Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-02 / 1. szám - Lukács Imre: Elsirató • vers (2. oldal) - Szabó Béla: Naplótöredék (2. oldal)

AZ IRODALMI TANÁCS és a Magyar Pen Klub elnöksége pénteken nyújtja át Jacques Gaucheron francia írónak, Pe­tőfi művei francia fordítójá­nak a Magyar Pen Klub em­lékérmét. AZ ÁLLAMI HANGVER­SENYZENEKAR Ferencsik János főzeneigazgató vezetésé­vel január 10-én kéthetes nyu­gat-németországi turnéra indul. A koncerteken kívül az Állami Hangversenyzenekar hangle­mezfelvételeikre is szerződést kötött. A turné főbb állomá­sai: Nürnberg, Stuttgart,­ München és Frankfurt. A ze­nekar szólistája: Kovács Dé­nes hegedűművész és Petri Endre zongoraművész. Műso­ron Bartók, Kodály, Csajkov­szkij, Stravinszki, Beethoven, Brahms stb. művei szerepel­nek. „MŰVELŐDÉSI AUTÓT’1 kapott Csongrád megye. Az új „művelődési autó" a tanyavilá­got járja majd, egy-egy útjára 500—700 könyvet visz magával. Könyvállományát — Csongrád­­ban például — a megyei könyvtár 63 000 kötetes gyűjte­ményéből állandóan felfrissíti. A felszerelést keskeny filmvetí­­tő, magnetofon, és áramfejlesz­tő, valamint diavetítő egészíti ki. A MAGYAR TUDOMÁ­NYOS AKADÉMIÁN kiosztot­ták az 1958. évi elnöki jutal­makat. Százharminc tudomá­nyos dolgozó részesült­­ elnöki jutalomban ebben az évben el­ért kiváló tudományos eredmé­nyeiért. A jutalmakat Rusz­­nyák István, az Akadémia el­nöke adta át. Dobi Istvánt, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökét 60. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársa­ság Érdemrendjével tüntették ki, a magyar nép szolgálatában folytatott odaadó, sokéves munkájáért A NÉPMŰVÉSZETI INTÉ­ZET a sze­kszárdi múzeummal közösen filmre vette fel a leg­régibb báza népi táncokat. A főszereplőik a legöregebb bátai táncosok. JULIUS SLOWACKI, a nagy len­gyel költő születésének 150. és ha­lálának 110. évfordulója alkalmá­ból Lengyelországban Slowacki­­évet rendeznek. A Slowacki-év programja keretében Varsó és többi nagy lengyel város színházai a megrendezik a Slowack­i színmű­veinek fesztiválját. Felállítják nagy költő emlékművét és emlék­a táblákkal jelölik meg egykori la­kóházait. A CSEHSZLOVÁK KÖNYV­KIADÁS 43 millió könyvet adott ki 1957-ben. A példány­szám átlaga 1948-ban 6 ezer volt, jelenleg 10 ezernél több. AZ UKRAJNAI KÁR­­PÁTONTÚLI TERÜLETI KÖNYVKIADÓ Uzslhorod— Ungvárom verseskötetet adott ki Kovács Vilmos magyar köl­tőtől. A Munkács és Bereg­szász közti Gát községb­en élő har­m­incév­es költő a szovjet valóságot, faluja életét, énekli meg, megjelent a magyaror­­szági művészet története című mű második kötete, a Kép­zőművészeti Alap Kiadóvállalatá­nak gondozásában. A kötet, ame­lyet Zádor Anna szerkesztett, s többek között Genthon Németh Lajos és Végvári István, Lajos írt, a magyar művészet 1800-tól 1945-ig terjedő időszakát mutatja be. A művet 360 kép egészíti ki, bemutatva a majdnem másfél év­százados korszaknak legjelentő­sebb művészeti alkotásait. LUKACS IMRE: Elsirató Sírodra majd konok eső esik, a föld beissza és a szívedig elér a csepp, s szétporladt testedet viszi tovább, ahová nem mehet élő, síró, küzdő ember. A föld méhébe zár s kopár hantod fölött akármi nő, virág vagy pőre gyom, leköpnek