Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-05 / 36. szám
11. évfolyam 36. szám Főszerkesztő: BOLONI GYÖRGY Felős szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS $vmí&„ A MODERN MŰVÉSZETÉRT (M. L.) Tímár Györgynek Izmusok, modernség, szocialista realizmus” című cikke váratlanul nagy vitát indított el lapunkban még egyre érkeznek a hozzászólások. Mégis úgy látszik, hogy — ebben a formában és keretben — a vitát le kell zárnunk. Egyrészt, mert túlságosan sokat költ, és célravezetőbbnek mártaláljuk, ha a továbbiak során konkrétabb mondanivalókra tereljük a hozzászólók figyelmét. Másrészt mert a vita (éppen a sokatmarkolás következtében) csak itt-ott talált a felvetődő problémák valamelyikének közepébe. Végül, mert — szegénységét elméleti munkánk bizonyítja — sokszor álvita volt az, ami kialakult, főként a terminusok félreértésének, vagy félremagyarázásának következményeképpen. A felburjánzó viszontválaszok és a viszont-viszontválaszok tömegének közlésétől a valóságos elvi tisztázás érdekében is szeretnénk tehát olvasóinkat megkímélni. Honnan eredt a vita igénye, honnan az, hogy ilyen izgalmat keltett? Kétségtelen, hogy a kommunista esztétikának a Lobogónk, Petőfi” jelszavát az elmúlt években sokan szloganná devalválták és visszaéltek vele. Mi ezt a jelszót változatlanul valljuk. Valljuk, hogy a magyar irodalom történetében a költői attitűdre és moralitásra senki olyan ragyogó példát nem adott, mint Petőfi. És valljuk azt, hogy Petőfinek ez a költői attitűdje és moralitása a tehetség egyéb elemeinél is nagyobb mértékben járult hozzá legnagyobb költőnk világirodalmi rangjához. Ez azonban semmiképpen sem jelentheti azt, hogy mi ennek az attitűdnek és moralitásnak örököseivel, elsősorban Adyval és József Attilával szemben, a rosszul értelmezett költői demokratizmus és népiség alapján, a Petőfiepigonoknak nyújtanánk pálmát. Márpedig tény, hogy a a szocialista költészet igényével nem egy esetben olyan költészet lépett fel az elmúlt években, amely Petőfit és a Petőfiével rokon népdalihletésű „népi" költőket formális elemekben folytatta, külsőségekben utánozta a kommunista politikát; a marxista világnézetet pedig; együgyű tételecskékre, szegényes érzelmi végletekre „kivonatolta“; tartalmában is, ] formájában is sekéllyé vált ahhoz, hogy ezt az izgalmas kort kifejezze. Ez is oka lehetett, hogy néhány fiatal költőnk, ákd mind mondanivalójával, mind az önmagával szemben támasztott esztétikai igényével túlnőtt ezen a vélt „szocialista” lírán az akkori zavaros ideológiai viszonyok közt, világnézeti konfliktusba került a szocialzmussal is. Az említett tartalmi és formai elposványosodás összefügg a marxizmus megemésztetlenségével akkori elméleti munka és az dogmatikus torzulásával is. Tragikus dolog, hogy a marxizmus nem ismeretében, a marxizmusnak a dogmatizmussal azonosítása révén, olyan tehetséges indulású költőnk, mint például Juhász Ferenc, átmenetileg meddő ideológiai vargabetűkkel kereste talán keresi is még a szabad levegőt. Szellemi életünkben igen visszás helyzetet teremtett (és ez önnön nehézkedési nyomatéka folytán okozóit máris erősen túlélte!), hogy a marxizmushoz képest satnya alideológiák több intellektuális izgalmat hozhattak, és több ihletet, mint magukat marxistáknak nevező vulgarizálok tantételei. Hogy a huszas évek formalista megoldásai újabbnak, sőt, tisztesség ne essék, még forradalmibbnak is látszhattak az ötvenes évek fiatalságának szemében, mint a szocialista költészet. A probléma él még, és ezért Tímár cikke