Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-12-12 / 50. szám
BABITS KÉT VÁROSA November 26-án lett volna 75 éves Babits Mihály. Azon a napon, biztosan sokan — régi és új olvasói — gondoltak a költőre, akit hosszú évekig tartó gyötrő testi és lelki szenvedések után 1941. nyarán ragadott el a halál. Fiatalon, mint tanár sokfelé hányódott az országban, élt Pécsett, aztán Szegeden, a messzi Fogarason, Újpesten. Sorsa azonban két kis városhoz, két házhoz fűzte Babitsot igazán. A szekszárdi emeletes szülőházhoz, amelynek — és azon áthalódó osztályának is — nagy regényében, a Halálfiaiban állított emléket. Még nagybetegen is, a 30-as évek már vészt sejtető végén, a Vérmező i,szörnyű ködén" át a szekszárdi szőlőhegyeket látta. És az esztergomi Előhegyen levő hajlékhoz, ahol „ősi vadon volt, amikor odacsöppent, mint gyarmatos a Csendesóceán valamelyik szigetére“. Erről a kis házról élete legtermőbb éveinek és lassú haldoklása idejének is sok verse, egyéb írása szól. Nagyon szerette ezt a két kis várost, a két házat Babits. A szülőházát, amely már akkor „vesztette vakolatát s tetőzetének fazsindelyeit és az esztergomit, amelyet „türelemmel, lemondással“ bővítgetett, csinosított, ahol barátok, írótársak látogatták és a búcsúzó vendégekkel szénnel ráíratta a nevüket a veranda falára, amit aztán festékkel utána húzták, hogy megóvják a kopástól. Nagyon megkopott mégis azóta a két autogramos verandafal ott Esztergomban, az aláírásokat az évek sok esője összemosta. Emléküket már csak egy fénykép, Martsa Alajos felvétele őrzi. És az évek során a Babits-emlékek is megkoptak a két városban. Utcát ugyan mindkettőben elneveztek róla, igazi emléke azonban mintha most kezdene éledni, mind a két helyen. Szekszárdon az iskolaév elején épült fel nem messze a szülőházától 7 millió forint költséggel a 20 tantermes általános iskola, amelyet róla neveztek el és előcsarnokában helyezték el Csorba Géza Babits-mellszobrát. A tolnai írók, szekszárdi pedagógusok vagy két éve irodalmi társaságot alapítottak, amely gyűjti a Babits-emlékeket és azokból a múzeumban Babits-emlékszobát akarnak berendezni. Esztergomban az egyik kultúrotthont nevezték el a költőről és a városi tanácsnak az a terve, hogy tavaszra helyrehozatja az előhegyi Babits-házat és azt kis alkotóháznak rendezik be írók festők, művészek számára. SIMÁNDI BÉLA AZ ANGOL FILMCENZÚRA-BIZOTTSÁG betiltotta a „Teuton kard-akció" című, nálunk is bemutatott filmet, amely Speidel volt hitlerista tábornokot, a NATO középeurópai szárazföldi csapatainak parancsnokát leplezi le. Aragon új regénye Aragon nemrégiben hatszázoldalas új regényt jelentetett meg a párizsi Gallimard-könyvkiadónál. A regény, amelynek címe La Semaine Sainte (A szent hét) a kritikusok és a közönség körében nagy sikert aratott. A Les Nouvelles Littéraires c. polgári hetilap a legjobb könyvek bírálatára fenntartott állandó rovatában így jellemzi az új alkotást: „Bár Aragon mű egyes részei regényt írt, a egy költemény szépségével hatnak.“ A könyv cselekménye 1815. március 19—26 között játszódik. Ez az a hét, amikor Napóleon Elba-szigeti száműzetéséből visszatérve, diadalmasan tört előre Párizs felé, eszeveszett menekülésre késztetve a Szent Szövetség által trónra ültetett Bourbon-királyt, XVIII. Lajost és udvarát. Aragon nyomon követi a menekülés egyes állomásait és széles körképben — a királytól, az arisztokratáktól kezdve az egyszerű közkatonáig mutatva be hőseit — ábrázolja e sűrű, érdekes történelmi atmoszférában a korabeli francia társadalmat. Főhőse Théodor Géricault, muskétás alhadnagy, akinek sorsán