Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-12 / 50. szám

BABITS KÉT VÁROSA November 26-án lett volna 75 éves Babits Mihály. Azon a napon, biztosan sokan — ré­gi és új olvasói — gondoltak a költőre, akit hosszú évekig tartó gyötrő testi és lelki szen­vedések után 1941. nyarán ra­gadott el a halál. Fiatalon, mint tanár sokfelé hányódott az országban, élt Pécsett, az­tán Szegeden, a messzi Foga­­rason, Újpesten. Sorsa azon­ban két kis városhoz, két ház­hoz fűzte Babitsot igazán. A szekszárdi emeletes szülőház­hoz, amelynek — és azon át­halódó osztályának is — nagy regényében, a Halálfiaiban ál­lított emléket. Még nagybete­gen is, a 30-as évek már vészt sejtető végén, a Vérmező i,szörnyű ködén" át a szek­szárdi szőlőhegyeket látta. És az esztergomi Előhegyen levő hajlékhoz, ahol „ősi vadon volt, amikor odacsöppent, mint gyarmatos a Csendes­óceán valamelyik szigetére“. Erről a kis házról élete legter­­mőbb éveinek és lassú haldok­lása idejének is sok verse, egyéb írása szól. Nagyon szerette ezt a két kis várost, a két házat Babits. A szülőházát, amely már akkor „vesztette vakolatát s tetőzetének fazsindelyeit és az esztergomit, amelyet „türe­lemmel, lemondással“ bővítge­­tett, csinosított, ahol barátok, írótársak látogatták és a bú­csúzó vendégekkel szénnel rá­íratta a nevüket a veranda fa­lára, amit aztán festékkel utá­na húzták, hogy megóvják a kopástól. Nagyon megkopott mégis azóta a két autogramos ve­randafal ott Esztergomban, az aláírásokat az évek sok esője összemosta. Emléküket már csak egy fénykép, Martsa Ala­jos felvétele őrzi. És az évek során a Babits-emlékek is megkoptak a két városban. Utcát ugyan mindkettőben el­neveztek róla, igazi emléke azonban mintha most kezde­ne éledni, mind a két helyen. Szekszárdon az iskolaév ele­jén épült fel nem messze a szülőházától 7 millió forint költséggel a 20 tantermes ál­talános iskola, amelyet róla neveztek el és előcsarnokában helyezték el Csorba Géza Ba­­bits-mellszobrát. A tolnai írók, szekszárdi pedagógusok vagy két éve irodalmi társaságot alapítottak, amely gyűjti a Babits-emlékeket és azokból a múzeumban Babits-emlékszo­­bát akarnak berendezni. Esz­­tergomban az egyik kultúrott­­hont nevezték el a költőről és a városi tanácsnak az a terve, hogy tavaszra helyrehozatja az előhegyi Babits-házat és azt kis alkotóháznak rendezik be írók festők, művészek számá­ra. SIMÁNDI BÉLA AZ ANGOL FILMCENZÚ­­RA-BIZOTTSÁG betiltotta a „Teuton kard-akció" című, ná­lunk is bemutatott filmet, amely Speidel volt hitlerista tábornokot, a NATO közép­európai szárazföldi csapatai­nak parancsnokát leplezi le. Aragon új regénye Aragon nemrégiben hatszáz­oldalas új regényt jelente­tett meg a párizsi Galli­­mard-könyvkiadónál. A re­gény, amelynek címe La Semaine Sainte­ (A szent hét) a kritikusok és a közönség körében nagy sikert ara­tott. A Les Nouvelles Litté­­raires­ c. polgári hetilap a legjobb könyvek bírálatára fenntartott állandó rovatában így jellemzi az új alkotást: „Bár Aragon mű egyes részei regényt írt, a egy költe­mény szépségével hatnak.“ A könyv cselekménye 1815. március 19—26 között játszó­dik. Ez az a hét, amikor Na­póleon Elba-szigeti száműze­téséből visszatérve, diadalma­san tört előre Párizs felé, eszeveszett menekülésre kész­tetve a Szent Szövetség által trónra ültetett Bourbon-ki­­rályt, XVIII. Lajost és udva­rát. Aragon nyomon követi a menekülés egyes állomásait és széles körképben — a ki­­rálytól, az arisztokratáktól kezdve az egyszerű közkato­náig mutatva be­ hőseit — ábrázolja e sűrű, érdekes tör­ténelmi atmoszférában a ko­rabeli francia társadalmat. Főhőse Théodor Géricault, muskétás alhadnagy, akinek