Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-29 / 18. szám - Hermann István: • színikritika • Gorkij: Kispolgárok, rendező Ráday Imre, József Attila Színházban (8. oldal) - Lengyel Balázs: Illetéktelen jegyzet két Aiszkhülosz-fordításhoz • reflexió • Jánosy István fordításai: Perzsák, Heten Théba ellen (8. oldal) - Nyárády Gábor: De nehéz a feltámadás • színikritika • Dihovicsnij és Szlobodszkoj szatírája a Madách Kamaraszínházban, rendező Vámos László (8. oldal) - Kis Tamás: • filmkritika • Gerencsér Miklós, Vadász Imre: Égre nyíló ablak, rendező Kis József (8. oldal)
A Kispolgárok A JÓZSEF ATTILA SZÍNHÁZBAN Akkor Oroszországban, a „kispolgári országban” tehetetlenül vergődő, fejlődésre képtelen emberek sorsát vetíti elénk ez a színmű. Ennek az életnek és gorkiji színpadnak van igy a egy sajátos színpadellenes jellege is. A kispolgárok világában a látszólag mély életproblémák jelennek meg a felszínen, s ezeknek semmi közük a valóságos élet kérdéseihez, csupán burkai azoknak. A nagy szavak mögött üresség tátong, mélyükön kicsinyeskedés és apró acsarkodások sora lappang. Az igazi gorkiji színpad feladata ennek a sajátos kettősségnek a bemutatása. A kispolgári család veszekedéseit, a fiatalok elvágyódását és tehetetlenségét kell feltárni. S velük szemben azokat, akik spleen nélkül, egészségesen nézik az életet; a munkássá vált Nyílt s jövendőbeli feleségét, Polját, Jelenát, az életvidám özvegyasszonyt, Siskint, aki nem képes semmiféle köntörfalazásra, mégha nyomorog is szókimondása miatt. Végül a két világ határán élő csudabogarakat: Percsihint, madarászt, aki a semmittevéssel éppen úgy elégedett, mint ellenpárja, Tyetyerev, az iszákossá züllött kántor, aki az ibseni Relling módjára mondja ki az ítéletet a kispolgári létről. A mák gazdag korai Gorkij-drájellemkibontásuk ellenére, mély mondanivalójuk mellett is szegényes cselekménynek. Egyetlen szituáció alakul ki, mely kikényszeríti az emberekből, hogy feltárják lényüket és a későbbiekben csak mozzanatok változnak,bizonyos nagy érdeklődéssel vártuk, hogy sikerül-e Ráday Imrének ezt az igen összetett, sokoldalú feladatot megoldania. Ráday rendezése a „kispolgárok” önmarcangolását, lelki vívódásait állítja középpontba, s csaknem minden lélektani árnyalatot igen finoman dolgoz ki. Ennek érdekében a szereplőket kissé szabadjára engedi, hagyja, hogy lelkiállapotuk, problémáik legkülönbözőbb árnyalatait színpadra hozzák, aprólékosan részletező lélek- s rajzot nyújtsanak. Ez az elgondolás azonban hiszen az amúgy is visszaüt, cselekménytelen játékot lelassítja. A szereplők saját elgondolásaiknak megfelelően más síkon dolgozzák ki másfiguráikat, s így az előadás helyenként Neogrády Miklós szertehullik. naturalisztikus díszletei kitűnően fejezik ki a darab alapvető stílusjegyeit, viszont ugyanakkor kiáltóan ellentmondanak egyes pszichologizáló elemek már-már modern szemléletű bemutatásának. Ennek következménye, hogy a darabban rejlő szatirikus akcentus — amelyet Tyetyerevnek Pjotr jövőjéről mondott szavai igen világosan emelnek ki — elhalványodik. Pedig az életvidám Nyíl szemszögéből lehetett volna szatirizálni azt a világot, ahol mindig csak az ezerszer megrágott szavak és gondolatok bukkannak fel újra és újra, ahol tehát maga a gondolat, az ember „büszke legénye” is frázissá alacsonyodi. A rendezés említett hibái rányomják bélyegüket a szereplők játékára is. Sinkovics Ivrffe például Tyetyerev figurájából kitűnő Dosztojevszkij-alakot teremt. Kétségtelen, hogy a dosztojevszkiji figurák, különösen az ördöngősök egyes alakjai hatottak Gorkijra, azonban a drámai összkép megkívánta volna az alak újrafogalmazását. lélektanának Egri István Beszemenov szerepében aránylag a legközelebb jár a gorkiji elképzeléshez, de itt sem ártott volna némi karikírozó elem. Ezzel