Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-02 / 1. szám - Lukács Imre: Elsirató • vers (2. oldal) - Szabó Béla: Naplótöredék (2. oldal)
AZ IRODALMI TANÁCS és a Magyar Pen Klub elnöksége pénteken nyújtja át Jacques Gaucheron francia írónak, Petőfi művei francia fordítójának a Magyar Pen Klub emlékérmét. AZ ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR Ferencsik János főzeneigazgató vezetésével január 10-én kéthetes nyugat-németországi turnéra indul. A koncerteken kívül az Állami Hangversenyzenekar hanglemezfelvételeikre is szerződést kötött. A turné főbb állomásai: Nürnberg, Stuttgart, München és Frankfurt. A zenekar szólistája: Kovács Dénes hegedűművész és Petri Endre zongoraművész. Műsoron Bartók, Kodály, Csajkovszkij, Stravinszki, Beethoven, Brahms stb. művei szerepelnek. „MŰVELŐDÉSI AUTÓT’1 kapott Csongrád megye. Az új „művelődési autó" a tanyavilágot járja majd, egy-egy útjára 500—700 könyvet visz magával. Könyvállományát — Csongrádban például — a megyei könyvtár 63 000 kötetes gyűjteményéből állandóan felfrissíti. A felszerelést keskeny filmvetítő, magnetofon, és áramfejlesztő, valamint diavetítő egészíti ki. A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIÁN kiosztották az 1958. évi elnöki jutalmakat. Százharminc tudományos dolgozó részesült elnöki jutalomban ebben az évben elért kiváló tudományos eredményeiért. A jutalmakat Rusznyák István, az Akadémia elnöke adta át. Dobi Istvánt, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökét 60. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Érdemrendjével tüntették ki, a magyar nép szolgálatában folytatott odaadó, sokéves munkájáért A NÉPMŰVÉSZETI INTÉZET a szekszárdi múzeummal közösen filmre vette fel a legrégibb báza népi táncokat. A főszereplőik a legöregebb bátai táncosok. JULIUS SLOWACKI, a nagy lengyel költő születésének 150. és halálának 110. évfordulója alkalmából Lengyelországban Slowackiévet rendeznek. A Slowacki-év programja keretében Varsó és többi nagy lengyel város színházai a megrendezik a Slowacki színműveinek fesztiválját. Felállítják nagy költő emlékművét és emléka táblákkal jelölik meg egykori lakóházait. A CSEHSZLOVÁK KÖNYVKIADÁS 43 millió könyvet adott ki 1957-ben. A példányszám átlaga 1948-ban 6 ezer volt, jelenleg 10 ezernél több. AZ UKRAJNAI KÁRPÁTONTÚLI TERÜLETI KÖNYVKIADÓ Uzslhorod— Ungvárom verseskötetet adott ki Kovács Vilmos magyar költőtől. A Munkács és Beregszász közti Gát községben élő harmincéves költő a szovjet valóságot, faluja életét, énekli meg, megjelent a magyarországi művészet története című mű második kötete, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának gondozásában. A kötet, amelyet Zádor Anna szerkesztett, s többek között Genthon Németh Lajos és Végvári István, Lajos írt, a magyar művészet 1800-tól 1945-ig terjedő időszakát mutatja be. A művet 360 kép egészíti ki, bemutatva a majdnem másfél évszázados korszaknak legjelentősebb művészeti alkotásait. LUKACS IMRE: Elsirató Sírodra majd konok eső esik, a föld beissza és a szívedig elér a csepp, s szétporladt testedet viszi tovább, ahová nem mehet élő, síró, küzdő ember. A föld méhébe zár s kopár hantod fölött akármi nő, virág vagy pőre gyom, leköpnek vagy magasztalnak, nagyon mindegy neked. Az örök, hű anya ringat tovább s áhított aranya — nem érted el míg éltél s most parányod száz útjain — hozzád simul. Az álmod beteljesül: kincsek között magányos kék csend övez, léted már nem hiányos. Száz voltál eddig s mégis egy tömeg, most egy leszel, bár millió: kövek, fekete rög, hajszálgyökér, fűszál, csengő forrás, illat, mely messze száll... Volt tested végtelen formákban tér meg, eljutsz legvégső pontjára térnek. Súlyos idők bármerre hajtanak, te vagy a lét, az örök egy anyag, te vagy a volt, a van és ami lesz... Sírodra majd konok eső szemez. MÉRLEGEN (Folytatás az 1. oldalról.) és a kézfogásnak, az álláspontok közelítésének bevezetője. Bőven idézhetünk példát mindkét bajra lapunk