Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-07-01 / 27. szám - Kárpáti János: Báthory Zsigmond. Horusitzky Zoltán operájának bemutatójáról • operakritika • Báthory Zsigmond, rendező Kenessey Ferenc, karmester Lukács Miklós (2. oldal) - Donga György: Jelkép • vers (2. oldal) - Vasvári István: Egészen • vers (2. oldal) - Liebner János: Évadnyitás a Károlyi-kertben • Zenei napló (2. oldal) - K. Gy.: Szűzhó • Visszhang • Palásti László, Ludas Matyi (2. oldal) - (e. fehér): A rehabilitált Pilnyak? • Visszhang • Radó György Katajev-tanulmánya. In: Kardos László: Szovjet irodalom c. cikkgyűjtemény (Gondolat) (2. oldal) - Ábel Péter: Forrásmunka, forráshibákkal • Visszhang • Magyar Színházművészet 1949-1959. (2. oldal)
Horusitzky Zoltán OPERÁJA, a Báthory Zsigmond, a nagy történelmi drámák nyomdokain járva, Erdély múltjának egyik zűrzavaros, válságos korszakát viszi színpadra. A kor politikaitársadalmi ellentéteinek útvesztője hálás drámai magot, jól kibontható lehetőségeket rejteget. Horusitzky, műve (a szövegkönyvet a szerző írta Romihányi József közreműködésével) mindezt világos, sőt olykor kissé leegyszerűsített formában állítja a néző elé, s azt is megkísérli, hogy nép és személyiség történelmi szerepe dialektikusan kerüljön kifejezésre. Törekvéséből azonban mégsem született mélyen igaz történelmi dráma — abban az értelemben, ahogy azt Horusitzky operadramaturgiai példaképe, Muszorgszkij megoldotta. A történelmi Borisz Godunov, ha nem rendelkezett is mindazokkal a jellemvonásokkal, melyekkel Puskin és Muszorgszkij később felruházta, a maga céltudatos, eszközöket nem válogató III. Richard-i hatalomra törésével és zsarnokságával már önmagában is nagy koncepciójú egyéniség, aki méltó alapot szolgáltathat a művészi megformáláshoz. Muszorgszkij ebből a Boriszból mintázta ki a történelmi alapigazságok megtartásával gazdagon egyénített, visszataszító, s mégis olykor rokonszenves hősét. Nem kívánjuk Horusitzky művét Muszorgszkijéhoz mérni — bár az összevetésre a tagadhatatlan, reminiszcenciák valósággal kényszerítenek —, csupán a párhuzam segítségével szeretnék világosabbá tenni az új magyar opera alapvető zenedramaturgiai gyengéit. A történelem Báthory Zsigmondja kisszerű egyéniség, kora nagyobb hatalmainak egyszerű játékszere, s csak bizonyos patologikus vonásokkal kelti fel érdeklődésünket. A kiindulópont tehát már gyengébb, mint a Borisz esetében. Horusitzky előtt két út állott: vagy ragaszkodik többé-kevésbé a történelmi tényekhez — azonban egyet jelent a figura drámai érdektelenségével, vagy pedig elsősorban a patologikus vonásokra épít —, ebből azonban már eleve sem születhet történelmi népdráma. A szerző az előbbi, egyébként tiszteletre méltóbb utat választotta, s megpróbált Báthory alakja köré történelmi drámát kerekíteni, Horusitzky Báthory Zsigmondja azonban csak külsőségeiben godunovi uralkodó, mert hisz sorsa sem emberi vonatkozásban, sem pedig történelmi viszonylatban nem lehet tükre kora alapvető társadalmi tendenciáinak DE TALÁN NEM IS BÁTHORY a főhős . Valóban, ott áll vele szemben másik főszereplő gyanánt a felszabadított, de újra megcsalt székely jobbágyság. Horusitzky operája azonban — noha kétségtelenül ilyesféle szándékot is mutat — nem magasodik igazi népdrámává, mert sem a nép, sem pedig annak első protagonistája, Székely Balázs nem képes a Báthoryval szemben álló pozitív erőt megtestesíteni. Ennek legfőbb oka mindenekelőtt az opera zenéjében rejlik. A nép szerepeltetése ugyanis nem annyira színpadi, dramaturgiai, mint inkább zenei kérdés: meg tudja-e ragadni a