az alakítással ellentétben Gobbi Hilda Akulina Ivanovnája igen sok humorral megrajzolt figura. Viszont alig kapunk valamit tőle a sajátosan orosz kispolgári asszony alakjából, a figura inkább franciás vaudeville-atmoszférát áraszt magából. Az előadás egyik legszebb alakítása Kállai Ilona csehovi stílusú Tatjánája. Az ő esetében a részletező, sokirányú lélekrajz indokolt. Különösen mimikáját kell dicsérnünk, szinte az elidegenedettség, a spleenes életérzés maszkját hordozza magán minden pillanatban, és ez alól a valódi álarc alól villannak elő az elkeseredettség miatt torzan fejlődő érzelmek. Az előadás állókép-volta az említetteken felül azon is múlott, hogy Nyil figuráját nem sikerült eléggé életteljesen megragadni. Kétségtelen, hogy Gorkij ebben az első darabjában még csupán kutatja az új hőst, s így jellemvonásait csak elvontságban tudja bizonyos megrajzolni. De éppen ezért a Kispolgárok minden előadásának döntő kérdése: tudnak-e olyan színészt találni, aki a viszonylag megrajzolt figurát is nagy művészi atmoszféra-teremtő képességgel állítja a színpadra? Ettől a szerep természetéből eredő követelménytől Soós Lajos Nyilje messze marad. Figurája kedves, rokonszenves és egyszerű is, de képtelen megteremteni az a kispolgári világ alakítással igazi ellenpontját. Örkényi Éva Polya szerepében nem tud magával ragadóan kedves, „természet szabad gyermeke” a lenni és így az előadásban csak kimondják, de nem látjuk, hogy ő Porcsihin, madarász lánya. Békés Rita a Jelenája ügyesen felépített alakítás, de az ő viselkedésének is sokkal harsányabbnak kellene lennie ahhoz, hogy megértsük, miért okoz magatartása olyan felháborodást a kispolgári családban. Velenczei István néhány ügyes vonással vázolja fel Pjotr alakját, de később az előadás dinamizmusának hiánya miatt egyhangúvá válik. Sugár László Percsihin szerepében igen szolid eszközökkel dolgozik s az előadás egyik jó pontja. HERMANN ISTVÁN ILLETÉKTELEN JEGYZET KÉT AISZKHÜLOSZ-FORDÍTÁSHOZ Jánosy István két Aiszkhülosz fordítását olvasom, a Perzsákat és a Heten Théba ellent. Kitűnő fordítóink elkényeztetnek bennünket nemcsak jobbnál jobb átlagfordításokkal, hanem kivételes teljesítményekkel is. Gondolok például, az Iliászra, az Odüsszeiára Devecseri Gábor, a Faust második részére, Kálnoky László fordítói mesterművére, vagy Rónay György francia reneszánsz gyűjteményére, — hogy csak az utóbbi évek eredményei között tallózzak. Jánosy István Aiszkhülosz fordításai mindenesetre ezek közül a kivételes teljesítmények közül valók. Nem tudok görögül — s így filológus szempontból illetlen dolog, hogy írok róluk, de nem szólnom, úgy érzem, mulasztás. A régi fordításokból különben is tudom, hogy milyen Aiszkhülosz. Hiszen az erő, a titáni izommozdulat átsejlik még a rossz nyelvi ruhán is. De itt Jánosy fordításában az erő találkozott az erővel, az ősdarabosság és tömbszerűség a túlhevített indulat modern darabosságával, a drámateremtő és a drámai látomások lázas megszállottjával. Az alkati megfelelés evidenssé teszi az amúgyis sejtett Aiszkhüloszképzeteket. De van itt másféle találkozás is. A fordító örök problémája: milyen nyelvi rétegben dolgozzon, honnan merítsen nyelvet az ősköltő archaikus tömörségéhez, honnan vegyen kőomlásként morajló magyar szavakat? Jánosy István évekig dolgozott egy elbeszélő költeményen Rákóczi ifjúságáról. Amit Zrínyitől, Bethlen Miklóstól, Pázmánytól, Apor Pétertől, Kemény Jánostól s általában a XVII. század nyelvi televényéből felszívhatott, azt akkor felszívta magába. Aiszkhüloszában ezt a még se nem „ízesített”, se nem finomított, ezt a priméren szemléletes, szenvedélytől, drámai erőtől duzzadó nyelvi mélyréteget dolgoztatja. Az élő nyelv, akár beszélt, akár irodalmi, roppant konvenció-gyűjtemény. Minél kimunkáltabb, minél nagyobb irodalom