néha ott is jóhiszemű és jószándékú tiltakozást váltott ki, ahol a cikk tüzetesebb elolvasása szétoszlatja a kételyeket.Való igaz, hogy Tímár fogalmazása nem a legsikerültebb, de az, amit ő József Attila útjáról, annak szükségszerűségéről mond, véleményünk szerint nem fölmentése a való élet jelenségeitől és problémáitól kitérő, az álköltészetbe menekülőnak”, ami egyes fiatal „izmusköltőinknél (és prózaíróinknál sem kevésbé) újabban divatozik. Nem szerencsés a hozása Hegelre. Marx divatsokat köszönt Hegelnek, de azért soha nem mentette fel Hegel idealizmusát, történelemszemléletének megdöbbentő korlátoltságát. Törvény az, hogy a magzatnak végig kell járnia az anya méhében az ember biológiai fejlődéstörténetét. De nem kell végigjárnia az összes degenerációk útját! Azon kívül az ilyen fajta „fejlődéstörvény” a költőkre és az irodalomtörténetre vonatkoztatva, semmiképp sem állja meg a helyét! A szükségszerűséget itt mindig konkrétan, az adott társadalmi viszonyok talaján kell megvizsgálnunk. A magunk részéről több valóságos szükségszerűséget látunk azoknak útjában, akik a félreértett Petőfi-jelszó nyomán a XIX. századba vitték volna vissza (nem akármilyen XX. századi eredmények után) költészetünket; mert a marxizmust végül is mindegyikük csak a felszabadulás után ismerhette meg, az elméleti felszabadulás a politikai és társadalmi eredmények után kullogott; volt tehát valóban ilyen emésztési zavar, és dogmatizmus is volt, s nem is akármilyen erővel hatott a közgondolkozásra. A félreértés főként onnan származik, hogy az irodalom fejlődéstörténetében előfordult „kitérők eredményeinek felhasználását” Tímár nem tisztázza kellőképpen. Valahogy úgy mutatja, mintha bizonyos formai eredmények a kitérők műhelyében születtek volna, amelyeket „az egyenes út folytatói” készen átvettek Nem érti meg például, József Attila ugyanannak hogy társadalmi valóságnak talaján jól indul, benne is dolgozik az a műhely, és ahol benne a valóság megtagadása, elvetése lázad, ott kongeniálisan találkozik, egy pillanatra azokkal, akik egy-egy kirobbanáson túl nem jutottak, ő azonban túljutott az új harmóniáig, és ez a döntő! A meddő kitérők nem menthetők fel „formai eredmények” alapján, és ahol mentséget talál az irodalomtörténész, a közönség kegyetlenül kimondja a maga ítéletét a feledéssel! Mint ahogy az idealizmus végén sem változtathat meddőaz a tény, hogy a materialista gondolkodás bizonyos kölcsönhatásokban fejlődött az idealizmussal. Meggyőződésem, hogy ebben Tímárral nem kell vitatkoznunk, hiszen ő világosan kimondja, hogy mi már csak a józsefattilai „szintézisből” (rossz szó!) indulhatunk ki. Mégis meg kell, hogy mondjuk: „a kitérők eredményeinek felhasználásáról” felállított hamis elméletében könnyen megtalálhatja mentségét a zsákutcába jutott mai kispolgári gondolkodásnak „kísérletezés” címkét viselő jónéhány bolondgombája. Sokan mintha összekevernék a tartalmat a témával. Jól tudjuk, a téma gyakran sugall bizonyos meghatározott formai megoldásokat. Ennek azonban csak kevés köze van a tartalom és forma dialektikus összefüggéseihez. A nem téma, lényegesen tartalom több annál. A tartalomban benne van az író minden ismerete a világról; célja az alkotással; személyes viszonya a világgal, amelyet alkotásával felfedez és megváltoztatni kíván; az a rendszer, amelyben a világ jelenségeit látja, az a szemlélet, amellyel osztályozza őket. Vagyis a tartalomban még akkor is, ha a téma, mondjuk, egy szerelmi vallomás, benne vannak a világra vonatkozó ismereteink és a