Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-21 / 34. szám - Bános Tibor: Új magyar filmvígjáték • filmkritika • Szerelem csütörtök, rendező Fejér Tamás (11. oldal) - Lengyel István: Futótűz. 1919 költő-mártírja: Bors László életregénye • könyvkritika (11. oldal)

SZERELEM CSÜTÖRTÖK Új magyar filmvígjáték Sajnos, hiába reméltük,­­ hogy annyi évek sikerte­len vagy csak nagyon is közép­szerű filmvígjáték-termése után (s e filmek döntő többsé­ge a kispolgári millió megte­remtésén, a kispolgári figurák természetrajzának jól-rosszul megformálásán fáradozott), végre is új színt hoz majd a munkáshétköznapokat felvil­lantó Szerelem csütörtök. Nem igazolódott be az az ugyancsak jóhiszemű feltevés, hogy a film fiatal alkotói (Moldova—Gant­­ner—Fejér) nem a filmvígjáték ismert és elcsépelt sablonjaival igyekeznek majd megközelíte­ni a mai élet fonákságát, a munkáshétköznapok humorát. A Szerelem csütörtök a lehe­tőségeken kívül , amelyek vi­szont mindvégig és következő­sok évtized óta hálás szereplő­ket tud kölcsönözni a vígjáté­kok és bohózatok számára. Aligha lehet tehát újszerűség­gel vádolni az alapötletet... A film alkotói azonban — szemmel láthatóan — többre is vállalkoztak: mai­ mondaniva­lót igyekeztek a papagáj köré szőni. Azt szerették volna meg­mutatni — egy fiatal házaspár példáján keresztül —, hogy az a bizonyos sültgalamb nem re­­pül senkinek a szájába, vagyis, hogy a boldogságért az embe­reknek közösen kell harcolni. Ezt a valóban rokonszenves gondolatot azonban csak úgy sikerült volna hitelesen és meggyőzően elfogadtatniuk, ha a fam meséjét elsősorban nem a kuriózum-papagáj, hanem az egyszerű munkásemberek kö­rül építik ki. tesen kiaknázatlanok marad­nak — nem segítette előbbre a­ filmvígjáték sok-sok problema­tikáját, de a műfaj határain belül sem tudott megbirkózni azokkal a szerény követelmé­nyekkel, amelyeket egy mai­nak fémjelzett vígjáték elé ál­líthatunk. Az alapvető hibát a forgató­­könyv adja, amely meg sem kí­sérli, hogy a megszokott és be­­vált recepttel szakítson. Ez a csak külsőségeiben a mai kör­nyezetet ábrázoló (új lakótelep) de problematikájában, figurái­nak megformálásában, szerke­zeti újszerűségre való törekvé­sében csak a felületeket érintő film kuriózumokkal igyekszik körvonalazni néhány olyan va­lóban fontos kérdést, mint a munkás szolidaritás vagy a fiatal házasok lakás­szerzésé­nek — sok vígjátéki helyzettel, fordulatokkal telített — at­moszféráját. Ilyen kuriózum — egyúttal, mint a film alapötlete — Ez a papagáj is, amely egy öreg — szokásaival és gondolkozás­módjával tipikusan kispolgári — hölgy társaságából a film be­vezető képsoraiban megszökik. A film története aztán éppen e madár körüli hajszában me­rül ki. A megrögzött madár­barát ugyanis csak"­arinak, a* Szerencsés megtalálónak adja ki albérleti szobáját (?), aki visszahozza fészkébe a csoda­madarat. A beszélő papagáj ahhoz a kelléktárhoz tartozik, amely A filmben a papagáj körül és miatt történik minden — vagyis a problémákat kívülre­­kesztő szórakoztatásért! — s így a történet egy-egy hősének életéről alig-alig tudunk meg többet a pillanatnyi kedélyál­lapotnál (örülnek, keseregnek, cinikusak stb.). A munkásélet megrajzolása pedig háttér, de­koráció marad, amelyet a film alkotói nem tudnak életteli, vérbő típusokkal benépesíteni. Ebből a mesterkéltségből kö­vetkezik, hogy a film humora száraz, nyers és inkább a kis­polgári argóra, mint a mai