Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-12 / 37. szám - Bogáti Péter: A prágai D-34. vendégjátéka • színikritika • E. F. Burian, a színház alapítója és vezetője. Bemutatott művek: Patkányfogó, Koldusopera, Népi szvit, Anyegin (11. oldal) - Nyerges András: Hűség • vers (11. oldal) - A. T.: Czóbel Béla művészetéről • képzőművészet-kritika • A 75 éves Czóbel kiállítása, Nemzeti Szalon (11. oldal) - Czóbel Béla: Leányfej • kép (11. oldal) - - f -: Zárkózottság és művészi önfegyelem. A koreai népi és iparművészeti kiállításról • kiállítás (11. oldal)

A prágai D.34 vendégjátéka Egy színház vendégjátéka más országban mindig több, mint pusztán bemutató: alkalom a kölcsönhatások megkönnyítésére, különböző kísérleti módszerek hasznosí­tására , vagy éppen elveté­sére. Ezért figyelemre méltó a prágai D. 34. budapesti lá­togatása, túlmenően a kultu­rális kapcsolatok kibővítésé­nek általános hasznán is. Is­meretes ugyanis, hogy a D. 34. egyik jellemzője a színpadi formák megújítására való sza­kadatlan törekvés, olyan kí­sérletezés, amelyre nálunk a közelmúltban kevés példa és lehetőség volt. Csupán az el­múlt esztendőben láttunk színpadjainkon néhány többé­­kevésbé sikerült próbálkozást a színpadi formanyelv felol­dására. Ezúttal nem foglal­kozhatunk azzal, hogy boncol­gassuk, mennyi volt e próbál­kozásokban a valóban új és célravezető elem és mennyi a visszakanyarodás korábbi, a színházművészet fejlődése köz­ben túlhaladott eszközökhöz, csupán azért utalunk magára a tényre, hogy ezzel is kiemel­jük a D. 34. látogatását, most, az új évad elején. A tavalyi kísérletek idén feltehetően fo­kozott mértékben folytatódni fognak, ezért nem közömbös, hogy mit láthattunk egy olyan színház produkcióiban, ame­lyet — ma már leegyszerűsí­tettnek és felületesnek hatóan — avantgardistának neveznek. A nálunk jelentkező forma­megújító kísérletek elszór­tan, színházművészetünk egé­szében jelentkeztek, míg vendégek egy színházat kép­­­viseltek, olyan színházat, amelynek egész programjához hozzátartozik az új kifejezé­si eszközök kutatása. S programban sem elődlegesen,­­ csak a tartalmi program, mondanivaló mindenkori ak­a­tualitására törekvés része­ként. A megjelenítés újsze­rűségét mindig az irányítja, hogy a korszerű mondaniva­lóhoz megkeressék az ugyan­csak korszerű formákat. Nem először fordul elő, hogy a megszokott színpadi formák felbontásának a megszokott látványosságtól eltérő, másfajta látványos­sága csapdába ejti az óvat­lan nézőt, s a külsőségek be­nyomása alatt megfeledkezik a látványosság mögött lévő tartalomról. A D. 34. eseté­ben sem szabad egyszerűen leszűkíteni a színház munká­jának megítélését a különbö­ző színpadi effektusok, dísz­letjelzések, vetítések, fény­játékok, előfüggöny alkalma­zásából eredő összhatásra. Kü­lönösen azért kell erről szól­ni, mert a nyelvi különböző­ségek hátrányát a magyar né­zőknek még a szellemes technikai segédeszközök sem tudták eltüntetni, s így a lát­vány a vendégjáték minden előadásán inkább hatott, mint a tartalom, amelynek sokszor jelentős részletei vesz­tek el óhatatlanul. A D. 34. azért alakult meg huszonöt évvel ezelőtt, hogy egyértelmű támadást in­dítson a burzsoá társadalom testet és lelket ölő elnyomá­sa ellen, hogy támogassa munkásosztály küzdelmét sa­a­ját felszabadításáért. Egyér­telmű támadás volt ez akkor is, amikor az előre törő fa­sizmus a nyílt kifejezést le­hetetlenné tette, s látszatra semleges témákkal kellett színpadra lépni, amelyekben azonban a fasizmussa­l szem­ben