sarjadt ki belőle, annál inkább az. A nyelvi kultúra éppen mert bonyolult dolgokra is kész formulákat teremt, a kifejezés élményadta szemléletességét koptatja el, az első néven nevezés drámai nekifeszülését teszi fölöslegessé. Baj van a mai íróval, ha úgy érezzük, hogy az egyszerű dolgokat is görcsberánduló -izommal, ínnszakadva tudja csak elmondani. De baj van a fordítóval, ha nem tudja Aiszkhülosaban érzékeltetni az ősnéven nevező titáni teljesítményét. A XVII. századi magyar nyelv óvatos beleszövése a görög klasszikusba ezért kitűnő találat. Nyelvünk leginkább akkor volt izomfeszítő állapotban. Másért, más miatt, mint a görög Aiszkhülosz korában, de ősszemléletességéből akkor forrt ki, micsoda lázas zubogással, fogalmi hajlékonysága. Lehet, hogy Jánosy István véggigondolta, lehet, hogy a kifejezésért küszködve megérezte, vagy Arany János útmutatása nyomán megsejtette a nyelvi megoldást. Az eredmény szempontjából ez persze édes mindegy. Nagyobb dolog, hogy volt nyelvi regisztere és fegyelme a megvalósításhoz. Mert fordítása nem archaizált szöveg, hanem archaikus erejű. Vagyis, hogy a mai olvasó számára minden erőltetettség, vagy megakasztó régiesség nélkül, felkelti a legbonyolultabb metrikai formákban is az ősköltészet erejét, drámai feszültségét, megnevező szemléletességét. Méghozzá olyan áthatóan,,, hogy ízlelni lehet gyakran egy-egy során is. „Taraja-csapkodó katona-tengerár hömpölyög a vár köré"— mondja a kar a Heten Théba ellenben. „A sok lópofán halált zörömböl érczablájuk”. „A síkot, mint a köd, fúvó lovak fehér tajtéka önti el”. Vagy: „Őrjöngvén, dühöng a dzsidaverte ég”. Persze, tudni kell, hogy Aiszkhülosz egész hasonlatkincse a háború, a hajózás és a földmívelés körén belül marad. Nem a képzelet szárnyalásában, hanem a megfelelés pontosságában, szemléletből fakadó evidenciájában rejlik lebilincselő hatalma. De nem szeretnék most magáról Aiszkhüloszról, költői erejéről, tömör szemléletességéről beszélni, hanem inkább a fordítás nyelvi mélységünkből feltörő nagyzenekari erejére iktatok még ide egy utolsó idézetet: HÍRNÖK: ... Csatára óhajtoz [Tüdeusz, őrjöngve zeng, mint sárkány hangja, bőgy a déli napverőn. Oiklész fiát, a jóst gyalázza, [szidja, hogy behúzza farkát a halál, a harc elől. Süvöltve rázza hármas,árnyékot vető sisakbozontját, míg ott benne a pajzs alatt az érckolompok iszonyatran csengenek. Pajzsán fennhéjázó címer kevélykedik: az ég, amint ragyognak rajta a csillagok, s a telehold szikráz a pajzs középkoron: a csillagok öregje, barna éj [szeme. Hogy hólyagossá tette gőgös [fegyvere, folyóparton csatára vágyva [háborog, mint mén, dühtől tombolva [tépi gyeplőjét — indulna már: úgy várja [a kürtharsanást... Mit lehet, s mit kell ehhez még hozzá fűzni? Legföljebb annyit: ilyen telt, kövér, robbanásig feszített az egész szöveg. S mert a görög dráma nem cselekvényben, hanem nyelvben él. Jánosy István több éves nagy erőfeszítése árán van két klasszikussá érlelt Aiszkhülosz drámánk. LENGYEL BALÁZS DE NEHÉZ A FELTÁMADÁS El kell ismernünk, hogy a Madách Kamaraszínház új szatírájában a siker sok feltétele együtt van. A szerzők: Dihovicsnij és Szlobodszkoj — akiknek Nászutazás és Hol az az utca, hol az a ház című bohózatait Európa-szerte s nálunk is sorozatban játszották és annyi taps jutalmazta — tehetséges humoristák, tudnak szívből nevetni és nevettetni s ami nem kisebb érdemük: jól ismerik a színpadi hatáskeltés minden fortélyát. Komédiájuk bevált fordulatra épül: hír szerint a főhős meghal, makkegészségesen ám azután betoppan a saját temetésére s megjelenésével különféle bonyodalmakat támaszt. Szerencsés gondolat, hogy az „árnyékvilágiból” váratlanul visszatérő alak itt egy pöffeszkedő, gumigerincű bürokrata, aki saját ostoba rendelkezéseibe és a maga nevelte aktatologatók packázásaiba