Jogosan várhatjuk, hogy a következő előadások — a Don Carlos, a Hoffmann meséi,­­a kékszakállú herceg vára, a Háry János és a Székelyfonó újabb megérdemelt sikert arat majd a szovjet közönség kö­rében. Gazdagodik hírünk a nagy­világban ... KULCSÁR ISTVÁN

Next