gyakorlatából, de egész kritikai életünkből is. A hibák gyökere nyilvánvalóan ott van, hogy még mindig nem ment át a vérünkbe — nemcsak új politikánknak néhány fontos módszere, de a módszerek mögött megnyilvánuló szemlélet. Nem látjuk világosan, hogy a kulturális forradalom során, nem is hosszú idő múltán, egységes szocialista közműveltséget akarunk kialakítani. Ennek megfelelően egységes szocialista művészetet, diadalmaskodó és egyeduralkodó szocialista-realista alkotómódszert, melyen belül a művészi irányzatok sokasága megfér. Az ehhez vezető út, pedig a meggyőzés, nem a megtörés, megalázás, megsemmisítés, de nem is a megalkuvás. Kállai Gyula könyve mintegy foglalata mindannak, ami e téren, ennek a célkitűzésnek jegyében, az utóbbi két év során történt. A népi vita, a Lukács-vita, a párt művelődéspolitikai irányelvei, az antirevizionista harc, az ellenforradalmi ideológiai maradványok felszámolása — fő elvi vonásaikban — itt vannak együtt, ebben a tizenöt éves kötetben. De túl a részletkérdéseken: világos megfogalmazásban láthatjuk itt a célt, a módszert. Az elmélet értékét a gyakorlat méri. A munka eredményei kezdenek már mutatkozni. Hogy milyen mértékben haladunk előre, az nem egy vezető politikus tevékenységén, hanem valamennyiünk munkáján, elméleti rátermettségén, tisztánlátásán, jószándékán áll. Ezért mondtam előjárómban: olyan könyv ez, ahol nemcsak a szerző, hanem kicsit valamennyien a mérlegen vagyunk, akik használhatunk vagy árthatunk ennek az elsőrendű fontosságú hazafias és forradalmi ügynek. A kulturális forradalom kérdései iránt nagyon sok ember érdeklődik. Ennek a történelmi folyamatnak egyik eredménye is már az, hogy a pedagógusok száma megkétszereződött, hogy a világ egyik vezető színház- és mozilátogató, s lassacskán könyvolvasó nemzete vagyunk; hogy a közgondolkodás és közízlés átalakításának feladatában, a hivatásosokon kívül, országszerte tíz- és tízezer ember kér és kap részt. Sok tízezres, sőt túlzás nélkül mondhatjuk, százezres tömegeknek kell itt az eredményesség érdekében egységes elvek alapján együttműködnie. Ezért tartottuk fontosnak, hogy olvasóink figyelmét különös nyomatékkal hívjuk fel erre a könyvre. KARÁCSONYI SZÁMUNKBAN Nemes Nagy Ágnes két verse alá nyomdahiba folytán a következő megjegyzés került: „Egy téli szerelem emlékére”. A megjegyzésnek a két verssel semmiféle tartalmi összefüggése nincs. INGMAR dező, aki az BERGMAN svéd renidén nemzetközi fesztiválon három nagy nyert jelentős díjat, Várnak a nők címmel új filmet készít. Filmjének cselekménye négy asszonyról szól, akik egy nyaralóban férjük látogatását várják s közben elmesélik egymásnak titkos élményeiket. Svédország előreláthatólag ezzel az alkotással vesz részt a jövő évi cannesi filmversenyen. AZ IRODALMI SZÍNPAD január 6-án Schillerről, Goethéről, Heinéről emlékezik meg. Az érdekesen összeállított műsorban Zách János, Bánki Zsuzsa, Gáti József, Ilosvay Katalin, Egressy István, Módi Szabó Gábor, Tallós Endre, Radnai György és Ungváry László lépnek fel. A KALANDVAGY BŰVÖLETEBEN címmel könyv jelent meg Bécsben, amely ,,A világ legizgalmasabb történetei” alcímet viseli A könyv a világ legismertebb kalandos történeteit tartalmazza Simplicius von Grimmelhausen kalandjaitól a Robinsonon, Dei Quijottén át a legújabb történetekig. József Attila Öngyilkossága villámcsapásként hatott rám és mélyen lesújtott. Ám nemcsak engem, de mindenkit, aki valaha olvasta megrázóan gyönyörű költeményeit. Azt hiszem, nálunk Csehszlovákiában József Attilának sokkal nagyobb költői rangja volt, mint Magyarországon. Emlékszem: Döntsd a tőkét című kötete kézről kézre járt Ritka példány volt, alig lehetett hozzájutni . Akkoriban eltökélt szándékom volt, hogy Pestre megyek, megveszem és dedikáltatom vele. Soha ilyen gondolatom még művek kapcsán nem támadt soha még csak meg sem kíséreltem, hogy egy íróval aláírassam a művét, de József Attila költeményeit a költő kezeírásával akartam megőrizni. Sajnos, nem