munkáshétköznapokéra emlé­keztet. — Két házmester be­szélget egy harmadikról, aki beteg: „Nem jól van — mond­ja az egyik —, az orvosok már latinul beszélnek róla.” — „Fi­nom ember vagyok” — dicsek­szik egy utcaseprő, aztán a földhöz vág egy porcelán tá­nyért. — „Leltárt veszek fel a csontjaidról” — replikázik a történet hőse stb., stb. (Ezt a sokszor közhelyű, másszor meg­akasztófa humort a rendező — Fejér Tamás — képi eszközök­kel is fokozza. A hűtőszekrény­ből elővett női szalmakalap, a jobb lábbal végzett „rúgási” műveletek stb.) A ^a/f&fi/csikrí­jj • ' Bizonyára­,? nem­’ ‘Véletlen, hogy a főszereplők közül ezúttal egyedül csak Somogyi Erzsi — a papagáj és az albér­leti szoba tulajdonosnője — tu­dott színes, eleven alakítást nyújtani. Az ő töpörödött, csip­kekendős figurája akkor is mulatságos, amikor felkapasz­kodik egy modern bútorszállí­­tó autóra vagy csak áttetszően ostobácskán a levegőbe bámul. A fiatal párt Zenthe Ferenc és Takács Margit keltette élet­re. (Ez utóbbiról a film befeje­zéséig sem derült ki, hogy szí­nészi képességei mennyire pre­desztinálják a főszerepre.) Pécsi Sándor igyekezett becsü­lettel megformálni széteső, nem eléggé markáns szerepét. A villanásnyi epizódalakítások közül Keleti Lászlóé, Kibédy Erviné, Ascher Oszkáré, Tom­pa Sándoré volt a legsikere­sebb. (Itt kell felvetni filmvíg­­játékaink egyik nem éppen szerencsés gyakorlati kérdé­sét: ebben a filmben pl. már a két-három mondatos szere­peket is ismert, népszerű ko­mikusokkal játszatják. Vajon nem jelent e felesleges és túl­méretezett anyagi megterhe­lést ez, s ezen túlmenően: se­­gíti-e ez a gyakorlat az egysé­ges vígjátéki stílus kialakítá­sát?!) Fényes Szabolcs filmzenéjé­ben régebbi melódiáit ismétli. A Szerelem csütörtök hibái természetesen nem jelenthetik, hogy filmgyártásunk most is­mét hosszabb időre lemondhat majd a munkásélet vígjátéki ábrázolásáról. Új m­eg új for­gatókönyvekkel kell kísérle­tezni, hiszen közönségünk vár­ja — sőt elvárja! — a szocialis­ta filmvígjáték sablonoktól mentes, a hétköznapok apró botladozásait megformáló de­rűs és könnyed alkotásait. BÁNOS TIBOR már régen elveszítette. Na­gyon rövidlátó volt és a hal­lása is megromlott. De az agya fiatal maradt, tiszta és fürge és az emlékezőtehetsége változatlanul kitűnő. Nemcsak az évszámokat tudta, amikor valami nevezetes történetről szólt, de a hónapokat és a na­pokat is. Nagyon szabatosan adott elő, de kissé szárazon. Ezt a szándékolt szárazságot itt-ott áttörte a titkolt szenve­dély.­­ Amikor Lenin Zürichben vonatra szállt, hogy Németor­szágon és Skandinávián át hazautazzon Oroszországba, én is elkísértem a pályaudvarra. Velem is kezet fogott. „A vi­szontlátásra, Leibovics elv­társ” — mondotta, mielőtt felszállt a vasúti kocsiba. Lenin soha, de soha nem mon­dott semmi feleslegeset. Amit mondott, azt mindig nagyon komolyan vette. Sőt, amikor tréfált (nagyon szeretett tré­fálkozni), tréfáiban is sokkal több komoly mag volt, mint egyik-másik polgári tudós, vagy revizionista úgynevezett szocialista több kötetes művé­ben található. Lenin azzal búcsúzott tőlem, hogy „a vi­szontlátásra”, tehát viszont akart látni. A viszontlátásra, az adott körülmények között csak Oroszországban (ez ter­mészetesen még a Nagy Októ­ber ellőtt volt), csak Pétervá­­rott vagy Moszkvában volt lehetőség. Tehát oda kell utaz­nom. így­em tartozik a történethez, se milyen úton-módon ju­tottam el Moszkvába. Amikor odaérkeztem, már