szerző a nép változó és mégis határozottan egységes indulatvilágát, képes-e a népet, mint főszereplőt sokoldalúan ábrázolni és biztosítani számára az őt megillető súlyt? Ez csaknem kizárólag zenei feladat, hisz ez az, amiben a zenedráma többet tud adni a közönséges színpadidrámánál, mert míg ott a népet csak protagonisták képviselhetik, addig itt, a zenedrámában a nép a maga tömegi mivoltában is színpadra léphet. Horusitzky törekvése a nép ábrázolásában kétségtelenül helyes, de hatástalan marad, mivel a népkórusok zenei anyaga — a III. felvonás 1. képe kivételével — többnyire csak a „funkciót” érezteti, s nem a népben rejlő valóságos erőket. így jutottunk el Horusitzky operájának legfőbb — sok egyéb kérdésre is választ adó — hiányosságához. A „Báthory” nem zenedráma abban az értelemben, hogy a drámát elsődlegesen a zene hordozza. Horusitzky zenéje nem elég jelentős, pepi elég magvas ahhoz, hogy ezt a feladatot megoldja. A „Báthory” szerzője inkább csak arra vállalkozik művében, hogy jó színpadi érzékével a színpadi cselekményt azzal egyenértékű és intonációban találkozó zenével kísérje, illetve végigszője Ebben gyökerezik a főhős alakjának halványsága is. Horusitzky zenéje jobbára a drámai szituációkat festi és nem hatol mélyen alakjai jellemébe. Báthory elhatalmasodó őrültsége csak látszatát kelti a mély emberábrázolásnak, hisz a lelki egyensúly felborulása elég sztereotip módon kerül ábrázolásra és alig tartalmaz némi belső logikát. MINDEZEKET EGYBEVETVE arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a „Báthory” nem a történelmi népdráma, hanem a történelmi tárgyú romantikus „nagyopera” igényeit elégíti ki. Azt azonban— s ezt hangsúlyozni kívánjuk — igen érett dramaturgiai és zenei tudással. Szépen megkomponált képegységekben, hatásos helyzetekben elevenedik meg a néző előtt Erdély történelmének e gyászos korszaka, Báthory bukása, s vele szemben a megcsalt székely jobbágyság operai pátoszszal átitatott forradalmi felmagasodása. A nagyopera számos bevált kelléke, mint átok, csatába indulás, néptánc, ördögűzés, őrülési jelenet egyaránt biztos dramaturgiával épül bele a cselekménybe. Ízlésesen megformált zárt áriák, illetve allosók váltakoznak jó színpadi érzékkel felvázolt nagy jelenetekkel, s a néző joggal úgy érzi, igazi operát lát, operát a maga XIX. századi értelmében. És ezt a jellegzetesen operai hangot az áriákon és tipikus operai jeleneteken túl még az egész művön végigvonuló, egységes stílusú drámai deklamáció is megerősíti, mely igen sikeresen ötvözi a magyar zenészszínpadi hagyományt és balladaszerű epikus zenei nyelvet a múlt századi operatradíció számos megoldásával. BÁTHORY ZSIGMOND — minden hibája ellenére nagy nyeresége a magyar operaszínpadnak, hasznosan járul hozzá a magyar operai kultúra kiépítéséhez és Tnostán követendő példát állít zeneszerzőink elé egy adott drámai elképzelés következetes megvalósításában, a színpadszerű komponálásban és az őszinte alkotói szándékban. Az új magyar opera ügye azonban aligha jutott előre általa. Horusitzky útja csak látszólag folytatja az Erkel vágta csapást, századunk operakísérleteinek irányát pedig messze elkerüli. És ezt nem elsősorban a témaválasztás mutatja, hisz nem egy történelmi téma izzóam mai értelmet nyerhet, hanem az a múlt századi, immár elavultnak bizonyult mód, ahogy a szerző témáját megközelíti mind zenei, mind dramaturgiai síkon. Operaházunk mégis elsőrendű kötelességét teljesítette — sőt régi tartozását törlesztette —, amikor több évi várakozás után, sikeres rádióelőadás és külföldi ősbemutató után végre színre