álló tömegek mindig fel­ismerték a maguk igazát. A színház politikai programjá­hoz természetesen hozzá­tartozott a művészi függet­lenség is, a burzsoá színház üzleti érdekeinek megtagadá­sa, s helyette a munkásosztály rokonszenvére támaszkodás. A D. 34. sohasem tagadta, sőt hirdette, hogy „szegény szín­ház", mert csak az üzleti érdekekkel így tudott együtt­járó szellemi-erkölcsi meg­alkuvástól megszabadulni, így dolgozott a színház a fa­siszta megszállásig, amely a színházat bezárta, művé­szeit elhurcolta. A felszabadulás után a D. 34. következetes maradt a múltjához. Célkitűzései nem változtak, most is „politi­záló színház”, azzal a különb­séggel, hogy ma már nem a munkásosztály felszabadítá­sáért, hanem a szocializmus megvalósításáért politizál, tá­mogatva a szocializmus épí­tését és növéseit, bírálva hibáit, ki­így állítja össze a műsorát és ennek érdekében nem tétovázik egyes műve­ket átformálni, a maga mon­danivalójához alakítani sem. A színház alapítója és veze­tője, E. F. Burian zeneszer­ző, író­, költő, színész, ren­­dező, pedagógus és képzőmű­vész. Reneszánsz­ sokolda­lúságának eredménye, hogy eszmei-politikai célkitűzései­hez a sok művészi összete­vőből létrejövő produkciók minden részletét saját képzelés szerint alakítható.el­mű A nálunk bemutatott négy (Patkányfogó, Koldus­opera, Népi szvit, Anyegin) bepillantást enged a színház munkájába, de nem annyira jelen műsorába, mint múlt­jába — a négy színmű egy­úttal a negyedszázados év­forduló alkalmából, a színház repertoárjából lett összevá­logatva, — és kísérletező mű­helyébe. Négy mű — még­hozzá meglehetősen külön­böző mű — kevés ahhoz, hogy teljes értékű véle­ményt mondhassunk, de ta­lán elég ahhoz, hogy meg­állapíthassuk: nem valami uniformizált formai excent­­ricizmus tanúi vagyunk, me­lyet egyszerűen minden da­rabra ráhúznak, hanem min­den műhöz megkeresik azo­kat a specifikus eszközöket, amelyekkel — felfogásuk sze­rint — az adott mű mondani­valója a legpregnán­sabban ki­fejezhető. Más kérdés az­után, hogy ez mennyiben si­kerül. A szándék mindenkép­pen több, mint a közönsége­sen avantgardizmusnak ne­vezett egykori irányzatok folytatása. Új, a szocialista tartalmat is kifejező nyelvet keresnek. A Népi szvit, melyet Burián rekonstruált régi farsan­gi népi játékokból, bemutatá­sa idején politikai és művészi tett volt. Politikai, mert a nép erejét, optimizmusát, játékban is megnyilvánuló al­kotóképességét demonstrálta és művészi, mert a polgári színpad-konvenciót széttörve a népi művészetet merte be­vinni a színházba. Minden tiszteletet megérdemel ez bátorság, de a mai színpadon a már inkább kegyeletes mú­zeumi emlék — túllépett raj­ta az idő. Részben hasonló a probléma a Patkányfogóval is, amelyet Burián Viktor Dyk századeleji cseh költő elbeszéléséből dramatizált. A mese alapja az ismeretes hammelni patkányfogó-törté­­net, de kiszélesítve és átfor­málva. Társadalmi mondani­valója — némi egyszerűsítés­sel — az individualista sza­badsághit csődje, az Über­­mensch-illúzió bukása. Burián szinte szó szerint uizálta az elbeszélést. dráma­Csak jelzett díszleteket alkalmaz,­­ néhány fényhatással, hogy a mondanivaló minél jobban kidomborodjék, s a jelenete­ket olyan tüllfüggöny mögött játszatja, amelyre a jelenet érzelmi hatását fokozó, több­nyire konkrét jelentéssel nem bíró ábrákat, képeket vetít. Ugyanakkor a színé­szek játékstílusa követi a mű romantikus hangvételét. A mű költői értékeit a töredékes fordítás miatt nem tudjuk megítélni, de feltételezzük, s