keresztül a jövő társadalmi fejlődését előmozdító típust állítja az olvasó elé. Aragon előszavában kifejti, hogy nem történelmi összehasonlítást célzó művet ír. Ellenkezőleg: harcolni kíván az ellen, hogy összehasonlíthatatlan korszakokat hasonlítsanak össze. A La Semaine Sainte fő mondanivalója bizonyítani, hogy: „Az emberek egyáltalán nemcsak hordozói múltjuknak, örökösei egy világnak, nemcsak felelősek bizonyos cselekedetekért — ugyanakkor a jövő előkészítői is“. Az orvos és társa (Folytatás a 4. oldalról.) szégyelli magát. És a kulacs olyan meleg. Az orvos vigyáz, hogy ne éljen testével a kulacs szájához. Ügyetlen — el is mosolyodik ezen. A kulacs tovább vándorolt és az orvos leült könnyedén, fürgén.**— Hogy hívják magát? — kérdezte szomszédját áradó barátsággal. — Seligmann... de a Ligetben csak Jóska. A Garibaldiban léptem fel... Én vagyok a halál... A kenyér mellette a padlón. A kis ember hirtelen megrezzent. — Ha kivisznek minket Németországba, ott kinyírnak — mutatóujját végighúzza a torkán. Az orvos is megrezzent. De azt mondta a vízért, a kulacsért: — Ugyan! Nem nyírnak ki senkit... Szomszédja rábámult. A kenyeret nem vette fel, mintha elfeledkezett volna róla. Vagy jaj, — mintha nem is lenne olyan kimondhatatlanul fontos. — A fatter keresztény volt. Csak a mutter... Az arca csupa tiltakozás. Aztán a kenyér után nyúlt. Az elefántborjú — kezdi elölről az orvos és gépiesen ismétli magában: az elefántborjú, az elefántborjú ... A vagon rándult, s zökkent, aztán megállt. A bohóc is felugrott, kezében a kenyér. Hunyorognak a külső világosságon, amikor elhúzták a vagon ajtaját. A töltésen csendőr. — Három perc alatt végezzenek. Aki a sípszóra nem áll fel, vagy lemarad, lelövöm. — Lógjunk meg — súgta a vastag ember az orvosnak. Mellette guggolt a fűben. Sípszó. A vagon ajtaját újra lelakatolták. Az orvos arra gondolt, kezet kellene mosni. Kezet és arcot és fürdeni, zuhogó vízben, szappanos vízesésben, áradó folyóban, kék tengerben, lemosni a piszkot és megalázást, cserélt, sok vízben, forróban, langyosban és hidegben. És tisztán élni és enni... A vaskos szomszéd megszólalt mellette: — Akar? És mivel a csoda sohasem vár választ, kettévágta a kenyeret, majdnem egyformára, de mégis a kisebbik darabot nyújtotta át az orvosnak. Az orvos megrebbent. Az előbb még guggoltak. Aztán leküzdhetetlen mohósággal beleharapott a kenyérbe... Egyszer minden hajó megérkezik valamilyen kikötőbe. A vonat nyílt pályán állt meg, át kellett lépniök a váltóberendezés alacsony drótjait. Túl a töltésen esőverte mező, távolabb néhány fa, őszi lombokkal. A töltés kavicsai közt is sárgultak a fűcsomók, hiszen már október vége volt. Ott már fekete egyenruhások intézkedtek. SS-katonák. — Fünf in die Reihe... A tömeg lomhán mozdult, de engedelmesen rendeződött ötös sorokban, miként megparancsolták. Seligmann cserélt egy másikkal, hogy az orvos mellett lehessen. — Kőszegen vagyunk — súgta. Vajon miről ismerte fel a tájat, milyen kóborlásaiból, hiszen a fák, a mező, a töltés, a telefonpóznák, a szapora eső bárhol lehettek volna a világon. Az országban maradnak! — az orvosnak jót tett a közléssel. Azzal is, hogy mellette maradt. — Mars! — A menet elindult az esőben, a tócsáikban, a sárban, lehajtott, fejjel, nehéz hátizsákkal, mintha púposak lettek volna. Az országúton, később, postás karikázott feléjük, leugrott a bicikliről és mozdulatlanul nézte őket, pedig esett. Az ázott Kőszegen (valóban beértek a városba), mintha kihaltak volna az utcák. De, túl az utolsó házakon, a sörgyár vaskapuja kitárva várta őket. A menet befordult rajta, a nagy