régen győ­zött a Szocialista Forradalom és a szovjet kormány a Kremlben dolgozott. Lenin ott is lakott. Moszkvába érkez­tem után azonnal írtam Krupszká jártak, aki értem küldött. Egy héten belül két ízben is meglátogattam, de Lenint egyszer sem találtam otthon. Aztán véletlenül talál­koztam vele. — A magyar hadifoglyoktól egy kis csomag valódi teát kaptam. Elhatároztam, hogy elviszem Krupszkájának, aki nagyon szerette a jó teát. Már állandó belépőm volt a Kremlbe, természetesen Krup­­szkája szerezte. Kora reggel bementem a jól őrzött kapun át, hogy még otthon találjam Nagyezsda Konsztantyinovnát. Leninnel az utcán, a Kreml egyik útján találkoztam. Mi­előtt munkába kezdett, min­dennap sétált egy kis félórát. Felszólított, hogy tartsak vele. Séta közben meg-megálltunk egy-egy történelmi vagy mű­vészettörténeti jelentőségű épület előtt és Lenin mind­egyikről elmondotta, mikor épült, ki tervezte, milyen stí­lust reprezentál. Szavamra, Lenin mindent tudott! — Ez persze túlzás — foly­tatta az elbeszélést pár pilla­natnyi szünet után Leibovics. — Mindent senki sem tud, senki sem tudhat. De Lenin sokat, nagyon sokat tudott és mindent, amit tudott, jól tud­ta. Szóval, nagyon érdekes és nagyon tanulságos előadást hallottam tőle a Kreml múlt­járól. Vlagyimir Iljics ugyan­is nemcsak azt mondta el, hogy egy-egy épület mikor született, de egy-két mon­dattal azt a kort is jelle­mezte, amelyben ilyen épü­leteiket emelték és megma­gyarázta, hogy abban a korban miért építettek így, ilyen stílusban. „De most már mennem kell! — mon­dotta Lenin órájára nézve. — Néhány perc múlva kezdődik a munka. Menjen fel Krup­­szkaja elvtársnőhöz, ő majd megmondja, mikor találhat engem otthon. Jöjjön el és megbeszéljük, hogy hol és mit fog dolgozni. A viszont­látásra.” — Még egy pillanatra, Vla­gyimir Iljics. — Egész idő alatt, amíg e­zütt sétáltunk, arra gondoltam, mégsem illik, hogy a szovjet kormány el-­­nöke ilyen kopott, a bal kö­nyökén foltozott kabátot vi­sel. — Lenin komolyan, majd­nem ijedten nézett rám. Az­után elnevette magát. Hogy tudott Lenin nevetni! — Nna, Leibovics elvtárs, ha maga az egész idő alatt erre gondolt, akkor kár volt a tudásomat fitogtatni. Felsül­tem. Hát igazán olyan nagyon kopott a kabátom? — Szörnyen kopott, Vlagyi­mir Iljics. — Lehet, hogy igaza van. Mindenesetre köszönöm a fi­gyelmeztetést. Megbeszélem a kérdést Nagyezsda Konsztan­­tyinovnával és ha ő is kopott­nak találja a kabátomat, meg­kérem, hogy próbáljon vala­hogy egy másik kabátot sze­rezni. A viszontlátásra, Leibo­vics elvtárs í f és a harmadik csésze után, Jij Leibovics visszatért Zü­richbe, ami úgy értendő, hogy a Zürichben töltött izgalmas évekre emlékezett. Nem be­szélt a nagy eseményekről. Azokról következetesen hall­gatott, de a nagy események hőseit kitűnően jellemezte — kis anekdotákkal. — 1916 októberének első vasárnapján Lenint és Krup­­szkáját meghívta teára Broncs-Brajevics, aki az emig­rációban olyan sajtófőnök-féle volt Lenin mellett — a forra­dalom győzelme után pedig (mint tudja) valóságos sajtó­főnök volt. Leninek elfogad­ták a meghívást és engem is magukkal vittek. Elég hosszú utat kellett megtennünk. Fél­úton esőt kaptunk. Persze be­mehettünk volna egy kávé­házba, de... szóval bőrig áz­tunk. — Amikor megérkeztünk, háziasszonyunk azonnal ki­ment a konyhába teát főzni. Én vele mentem, segíteni. Két-három perc múlva Lenin is utánunk jött. Gondosan becsukta maga mögött