Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-07-01 / 27. szám - Kárpáti János: Báthory Zsigmond. Horusitzky Zoltán operájának bemutatójáról • operakritika • Báthory Zsigmond, rendező Kenessey Ferenc, karmester Lukács Miklós (2. oldal) - Donga György: Jelkép • vers (2. oldal) - Vasvári István: Egészen • vers (2. oldal) - Liebner János: Évadnyitás a Károlyi-kertben • Zenei napló (2. oldal) - K. Gy.: Szűzhó • Visszhang • Palásti László, Ludas Matyi (2. oldal) - (e. fehér): A rehabilitált Pilnyak? • Visszhang • Radó György Katajev-tanulmánya. In: Kardos László: Szovjet irodalom c. cikkgyűjtemény (Gondolat) (2. oldal) - Ábel Péter: Forrásmunka, forráshibákkal • Visszhang • Magyar Színházművészet 1949-1959. (2. oldal)

H­oru­sitzky Zoltán OPERÁJA, a Báthory Zsigmond, a nagy történelmi drámák nyomdokain járva, Erdély múltjának egyik zűr­zavaros, válságos korszakát viszi színpadra. A kor politikai­­társadalmi ellentéteinek út­vesztője hálás drámai magot, jól kibontható lehetőségeket rejteget. Horusitzky, műve (a szövegkönyvet a szerző írta Romihányi József közreműkö­désével) mindezt világos, sőt olykor kissé leegyszerűsített formában állítja a néző elé, s azt is megkísérli, hogy nép és személyiség történelmi sze­repe dialektikusan kerüljön ki­fejezésre. Törekvéséből azon­ban mégsem született mélyen igaz történelmi dráma — ab­ban az értelemben, ahogy azt Horusitzky operadramaturgiai példaképe, Muszorgszkij meg­oldotta. A történelmi Borisz Godu­nov, ha nem rendelkezett is mindazokkal a jellemvonások­kal, melyekkel Puskin és Muszorgszkij később felruház­ta, a maga céltudatos, eszközö­ket nem válogató III. Richard-i hatalomra törésével és zsar­nokságával már önmagában is nagy konc­epciójú egyéniség, aki méltó alapot szolgáltathat a művészi megformáláshoz. Muszorgszkij ebből a Boriszból mintázta ki a történelmi alap­igazságok megtartásával gazda­gon egyénített, visszataszító, s mégis olykor rokonszenves hősét. Nem kívánjuk Horu­sitzky művét Muszorgszkijé­hoz mérni — bár az össze­vetésre a tagadhatatlan, remi­niszcenciák valósággal kény­szerítenek —, csupán a pár­huzam segítségével szeretnék világosabbá tenni az új magyar opera alapvető zenedramatur­giai gyengéit. A történelem Báthory Zsigmondja kisszerű egyéniség, kora nagyobb hatal­mainak egyszerű játékszere, s csak bizonyos patologikus vo­násokkal kelti fel érdeklődé­sünket. A kiindulópont tehát már gyengébb, mint a Borisz esetében. Horusitzky előtt két út állott: vagy ragaszkodik többé-kevésbé a történelmi tényekhez —­­ azonban egyet jelent a figura drámai érdek­telenségével, vagy pedig első­sorban a patologikus vonások­ra épít —, ebből azonban már eleve sem születhet történ­elmi népdráma. A szerző az előbbi, egyébként tiszteletre méltóbb utat választotta, s megpróbált Báthory alakja köré történel­mi drámát kerekíteni, Horu­sitzky Báthory Zsigmondja azonban csak külsőségeiben godunovi uralkodó, mert hisz sorsa sem emberi vonatkozás­ban, sem pedig történelmi viszonylatban nem lehet tükre kora alapvető társadalmi ten­denciáinak DE TALÁN NEM IS BÁTHORY a főhős . Valóban, ott áll vele szemben másik főszereplő gyanánt a fel­szabadított, de újra megcsalt székely jobbágyság. Horusitzky operája azonban — noha két­ségtelenül ilyesféle szándékot is mutat — nem magasodik igazi népdrámává, mert sem a nép, sem pedig annak első pro­­tagonistája, Székely Balázs nem képes a Báthoryval szemben álló pozitív erőt megtestesíteni. Ennek leg­főbb oka mindenekelőtt az opera zenéjében rejlik. A nép szerepeltetése ugyanis nem annyira színpadi, dramaturgiai, mint inkább zenei kérdés: meg tudja-e ragadni a