udvar megtelt velük. Seligmannak és az orvosnak szerencséje volt, a legutolsó soroknak csak a boltozatos kapualjban jutott hely, nem áztak tovább. Seligmann előrement a sorok között. Az orvos követte nézésével, mintha félne, hogy elveszíti. Sokáig türelmetlenkedett, végül a kis ember ismét ott állt mellette. — Nem lesz baj, meglátja... Itt maradunk, a sörgyárban... Hangja vidám volt. Ettől az orvos is mintha könnyebb lett volna. A kapuban három német katona cigarettázott. Kényelmesen, félszolgálatban, nevetgéltek. S az este is megérkezett csendjével. Nincs itt semmi baj. Az egyik katona otthagyta társait. Közelebbről látszott, hogy nagyobb sarzsi, fekete parolján több ezüst kocka díszlett. A vastag emberke, ahogy szokta, éppen hangosan mondott valamit és a német szeme megakadt rajta. Seligmann nem értette, mit parancsolnak neki. Az orvoshoz fordult. Az orvos védelmül, gyorsan magyarázta: — Bocsánat, de nem ért kérem németül... — Also komm du auch! — az esőköpenyes kettőjükre mutatott. Az udvar közepén megállította őket. — A kabátot és az inget le kell vetni — tolmácsolta az orvos Seligmannak. A katona elment és két bottal jött vissza. Az orvos lába ekkor kezdett remegni. — Azt akarja — fordította a német szavakat —, hogy verjük egymást. S rögtön eszébe villant, az öngyilkosságnak legjobb módja, ha most bottal és ököllel nekimenne parancsolójuknak. A másodiknak érkező gondolat azonban mentőövet nyújtott, hiszen nem kell feltétlenül nagyokat ütni. Seligmann is erre gondol!: — Ne féljen, majd csak margírozok ... Szembe kellett fordulniok egymással. Most, hogy derékig vetkőzött, látszott csak igazán, hogy Seligmann milyen kisnövésű. De a válla széles, a nadrágból előre domborodott fehér bőrű pocakja. A füle piros lett, a szája remegett. Az orvos homlokát is ellepte veríték. — Los! — hangzott a vezényszó. És utána nyomban a kegyelem: Halt! Vagyis, hogy várjanak. A német cigarettát vett elő, rágyújtott, lassan, kényelmesen. A cigaretta nem jól szerett, nyomogatta, aztán szipkába rakta. Mikor már vastagon jött a füst, intett: — Neki is mondd meg — bajor németséggel beszélt —, ha nem ütitek egymást tejes erőből, akkor majd én... Kinyitotta a pisztolytáskáját. Kuriózumok Ráth- Végh Istvánról 1. A „meghatározása" Hogy kicsoda — az köztudomású. Hogy micsoda? Azt még maga sem tudja. „Határozd meg, fiam” — s a szeme vígan csillog az üveg mögött. író, mégpedig rangos — próbálkozom —, akiknek történeteiben érdekesebbnél érdekesebb jellemek tűnnek fel s le, históriáinak cselekménye hol rakétaként száguld határok és korok felett, hol mérhetetlen finomsággal, mint vegyi folyamatok, alakul egy magányos tudat mélyén; anekdotái — megannyi találó, bravúros tollvonás, stíusa elegáns, nyelvezete ízes... De mit ír? Hisz ezek a jellemek, történetek, anekdoták és kuriózumok nem szépírói szintézis gyümölcsei, hanem a legszigorúbban ellenőrzött történelmi valóság évszámok, nevek, címek, hivatkozások, idézetek fegyverzetében, egy polihisztor megvesztegetően gazdag ismeretanyagával a hátuk mögött. Tehát? Művészet, vagy tudomány? Egyszerre több is, meg kevesebb is mind a „szépirodalom” iskolás fogalmánál, mind valamiféle akadémikusan értelmezett „szaktudománynál”. Arra hajlanék inkább, hogy az irodalom családjába tartozik, csak éppen sehogyse akar illeni a műfaj-skatulyákba. Nincs más hátra: új skatulyát kell illeszteni oda a „Tárca”, a „Történelmi novella” meg az „Esszé” közé s rábízni az irodalom teoretikusaira, hogy találjanak nevet a fedélre. Benne pedig felsorakoztatni Ráth-Végh Istvánnak mind a huszonkét kötetét. 