világnézetünk. A művészet tartalma tehát, ha valóban művészetről, korszerű művészetről van szó, évszázadról évszázadra, de szinte évről évre is szükségszerűen bővül, gazdagodik. Ez a bővülés, gazdagodás szükségszerűen hozza magával kifejezés változásait. A XIX. a század up to date emberének szerelmi élményét kevés vers fejezi ki olyan tökéletesen, mint a Szeptember végén. (Hasonlítsuk csak össze Honderű bárgyú szenvelgéseivel!) A XX. századi ember szerelmi élményének a tartalma azonban sokkalta gazdagabb; ezt a gazdagabb tartalmat fejezi ki páratlan erővel az Óda. Elképzelhető az Óda tartalma Petőfi képeivel, anapesztusaival és keresztrímeivel? Nem szükségszerűen hozza magával a forma rapszódikus változásait a premisszák gazdagsága, egészen a kristálytiszta és egyszerű konklúziót kifejező népdalig (Mellékdal)? Ha ezt megértjük — márpedig aki nem érti, az bármilyen megtévesztően bravúros versfaragó legyen, költő sohasem lesz — megértjük azt is, hogy a tartalom szükségképpen elsődleges. És hogy ha mondani akarunk valamit a világról, akkor mélységesen és korunk színvonalán kell ismernünk (Folytatás a 2. oldalon.) 4 1953 szept. 5. Ára: 1*50 ¥ 1 JANKOVICH FERENC: Fohász, esőben Jaj, de szépen esőzik! De szeretem, de szeretem, mikor a svábhegyi völgyűr felhőzik, s őszinte, tiszta zeneszó csendül az ereszeken. — S a csöppek, rongyosan, mint virágső, (nem, mint tavaly volt: kén és fémeső), szakadozva, mint lanyha, bő virágeső, mint fehér ibolyák szárnya, bukdosva hullnak, s hosszú, zöld száraikkal kuszálódva, hűvöses, eges illatokat fújva zenélnek az ablakokba. Reményt cseperésző egek hullanak alá, belé lelkendeznek a kitárt ablakokba, ajtókba, melyekkel — még gondból szellődzködőn, — mered a fáradt Unalom-Malom ki, a szellős, vad világ felé, s felém... S a szikkadt szemekbe, melyek a gyásszal zúgó, csonttal ropogó, száraz kotogó Unalom-Malomból félelmet, s pici fényt pillogva botlanak elő, s végre fölragyogva halál-bűnt merve, nézik, hogy esik az eső. Esik, esik az eső ... Lehullt a tavalyi könny. Elmúlt az idei hó. — Kegyelmet kérek a világnak, mert élni jó, lenni öröm — s nem lenni, a hangyák is fáznak. Napkisütéskor jobb szeretnek elfeküdni a füvek árnyán a pici nyájak, vagy himbálódzni fűvirággal, szellők szárnyán, virágvasárnap. Kegyelmet kérek a világnak: a harangokkal, a földi létezők nevében; fűvirágokkal , jövendő virágok színében; hangyabáb-szájjal, új csecsemők hószín mezében; szellő-szárnnyal — Unalom-Malom porrá-dőltében! Már szétmállik már a kín-őrlő, bánat-daráló, lélek-vetélő, jajt zubogó Unalom-Malom: a rokkant Társadalom...! És az idők, hajadzva, messzire lengenek. Levelletekben jő a hajnali álom. Foganása jön égies érzelemnek. Míg a csillagok rendületlen állnak. Meztelen lelkek szárny-vacogva mennek ... Kegyelmet kérek a világnak, a földi szerelemnek! "íA í Siker Moszkvában Telefon jelentés ? magyar opera vendégszerepléséről Moszkva, szeptember 3. A Magyar Állami Operaház szinte átköltözött Moszkvába. A számunkra szokatlanul hosszú nevű — Sztanyiszlavszkijról és Nyemirovics- Dancsenkóról elnevezett — színház öltözőiben, folyosóin, büféjében jóformán alig hallani mást, mint magyar szót A falakon ugyancsak magyar nyelvű feliratok mutatják az utat, vagy tiltják a dohányzást, s a próbatáblán is a mi énekeseink, zenészeink neve olvasható. Háromszázötven ember — rendezők, karmesterek, énekesek, táncosok, súgók, világosítók, díszletmunkások, s ki tudná valamennyit felsorolni — megfeszített munkával dolgoztak reggeltől estig. A nap első