szerző a nép változó és mégis határozottan egységes indulatvilágát, képes-e a népet, mint főszereplőt sok­oldalúan ábrázolni és biztosí­tani számára az őt megillető súlyt? Ez csaknem kizárólag zenei feladat, hisz ez az, ami­ben a zenedráma többet tud adni a közönséges színpadi­­drámánál, mert míg ott a népet csak protagonisták kép­viselhetik, addig itt, a zene­drámában a nép a maga töme­­gi mivoltában is színpadra lép­het. Horusitzky törekvése a nép ábrázolásában kétségtele­nül helyes, de hatástalan ma­rad,­ mivel a népkórusok zenei anyaga — a III. felvonás 1. képe kivételével — többnyire csak a „funkciót” érezteti, s nem a népben rejlő valóságos erőket. így jutottunk el Horusitzky operájának legfőbb — sok egyéb kérdésre is választ adó — hiányosságához. A „Bátho­ry” nem zenedráma abban az értelemben, hogy a drámát el­sődlegesen a zene hordozza. Horusitzky zenéje nem elég je­lentős, pepi elég magvas ah­­hoz, hogy­ ezt a feladatot meg­oldja. A „Báthory” szerzője in­kább csak arra vállalkozik mű­vében, hogy jó színpadi érzéké­vel a színpadi cselekményt azzal egyenértékű és intonáció­ban találkozó zenével kísérje, illetve végigszője Ebben gyö­kerezik a főhős alakjának hal­ványsága is. Horusitzky zenéje jobbára a drámai szituációkat festi és nem hatol mélyen alakjai jellemébe. Báthory el­hatalmasodó őrültsége csak látszatát kelti a mély ember­ábrázolásnak, hisz a lelki egyensúly felborulása elég sztereotip módon kerül ábrázo­lásra és alig tartalmaz némi belső logikát. M­INDEZEKET EGYBEVET­VE arra a következtetés­re kell jutnunk, hogy a „Báthory” nem a történelmi népdráma, hanem a történelmi tárgyú romantikus „nagy­opera” igényeit elégíti ki. Azt azonban­­— s ezt hangsúlyozni kívánjuk — igen érett drama­turgiai és zenei tudással. Szé­pen megkomponált képegysé­gekben, hatásos helyzetekben elevenedik meg a néző előtt Erdély történelmének e gyászos korszaka, Báthory bukása, s vele szemben a megcsalt szé­kely jobbágyság operai pátosz­­szal átitatott forradalmi fel­­magasodása. A nagyopera számos bevált kelléke, mint átok, csatába indulás, néptánc, ördögűzés, őrülési jelenet egy­aránt biztos dramaturgiával épül bele a cselekménybe. Ízlé­sesen megformált zárt áriák, illetve allosók váltakoznak jó színpadi érzékkel felvázolt nagy jelenetekkel, s a néző joggal úgy érzi, igazi operát lát, operát a maga XIX. szá­zadi értelmében. És ezt a jel­legzetesen operai hangot az áriákon és tipikus operai jele­neteken túl még az egész mű­vön végigvonuló, egységes stí­lusú drámai deklamáció is megerősíti, mely igen sikere­sen ötvözi a magyar zenész­színpadi hagyományt és balla­daszerű epikus zenei nyelvet a múlt századi operatradíció szá­mos megoldásával.­­ BÁTHORY ZSIGMOND — minden hibája ellené­re­­­ nagy nyeresége a magyar operaszínpadnak, hasznosan járul hozzá a magyar operai kultúra kiépítéséhez és Tnostán követendő példát­ állít zene­szerzőink elé egy adott drámai elképzelés következetes meg­valósításában, a színpadszerű komponálásban és az őszinte alkotói szándékban. Az új magyar opera ügye azonban aligha jutott előre általa. Horusitzky útja csak látszólag folytatja az Erkel vágta csa­pást, századunk operakísér­leteinek irányát pedig messze elkerüli. És ezt nem elsősor­ban a témaválasztás mutatja, hisz nem egy történelmi téma izzóam mai értelmet nyerhet, hanem az a múlt századi, im­már elavultnak bizonyult mód, ahogy a szerző témáját meg­közelíti mind zenei, mind dra­maturgiai síkon. Operaházunk mégis első­rendű kötelességét teljesítette — sőt régi tartozását törlesz­tette —, amikor több évi vára­kozás után, sikeres rádióelő­adás és külföldi ősbemutató után