elhisszük, hogy az alkalma­zott szcenikai eszközök fo­kozzák hatásukat. Néhány je­lenet művészi hatása alól így sem tudtuk kivonni magun­kat. De mert a mű alapjá­ban élő képsorozat, s nem dráma, az értelmi és erköl­csi mondanivaló nem bonta­kozhat ki olyan erővel, mint szükséges volna, hogy tel­jes értékű élményt nyújtson. Nehogy félreértés legyen: nem valami konzervatívizmus dramaturgiai mellett akarunk lándzsát törni, hi­szen a Koldusoperát igen ne­héz volna bármiféle drama­turgiai kategóriába begyö­möszölni, mégis, aligha lehet elvitatni maiságát. tőle lenyűgöző drá­mub­an a brechti Koldusoperát sem vette át változatlanul. Átdolgozásá­nak célja ezúttal is az volt, hogy a dráma kritikai tenden­ciáját felfrissítse és félre­­érth­etetlenebbé tegye. A D. 34. Koldusopera előadása va­lóban élmény, második részében, különösen De nem tagadhatjuk, ezúttal sem az átdolgozás eredményessége ragadott meg bennünket, ha­nem a rendezés pazar ötle­tessége és a kiemelkedő szí­nészi játék. Az átdolgozás helyenként túlmagyarázza azt, ami máskülönben is ért­hető és szükségtelenül letom­pítja a dalok, a híres Kurt Weil-l songok élét (nem­csak szövegben, hanem ze­neileg is). Viszont itt bon­takozott ki egészében, amit az előző előadáson inkább csak sejtettünk: a D. 34. szí­nészgárdájának nagyszerű ké­pességei. A D. 34. hitesen összeforrott művészkollektí­­va, engedjék meg hát, hogy kicsit visszaéljünk ezzel és ne emeljünk ki külön neve­ket: az egész együttes rop­pant gazdag sokoldalú, tehet­séges művészekben. Ez a ta­pasztalatunk a későbbiekben csak megerősödött. Nem tudjuk előadásaikat részletesen elemezni, pe­dig érdemes volna. Nagyra becsüljük a D. 34. munkáját, mert a szocialista kultúra megvalósításán fáradozik, a művészi igazság és igényes­ség szenvedélye ösztönzi és bátran vállalja a kutatás, kí­sérletezés buktatóit is. Tud­juk, még vezetője és művé­szei is elégedetlenek önma­gukkal, többet és jobbat akarnak alkotni, őszintén kí­vánjuk, hogy siker kísérje továbbra is vállalkozásukat. BOGÁTI PÉTER NYERGES ANDRÁS: HŰSÉG Konok kalapácsok szögezik talpainkra a hit s a kétkedés összenőtt bőrdarabjait, és kopogó kövek kérnek sarkunktól új ütemet, kattanjanak kérdések felpattant fedelén a nemek, kattogjanak láthatalan elvtársaink Morse-jeleire igenek. Fessék az égre friss örömök harsogó plakátjait, feszüljenek ki rostjaikkal az évek, s konok kalapácsok kemény öklei szögezzék belénk kimondott szavainkhoz a hűséget. PÁRIZSBAN KIADJÁK COLET­TE TERJEDELMES LEVELEZÉ­SÉT. Minden kötet egy-egy sze­méllyel való levélváltását közli. Most jelent meg az első, amely egykori titkárnőjéhez, Helene Picard írónőhöz intézett leveleit tartalmazza. Czóbel Béla művészetéről Szép művekben gazdag ki­állítással ünnepeljük 75 éves Czóbel Bélát. A Nem­­­zeti Szalonban megrendezett tárlata csupán a közelmúlt termését mutatja be, közvet­ve, végeredményeiben azon­ban egy gazdag életút meg­érett gyümölcseit tárja a kö­zönség elé. Bár munkásságának javát külföldön végezte, kapcsolata a hazai földdel, a magyar kultúrával igen jelentős volt mindvégig. A század első év­tizedeiben, mint a modern tö­rekvések egyik vezéralakját ismerik meg. Alapító tagja a Nyolcak társaságának, Uitz Béla, Berény Róbert, Pór Ber­­talan és Márffy Ödön szelle­mi bajtársaként küzd a kor­szerű magyar piktúra megte­remtéséért és elismertetéséért. A „Nyolcak” nagyrészt az ő Párizsból hozott valamint elbeszélései alkotásai­ révén ismerkedtek meg a korabeli francia festészet eredményei­vel. Munkásságának, szemé­lyes