felében a másnapi előadásokat és azoknak a díszleteit próbálják (ezeket ugyanis alkalmazni kellett a moszkvai színház méreteire) s esténként „vizsgáznak" — munkájuk eredményét tárják a közönség elé. Túlzás nélkül elmondhatom, hogy a magyar Opera kéthetes moszkvai vendégszereplését a szokottnál is jóval nagyobb várakozás előzte meg. Operaházunk először szerepel szovjet fővárosban, de „előzetes reklámban” nem volt hiány. Székely Mihály, Simándy József, Gyurkovics Mária és még sok más énekesünk régebbi szovjetunióbeli vendégszereplése, az Erkel-film — amelyre jól emlékeznek —, a novoszibirszki opera moszkvai Bánk bán bemutatója nagymértékben felkeltette a közönség érdeklődését a magyar opera és zene iránt. A vendégszereplést megelőző napokban számos — a szokottnál több és talán még melegebb hangú — cikket közöltek a magyar Operáról a szovjet lapok: a Pravda, Szovjetszkaja Kultúra, az Ogo,a nyak stb. A várakozás igen nagy volt. Most az első előadások után még korai lenne felállítani a magyar Opera moszkvai vendégszereplésének mérlegét, de hogy a várakozásoknak megfeleljünk, ez már akár az első két Bánk bán előadás után is bátran megállapítható! Éppen a Bánk bán volt az az előadás, amelytől a színház vezetői és művészei leginkább tartottak. Hiszen Verdit, Offenbachot (akiknek egy-egy operája ugyancsak szerepel a vendégjáték műsorán) jól ismeri a szovjet közönség. Elkelt kevésbé. S a Bánk bán azonkívül — így gondolták — — annyira sajátos, nemzeti, hogy nehezen érthető a nem magyar néző számára. Az első kellemes csalódás az első előadás első áriája után következett. Az itan tartózkodó moszkvai általáközönség hatalmas nyíltszíni tapssal jutalmazta Fodor János—Petur bán bordalát. S nem sokkal később — hasonló esetre még a legöregebb szovjet operalátogatók is alig emlékeznek — Simándy Józseffel ismételtettek. A második Bánk bán-előadást — noha az valamivel talán gyengébb volt az elsőnél — ugyancsak végigtapsolta az ezúttal már a legkevésbé sem premier-közönség. A Bánk bán nagy sikert aratott Moszkvában, a Ha viszont valaki ebből azt következtetést vonná le, hogy ez az opera úgy látszik mégsem annyira nemzeti és sajátos, mint többen gondolták, az téved. A szovjet embereknek pen azért tetszett annyira épa Bánk bán, mert nemzeti és sajátos. Ezt emelte ki cikkében Martinov, az Izvesztyija kritikusa, a Pravda bírálata pedig egyenesen ezt a címet viselte: Hazafias előadás — Egészen új világra, a világ nagy operakultúrájának egy részére vetett fényt ez az előadás — mondta nekem szünetben a moszkvai konzeravatórium egyik énekszakos hallgatója. Arra az operakultúrára, arra a színvonalra gondolok, amelyet Csajkovszkij, Musszorgszkij, Verdi, Bizet neve fémjelez. Mennyire magyar ez az opera és mégis mennyire általános emberi érzéseket fejez ki! — Milyen kár, hogy nem értettem a szöveget, de a zene, hatalmas drámai erő, az opera mondanivalója így is tökéletesen érthető — ezt kijelentést viszont a dohányozóban hallottam egy akadémikus-szakállt viselő öregúrtól. A szovjet nézők a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkoztak magukról az előadásokról, a magyar Opera előadói művészetéről is. Az értékelésekben oly óvatos Pravda hasábjain Molcsanov Európa egyik Kirill legkiválóbb operaházának nevezi a magyart. Jogosan várhatjuk, hogy a következő előadások — a Don Carlos, a Hoffmann meséi,a kékszakállú herceg vára, a Háry János és a Székelyfonó újabb megérdemelt sikert arat majd a szovjet közönség körében. Gazdagodik hírünk a nagyvilágban ... KULCSÁR ISTVÁN