sorsán keresztül a jövő tár­sadalmi fejlődését előmozdító típust állítja az olvasó elé. Aragon előszavában kifejti, hogy nem történelmi összeha­sonlítást célzó művet ír. Ellen­kezőleg: harcolni kíván az el­len, hogy összehasonlíthatat­lan korszakokat hasonlítsanak össze. A La Semaine Sainte fő mondanivalója bizonyítani, hogy: „Az emberek egyáltalán nemcsak hordozói múltjuk­nak, örökösei egy világnak, nemcsak felelősek bizonyos cselekedetekért — ugyanakkor a jövő előkészítői is“. Az orvos és társa (Folytatás a 4. oldalról.) szégyelli magát. És a kulacs olyan meleg. Az orvos vigyáz, hogy ne éljen testével a kulacs szájához. Ügyetlen — el is mosolyodik ezen. A kulacs tovább vándorolt és az orvos leült könnyedén, fürgén.­­**­— Hogy hívják magát? — kérdezte szom­szédját áradó barátsággal. — Seligmann... de a Ligetben csak Jóska. A Garibaldiban léptem fel... Én vagyok a halál... A kenyér mellette a padlón. A kis ember hirtelen megrezzent. — Ha kivisznek minket Németországba, ott kinyírnak — mutatóujját végighúzza a tor­kán. Az orvos is megrezzent. De azt mondta a vízért, a kulacsért: — Ugyan! Nem nyírnak ki senkit... Szomszédja rábámult. A kenyeret nem vet­te fel, mintha elfeledkezett volna róla. Vagy jaj, — mintha nem is lenne olyan ki­mondhatatlanul fontos. — A fatter keresztény volt. Csak a mut­ter... Az arca csupa tiltakozás. Aztán a kenyér után nyúlt. Az elefántborjú — kezdi elölről az orvos és gépiesen ismétli magában: az ele­fántborjú, az elefántborjú ... A vagon rándult, s zökkent, aztán megállt. A bohóc is felugrott, kezében a kenyér. Hunyorognak a külső világosságon, amikor elhúzták a vagon ajtaját. A töltésen csend­őr. — Három perc alatt végezzenek. Aki a síp­szóra nem áll fel, vagy lemarad, lelövöm. — Lógjunk meg — súgta a vastag ember az orvosnak. Mellette guggolt a fűben. Sípszó. A vagon ajtaját újra lelakatolták. Az orvos arra gondolt, kezet kellene mosni. Kezet és arcot és fürdeni, zuhogó vízben, szappanos vízesésben, áradó folyóban, kék tengerben, lemosni a piszkot és megalázást, cserélt, sok vízben, forróban, langyosban és hidegben. És tisztán élni és enni... A vaskos szomszéd megszólalt mellette: — Akar? És mivel a csoda sohasem vár választ, ket­tévágta a kenyeret, majdnem egyformára, de mégis a kisebbik darabot nyújtotta át az orvosnak. Az orvos megrebbent. Az előbb még guggoltak. Aztán leküzdhetetlen mohó­sággal beleharapott a kenyérbe... Egyszer minden hajó megérkezik vala­milyen kikötőbe. A vonat nyílt pályán állt meg, át kellett lépniök a váltóberendezés alacsony drótjait. Túl a töltésen esőverte mező, távolabb néhány fa, őszi lombokkal. A töltés kavicsai közt is sárgultak a fűcsomók, hiszen már október vége volt. Ott már fekete egyenruhások intézkedtek. SS-katonák. — Fünf in die Reihe... A tömeg lomhán mozdult, de engedelmesen rendeződött ötös sorokban, miként megpa­rancsolták. Seligmann cserélt egy másikkal,­­ hogy az orvos mellett lehessen. — Kőszegen vagyunk — súgta. Vajon mi­ről ismerte fel a tájat, milyen kóborlásaiból, hiszen a fák, a mező, a töltés, a telefonpóz­nák, a szapora eső bárhol lehettek volna a világon. Az országban maradnak! — az or­vosnak jót tett a közléssel. Azzal is, hogy mel­lette maradt. — Mars! — A menet elindult az esőben, a tócsáikban, a sárban, lehajtott, fejjel, nehéz hátizsákkal, mintha púposak lettek volna. Az országúton, később, postás karikázott feléjük, leugrott a bicikliről és mozdulatlanul nézte őket, pedig esett. Az ázott Kőszegen (valóban beértek a vá­rosba), mintha kihaltak volna az utcák. De, túl az utolsó házakon, a sörgyár vaskapuja kitárva várta őket. A menet befordult rajta, a nagy udvar megtelt