hozta Horusitzky operáját. A bemutató előadás közönsége nagy tetszéssel fogadta a művet, felismerte annak kétségtelen értékeit. Miként minden drámai műfaj, az opera is tulajdonképpen csak a színpadon kezdi meg igazi életét. Ott dől el végleges sorsa és ha ez a döntés nem a legkedvezőbb is, puszta létével is mindig segíti újabb, maradéktalanabbul megoldott művek megszületését. OPERAHÁZUNK ÉNEKESGÁRDÁJA — Lukács Miklós karmesterrel és Kenessey Ferenc rendezővel az élén — mindent megtett, hogy az új magyar opera méltó formában kerüljön a közönség elé. Külön dicséret illeti az egyszerű és mégis mutatós színpadképekért Fülöp Zoltánt és Forray Gábort. Az énekesek közül csak a legkiemelkedőbbeket említhetjük meg itt: a címszerepet játszó Király Sanda, meggyőző színészi játékkal keltette életre Báthory Zsigmond őrültséggel viaskodó alakját. Emlékezetes alakítást nyújtott továbbá Orosz Júlia, Tiszay Magda, Radnay György, Faragó András és Külkey László (első szereposztás). De a többi szólista is, a kórussal és a tánckarral egyetemben méltán vette ki részét a bemutató előadás sikeréből. KÁRPÁTI JÁNOS tr. Báthory Zsigmond Horusitzky Zoltán operájának bemutatójáról DONGA GYÖRGY: Jelkép Nicsak, az a kis ház is nemrég, ahogy innen a völgybe lenéztem, alig mutatta magát: fehér folt volt a szemkápráztató téli fehéren. Most meg hogy virít, akár a virág! akár a virág, élet hírhozója: fehérsége a tiszta reménység kedvre derítő friss lobogója! (Pedig hát mit se változott ez a kis ház, még fehérebb se lett, csak lágyan körülfogta a fűt és ujjong a gyenge füvű rét zöld aranyában.) VASVÁRI ISTVÁN: Egészen Dombokra felfutó tavaszi kertek, értem, mit üzentek, élek s mindhalálig nem lehetek veszteg, míg az öreg hársak hajnalra rezegnek. Nyíló ájulásban égve s remegve nézek mély egekre, lombtenger szelet vár s pirosló cseresnye inti gyors szívemet forróbb kikeletre. Ö, soha sem félig, mindig telt, egészen öröm, szenvedésben, ennek a lágy tájnak lüktetését érzem s látom elsuhogni éveim vizében. Ö, soha sem félig, mindig telt szabadság adja nyugodalmát, s ami az agynak szép, szívnek szent vigasság, legyen jövendőknek élet, illatnagyság. Költő, állj meg érte kénke suhogásban, megtörve is bátran; ez az ölvetett ki s fogad be halálban s lobogtat virágzó emlék magasában. ZENEI NAPLÓ ÉVADNYITÁS A KÁROLYI-KERTBEN Az Állami Hangversenyzenekar Károlyi-kerti nyári szezonjának előzetes műsorterve sok érdekeset ígér: az elmúlt évad egy-két nagysikerű bemutatójának (Sugár, Kőműves Kelemen, Orff, Carmina Burana) megismétlését, továbbá neves külföldi vendégkarmesterek és szólisták (Anaszov, Gardelli, Delvaux, Ricci) mellett a fiatal magyar művészgeneráció néhány tehetséges képviselőjének fellépését. Ez a nagyon is helyes és dicséretes alapelv — a fiatalok minél intenzívebb szerepeltetése — jellemezte a nyári szezon múlt heti megnyitó hangversenyét is. Németh Gyula az elmúlt évad második felében mutatkozott be Budapesten néhány nyilvános és rádiófellépéssel, amelyekkel egy csapásra megnyerte a közönség, a szakma és a sajtó egyhangú tetszését és elismerését. Németh a felszabadulás után a Ganz Vagongyárban volt ipari tanuló, közben pedig az üzemi kórus, majd rövidesen a Vasas Központi Énekkar tagja lett. 1948-ban munkáskarnagyképző-iskolára került, egy év múlva pedig ösztöndíjasként a Szovjetunióba küldték. A leningrádi konzervatóriumban végezte el a dirigens tanszakot, majd két esztendőt töltött Miavinszkij mellett a leningrádi filharmonikusok karmester-asszisztenseként A fiatal karmester egyszerű, szinte szűkszavú mozdulatokkal