vagy magasztalnak, nagyon mindegy neked. Az örök, hű anya ringat tovább s áhított aranya — nem érted el míg éltél s most parányod száz útjain — hozzád simul. Az álmod beteljesül: kincsek között magányos kék csend övez, léted már nem hiányos. Száz voltál eddig s mégis egy tömeg, most egy leszel, bár millió: kövek, fekete rög, hajszálgyökér, fűszál, csengő forrás, illat, mely messze száll... Volt tested végtelen formákban tér meg, eljutsz legvégső pontjára térnek. Súlyos idők bármerre hajtanak, te vagy a lét, az örök­ egy anyag, te vagy a volt, a van és ami lesz... Sírodra majd konok eső szemez. MÉRLEGEN (Folytatás az 1. oldalról.) és a kézfogásnak, az álláspon­tok közelítésének bevezetője. Bőven idézhetünk példát mind­két bajra lapunk gyakorlatá­ból, de egész kritikai életünk­ből is. A hibák gyökere nyil­vánvalóan ott van, hogy még mindig nem ment át a vérünk­be — nemcsak új politikánk­nak néhány fontos módszere, de a módszerek mögött meg­nyilvánuló szemlélet. Nem lát­juk világosan, hogy a kulturá­lis forradalom során, nem is hosszú idő múltán, egységes szocialista közműveltséget aka­runk kialakítani. Ennek meg­felelően egységes szocialista művészetet, diadalmaskodó és egyeduralkodó szocialis­ta-rea­­lista alkotómódszert, melyen belül a művészi irányzatok so­kasága megfér. Az ehhez veze­tő út, pedig a meggyőzés, nem a megtörés, megalázás, meg­semmisítés, de nem is a meg­alkuvás. Kállai Gyula könyve mint­egy foglalata mindannak, ami e téren, ennek a célkitűzésnek jegyében, az utóbbi két év so­rán történt. A népi vita, a Lukács-vita, a párt művelődés­­politikai irányelvei, az antire­­vizionista harc, az ellenforra­dalmi ideológiai maradványok felszámolása — fő elvi voná­saikban — itt vannak együtt, ebben a tizenöt éves kötetben. De túl a­ részletkérdéseken: vi­lágos megfogalmazásban lát­hatjuk itt a célt, a módszert. Az elmélet értékét a gyakor­lat méri. A munka eredményei kezdenek már mutatkozni. Hogy milyen mértékben hala­dunk előre, az nem egy vezető politikus tevékenységén, ha­nem valamennyiünk munká­ján­, elméleti rátermettségén, tisztánlátásán, jószándékán áll. Ezért mondtam előj­áróm­ban: olyan könyv ez, ahol nem­csak a szerző, hanem kicsit va­lamennyien a mérlegen va­gyunk, akik használhatunk vagy árthatunk ennek az első­rendű fontosságú hazafias és forradalmi ügynek. A kulturális forradalom kérdései iránt nagyon sok ember érdeklődik. Ennek a történelmi folyamatnak egyik eredménye is már az, hogy a pedagógusok száma megkét­szereződött, hogy a világ egyik vezető színház- és mozilátoga­tó, s lassacskán könyvolvasó nemzete vagyunk; hogy a köz­­gondolkodás és közízlés átala­kításának feladatában, a hiva­tásosokon kívül, országszerte tíz- és tízezer ember kér és kap részt. Sok tízezres, sőt túlzás nélkül mondhatjuk, százezres tömegeknek kell itt az eredményesség ér­dekében egységes elvek alap­ján együttműködnie. Ezért tar­tottuk fontosnak, hogy olva­sóink figyelmét különös nyo­matékkal hívjuk fel erre a könyvre. KARÁCSONYI SZÁMUNK­BAN Nemes Nagy Ágnes két verse alá nyomdahiba foly­tán a következő megjegyzés került: „Egy téli szerelem em­lékére”. A megjegyzésnek a két verssel semmiféle tar­talmi összefüggése nincs. INGMAR