velük. Seligmannak és az orvosnak szerencséje volt, a legutolsó sorok­nak csak a boltozatos kapualjban jutott hely, nem áztak tovább. Seligmann előrement a sorok között. Az orvos követte nézésével, mintha félne, hogy elveszíti. Sokáig türelmet­lenkedett, végül a kis ember ismét ott állt mellette. — Nem lesz baj, meglátja... Itt maradunk, a sörgyárban... Hangja vidám volt. Ettől az orvos is mintha könnyebb lett volna. A kapuban három né­met katona cigarettázott. Kényelmesen, fél­­szolgálatban, nevetgéltek. S az este is megérkezett csendjével. Nincs itt semmi baj. Az egyik katona otthagyta társait. Köze­lebbről látszott, hogy nagyobb sarzsi, fekete parol­ján több ezüst kocka díszlett. A vastag emberke, ahogy szokta, éppen hango­san mondott valamit és a német szeme meg­akadt rajta. Seligmann nem értette, mit pa­rancsolnak neki. Az orvoshoz fordult. Az orvos védelmül, gyorsan magyarázta: — Bocsánat, de nem ért kérem németül... — Also komm du auch! — az esőköpenyes kettőjükre mutatott. Az udvar közepén megállította őket. — A kabátot és az inget le kell vetni — tolmácsolta az orvos Seligmannak. A katona elment és két bottal jött vissza. Az orvos lába ekkor kezdett remegni. — Azt akarja — fordította a német szava­kat —, hogy verjük egymást. S rögtön eszébe villant, az öngyilkosságnak legjobb módja, ha most bottal és ököllel nekimenne paran­­csolójuknak. A másodiknak érkező gondolat azonban mentőövet nyújtott, hiszen nem kell feltétlenül nagyokat ütni. Seligmann is erre gondol!: — Ne féljen, majd csak margírozok ... Szembe kellett fordulniok egymással. Most, hogy derékig vetkőzött, láts­zott csak igazán, hogy Seligmann milyen kisnövésű. De a válla széles, a nadrágból előre domborodott fehér bőrű pocakja. A füle piros lett, a szája reme­gett. Az orvos homlokát is ellepte veríték. — Los! — hangzott a vezényszó. És utána nyomban a kegyelem: Halt! Vagyis, hogy vár­janak. A német cigarettát vett elő, rágyújtott, las­san, kényelmesen. A cigaretta nem jól szerett, nyomogatta, aztán szipkába rakta. Mikor már vastagon jött a füst, intett: — Neki is mondd meg — bajor németséggel beszélt —, ha nem ütitek egymást tejes erő­ből, akkor majd én... Kinyitotta a pisztolytáskáját. Kuriózumok Ráth- Végh Istvánról 1. A „meghatározása" Hogy kicsoda — az köztudo­mású. Hogy micsoda? Azt még ma­ga sem tudja. „Határozd meg, fiam” — s a szeme vígan csil­log az üveg mögött. író, mégpedig rangos — pró­bálkozom —, akiknek történe­teiben érdekesebbnél érdeke­sebb jellemek tűnnek fel s le, históriáinak cselekménye hol rakétaként száguld határok és korok felett, hol mérhetetlen finomsággal, mint vegyi folya­matok, alakul egy magányos tudat mélyén; anekdotái — megannyi találó, bravúros toll­vonás, stíusa elegáns, nyelve­zete ízes... De mit ír? Hisz ezek a jellemek, törté­netek, anekdoták és kuriózu­mok nem szépírói szintézis gyümölcsei, hanem­ a legszi­gorúbban ellenőrzött történel­mi valóság évszámok, nevek, címek, hivatkozások, idézetek fegyverzetében, egy polihisz­tor megvesztegetően gazdag ismeretanyagával a hátuk mö­gött. Tehát? Művészet, vagy tu­domány? Egyszerre több is, meg ke­vesebb is mind a „szépiroda­lom” iskolás fogalmánál, mind valamiféle akadémikusan ér­telmezett „szaktudománynál”. Arra hajlanék inkább, hogy az irodalom családjába tartozik, csak éppen sehogyse akar ille­ni a műfaj-skatulyákba. Nincs más hátra: új skatu­lyát kell illeszteni oda a „Tár­ca”, a „Történelmi novella” meg az „Esszé” közé s rábízni az irodalom teoretikusaira, hogy találjanak nevet a fedél­re. Benne pedig felsorakoztat­ni Ráth-Végh Istvánnak mind a huszonkét kötetét. 