végre színre hozta Horu­sitzky operáját. A bemutató előadás közönsége nagy tetszés­sel fogadta a művet, felismerte annak kétségtelen értékeit. Miként minden drámai műfaj, az opera is tulajdonképpen csak a színpadon kezdi meg igazi életét. Ott dől el végleges sorsa és ha ez a döntés nem­ a legkedvezőbb is, puszta létével is mindig segíti újabb, mara­­déktalanabbul megoldott mű­vek megszületését. OPERAHÁZUNK ÉNEKES­GÁRDÁJA — Lukács Miklós karmesterrel és Ke­­nessey Ferenc rendezővel az élén — mindent megtett, hogy az új magyar opera méltó for­mában kerüljön a közönség elé. Külön dicséret illeti az egyszerű és mégis mutatós színpadképekért Fülöp Zoltánt és Forray Gábort. Az énekesek közül csak a legkiemelkedőb­beket említhetjük meg itt: a címszerepet játszó Király San­da, meggyőző színészi játékkal keltette életre Báthory Zsig­mond őrültséggel viaskodó alakját. Emlékezetes alakítást nyújtott továbbá Orosz Júlia, Tiszay Magda, Radnay György, Faragó András és Külkey László (első szereposztás). De a többi szólista is, a kórussal és a tánckarral egyetemben mél­tán vette ki­ részét a bemutató előadás sikeréből. KÁRPÁTI JÁNOS tr. Báthory Zsigmond Horusitzky Zoltán operájának bemutatójáról DONGA GYÖRGY: Jelkép Nicsak, az a kis ház is nemrég, ahogy innen a völgybe lenéztem, alig mutatta magát: fehér folt volt a szemkápráztató téli fehéren. Most meg hogy virít, akár a virág! akár a virág, élet hírhozója: fehérsége a tiszta reménység kedvre derítő friss lobogója! (Pedig hát mit se változott ez a kis ház, még fehérebb se lett, csak lágyan körülfogta a fű­t és ujjong a gyenge füvű rét zöld aranyában.) VASVÁRI ISTVÁN: Egészen Dombokra felfutó tavaszi kertek, értem, mit üzentek, élek s mindhalálig nem lehetek veszteg, míg az öreg hársak hajnalra rezegnek. Nyíló ájulásban égve s remegve nézek mély egekre, lombtenger szelet vár s pirosló cseresnye inti gyors szívemet forróbb kikeletre. Ö, soha sem félig, mindig telt, egészen öröm­, szenvedésben, ennek a lágy tájnak lüktetését érzem s látom elsuhogni éveim vizében. Ö, soha sem félig, mindig telt szabadság adja nyugodalmát, s ami az agynak szép, szívnek szent vigasság, legyen jövendőknek élet, illatnagyság. Költő, állj meg érte kénke suhogásban, megtörve is bátran; ez az öl­vetett ki s fogad be halálban s lobogtat virágzó emlék magasában. ZENEI NAPLÓ ÉVADNYITÁS A KÁROLYI-KERTBEN Az Állami Hangversenyzene­kar Károlyi-kerti nyári szezon­jának előzetes műsorterve sok érdekeset ígér: az elmúlt évad egy-két nagysikerű bemutatójá­nak (Sugár, Kőműves Kele­men, Orff, Carmina Burana) megismétlését, továbbá neves külföldi vendégkarmesterek és szólisták (Anaszov, Gardelli, Delvaux, Ricci) mellett a fiatal magyar művészgeneráció né­hány tehetséges képviselőjének fellépését. Ez a nagyon is helyes és dicséretes alapelv — a fiatalok minél intenzívebb szerepel­tetése — jellemezte a nyári szezon múlt heti megnyitó hangversenyét is. Németh Gyula az elmúlt évad második felében mutatkozott be Buda­pesten néhány nyilvános és rádiófellépéssel, amelyekkel egy csapásra megnyerte a kö­zönség, a szakma és a sajtó egyhangú tetszését és elisme­rését. Németh a felszabadulás után a Ganz Vagongyárban volt ipari tanuló, közben pedig az üzemi kórus, majd rövide­sen a Vasas Központi Énekkar tagja lett. 1948-ban munkás­­karnagyképző-iskolára került, egy év múlva pedig ösztön­díjasként a Szovjetunióba küldték. A leningrádi konzer­vatóriumban végezte el a diri­gens tanszakot, majd két esz­tendőt töltött Miavinszkij mel­lett a leningrádi filharmoniku­sok karmester-asszisztenseként A fiatal karmester egyszerű, szinte szűkszavú mozdulatok­kal