dező, aki az BERGMAN svéd ren­idén nemzetközi fesztiválon három nagy nyert je­lentős díjat, Várnak a nők címmel új filmet készít. Filmjének cselek­ménye négy asszonyról szól, akik egy nyaralóban férjük látogatását várják s közben elmesélik egy­másnak titkos élményeiket. Svéd­ország előreláthatólag ezzel az al­kotással vesz részt a jövő évi can­­nesi filmversenyen. AZ IRODALMI SZÍNPAD január 6-án Schillerről, Goethéről, Heinéről emlékezik meg. Az érdekesen összeállított műsorban Zách János, Bánki Zsuzsa, Gáti József, Ilosvay Katalin, Egressy István, Módi Szabó Gábor, Tallós Endre, Radnai György és Ungváry László lépnek fel. A KALANDVAGY BŰVÖLETE­BEN címmel könyv jelent meg Bécsben, amely ,,A világ legizgal­masabb történetei” alcímet viseli A könyv a világ legismertebb ka­landos történeteit tartalmazza Sim­plicius von Grimmelhausen ka­landjaitól a Robinsonon, Dei Quijottén át a legújabb története­kig. József Attila Öngyilkossága villámcsapásként hatott rám és mélyen lesújtott. Ám nem­csak engem, de mindenkit, aki valaha olvasta megrázóan gyö­nyörű költeményeit. Azt hi­szem, nálunk Csehszlovákiá­ban József Attilának sokkal nagyobb költői rangja volt, mint Magyarországon. Emlék­szem: Döntsd a tőkét című kö­tete kézről kézre járt Ritka példány volt, alig lehetett hoz­zájutni­­ .­­ Akkoriban eltökélt szándé­kom volt, hogy Pestre megyek, megveszem és dedikáltatom vele. Soha ilyen gondolatom még művek kapcsán nem tá­madt soha még csak meg sem kíséreltem, hogy egy íróval aláírassam a művét, de József Attila költeményeit a költő kezeírásával akartam megőriz­ni. Sajnos, nem sikerült, noha többször találkoztam és egy­szer beszéltem is vele, de az említett vers­füzetet nem ve­hettem meg, mert mindjárt megjelenése után elkobozták. * Hans-szal, a német költő­vel sokat beszélgetek József Attiláról. Van rá időnk, ő is — éppúgy mint én — a napila­pokban elhelyezett cikkekből tengeti életét. Hans rendkívül szerény, művelt és jólelkű, ha van egy koronája, biztosan megosztja velem. Mélységesen együttérez gyászomban. Persze, neki sem mondom meg, hogy Attila halála azért mar és kí­noz annyira, mert magam is sokat foglalkoztam már az ön­­gyilkosság gondolatával. Sőt egyszer meg is kíséreltem, ke­zemen az ütőerek táján ma is ott őrzöm a zsilettpenge nyis­­­szantásának halvány nyomát. Dehát erről nem beszélhetek, ez oly ijesztő és dermesztő, hogy az embert a szégyen és felhá­borodás egyszerre ragadja meg, mintha a kapitalizmus ragadozó karmai nyakát fojto­gatnák. Nem lehet erről be­szélni, írni még kevésbé... Minduntalan látom magam előtt, amint Attila megteszi az utolsó lépéseket, ki akar lépni a világból és mindörökre vis­­­szatér... Holt, szétroncsolt testét el sem tudom képzelni. Oly tisz­tának, rendezettnek látom őt magam előtt, mint egy nagyon komoly, fegyelmezett gyerme­ket, aki azonban titkolja gyer­mek mivoltát és felnőttként, tanár módjára viselkedik. Le­het egyébként, hogy ez a ma­gatartás nem is volt az alap­­természete és kimért tanáros viselkedését velem szemben az váltotta ki, hogy tanácsért for­dultam hozzá. Holott nem is tanácsra vártam, pontosabban azért kerestem fel, hogy meg­ismerjem, lássam őt, halljam a hangját a költőnek, aki ki merte