agitációjának nagy szere­pe volt az 1919-ben szenvedé­lyes forradalmi csúcspontba torkolló modern művészet itthoni meggyökereztetésében. Az utóbbi évtizedben idejét Párizs és Szentendre között megosztva alkot. Utolsó önálló kiállítása mintegy negyed századdal ez­előtt volt Budapesten. A sza­lon nap mint nap teli termái arra vallanak, hogy laikus közönségünk is érzi: eredeti művésszel van találkozása. Pedig Czóbel képeihez nem könnyű hozzáférni. Csendéle­teket fest, tájakat és minden cselekmény nélküli ember­figurákat. Mondanivalójának súlya a festői eszközökön nyugszik, a megoldás változa­tos hogyanján. A művészet elsekélyesedésének, elember­­telenedésének korszakában a mesterségbeli tökély és etikai tisztaság igényével alakította ki szubjektív élmények ihlet­te, életigenlő piktúráját. Az effajta művészet külö­nösen — mert végső soron minden művészet az — ár­nyalatok dolga. Czóbel egyik legnagyobb erénye a nüan­­szok iránt való érzék, az a képesség, hogy egyazon motí­vumból gazdag jelentésű va­riánsok sorozatát tudja kicsi­holni. Mennyi festői finomsá­got, változatosságot, hány faj­ta hangulatot, érzést tud rög­zíteni csendéleteinek sorozatá­ban, s a női léleknek milyen sokoldalú portréját bontakoz­tatja ki asszonyképeiben, amelyek pedig az első pilla­natban mintha egyazon mo­dell tartásban alig változó képmásai volnának! Emberei úgy néznek ránk, mint akik jón, rosszon túl, egy problé­máktól ment világban élné­nek, a béke lelki vívódásokat nem ismerő honában. Nem a látvány külső hűségét keresi. A lényegre tör, a festésre ih­lető ember, tárgy, természeti motívum benső valóját ragad­ja meg: jelenséggé transzpo­nálja. Ritka valóságerővel te­szi ezt. Színfoltjai a maga teljes súlyával keltik életre az anyagot, vásznain a for­mák szinte megnövelik töme­güket, meghatványozzák ön­nön jelentőségüket, a színek küzdenek egymással, belső iz­zásukat vaskos körvonalak fe­gyelmezik. Erőteljes modellá­­lása nem egy vonatkozásban a román dómok üvegablakai­­ihlette Rouoh­ ecsetjével roko­­nítja stílusát. Aktjaiban primitív szobrok ereje és sú­­­lyos monumentalitása kel életre. Szobabensői intimitá­sukkal ragadnak meg. Meghitt magány, csöndes vasárnap délutánok ünnepélyessége, az alkonyi órák borongós homá­lya árad bútoraiból, melyeken szinte érezzük a megszokott otthon illatát. Hasonló képei láttán Rippl-Rónai kedélyes kisvárosi szobái jutnak eszünkbe, s önkénytelenül aj­kunkra tolulnak Tóth Árpád hosszan­ ömlő strófáinak me­leg szavai. Czóbel Béla nagyvárosi fes­tő. Szélesen terpeszkedő for­máiban, olajos sűrűségű szí­neiben mindamellett a nyu­galmas kisvárosi életforma tempóssága szólal meg. Ha sok emeletes házakból nőtt párizsi utcát fest, ködös kör­vonalaival, némaságával az is kisvárosias lesz, a magyar vidéki polgárházak, talán ép­pen a soktornyú Szentendre hangulatát árasztja. Franciás ízlésű festészetének elégikus alaphangja a honi hagyomá­nyokhoz való erős kötődésről tesz tanúságot. A tradícióhoz való igazi hűség a tovább­­vivésben, a kapott ösztönzések újakkal való gazdagításában rejlik. Czóbel Béla ebben az értelemben folytatója a nagy­bányai művészetnek is, azál­tal, hogy túllépett rajta. Nem színeiben, komponálásmódjá­ban követője — hisz modern­né épp azáltal válhatott, hogy a korszerű képszerkesztés el­vei szerint épít, új színharmó­niákat teremt­­, hanem szel­lemében: az ember és a ter­mészet egységben-látásával, bensőséges alaphangjával és nemes művészet-etikai felfo­gásával hű hozzá. Több mint félévszázados