ütközik bele lépten-nyomon. „Fogyatékba” veszik, lakását lefoglalják, s addig nem engedik vissza az íróasztalához sem, míg pecsétes írást nem hoz, hogy él — de hogyan szerezhetne ilyet, ha személyi igazolványát elveszítette? Végül is a társadalmi igazság angyalaként egy újságírólány, mellesleg a főtintanyaló egykori szíve választottja, oldja meg a mondvacsinált, mégis mulatságos konfliktust, egyszerűen kettétépi a holttányilvánító határozatot. Ha kissé erőltetett s kései is ez a kibontakozás, jobb híján kielégít, a tollhegyre szúrt, díszes kompániának, a hatalomban megmámorosodott főnökhelyettesnek és akadékos társainak bűnhődése. Kár, hogy az ügyesen felépített komédia jobbára csak betétszerű villámtréfa-ötleteken gördül előre. A groteszk elemek és a fordulatosság túlhajtása miatt a jellemek belső logikája nem érvényesül. A szerzők csak tréfaközhelyekből összerakott jelképeket, hevenyészve felvázolt karikatúrákat mozgatnak történetükben, s a színészekre, illetve a közönségre bízzák, hogy kedvüknek és képzeletüknek megfelelően kitöltsék a jól ismert típusok körvonalait. Bár az ilyen írói kibúvásra nincs bocsánat, szívesen elfelejtenék az ábrázolás fogyatékosságait, ha a műfajt kötelező, ízes, szellemes élcek csattannának el a játékban. De sajnos, sok a sápadt, kopott vicc, némelyik be is fullad, mint az öreg petárda. Mindez erősen csökkenti a vállalkozás igényességét s árnyékot vet erényeire is, amelyek különben bizonyosan több figyelmet keltenének, így azonban csak az együttes találékonysága és áradó jókedve képes vért önteni a darabba. Vámos László rendező robogó tempóval és harsány, vaskos burleszk-eszközökkel próbálja elleplezni a szöveg gyenge pontjait s általában sikeresen. S a főhőst alakító Márkus László is, aki egyébként tehetségének sok új színét csillogtatja meg a nem testére szabott, nagylélegzetű szerepben, egyéni módon és temperamentumosan mókázza végig a hat képet. A kisebb szerepekben Békés itala, Dajbukát Ilona, Pádua Ildikó, Patkós Irma és Göncöl János komédiáznak megnyerően. nyárády Gábor Bemutató a Madách Kamaraszínházban T ÉGRE NYÍLÓ ABLAK A szó igazi értelmében mai alkotás az Égre nyíló ablak s ebben van perdöntő érdeme. Fiatal művészkollektíva alkotása, amely olyan természetesen él a mában, mint ahogy lélegzik, ám nem olyan öntudatlanul, hogy ne gondolkozzék el rajta. Gerencsér Miklós regénye, a forgatókönyv alapanyaga érdekes kísérlet volt a bűnözésbe hajló vagánykodás és a becsületes munkásélet határán hányódó mai fiatalok életének ábrázolására. Felhőkakukkvárlakónak kellene lenni ahhoz, hogy ezt a problémát ne tartsuk izgatónak, mainak, pestinek, hanem valami gyanús, nyugatról importált neorealista szagot szimatoljunk benne. A könyv sajnos, eléggé megmaradt a színes külsőségeknél és nem tudott leásni az okokig, sem pozitív távlatokat felmutatni. A forgatókönyv, Vadász Imre munkája szerencsés kézzel emelte ki a regény legfontosabb, legjellemzőbb szálát, Cinege, a legifjabb Fazekas-fiú történetét. Abból is mindenekelőtt azt a kettős vonzást, amelyet egyik oldalról Huszár művezető és a gyári környezet, másfelől vagányságba züllött bátyja, Jumbó és a „galeri” gyakorol rá. A film ezzel a leszűkítéssel kevesebbet markolt, gondolatilag erőteljesebb, koncepciójában egységesebb lett. Többet nyújt a film a regénynél a Cinege előtt álló pozitív távlatok ábrázolásában is. Nem tudott azonban javítani az alakok, a történet mélységének hiányán. Homályban maradnak azok az okok, amelyek nyomán a film főszereplői olyanok lettek, amilyeneknek látjuk őket. Cinege sorsa a filmen túlságosan el van választva a hasonló körülmények között utat kereső többi fiatalétól. Ezt a hibát főleg a galeri, a Cinegével egyívású gyerekek ábrázolásával követi el a film. Bemutatásuk túlzottan