mondani azt, amit én nem tudtam kimondani. A ké­rés, amivel hozzáfordultam, csak ürügy volt, már akkor is jól tudtam, hogy a versírásban senkinek sem lehet tanácsot adni... József Attila, noha sejtette, jól látta viselkedése­men, hogy ezt tudom, mégis leült mellém a Japán­ kávéház­­ban és irodalomtanárhoz méltó komolysággal olvasni kezdte a költeményemet, amely aznap jelent meg a Népszavában. (A kenyér és tej című vers volt Éhes vagyok című köte­temből.) Mindez délelőtt tizenegy óra tájban történt, a kávéház majdnem üres volt, én mégis oly izgalommal lestem a sza­vát, mintha egy zsúfolt tante­remben hirdetné ki most ítéle­tét. József Attila, miután el­olvasta a verset, nyugodtan, szemrebbenés nélkül rámné­zett, nekem úgy tetszett, hogy azokban a pillanatokban meg­mért engem és ugyanakkor mérlegelte mondanivalóját is... Tekintetét soha el nem felejt­hetem. sötétbarna szeméből oly tárgyilagossággal és­ hűvös jó­zansággal világított a komoly­ság, hogy megborzongtam, mintha metsző szél ért volna. — A költemény — mondta minden szavát tagolva — szép .. szép ... de nem az igazi... Maga nem marxista, nem is­meri még a társadalom törvé­nyeit. Megdöbbenten hallgattam. Már nem egy íróval, költővel beszéltem, de eddig egyik süm tett nekem szemrehányást azért hogy nem vagyok mar­xista. Kifogásoltak egy szót, egy jelzőt, egy mondatot, sőt az egész verset kifogásolták, csak éppen a marxizmusról nem esett szó soha. Ettől el­tekintve soha nem is állítot­tam, hogy marxista vagyok. Mégis ahogy meggörnyedten ott ültem a hosszúnyakú, tisz­taszemű, józan költő előtt, éreztem, hogy neki van igaza és mintegy mentegetve magam azt válaszoltam, hogy a marxizmust nem kérheti szá­mon tőlem, hiszen nem tanul­tam, nem tanulhattam. — Ez nem mentség, tanulnia kell... — válaszolta, miköz­ben bölcs tanárként enyhén, nagyon enyhén elmosolyodott. Abban a pillanatban Petőfire kellett gondolnom, nemcsak testalkata és arcvonásai emlé­keztettek rá, de bölcs derűje is abból a rendteremtő világból fakadt, amely Petőfit halhatat­lanná tette. — Mégis meg vagyok győ­ződve — mondtam csendesen — hogy munkásságommal a munkásosztályt szolgálom. — Ez helyes, de helyesebb lenne, ha meggyőződését tudás és felkészültség érlelné. Mit válaszolhattam a bölcs és nemes tanácsra? Kínosan és mitagadás, szégyenkezve hall­gattam. Keservemben másról kezdtem beszélni. Elmondtam neki hogy nálunk Csehszlová­kiában nagy érdeklődéssel és szeretettel olvassák költemé­nyeit. József Attila hallgatott, nem érdeklődött részletek felől, ahogy vártam, komoly tekin­tete a messzeségbe révedt, mintha ott sem lettem volna, majd hirtelen felém fordult, talán mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát és nem szólt... Csontos ujjai­val a márványasztalon levő morzsákat morzsolta szét szó­rakozottan, feje kissé lehanyat­lott ... akkor szép domború homloka újra Petőfit juttatta eszembe. Valami arra kényszerített, hogy beszéljek. Azt mondtam neki szinte dacosan, hogy noha nem vágyik marxista, a csend­őrök rejtélyes módon megérzik bennem az ellenséget és gyű­lölnek. — Ez a legkevesebb, amit az ember elérhet — felelte na­gyon barátságosan. — Arra törekedjen, hogy a munkások szeressék. Érezzék, hogy