dirigált; kifejezőeszközei gazdagok, érzelmi skálája szé­les, drámai érzéke mély. Kirob­banó temperamentumú, szen­vedélyes művészi lényéhez érezhetően a romantika és annak közvetlen előzményei állnak a legközelebb: az utóbbi hónapokban hallott kitűnő Beethoven-, Dvorzsák- és Csaj­­kovszk­ij-produkcióit követően, mostani hangversenyének csúcs­­pontját Liszt Les Préludes­­jének drámai lendületű, hősi pátoszú tolmácsolása jelen­tette. Mozart-felfogásában is inkább a romantikához köze­ledő, mintegy azt előkészítő hang dominált; a líra tartóz­kodó, szemérmes gyöngédségé­nek közvetítésével adósunk maradt. Majdnem hiánytalan élményt nyújtott viszont — egy-két pontatlan kórusbe­­lépést kivéve — a Nótaszónak, Szabó Ferenc bájos, népi han­gulatú „nótacsokrának” elő­adása a Néphadsereg Művész­együttese szép hangú, tömör tónusú férfikarának közremű­ködésével. A koncert szólistája, Sopronyi Mária a túlhajtott utolsó tétel néhány megoldat­lan problémájától eltekintve, nagy erővel és magával ragadó romantikus hévvel játszotta Schumann a-moll zongoraver-AÁT­­VAI" LIEBNER JÁNOS Angol filmszatíra. Bemutató: július 7. Szűzhó Mint Kurt Tucholskytól, a német publicisztika néhai mes­terétől tudjuk, szűzhó nincsen. Akármilyen magasra hágjon is a kutató vándor, mindenütt régi lábnyomokkal találkozik. Lentről nézve szűzfehéren csillog a hó, de ha odaérünk, csa­lódottan tapasztaljuk, valaki járt már itt előttünk. Vagyis teljesen eredeti gondolat, majdnem lehetetlen. Mit tehetnek ilyen körülmények között a szegény szerzők? Rálépnek a ki­taposott ösvényekre, beleillesztik saraikat elődeik lábnyomá­ba. Természetesen ennek az illeszkedésnek is megvannak a maga törvényei, és van egy pont, ahol már nem annyira il­leszkedésről, mint inkább másolásról lehet beszélni. Itt van például a Ludas Matyi e heti számában Palásti László hu­moreszkje, amely az alábbi kísérteties hasonlóságot mutatja Kosztolányi Esti Kornéliával. Itt már ha nem is maradt, csak lábnyom. Mégpedig sok­sok csúnyán félretaposott lábnyom. Mert mi tűrés-tagadás, az eredeti Kosztolányi még humoreszknek is jobb. K. Gy. PALÁSTI LÁSZLÓ: A portás figyelmeztetett: — Tessék vigyázni, a folyo­sótól balra lépcső van. Figyelmeztetett erre egy táb­la is, amelyen ez állt: „Vigyázat, 5 lépésnyire lép­cső Van!” Egy kicsit arrább ez állt: „Vigyázat, egy lépésnyire lépcső van!” És a lépcsőnél, nehogy vala­ki azt higgye, hogy ott szökő­kút van, ott a tábla: „LÉP­CSŐ!” KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ... Senkit se kellett megkér­deznem, hol a tenger. A sö­pört, tiszta utcácskákon, pon­tosan minden tíz méterre csi­nos oszlop állott, azon fehér zománctáblán mutató kéz, alatta a szöveg: Üt a tenger­hez. Lehetetlen lett volna job­ban kalauzolni az idegent. Ki­értem a tengerhez. Ott azon­ban kissé elhűltem. A fövény­parton, a víztől egy méternyi­re, egy valamivel magasabb, de a többihez teljesen hasonló oszlop keltette föl figyelmem s azon egy valamivel nagyobb, de a többihez teljesen hasonló fehér zománctábla, ezzel a szö­veggel: A tenger. A rehabilitált Pilnyak? Egy közmondás szolgáljon mentségéül ennek Az Írás­nak, az hogy jobb későn, mint soha... Például helyreiga­­zítani egy tévedést. Tavaly jelent meg a Gondolat Könyvkiadónál Kardos László szerkesztésében a Szovjet irodalom című kitűnő cikkgyűjtemény, s benne látott napvilágot Radó György színvonalas Katajev-tanulmánya. Ebben találhatjuk azt a megállapítást, hogy „az ellenségnek minősített Tretyakovot és Pilnyakot csak a huszadik pártkongresszus után reha­bilitálták .. Sz. M. Tretyakov (1892—1939) valóban nagy tehetségű újságíró, író volt. Munkásságát