2. A személye „Aranyos bácsi” — kiáltott fel egy bájos ifjú hölgy, látván s hallván őt televíziós szereplése alkalmából. Megjegyzése eljutott Pista bácsi fülébe. „Áldás és köszönet érte, nagyon jólesett — mondja. — Nagy Endre írja valahol, hogy a „teremtés koronái” számára nincs olyan magas kor, hogy egy nő szavára meg ne mozdulna bennük valami kis férfiúi tetszelgés...” Magas kor? Igen, nyolcvannyolc esztendő. Egyenes hátát sem az idő, sem a munka nem görbítette meg. Egészsége — jó órában mondjam — mindmáig jól szolgál. A feje, emlékezőtehetsége, szelleme mintha egyre többet nyerne az idővel. Könyvtárában, háromezer mű százezernyi oldalán nagyobb biztonsággal igazodik el, mint valaha és előadásmódja, csevegjen vagy írjon, színesebb, élvezetesebb. Az olvasó, a látogató hajlamos arra gondolni: a szeretett munka öröme őrzi és gazdagítja Ráth-Végh István testét-lelkét, szellemét. — Mihelyt a „Könyv komédiája” új, bővített kiadásának sajtó alá rendezését befejeztem, hozzáfogok életem fő művéhez, a „Fekete krónika” folytatását képező, harmincéves „Tarka króniká”-hoz... Ezek szerint munka közben éri meg majd a kilencvenedik születésnapot. 13. Az útja Doktor Ráth-Végh István voltaképpen jogász. — Csak nyugdíjban kezdtem el írni igazában — meséli. — Hát olyan korán nyugdíjazták Pista bácsit? — (Úgy emlékszem, a két háború közt ♦ tűnt fel írásaival.) ♦ — Dehogy korán — rendes ♦ időben, huszonegyben ha jól emlékszem. Igaz is — ő 1921-ben múlt ötven! _ Egy emberöltőt átjogászko♦dott, átbíráskodott — mert tör♦vényszéki bíró volt — s csak azután fogott a tollforgatáshoz. S nem is rögtön ehhez sajátos ráth-végihez! Novellákat, regényeket írt, egy vígjátékát bemutatta a Nemzeti Színház („ ... négy előadást ért meg, nagyon rossz volt...”). Folyóiratokban publikált kuriózumainak sikere vezette a maga útjára. Cserépfalvié az érdem, hogy kiadta első ilyen kötetét__ ... ezerötszáz példányban, mert többet piacra vetni nem látszott gazdaságosnak. (Idekívánkozik a „Két évezred babonái” 1956-os példányszáma: negyedszázezer! S az is teljesen elfogyott már.) 4. A munkája Vegyük kezünkbe bármelyik művét — elképeszt az adatok gazdagsága, hitelessége, a szerző rendkívüli tájékozottsága és olvasottsága, megnyer tollának ötletessége, iróniája, világnézetének, progresszív törekvéseinek tisztasága és következetessége. Milyen árat kell ezért fizetnie az írónak? Hajlott kora ellenére rengeteget dolgozik. A szorgalom azonban nem egyesegyedül az ő „kuriózuma”. Az már inkább, hogy tud latinul, franciául, németül, angolul s felesége — egyben titkára, levelezője és segítőtársa — révén az olasz szöveggel is megbirkózik; hogy könyvtára teljes egészében tollát szolgálja s telides teli van bibliofil művelődéstörténeti ritkaságokkal; hogy sok-sokezer könyv adatait őrzi emlékezetében. Hogy készülnek a művei? A tárgyat elrendező gondolat — mondjuk, a pénzzel kapcsolatos érdekességek, vagy a legnevezetesebb bűnügyek sorozata — legelőször légiónyi apró cédula alakjában ölt testet: ezek csupán emlékeztetők, sorrendjük megszabja a mű szerkezetét. Aztán egyik cédula a másik után kerül nagyító alá. Egykorú kiadványok szolgáltatják az adatokat — rendesen több, különböző álláspontú szerző szükségszerűen vagy szándékkal elfogult előadásában. De el kell olvasni a kortársi memoárokat is. végig kell lapozni az újságokat, kikutatni a legális-illegális röplapokat, aktákat. Emitt az egyik szereplőre, amott családjára vonatkozó adatok lapulnak. A híresebb esetek, történetek írókat, költőket, politikusokat és prédikáló papokat ihlettek meg — műveik elolvasandók. Emitt célzások, amott