Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-07-01 / 27. szám - Tatay Sándor: Kora tavasz a Bakonyban II. (3. oldal) - Borsos Miklós: Lovasok a Balatonnál • kép (3. oldal) - Polgár István: Mint magnószalag | Nép és tömeg • vers (3. oldal)

TATAY SÁNDOR: Kora tavasz a Bakonyban is.Hathalom. Közigazgatásilag a községhez tartozik ez a puszta. Ha eszembe jut, egy gyerekkori kép elevenedik meg előttem. Ez is az első háború alatt történt. Hosszú sorban rettentően lesoványodott teheneket hajtott onnan egy kereskedő. Takarmányhiány, vagy valamilyen betegség okozta vesztüket? Csak azt tudom, hogy az országúton minduntalan elesett egyegy állat. Akkor kifolyatták a vérét, amennyire lehetett, és szekérre tették. Azt mesélték később, mire Pápáig értek, már alig ment néhány tehén a lábán, a közbeeső falakban összeszedett szekerek karavánja vitte a gyászos szállítmányt. A kereskedő azért nem járt rosszul, mert fillérekért vitte el a szállítmányt. És a hústalanság idejében mégiscsak valamilyen hús jutott a katonáknak vagy éhes civileknek. Most a hízott állatjaikról híres tamásiak csodájára járnak a Hathalmi Állami Gazdaság állatállományának. És egyáltalában az egész Hathalmi Állami Gazdaságnak. Pedig jónéhány évvel ezelőtt, mikor a kezdeti nehézségekkel küzdött, nem jövendöltek neki semmi jót a büszke kisgazdák és nemegyszer felidézték az előbb említett gyászos vonulás emlékét. Igen, már idejöttömkor, Pápán hírét vettem ennek a jó gazdaságnak és annak, hogy az irodalmi színpad járt ott nemrég rendkívüli sikerrel, Hathalmon, ahonnan gyermekkoromban télvíz idején is rongyos cipőkben baktattak be iskolánkba a cselédek gyerekei. Ha átnézek a falu felett, látom a hathalmi kastélyt és a körülötte lassan faluvá épülő pusztát. De még fényesebben idefehérlik az urasági sírbolt fölé emelt kápolna. A birtok utolsó, jószándékú és sok mindennel eredménytelenül próbálkozó ura anyja után a Jókai nevet is viselte. Attól a fehér templomtól nézve a legszebb a falunk. Fölötte sötét háttérként emelkedik a Bakony két testvércsúcsa. És onnan látni csak igazában, hogy nyúlik le széttárt ujjak módjára az erdő a patakok mentén. Hogy hullámzanak, szelídülnek egyre a dombok, mígnem belevesznek a Bernát zöld rétségébe. Szerencsém van, mert amint elválok az özvegy tanítónőtök éppen a termelőszövetkezet elnökét látom felfelé ballagni az úton. Őszes, sovány, alacsony emberke. Jól ismerem gyerekkorom óta, együtt játszottunk valamikor a Papréten. Nem tartozik a volt nagyobb gazdák közé, de úgy mondják, ügyes gazdálkodással az utóbbi időben alaposan összeszedte magát. Jól felszerelt, modern gazdasága adott neki annyi tekintélyt, hogy elnökké választották. A tehénistállóhoz tart, hozzácsatlakozom. — Hogy mennek a dolgok? — kérdezem így nagy általánosságban. — Csak lassan, lassan *— felel. Tudom, ha azt felelné, elég jól, az a falu nyelvjárása szerint azt jelentené, hogy ez a legjobb termelőszövetkezet a megyében. — De azért baj nincs — teszi hozzá —, azaz van azért egy fő baj. Az, hogy nem kezdtük ezt el legalább tíz évvel ezelőtt. Vagy lennék legalább annyival fiatalabb. Hol tartanánk most, ha tíz éve kezdtük volna!... Most még csak ott vagyunk, ahol a hathalmi gazdaság tartott az elején Vagy azért