fá­radhatatlan munkálkodása során Czóbel Béla egészséges érzékkel vette át a forradal­mi stílusváltásokból a­­ mara­dandó elemeket, elkerülve a formai játék zsákutcáit; hű tudott maradni a természet­hez és megőrizte humanista emberlátását is. Stílusának varázsa, hogy benne a mo­dern képszerkesztés művésze­te lebilincselő könnyedséggel párosul a gazdaghúrú festői­­séggel. Művészetében a honi tradíció és a francia képal­kotó kultúra sajátos szinté­zisét valósította meg. Bizo­nyára nemcsak művészetének európai iskolázottsága és kva­litásai, hanem erős nemzeti bélyege is hozzájárul ahhoz, hogy az eredetiséget kedvelő párizsi műbarátok között an­­­nyi gyűjtő­ híve van. Élményt nyújtó tárlata fel­lelkesít és­e hiányérzetet kelt, felcsigázza érdeklődé­sünket az egész életmű iránt. Igazában egy átfogó, gyűjte­ményes kiállítással ünnepel­hettük volna méltóan meg. Ezt megrendezni, igaz, nem könnyű. Czóbel művei főként külföldi múzeumokban, ma­­gángyűjteményekben szóród­tak szét, összegyűjtésük nem kis munkát igényel. Mégis, vállalkozni kellene erre is, akár a „Nyolcak” többi mű­vészének — például a kiváló Berény Róbertnek! — új kö­zönségünkkel való megismer­tetésére. A. T. Czóbel Béla: Leányfel­ zárkózottság és művészi önfegyelem A koreai népi és iparművészeti kiállításról Az idők múltával egyre töb­bet és többet tudunk meg az elmúlt korokról és saját ko­runkról. Az első pillanatban talán paradoxonként ható megállapítást számtalan tény és adat bizonyítja, s bizo­nyítja többek között a Távol- Kelet művészetéből hazánk­­ban rendezett kiállítások so­rozata. A sort annak idején az egyiptomi képzőművészeti kiállítás nyitotta meg, s kö­vették a perzsa miniatúrák, a kínai nemzeti stílusú festé­szet alkotásai, a mongol és most a koreai népi és ipar­művészek remekei. Ez a felso­rolás nem törekszik teljes­ségre, hiszen közben megis­merkedhettünk az indonéz művészek munkáival is, meg az arabokéval — és szinte varázsütésre, egymásután nyíl­tak meg közönségünk előtt az eddig elzárt és ismeretlent, vagy kevéssé ismertet rejtő kapuk. Zárkózottság és művészi ön­fegyelem jellemzi általában a Kelet művészeit és művésze­tét — és ez a zárkózottság többnyire épp a művekben ér­vényesül. Nincs bennük famutogatás, idegen tőlük ma­pompahajszolás, a hatásvadá­­­szat. A művészi önfegyelem a legnagyobb technikai és művé­szi tudást is­ szerény, kissé talán lefojtott, de rendkívül nemes és meggyőző formában tálalja — és mint már annyi keleti művészeti kiállításon, most a koreai népi- és ipar­művészek munkáinak bemu­tatóján is ez ragadja, ez nyeri meg leginkább a nézőt. A ko­reai mesterek a népművészet és iparművészet minden terü­letén jelentőset alkottak. Az ötvösök díszgombjai, gyűrűi, ezüst hajtűi, a fémművesek hétköznapi és ünnepi étkészle­tei és edényei, a selyemhímzők felejthetetlen remekei, a sza­bók gyönyörű szőnyegkészítők népviseletei, a szalmasző­nyegei, s a bútorkészítők dí­szes dobozai, kedves kisszek­­rényei — egyaránt újak és újszerűek­ számunkra. A ki­állított tárgyaknak — noha van közöttük többszáz éves is­­— nincs koruk. A 8—900 éves porcelánok másolatai és tö­kéletes formái olyanok, mint­ha tegnap készültek volna. Mo­dern munkának hatnak a 4—500 éves ékszerek is, s a legalább 2—300 éves lakkozott faasztalka — akár a minap is készülhetett volna. A régi és az új szinte megkülön­böztethe­­tetlenül összeolvad a népi és iparművészek munkájában és klasszikus magasságokba eme­li a múlt és a jelen koreai né­pi és iparművészetét. — 1 — 11 -

Next