feltételezések rejtőznek, itt tanulmányok, ott ellentanulmányok jelentek meg tárgyról. Idézetek, hivatkozások, utalások polipjai tekeregnek. S alig akad olyan téma, amely ne váltaná ki valamelyik kortárs érdeklődését — azt is figyelembe kell venni/ Felsorolni sok — pedig ő mindet elolvassa. S aztán megírja — de nem egyszerre, mert író, akinek ugyan jogában áll ezt, vagy azt a momentumot elhagyni, illetve kiemelni, ezt megemlíteni, azt elhanyagolni, de nincs jogában unalmasan, szürkén, érdektelenül írni. S a mellékmunkák — szemoperáción esett át, régi jegyzeteit nem tudja elolvasni, mindent át kell másolnia. Könyvtárak, antikváriumok kora miatt egyre „messzebb” esnek tőle, nagyobb vállalkozás ellátogatni oda — be kell osztania az idejét. S mégis: minden esztendőben egy új könyvet tár a magyar olvasó elé. Ráth-Végh-export Miért csak a magyar olvasó elé? Néhány hónappal ezelőtt épp e lap hasábjain vetettem fel, hogy miért bízzuk a Ráth- Végh-exportot a széljárásra, vagy a méhekre, holott akár a Corvina, akár a Kultúra, akár mindkettő intézményesen is „besorozhatná” a tudásszomjas baráti, üzletre éhes túloldali piacot? Műveinek tárgya, feldolgozása, mondanivalója jellegzetesen internacionális, mint maga a történelem. A legutóbbi időkig „véletlenül” terjedt híre, neve: megjelent egyik művének spanyol, másiknak szlovák nyelvű fordítása. Nos, igaz örömömre szolgál — Örömünkre szolgálhat —, hogy hamarosan elkészül az első német Ráth-Végh. Isten látja lelkem, nem kapok províziót. Honpolgári érdeklődés, kivagyiság vezet, szeretnék örülni a hazai elismertetés után a külföldinek is. Szerényen, hasznosan.. Hisz Ráth-Végh Istvánnak nincs hiánya hazai elismertetésben — az olvasók részéről. Naponta kapja a leveleket, rengeteg meghívást előadásokra, olvasói estekre — könyveinek példányszámára fentebb már céloztam. Az olvasó önző, szeretné nemcsak a művet, az írót is szeretni, látni, hallani, mintegy személyes ismeretségbe kerülni vele s ezzel is gazdagítani a könyv adta élményt. Kimondhatatlan öröm ez az olvasói szeretet annak, aki régebben mást tapasztalt. — A legjobb barátaim átmentek az utca túlsó járdájára, nehogy kinézzem a zsebükből a három pengőt egy könyvemért — emlékszik a régi időkre. Az ilyen ember persze, hogy beéri az olvasók megbecsülésével! Szerény, azt mondja, nem kevés, amivel ilyenformán „meg kell elégednie” — szerény író. Milyen jó őszintén leírni ezt a két szót valakiről! A tolsztoji „törtszám” jut eszembe. Szerénység és hasznos munka — mennyivel több értéket eredményez, mint színes szavak milliárdjai: „törve mellény repesztő hivalkodással”". FÜLÖP JÁNOS A ROMÁN ÍRÓSZÖVETSÉG VEZETŐSÉGE felhívással fordult az ország íróihoz, hogy minél többen menjenek a falvakba, s az ország felszabadulásának 15. évfordulója tiszteletére közvetlen élményeik alapján számoljanak majd be ♦ a parasztság életének forradalmi átalakulásáról. A TÉLI KÖNYVVÁSÁR ÚJDONSÁGAIBÓL: Cervantes: Példás elbeszélések. Félvászonkötésben Egész vászonkötésben Goethe: Római elégiák. Egész vászonkötésben Selyemkötésben Madách Imre: Az ember tragédiája. Kötve Az angol líra kincsesháza, 1—8. kötet. Kötve Mai angol elbeszélők. Kötve Baján Bolgár: Szodoma kapusa. Kötve Gellért Oszkár: Daloló Hungária. Kötve Kovái Lőrinc: Aradat. 1—2. kötet. Kötve Barcsay Jenő: Ember és drapéria. Kötve Kosztolányi Dezső: Írók, festők, tudósok. 1—2. kötet. Kötve Rév Miklós: A nagy faltól a Csendes-óceánig. Sport és szépség. 41, — 44,— 28,— 42, — 55,— 70,42 15.50 13.50 59,— 120,— 60,— Ft • Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Kötve 85,— Kötve 42,— Ft Ft