az aj­tót. — Egy nagy kérésem van, elvtársnő! — suttogta. — Parancsoljon, Vlagyimir Iljics. — Kérek. Bizonyára látta, milyen csúnyán megázott Na­gyezsda Konsztantyinovna és biztosan tudja, hogy milyen könnyen meghal szegény. Pe­dig most különösen vigyáz­nunk kell az egészségünkre, mert — ehhez kétség nem fér — rövidesen utaznunk kell, haza Petrográdba, vagy Moszkvába. — Honnét veszi ezt, Vlagyi­mir Iljics? — Ezt majd máskor el­mondom. Most arra kérem, hogy ha bejön a szobába, ajánljon fel Krupszkaja elv­­társnőnek egy pár száraz ha­risnyát és még arra is ké­rem, hallgassa el és ha szük­séges, tagadja le, hogy ez nekem jutott eszembe, hogy ezt én kezdeményeztem. Le kell tagadnia, mert Krup­szkája bizonyára gyanakodni fog. Broncs-Brujevicsné hango­san felnevetett. Lenin, mu­tatóujját a szája elé tartva, hallgatást parancsolt és ki­ment a konyhából. ★ Amikor Leibovics Farkas idáig jutott az elbeszélésben, én súlyos taktikai hibát kö­vettem el: íróasztalom fiók­jából papírt és ceruzát vettem elő. A vörös Habakulk azonnal megértette szándékomat és rögtön elhallgatott. Pár pilla­nat múlva megnézte az óráját. — Késő van! — mondotta. — Mennem kell. — Felállt és kezet nyújtott. — A viszontlátásra. Sosem láttam többé. A köl­csönkapott rubeleket postán küldöttem meg neki —öt-hat hónap múltán. Leibovics éle­tének utolsó éveiről nem so­kat tudok. A sírja Moszkvá­ban van. ILIÉG B£LA A KÉPZŐMŰ­VÉSZETI ALAP KIADÓVÁLLALATÁNAK gondo­zásában érdekes, nagy hozzáér­téssel összeállított újdonságok je­lentek meg. A Művészet Kis­­könyvtára-sorozatban Donatello, Manet, Van Gogh, Michelangelo, Renoir, Leonardo da Vinci, Ti­­ziano, Pietro della Francesca, Ce­zanne, Matisse, Courbet és Rodin után a kora reneszánsz jellegze­tes festőegyéniségének, Botticel­­linek művészetéről látott napvilá­got tanulmány. A Művészet Kis­könyvtára újabb kötetei De­lacroix és Raffaello művészetét ismertetik. A múlt évben meg­kezdett, 60 füzetből álló, egyete­mes művészettörténet -sorozat foly­tatásaként most megjelent az ókeresztény­ és korabizánci, vala­mint a bizánci művészet ismerte­tője. -11- FUTÓTŰZ 1919 KÖLTŐ-MÁRTÍR­JA: BORS LÁSZLÓ ÉLETREGÉNYE Talabér Lajos hajdani negy­vennyolcas őrnagy dage­­rotip fényképe, mely zsinóros atillában, fején tollas csákó­val, oldalán cifrahüvelyes, bokaverő díszkarddal örökí­tette meg, évtizedeken át dísz­helyet foglalt el abban a bor­­júbőrbe kötött, rézkapcsos albumban, mely az érdemes őrnagy fivérének, Talabér Ferenc sikátori rektortanító­­nak a hagyatékából került a veje, Purcser János molnár­mester kerek asztalára. Innen Budapestre, a Gyár utcába, Bors Mihály vágóhídi mészá­roslegény udvari lakásába. Ez a jóformájú, ijesztő erejű pa­rasztlegény vette feleségül a sikátori rektortanító unokáját. De bárki birtokolta is az al­bumot, első lapján egyedül pompázott az őrnagy fotográ­fiája. Egészen 1944 karácso­nyáig, míg két szovjet katona a rektor dédunokája, Bors András tanító lakásába is el­hozta a felszabadulás hírét. Ezen a napon került az őr­nagy annyiszor megcsodált, halavány dagerotipjának he­lyére. 