a mai szovjet irodalomtör­ténetírás már megfelelően értékli. De Borisz Pilnyakot? A neve harminc évnyi messzeségből ködlő, botrányízű h­ír­­adásokból ismerős. Műveiről még az elnéző kortárs­ kritika is megállapította, hogy hősei „inkább vadállatok, mint emberek”. Legismertebb elbeszélése, a magyarul is meg­jelent Ivan Moszkva kaotikus anarchizmusával tűnt fel. A szovjet kritika ma is egyértelműen állást foglal Pilnyak­­kal szemben. (Utoljára L. I. Tyimofejev 1958-ban.) Pilnyak „átértékelésére” nincs és nem is lesz szükség. Az eset pedig arra figyelmeztet, hogy — ilyen kényes irodalomtörténeti és politikai kérdésekben különösen — csak megbízható for­rásokból merítsünk! (e. fehér) Forrásmunka — forráshibákkal „Magyar Színházművészet 1949—1959” címmel díszes ki­állítású értékes albumot jelentetett meg a Színháztudomá­nyi Intézet a magyar színházak államosításának tizedik év­fordulójára. A kétszázhúsz oldalas kötet gazdag adattár mind az érdeklődő nagyközönségnek, mind pedig a színpad kérdéseivel foglalkozó szakembereknek. Tartalmazza a bu­dapesti és vidéki színházak rövid történetét és valamennyi bemutató dátumát, a szerző, a fordító és a rendező nevét. Éppen ezért kár, hogy Staud Géza dr., a szerkesztő — éppen a kötet forrás­értékére való tekintettel — mind a nyomdába küldés előtt, mind a nyomdai munkák után nem ellenőrizte alaposaban a kötet anyagát. Így eshetett meg, hogy a szöveg arról beszél: az Operaházban számos kül­földi vendégénekes és operaegyüttes lépett fel, a példa pedig tüstént a Mojszejev-együttes, amely egyik kategóriába sem sorolható. Hasonlóképpen elkerülhető lett volna a pécsi és szegedi színházak nagy sikerei között felsorolni Jókai—He­vesi: „A kőszívű ember fiai” című színjátékát, amikor mind­két helyen a Földes Mihály-féle feldolgozásban adták. Mivel az összeállítás teljességre törekszik, nem ártott volna a díszlettervezőket is felsorolni. Munkájuk köztudomásúlag rendkívül fontos. Hasonlóképpen erősen hiányoljuk, hogy míg egyes vidéki színházaknál az egyfelvonásosokból és jelenetekből álló esztrádműsorok is szerepelnek, addig sem­mi nyoma sínes az előadások között a Honvéd Színház ka­tonai műsorainak, amelyek sorában számos szovjet és más ősbemutató volt. Felületesség azt állítani, hogy Gergely Már­tának a Madách Színházban több darabja is ment, amikor a felsorolásból kiderült: mindössze egy: a „Száz nap házas­ság”. A fentiek mellett bőven akadnak cifrábbnál cifrább el­írások. Olyanok, amelyekről hallgat a hibaigazító jegyzék, íme egy csokorravaló: a ,,Fra Disvolo” rendezője nem Szi­­netár György író, hanem Szinetár Miklós volt. Török Károly író nincs. Ez a név Török Rezső író és Komjáti Károly zeneszerző nevének ..keresztezéséből” keletkezett. A ..Ki a hibás?” című színdarabot Georgii Mdlivani írta és nem Geor­­gij Megyiszov.. A „Viktoria” című operett szövegkönyve Földes Imrétől, nem pedig Györgytől való. A „János vitéz” nem operett, hanem daljáték, írója Bakonyi és nem Boho­­nyi Károly. 1949—1951-ben a Győri Kisfaludy Színházat Dunántúli Népszínháznak, nem pedig Tájszínháznak hívták. Fagyejev keresztneve Alekszandr, nem pedig Alekszej. Szécsény Armand író nincs csak Szántó Armand és Szécsén Mihály. Az „Ócskavas nagyban” című darabot Vadnai Endre és nem Ernő fordította, már annál is inkább, mert az egyik színház műsorában ezt jól tüntették fel. „Az esőcsináló” alko­tója: Richard Nash — Róbert helyett. * Sajnos, emellett még nem egy sajtóhibát is találni. Úgy gondoljuk, a különböző hibákra és elírásokra a tudományág leghivatottabb művelőinek, a színháztudósoknak jobban kel­lene ügyelniök. ÁBEL PÉTER

Next