2. A személye „Aranyos bácsi” — kiáltott fel egy bájos ifjú hölgy, lát­ván s hallván őt televíziós sze­replése alkalmából. Megjegyzé­se eljutott Pista bácsi fülébe. „Áldás és köszönet érte, na­gyon jólesett — mondja. — Nagy Endre írja valahol, hogy a „teremtés koronái” számára nincs olyan magas kor, hogy egy nő szavára meg ne moz­dulna bennük valami kis fér­fiúi tetszelgés...” Magas kor? Igen, nyolcvan­nyolc esztendő. Egyenes hátát sem az idő, sem a munka nem görbítette meg. Egészsége — jó órában mondjam — mindmáig jól szol­gál. A feje, emlékezőtehetsége,­­ szelleme mintha egyre többet nyerne az idővel. Könyvtárá­ban, háromezer mű százezernyi oldalán nagyobb biztonsággal igazodik el, mint valaha és elő­adásmódja, csevegjen vagy ír­jon, színesebb, élvezetesebb. Az olvasó, a látogató hajla­mos arra gondolni: a szeretett munka öröme őrzi és gazdagít­ja Ráth-Végh István testét-lel­­két, szellemét. — Mihelyt a „Könyv komé­diája” új, bővített kiadásának sajtó alá rendezését befejez­tem, hozzáfogok életem fő­­­ művéhez, a „Fekete krónika”­­ folytatását képező, harminc­­éves „Tarka króniká”-hoz... Ezek szerint munka közben éri meg majd a kilencvenedik születésnapot. 13. Az útja Doktor Ráth-Végh István voltaképpen jogász. — Csak nyugdíjban kezd­tem el írni igazában — meséli. — Hát olyan korán nyugdí­jazták Pista bácsit? — (Úgy­­ emlékszem, a két háború közt ♦ tűnt fel írásaival.) ♦ — Dehogy korán — rendes ♦ időben, huszonegyben ha jól emlékszem. Igaz is — ő 1921-ben múlt ötven! _ Egy emberöltőt átjogászko­♦­dott, átbíráskodott — mert tör­♦­vényszéki bíró volt — s csak azután fogott a tollforgatás­­hoz. S nem is rögtön ehhez sajátos ráth-végihez! Novellá­­­kat, regényeket írt, egy vígjá­tékát bemutatta a Nemzeti Szính­áz („ ... négy előadást ért meg, nagyon rossz volt...”). Folyóiratokban publikált ku­riózumainak sikere vezette a maga útjára. Cserépfalvié az érdem, hogy kiadta első ilyen kötetét__ ... ezerötszáz példányban, mert többet piacra vetni nem látszott gazdaságosnak. (Idekívánkozik a „Két évez­red babonái” 1956-os példány­száma: negyedszázezer! S az is teljesen elfogyott már.) 4. A munkája Vegyük kezünkbe bármelyik művét — elképeszt az adatok gazdagsága, hitelessége, a szer­ző rendkívüli tájékozottsága és olvasottsága, megnyer tollának ötletessége, iróniája, világnéze­tének, progresszív törekvései­nek tisztasága és következetes­sége. Milyen árat kell ezért fizet­nie az írónak? Hajlott kora ellenére renge­teget dolgozik. A szorgalom azonban nem egyesegyedül az ő „kuriózuma”. Az már inkább, hogy tud latinul, franciául, németül, an­golul s felesége — egyben tit­kára, levelezője és segítőtársa — révén az olasz szöveggel is megbirkózik; hogy könyvtára teljes egészében tollát szolgál­ja s telides teli van bibliofil művelődéstörténeti ritkaságok­kal; hogy sok-sokezer könyv adatait őrzi emlékezetében. Hogy készülnek a művei? A tárgyat elrendező gondolat — mondjuk, a pénzzel kapcso­latos érdekességek, vagy a leg­nevezetesebb bűnügyek soro­zata — legelőször légiónyi apró cédula alakjában ölt testet: ezek csupán emlékeztetők, sor­rendjük megszabja a mű szer­kezetét. Aztán egyik cédula a másik után kerül nagyító alá. Egykorú kiadványok szolgál­tatják az adatokat — rendesen több, különböző álláspontú szerző szükségszerűen vagy szándékkal elfogult előadásá­ban. De el kell olvasni a kor­társi memoárokat is. végig kell lapozni az újságokat, ki­kutatni a legális-illegális röp­lapokat, aktákat. Emitt az egyik szereplőre, amott csa­ládjára vonatkozó adatok la­pulnak. A híresebb esetek, tör­ténetek írókat, költőket, politi­kusokat és prédikáló papokat ihlettek meg — műveik elol­­vasandók. Emitt célzások, amott feltételezések