dirigált; kifejezőeszközei gazdagok, érzelmi skálája széles, drámai érzéke mély. Kirobbanó temperamentumú, szenvedélyes művészi lényéhez érezhetően a romantika és annak közvetlen előzményei állnak a legközelebb: az utóbbi hónapokban hallott kitűnő Beethoven-, Dvorzsák- és Csajkovszkij-produkcióit követően, mostani hangversenyének csúcspontját Liszt Les Préludesjének drámai lendületű, hősi pátoszú tolmácsolása jelentette. Mozart-felfogásában is inkább a romantikához közeledő, mintegy azt előkészítő hang dominált; a líra tartózkodó, szemérmes gyöngédségének közvetítésével adósunk maradt. Majdnem hiánytalan élményt nyújtott viszont — egy-két pontatlan kórusbelépést kivéve — a Nótaszónak, Szabó Ferenc bájos, népi hangulatú „nótacsokrának” előadása a Néphadsereg Művészegyüttese szép hangú, tömör tónusú férfikarának közreműködésével. A koncert szólistája, Sopronyi Mária a túlhajtott utolsó tétel néhány megoldatlan problémájától eltekintve, nagy erővel és magával ragadó romantikus hévvel játszotta Schumann a-moll zongoraver-AÁTVAI" LIEBNER JÁNOS Angol filmszatíra. Bemutató: július 7. Szűzhó Mint Kurt Tucholskytól, a német publicisztika néhai mesterétől tudjuk, szűzhó nincsen. Akármilyen magasra hágjon is a kutató vándor, mindenütt régi lábnyomokkal találkozik. Lentről nézve szűzfehéren csillog a hó, de ha odaérünk, csalódottan tapasztaljuk, valaki járt már itt előttünk. Vagyis teljesen eredeti gondolat, majdnem lehetetlen. Mit tehetnek ilyen körülmények között a szegény szerzők? Rálépnek a kitaposott ösvényekre, beleillesztik saraikat elődeik lábnyomába. Természetesen ennek az illeszkedésnek is megvannak a maga törvényei, és van egy pont, ahol már nem annyira illeszkedésről, mint inkább másolásról lehet beszélni. Itt van például a Ludas Matyi e heti számában Palásti László humoreszkje, amely az alábbi kísérteties hasonlóságot mutatja Kosztolányi Esti Kornéliával. Itt már ha nem is maradt, csak lábnyom. Mégpedig soksok csúnyán félretaposott lábnyom. Mert mi tűrés-tagadás, az eredeti Kosztolányi még humoreszknek is jobb. K. Gy. PALÁSTI LÁSZLÓ: A portás figyelmeztetett: — Tessék vigyázni, a folyosótól balra lépcső van. Figyelmeztetett erre egy tábla is, amelyen ez állt: „Vigyázat, 5 lépésnyire lépcső Van!” Egy kicsit arrább ez állt: „Vigyázat, egy lépésnyire lépcső van!” És a lépcsőnél, nehogy valaki azt higgye, hogy ott szökőkút van, ott a tábla: „LÉPCSŐ!” KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ... Senkit se kellett megkérdeznem, hol a tenger. A söpört, tiszta utcácskákon, pontosan minden tíz méterre csinos oszlop állott, azon fehér zománctáblán mutató kéz, alatta a szöveg: Üt a tengerhez. Lehetetlen lett volna jobban kalauzolni az idegent. Kiértem a tengerhez. Ott azonban kissé elhűltem. A fövényparton, a víztől egy méternyire, egy valamivel magasabb, de a többihez teljesen hasonló oszlop keltette föl figyelmem s azon egy valamivel nagyobb, de a többihez teljesen hasonló fehér zománctábla, ezzel a szöveggel: A tenger. A rehabilitált Pilnyak? Egy közmondás szolgáljon mentségéül ennek Az Írásnak, az hogy jobb későn, mint soha... Például helyreigazítani egy tévedést. Tavaly jelent meg a Gondolat Könyvkiadónál Kardos László szerkesztésében a Szovjet irodalom című kitűnő cikkgyűjtemény, s benne látott napvilágot Radó György színvonalas Katajev-tanulmánya. Ebben találhatjuk azt a megállapítást, hogy „az ellenségnek minősített Tretyakovot és Pilnyakot csak a huszadik pártkongresszus után rehabilitálták .. Sz. M. Tretyakov (1892—1939) valóban nagy tehetségű újságíró, író volt. Munkásságát a