sikerült, noha többször találkoztam és egyszer beszéltem is vele, de az említett versfüzetet nem vehettem meg, mert mindjárt megjelenése után elkobozták. * Hans-szal, a német költővel sokat beszélgetek József Attiláról. Van rá időnk, ő is — éppúgy mint én — a napilapokban elhelyezett cikkekből tengeti életét. Hans rendkívül szerény, művelt és jólelkű, ha van egy koronája, biztosan megosztja velem. Mélységesen együttérez gyászomban. Persze, neki sem mondom meg, hogy Attila halála azért mar és kínoz annyira, mert magam is sokat foglalkoztam már az öngyilkosság gondolatával. Sőt egyszer meg is kíséreltem, kezemen az ütőerek táján ma is ott őrzöm a zsilettpenge nyisszantásának halvány nyomát. Dehát erről nem beszélhetek, ez oly ijesztő és dermesztő, hogy az embert a szégyen és felháborodás egyszerre ragadja meg, mintha a kapitalizmus ragadozó karmai nyakát fojtogatnák. Nem lehet erről beszélni, írni még kevésbé... Minduntalan látom magam előtt, amint Attila megteszi az utolsó lépéseket, ki akar lépni a világból és mindörökre visszatér... Holt, szétroncsolt testét el sem tudom képzelni. Oly tisztának, rendezettnek látom őt magam előtt, mint egy nagyon komoly, fegyelmezett gyermeket, aki azonban titkolja gyermek mivoltát és felnőttként, tanár módjára viselkedik. Lehet egyébként, hogy ez a magatartás nem is volt az alaptermészete és kimért tanáros viselkedését velem szemben az váltotta ki, hogy tanácsért fordultam hozzá. Holott nem is tanácsra vártam, pontosabban azért kerestem fel, hogy megismerjem, lássam őt, halljam a hangját a költőnek, aki ki merte mondani azt, amit én nem tudtam kimondani. A kérés, amivel hozzáfordultam, csak ürügy volt, már akkor is jól tudtam, hogy a versírásban senkinek sem lehet tanácsot adni... József Attila, noha sejtette, jól látta viselkedésemen, hogy ezt tudom, mégis leült mellém a Japán kávéházban és irodalomtanárhoz méltó komolysággal olvasni kezdte a költeményemet, amely aznap jelent meg a Népszavában. (A kenyér és tej című vers volt Éhes vagyok című kötetemből.) Mindez délelőtt tizenegy óra tájban történt, a kávéház majdnem üres volt, én mégis oly izgalommal lestem a szavát, mintha egy zsúfolt tanteremben hirdetné ki most ítéletét. József Attila, miután elolvasta a verset, nyugodtan, szemrebbenés nélkül rámnézett, nekem úgy tetszett, hogy azokban a pillanatokban megmért engem és ugyanakkor mérlegelte mondanivalóját is... Tekintetét soha el nem felejthetem. sötétbarna szeméből oly tárgyilagossággal és hűvös józansággal világított a komolyság, hogy megborzongtam, mintha metsző szél ért volna. — A költemény — mondta minden szavát tagolva — szép .. szép ... de nem az igazi... Maga nem marxista, nem ismeri még a társadalom törvényeit. Megdöbbenten hallgattam. Már nem egy íróval, költővel beszéltem, de eddig egyik süm tett nekem szemrehányást azért hogy nem vagyok marxista. Kifogásoltak egy szót, egy jelzőt, egy mondatot, sőt az egész verset kifogásolták, csak éppen a marxizmusról nem esett szó soha. Ettől eltekintve soha nem is állítottam, hogy marxista vagyok. Mégis ahogy meggörnyedten ott ültem a hosszúnyakú, tisztaszemű, józan költő előtt, éreztem, hogy neki van igaza és mintegy mentegetve magam azt válaszoltam, hogy a marxizmust nem kérheti számon tőlem, hiszen nem tanultam, nem tanulhattam. — Ez nem mentség, tanulnia kell... — válaszolta, miközben bölcs tanárként enyhén, nagyon enyhén elmosolyodott. Abban a pillanatban Petőfire kellett gondolnom, nemcsak testalkata és arcvonásai emlékeztettek rá, de bölcs derűje is abból a rendteremtő világból fakadt, amely Petőfit halhatatlanná tette. — Mégis meg vagyok győződve — mondtam csendesen — hogy munkásságommal a munkásosztályt szolgálom. — Ez helyes, de helyesebb lenne, ha meggyőződését tudás és felkészültség érlelné. Mit válaszolhattam a bölcs és nemes tanácsra? Kínosan és mitagadás, szégyenkezve hallgattam. Keservemben másról kezdtem beszélni. Elmondtam neki hogy nálunk Csehszlovákiában