1919 hőse: Bors László fényképe. Mikor Bors András, a kom­munista tanító, az éléskamra téglalapjai közé rejtett iromá­nyaiból előkereste és a családi album első lapjára illesztette Laci bátya katonafényképét — Bors László már huszonöt esztendeje halott volt. Ki volt az a Bors László, akinek a fényképe a csa­ládi album éléről egyszers­­mindenkorra kiszorította a da­liás huszárőrnagy dagerotip­­ját? Nem, nem volt tiszt úr, még csak egyszerű baka sem, mert nem engedte vádóhidra hajtani magát idegen érdeke­kért. Nem volt rangja, címe sem. Költő volt, garabonciás s a forradalom katonája, ki tol­lal és fegyverrel harcolt a Tanácsköztársaságért s meg is halt érte 1919. augusztus 22-én a Tücsökmajor szomszédságá­ban, a soproni országúton. Gyilkosait, a feldbachi tiszti különítmény századosát és három hadnagyát, nem érte utol az igazság keze s Bors László áldozatos élete előtt is csak most, a Tanácsköztársa­ság 40. évfordulója alkalmá­val rendezett ünnepségek so­rán tisztelgett az utókor. Ko­porsója a forradalom vörös zászlajával borított ágyútal­pon, ünnepélyes menet­ben, gördült végig Sop­ron utcáin, a város által felajánlott díszsírhelyre, ne­vével kultúrotthont avattak, a házat, ahol lakott s a sop­roni kommunista párt szer­vezkedő üléseit tartotta, már­ványtáblával jelölték meg. Ahol az emlékműve emel­kedik, azon a helyen itta be a föld Bors László vérét s hű­séges társaiét is, akik hozzá hasonlóan életüket áldozták a szabadságért, a Tanácsköztár­saságért. De míg Entzbruder Dezső és Salzberger Sándor egész élete forradalmi műkö­désük színhelyén, Sopron vá­rosában folyt le. Bors László alig fél évvel a Tanácsköztár­saság kikiáltása előtt érkezett a határvárosba, mesterséget folytatni, újságot írni. Nem állított be mégsem ide­genként. Apja itt született, ro­konsága itt élt, a szomszédos Farádon, és gyakorta beszélt neki szülőfalujáról s a megye­­székhely patinás szépségéről. Mert sokat ült otthon, mióta a pesti tőzsde égésénél megse­besült s az egyik lába rövi­­debb lett. Nemcsak Farádról és Sopronról beszélt a fiainak,­­ hanem a világ dolgairól, ame­­l­­yekkel sohasem volt elége­­­­dett, hiába kapott az összeron­­­­csolt lábáért négyezer koron­­­nán kívül még egy altiszti ál­dást is. Apjától hallott először­­ a tízéves Laci a forradalomról­­is. A mészároslegényből tűz- t oltóvá, majd altisztté avan­­­­zsált paraszti­ egy vasárnapi­­ebéd után hangosan olvasta­m fel a Népszavából az 1905. I oroszországi eseményekről be­­­­számoló tudósítást.­­, X \­k mikor édesanyja meghalt , -e» — akinek olthatatlan I szépségszomját örökölte —, 5 vámtisztviselő nagybátyjának­­ a házába került. Új otthoná­­­­nak maradt légkörét nem tud­­­­ta elviselni. Ady neve itt vö­­­ rös posztó — annál többet em­­­­legetik, szavalják verseit a I szomszédban, Benkő tanítóék­­ házában. A tanító igyekszik I szocialistának nevelni, tőle I hallja először Marx nevét. Jó I könyveket is kap kölcsön, s amikor már elviselhetetlennek­­ érzi a vámtisztviselő nagybá- J­csi konzervatizmusát, feladja­­ a fészekbiztonságot, s a Nép- 5 szállóba költözik, melyhez fo­gadalom nélkül is hű marad.­­ A Népszálló kitűnő talajnak­­ bizonyult egy kezdő agitátor s tevékenysége számára. De ve­­­­szélyesnek is. Eltanácsolják a ^ gimnáziumból. Nem félemlít­­­­hették meg. Írással próbálta $ megkeresni a kenyerét. Első, a § polgári Pesti Hírlapban megje­­­­lent riportjának a dunai rako­­^­dó munkások küzdelmes élete ^ a tárgya. De hasonló tárgykör­­­ ből vett cikkeket csak ritkán $ lehet elhelyezni. Hogy min­­­­dennapi kenyerét megkeres­­­­hesse, gyakornoknak állt be az­­ államvasutakhoz, de elküld­­­­ték, mert kiderült, hogy részt 5 vett a rendőrcsapatokkal ví­­­­vott harcban — az 1912-es vé- i rés csütörtökön.