egysíkú, karikaturisztikus, erőltetetten negatív. A legjobban előtérbe állított alakok nemcsak ijesztően csúnyák, de mintha kissé ütődöttek is volnának. Ezekből a fiatalokból kellett volna kiválasztani néhányat, mélyebben feltárni alakjukat és ezzel a néhány — a főtémával, Cinege sorsával azonos jellegű, párhuzamos vagy ellentétes pályán haladó — melléktémát, ha nem is kidolgozni, de legalább felvillantani. így kicsit tanácstalanok vagyunk, hogy ez a csibészkedésre hajlamos, de értelmes, jóra való, művészálmokat dédelgető Fazekas-fiú mit keres visszataszító és korlátolt társai között? De Cinegét valóban a szívünkbe zárjuk és ha nem húzzuk nagyon mélyen szemünkbe a kritikusi vaskalapot, ezt is kellően tudjuk értékelni. A forgatókönyvíró és a rendező az ő alakjába összpontosították azt a melegséget és szeretetek szelíd kritikát és derűs elnézést, amellyel a hozzá hasonló, tévutakon csetlő-botló, de a belső és külső fények nyomán a jó irányt meglelő fiatalok iránt éreznek, összetett kis lélek ez a Cinege, egyéniség, akiben a durva stiklik és az utcagyerekmodor jól megférnek a festőállvány iránti romantikus vágyakozással. A rendező Kis József, dokumentumfilmek és szinkronrendezések után első játékfilmjével csak most mutatkozott be. Jelentkezése eredmény és ígéret egyaránt. Eredmény főleg, az egyes részletekben, melyek kitűnő rendezői kézre vallanak. Így különösen a film első képsorai, a rajzolási jelenet a tanulófelvételkor és a gépjavítás, bár ez utóbbi kissé elnyúlik és feszültségét nem aknázza ki. Következő filmjétől azt várjuk, hogy ezeket és a többi sikerült részmegoldásokat, melyeket itt még esések, ernyedtebb részek váltogatnak, egységes ritmusban és felfogásban tudja egésszé kovácsolni. Jobban kell vigyáznia a vonalvezetés logikájára is, mert egy olyan esemény, amely önmagában indokolt — mint Cinege berántása a betörési kísérletbe és lelkiismeretének feltámadása — sokkal inkább lehetne a konfliktus egyik előrelendítő mozzanata a film közepetáján, mint a történet megnyugtató záróakkordja. A szereplők közül a főiskolás Németh Lajos színészi teljesítménye igazi élmény. Valódi átélés, tehetség és karakterrokonság eredménye. Egyaránt felleljük benne a belülről világító tisztaságot és a felszedett durvaság kérgét, a művészlélek érzékenységét, a gyerek báját, de a kamasz faragatlanságát és a srác szemtelenségét is. Rajta kívül Sztankay István Jumbója volt a legemlékezetesebb alakítás. (Mindkettejük felfedezése a rendező szemét dicséri.) Sztankay nemcsak hangsúlyával és mozdulataival, de még szemvillanásaival is egységes és átgondolt figurát ábrázol. Dayka Margit mindent megtett, amit az anya nemcsak időben, de jellemvonásokban is szűkreszabott szerepében tehetett. Lőte Attila, ha lehet, a még jobban elszürkítette Fecó, legidősebb Fazekas-fiú amúgy is színtelen alakját. Huszár művezetőt, aki a regényalakhoz képest a filmen örvendetesen megszínesedett és érzelmekkel, sőt indulatokkal is rendelkezik, Suka Sándor komolyabb hiba nélkül, de kissé kívülről ábrázolta. Pap Éva Zsófija derűt és tisztaságot sugárzó remek kis alakítás. Hildebrand István különösebb bravúrok nélkül, egyenletes, jó operatőri munkát végzett. Képein sokszor érezzük külföldi, különösen olasz példák erős hatását. Végezetül közös érdeme rendezőnek, forgatókönyvírónak és operatőrnek, a film reális környezetábrázolása. Ez mai tárgyú filmjeink hitelének elengedhetetlen és olykor mégis szem elől tévesztett feltétele. Az Égre nyíló ablak alkotói olyannak ábrázolták a Fazekas-család környezetét, az egész miliőt, hogy a nézőben nem támad kétség: ez valóban Budapest, az a város, ahol ma él és dolgozik a magyar munkásosztály nagy része. Végső soron ez is szemléleti kérdés. Az a művészi magatartás jut benne kifejezésre, amely a film alkotóinak fő érdeme. KIS TAMÁS - 8 -