nagy érdeklődéssel és szeretettel olvassák költeményeit. József Attila hallgatott, nem érdeklődött részletek felől, ahogy vártam, komoly tekintete a messzeségbe révedt, mintha ott sem lettem volna, majd hirtelen felém fordult, talán mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát és nem szólt... Csontos ujjaival a márványasztalon levő morzsákat morzsolta szét szórakozottan, feje kissé lehanyatlott ... akkor szép domború homloka újra Petőfit juttatta eszembe. Valami arra kényszerített, hogy beszéljek. Azt mondtam neki szinte dacosan, hogy noha nem vágyik marxista, a csendőrök rejtélyes módon megérzik bennem az ellenséget és gyűlölnek. — Ez a legkevesebb, amit az ember elérhet — felelte nagyon barátságosan. — Arra törekedjen, hogy a munkások szeressék. Érezzék, hogy költőjük. Ezután gondterhelten sóhajtott egyet, majd hirtelen minden átmenet nélkül a szlovákiai magyar irodalom felől érdeklődött és külön a lelkemre kötötte, hogy adjam át üdvözletét és kézszorítását Fábry Zoltánnak. Ezzel erős baráti kézszorítással elváltunk egymástól. Kézszorítása az, ami ma is, ebben a sötét gyászban fogva tart és enyhét ad. Örülök, hogy kezet szoríthattam Magyarország legnagyobb költőjével. Valahogy így, ilyen hangnemben beszéltem el Hansnak találkozásomat József Attilával, azt is megmondtam, nem merem állítani, hogy pontosan szó szerint így történt, de Attila mondanivalójának ez volt a lényege, így maradt meg bennem évek múltán is, bár semmi olyat nem mondott, amivel dicsekedhetnék. • Hansot meglepte, amikor elmondtam neki hogy a Japán kávéház pincérei rendkívüli tisztelettel vették körül József Attilát. Ez abból is kitűnt, hogy első találkozásunk alkalmával, amikor érdeklődtem iránta, a pincér rendkívül udvarias volt hozzám. j Noha igen kopott voltam, elvezetett az asztalához és anélkül, hogy rendelésre szólított volna fel leültetett, újságokat rakott elém, majd azt mondta, hogy várjak türelemmel, mert biztosan jönni fog. Hans gúnyosan megjegyezte, hogy bizonyára irodalmi pincérek voltak. Megjegyzése helyénvaló volt. Mindketten ott ültünk a prágai Julis-kávéházban és egyikünk sem rendelt semmit. A pincérek tízpercenként érdeklődtek, nem rendelünk-e valamit. Enyhén szólva kinéztek bennünket, de nem törődtünk vele, kint esett az eső, s ezenkívül mindketten egy jómódú közös ismerősünket vártuk, akinek feltétlenül jönnie kellett. Előre azonban nem mertünk enni a medve bőrére, holott Hans nagyon éhes lehetett ezt a szemén láttam, de egy szót sem szólt. Én nem voltam éhes, egy falat nem ment volna le a torkomon, inkább letört voltam. Gyötrődve alakult bennem egy vers. Napok múlva meg is írtam, majd egy hétig pihentettem a zsebemben, mint minden versemet, aztán megmutattam Hansnak. Neki annyira megtetszett, hogy még aznap németre fordította s anélkül, hogy tudtam volna, elhelyezte a Prager Presse-nél, ahol a vasárnapi ünnepi számban megjelent. Ez volt az első írásom, amely még mielőtt magyarul megjelent volna, idegen nyelven látott először napvilágot. A vers így hangzik: SZABÓ BÉLA (Bratislava): Naplótöredék József Attila halálára Napok, heteik múltak el, de bennem a döbbenet mint súlyos idegen test, mint álomdarab az eleven húsban egyre mélyebbre hatol. Gomolygó, fekete füstben látom a néma falut, hallgatnak a fák, hallgatnak a bokrok, mégis a némaság oly nyugtalanító, mintha gyilkosság történt volna. Oly nyugtalanító, mint a kínai kuli szívós és elszánt türelme, mint kiírhatatlan gyűlöletem, mely éveimet fosztja s véremet emészti. Dadogó keservvel siratlak páratlan költő, nincs többé hang: forrása döntő és ragyogó érveidnek, zengő szavaid örökre elnémultak, hűvös rög fedi ragyogó homlokod. Ha most én is meghalnék oly vigasztalanul és kegyetlenül, mint Te sírodon emlék lennék, fogcsikorgató, lázadó jel, és szétroncsolt szívem lenne a tanú. Hogy itt éltél irgalmatlan tőkések közel reménytelenebbül és boldogtalanabbal mint ama másik, a szerencsésebb, kit keresztre feszítettek.