rejtőznek, itt tanulmányok, ott ellenta­nulmányok jelentek meg tárgyról. Idézetek, hivatkozá­­­sok, utalások polipjai tekereg­nek. S alig akad olyan téma, amely ne váltaná ki valame­lyik kortárs érdeklődését — azt is figyelembe kell venni/ Felsorolni sok — pedig ő mindet elolvassa. S aztán megírja — de nem egyszerre, mert író, akinek ugyan jogában áll ezt, vagy azt a momentumot elhagyni, il­letve kiemelni, ezt megemlíte­ni, azt elhanyagolni, de nincs jogában unalmasan, szürkén, érdektelenül írni. S a mellékmunkák — szem­­operáción esett át, régi jegyze­teit nem tudja elolvasni, min­dent át kell másolnia. Könyv­tárak, antikváriumok kora miatt egyre „messzebb” esnek tőle, nagyobb vállalkozás el­­látoga­tni oda — be kell oszta­nia az idejét. S mégis: minden esztendő­ben egy új könyvet tár a ma­gyar olvasó elé. Ráth-Végh-export Miért csak a magyar olvasó elé? Néhány hónappal ezelőtt épp e lap hasábjain vetettem fel, hogy miért bízzuk a Ráth- Végh-exportot a­­ széljárás­ra, vagy a méhekre, holott akár a Corvina, akár a Kultú­ra, akár mindkettő intézmé­nyesen is „besorozhatná” a tu­dásszomjas baráti, üzletre éhes túloldali piacot? Műveinek tárgya, feldolgo­zása, mondanivalója jellegzete­sen internacionális, mint maga a történelem. A legutóbbi időkig „véletle­nül” terjedt híre, neve: meg­jelent egyik művének spanyol, másiknak szlovák nyelvű for­dítása. Nos, igaz örömömre szolgál — Örömünkre szolgál­hat —, hogy hamarosan elké­szül az első német Ráth-Végh. Isten látja lelkem, nem ka­pok províziót. Honpolgári ér­deklődés, kivagyiság vezet, szeretnék örülni a hazai elis­mertetés után a külföldinek is. Szerényen, hasznosan.. Hisz Ráth-Végh Istvánnak nincs hiánya hazai elismerte­tésben — az olvasók részéről. Naponta kapja a leveleket, rengeteg meghívást előadások­ra, olvasói estekre — könyvei­nek példányszámára fentebb már céloztam. Az olvasó önző, szeretné nemcsak a művet, az írót is szeretni, látni, hallani, mintegy személyes ismeretség­be kerülni vele s ezzel is gaz­dagítani a könyv­ adta élményt. Kimondhatatlan öröm ez az olvasói szeretet annak, aki ré­gebben mást tapasztalt. — A legjobb barátaim át­mentek az utca túlsó járdájára, nehogy kinézzem a zsebükből a három pengőt egy köny­vemért — emlékszik a régi időkre. Az ilyen ember persze, hogy beéri az olvasók megbecsülésé­vel! Szerény, azt mondja, nem kevés, amivel ilyenformán „meg kell elégednie” — sze­rény író. Milyen jó őszintén leírni ezt a két szót valakiről! A tolsztoji „törtszám” jut eszembe. Szerénység és hasznos mun­ka — mennyivel több értéket eredményez, mint színes sza­vak milliárdjai: „törve mel­lény repesztő hivalkodással”". FÜLÖP JÁNOS A ROMÁN ÍRÓSZÖVETSÉG VEZETŐSÉGE felhívással for­dult az ország íróihoz, hogy minél többen menjenek a fal­­­­vakba, s az ország felszabadu­lásának 15. évfordulója tiszte­­­­letére közvetlen élményeik­­ alapján számoljanak majd be ♦ a parasztság életének forradal­­mi átalakulásáról. A TÉLI KÖNYVVÁSÁR ÚJDONSÁGAIBÓL: Cervantes: Példás elbeszélések. Félvászonkötésben Egés­z vászonkö­tés­ben Goethe: Római elégiák. Egész vászonkötésben Selyemkötésben Madách Imre: Az ember tragédiája. Kötve Az angol líra kincsesháza, 1—8. kötet. Kötve Mai angol elbeszélők. Kötve Baján Bolgár: Szodoma kapusa. Kötve Gellért Oszkár­: Daloló Hungária. Kötve Kovái Lőrinc: Aradat. 1—2. kötet. Kötve Barcsay Jenő: Ember és drapéria. Kötve Kosztolányi Dezső: Írók, festők, tudósok. 1—2. kötet. Kötve Rév Miklós: A nagy faltól a Csendes-óceánig. Sport és szépség. 41, — 44,— 28,— 42, — 55,— 70,­42­ 15.50 13.50 59,— 120,— 60,— Ft • Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Kötve 85,— Kötve 42,— Ft Ft

Next