költő­jük. Ezután gondterhelten sóhaj­tott egyet, majd hirtelen min­den átmenet nélkül a szlová­kiai magyar irodalom felől ér­deklődött és külön a lelkemre kötötte, hogy adjam át üdvöz­letét és kézszorítását Fábry Zoltánnak. Ezzel erős baráti kézszorítással elváltunk egy­mástól. Kézszorítása az, ami ma is, ebben a sötét gyászban fogva tart és enyhét ad. Örü­lök, hogy kezet szoríthattam Magyarország legnagyobb köl­tőjével. Valahogy így, ilyen hang­nemben beszéltem el Hansnak találkozásomat József Attilá­val, azt is megmondtam, nem merem állítani, hogy pontosan szó szerint így történt, de At­tila mondanivalójának ez volt a lényege, így maradt meg bennem évek múltán is, bár semmi olyat nem mondott, amivel dicsekedhetnék. • Hansot meglepte, amikor el­­mondtam neki hogy a Japán kávéház pincérei rendkívüli tisztelettel vették körül József Attilát. Ez abból is kitűnt, hogy első találkozásunk alkalmával, amikor érdeklődtem iránta, a pincér rendkívül udvarias volt hozzám. j Noha igen kopott vol­tam, elvezetett az asztalához és anélkül, hogy rendelésre szólított volna fel­­ leültetett, újságokat rakott elém, majd azt mondta, hogy várjak türe­lemmel, mert biztosan jönni fog. Hans gúnyosan megjegyezte, hogy bizonyára irodalmi pin­cérek voltak. Megjegyzése helyénvaló volt. Mindketten ott ültünk a prágai Julis-kávéházban és egyikünk sem­ rendelt semmit. A pincé­rek tízpercenként érdeklődtek, nem rendelünk-e valamit. Eny­hén szólva kinéztek bennün­ket, de nem törődtünk vele, kint esett az eső, s ezenkívül mindketten egy jómódú közös ismerősünket vártuk, akinek feltétlenül jönnie kellett. Előre azonban nem mertünk enni a medve bőrére, holott Hans na­gyon éhes lehetett ezt a sze­mén láttam, de egy szót sem szólt. Én nem voltam éhes, egy falat nem ment volna le a tor­komon, inkább letört voltam. Gyötrődve alakult bennem egy vers. Napok múlva meg is írtam, majd egy hétig pihen­tettem a zsebemben, mint min­den versemet, aztán megmu­tattam Hansnak. Neki annyira megtetszett, hogy még aznap németre fordította s anélkül, hogy tudtam volna, elhelyezte a Prager Presse-nél, ahol a va­sárnapi ünnepi számban meg­jelent. Ez volt az első írásom, amely még mielőtt magyarul megjelent volna, idegen nyel­ven látott először napvilágot. A vers így hangzik: SZABÓ BÉLA (Bratislava): Naplótöredék József Attila halálára Napok, heteik múltak el, de bennem a döbbenet mint súlyos idegen test, mint álomdarab az eleven húsban egyre mélyebbre hatol. Gomolygó, fekete füstben látom a néma falut, hallgatnak a fák, hallgatnak a bokrok, mégis a némaság oly nyugtalanító, mintha gyilkosság történt volna. Oly nyugtalanító, mint a kínai kuli szívós és elszánt türelme, mint kiírhatatlan gyűlöletem, mely éveimet fosztja s véremet emészti. Dadogó keservvel siratlak páratlan költő, nincs többé hang: forrása döntő és ragyogó érveidnek, zengő szavaid örökre elnémultak, hűvös rög fedi ragyogó homlokod. Ha most én is meghalnék oly vigasztalanul és kegyetlenül, mint Te sírodon emlék lennék, fogcsikorgató, lázadó jel, és szétroncsolt szívem lenne a tanú. Hogy itt éltél irgalmatlan tőkések közel reménytelenebbül és boldogtalanabbal mint ama másik, a szerencsésebb, kit keresztre feszítettek.

Next