mai szovjet irodalomtörténetírás már megfelelően értékli. De Borisz Pilnyakot? A neve harminc évnyi messzeségből ködlő, botrányízű híradásokból ismerős. Műveiről még az elnéző kortárs kritika is megállapította, hogy hősei „inkább vadállatok, mint emberek”. Legismertebb elbeszélése, a magyarul is megjelent Ivan Moszkva kaotikus anarchizmusával tűnt fel. A szovjet kritika ma is egyértelműen állást foglal Pilnyakkal szemben. (Utoljára L. I. Tyimofejev 1958-ban.) Pilnyak „átértékelésére” nincs és nem is lesz szükség. Az eset pedig arra figyelmeztet, hogy — ilyen kényes irodalomtörténeti és politikai kérdésekben különösen — csak megbízható forrásokból merítsünk! (e. fehér) Forrásmunka — forráshibákkal „Magyar Színházművészet 1949—1959” címmel díszes kiállítású értékes albumot jelentetett meg a Színháztudományi Intézet a magyar színházak államosításának tizedik évfordulójára. A kétszázhúsz oldalas kötet gazdag adattár mind az érdeklődő nagyközönségnek, mind pedig a színpad kérdéseivel foglalkozó szakembereknek. Tartalmazza a budapesti és vidéki színházak rövid történetét és valamennyi bemutató dátumát, a szerző, a fordító és a rendező nevét. Éppen ezért kár, hogy Staud Géza dr., a szerkesztő — éppen a kötet forrásértékére való tekintettel — mind a nyomdába küldés előtt, mind a nyomdai munkák után nem ellenőrizte alaposaban a kötet anyagát. Így eshetett meg, hogy a szöveg arról beszél: az Operaházban számos külföldi vendégénekes és operaegyüttes lépett fel, a példa pedig tüstént a Mojszejev-együttes, amely egyik kategóriába sem sorolható. Hasonlóképpen elkerülhető lett volna a pécsi és szegedi színházak nagy sikerei között felsorolni Jókai—Hevesi: „A kőszívű ember fiai” című színjátékát, amikor mindkét helyen a Földes Mihály-féle feldolgozásban adták. Mivel az összeállítás teljességre törekszik, nem ártott volna a díszlettervezőket is felsorolni. Munkájuk köztudomásúlag rendkívül fontos. Hasonlóképpen erősen hiányoljuk, hogy míg egyes vidéki színházaknál az egyfelvonásosokból és jelenetekből álló esztrádműsorok is szerepelnek, addig semmi nyoma sínes az előadások között a Honvéd Színház katonai műsorainak, amelyek sorában számos szovjet és más ősbemutató volt. Felületesség azt állítani, hogy Gergely Mártának a Madách Színházban több darabja is ment, amikor a felsorolásból kiderült: mindössze egy: a „Száz nap házasság”. A fentiek mellett bőven akadnak cifrábbnál cifrább elírások. Olyanok, amelyekről hallgat a hibaigazító jegyzék, íme egy csokorravaló: a ,,Fra Disvolo” rendezője nem Szinetár György író, hanem Szinetár Miklós volt. Török Károly író nincs. Ez a név Török Rezső író és Komjáti Károly zeneszerző nevének ..keresztezéséből” keletkezett. A ..Ki a hibás?” című színdarabot Georgii Mdlivani írta és nem Georgij Megyiszov.. A „Viktoria” című operett szövegkönyve Földes Imrétől, nem pedig Györgytől való. A „János vitéz” nem operett, hanem daljáték, írója Bakonyi és nem Bohonyi Károly. 1949—1951-ben a Győri Kisfaludy Színházat Dunántúli Népszínháznak, nem pedig Tájszínháznak hívták. Fagyejev keresztneve Alekszandr, nem pedig Alekszej. Szécsény Armand író nincs csak Szántó Armand és Szécsén Mihály. Az „Ócskavas nagyban” című darabot Vadnai Endre és nem Ernő fordította, már annál is inkább, mert az egyik színház műsorában ezt jól tüntették fel. „Az esőcsináló” alkotója: Richard Nash — Róbert helyett. * Sajnos, emellett még nem egy sajtóhibát is találni. Úgy gondoljuk, a különböző hibákra és elírásokra a tudományág leghivatottabb művelőinek, a színháztudósoknak jobban kellene ügyelniök. ÁBEL PÉTER