­­ Ettől kezdve szüntelen szá- 5 kuldás az élete. Az ország re- f­rakcióiban futótűzként terjed­t el a híre. Egyik hónapban az hegyik, másikban már új vá­rosban tűnik fel, titánkodik, monomániás révületben teng­­leng, exhibicionista verseket ír, abszintot iszik. Somlyó Zol­tán az igazolása, Rilke a pél­daképe, Karinthy és Kosztolá­nyi sikerei vadítják, pénzt kerget, mert nyomorog, tán­cosnőknek pitvarol és nyilvá­nos házakban alszik, a kártya­­asztal körül settenkedik, fan­taszták és kalandorok uszályá­ba kapaszkodik , s a csömör óráiban robog vele a villamos vissza Újpest felé, a Népszál­ló törzslakói közé. A Hét közli a verseit, a vicclapszerkesztők is szívesen fogadják kézirata­it, mégis elrobog vidékre, ne­hogy megtalálja a katonai be­hívó. Újvidéken méltányolják a tehetségét, itt kap kiadót Szív és száj című egyetlen verseskönyve is. Különös, egy­másnak ellentmondó érzéseket szólaltat meg verseiben, de valamennyin, még a legdeka­densebben is végigvonul a szegényekkel, kisemmizettek­kel való bajtársi együttérzése. S ha nem is találta meg még a helyét, de sejti már. A jövőt is, mely reá vár. És utam végén vár majd a börtön, hol majd szomorú napjaim , töltöm. Ártatlanul szenvedve szépen, Szentté szépülő szenvedésben. Azután majd vonat visz messze, a tüzes éjszakába veszve. És szívem mindenütt égve lángol s nappal lesz minden éjszakából. Alig jelent meg versesköny­ve, máris tovább robogott. Ez­úttal a forradalom egyelőre még földalatti dübörgése nyo­mában, Sopronba. Itt látta meg végre világosan az útját, és nem is tért le róla többé. Először a Soproni Hírlap szerkesztőségében , dolgo­zik, majd átszerződik a bal­­oldalibb So­proni v­­ár­m­e­gy­éhe­z, de itt sem találja otthon ma­gát. Soproni Tükör címen he­tilapot indít, s első vezércik­keiben nyíltan kommunistá­nak vallja magát. A Párt első szervező üléseit Ikvahíd utcai lakásán tartja, s a legkocká­zatosabb feladatokat önként vállalja. A Tanácsköztársaság kikiáltása után sajtó- és pro­pagandaügyi népbiztosnak vá­lasztják, de mindenütt jelen van, ahol szükség van rá — fegyverrel kezében is. Meny­nyire egybeolvadt ekkor már emberi és költői egyénisége, híressé vált verse is zengi: Kavarjátok a katlant, a töme­gek forró szívének katlanát, az egekig csapó láng­gal! Ha kell, legyen vérünk a drá­ga, tisztító fürdő, hogy teremthessünk új magyar s emberi világot. Szemeteket Keletre vessétek, honnét a fény jön. Félúton meg ne álljatok, test­vérek ... Bors László abból az ifjú­ságból nőtt ki, mely az első világháború előtt és alatt szomjazta s többé-kevésbé siettette az őszirózsás, majd az 1919. márciusi forradalmat. Huszonnégy éve regényének foglalata a harcos, gyönyörű ifjúság és a megmásíthatatlan valóság. S e csodálatos mű hi­telességéhez parányi kétség sem férhet. Hiszen az életével írta: LENGYEL ISTVÁN napvilágra kerültek a KŐSZEGI JURISICH-VÁR LEG­ÉRTÉKESEBB ÉPÍTÉSZETI MA­RADVÁNYAI. Két évvel ezelőtt kezdték meg a kőszegi Jurisich­­vár helyreállítását. Tavaly mú­zeumot rendeztek be a vár egyik részében az idén csaknem 700 000 forintos költséggel folytatják a restaurálást. Jelenleg a lovaster­­met állítják helyre. A munkák során igen értékes építészeti ma­radványok — a vár gótikus ká­polnájának csodálatos szépségű faragványai — kerültek felszínre. A KIS MOLIÈRE a címe Jean Anouilh legújabb szín­művének, amelyet Jean Louis Barrault és társulata mutatott be Bordeaux-ban. Az egyik fontos női szerepben Catherine Anouilh, az író leánya lépett fel

Next