annyira lenn talán mégsem. Ezeken a szavakon átérzik az önbizalom, hogy ez a gazdaság hamarabb eljut odáig. — Csak sok, sok ám a nehézség. Megemlítem, hogy hírét hallottam a bőséges marhaállománynak. — Ettől fáj a fejünk — feleli sóhajtva. És most előjönnek a bajok, mert mindig úgy van, hogy a bajok jönnek először. Itt voltam tavaly, éppen ennek a bajnak a forrásánál. Nem takarították be időben a szénát. A tagok akkor a vezetőséget okolták a rossz munkaszervezésért, a vezetőség a tagokat az első időben lassan induló munkakedvért. Azt mindenki érezte, hogy ennek a levét egyszer meg kell inni. A kis egyéni gazda eltengetheti jószágát az útszélen, az erdőszélen is. De más a majdnem háromezer holdas nagygazdaság. A szövetkezetben elkövetett hiba ezerszeresen boszszulja meg magát, a lelkekben is, a zárszámadásban is. Ezt megtanulni nem kis dolog. Drága tanulópénzt kell fizetni, ha nem tudunk példákra tekinteni. Példákra, mintaképekre, melyek szerencsére már akadnak mindenfelé, szerte az országban. Az országúton levágunk néhány akácsoron át s már előttünk van a sok ablakos hosszú fehér istállóépület. Olyan éppen, amilyeneket a dunántúli utazó százszámra láthat a falvak végén. Csodálatos gyorsasággal, szinte tüneményesen, gombamódra nőttek fel ezek az épületek, legnagyobb részt az elmúlt esztendőben és ma már hozzátartoznak a táj, a falu képéhez. Szombat délután van, a górék, ólak építkezése most áll. Csak néhányan tartózkodnak az istálló körül. Azok most közelebb jönnek, részint, mert az elnökkel van valami dolguk, részint, mert megismertek s most kezdődik a ritka, hazatéréseimkor meg megismétlődő játék. Tudod-e, ki vagyok? Egykori iskolatársaimat az apjukról ismerem fel, sőt, ha nem gondolkodom kellő időben, a saját apjuknak nézem őket... Az elnök körülmutat a nagy szabad térségen Az én szememnek az istálló is újdonság, de ő már azt látja, ami néhány év múlva épül itt majd ... Ott egy újabb istálló, arrább három él. Aztán megint istálló, magtár, silózó gödrök. Itt lakás az agronómusnak — és így tovább. A többiek segítenek neki a pontos helyek kikerekítésében. Mert egyet megtanultak már, hogy amit ebben az országban elhatároznak, az nem álom, nem ábránd. Az megvalósul az utolsó szegig. Tavaly, amikor kijelölték ennek a száz férőhelyes istállónak a helyét, még voltak, akik kételkedtek. Ma már kocsmai beszélgetésnek sem jó a rosszhiszemű jósolgatás. Az istálló valóban modern. Az elnök azt mondja, még korszerűbb is lehetne, de én ezt már nem tudom elképzelni. Ha a tehenek beledugják az orrukat az itatóba, magától folyik a víz. Külön folyosókról töltik a vályúkat, kisvasúton tolják ki a trágyát. Villanybojler melegíti a vizet, mellyel a tehenek tőgyét mossák. Az állványon azonban látszik, hogy szedett-vedett, nem csoda, ahány, annyi gazdától került ide. No, kezdetnek ez is valami, hogy nincsenek leromlott állapotban. A biztató meg az, hogy az elnök is, az állatok gondozói is tudják, hogy ennek a szövetkezetnek a boldogulása a szarvasmarha-tenyésztésen áll vagy bukik. Az istálló padlását magtárnak használják. Részben az istálló takarmányterét is. Itt találom a falu párttitkárát, aki egyben a termelőszövetkezet raktárosa is. Nem mai gyerek, a fia járt velem iskolába, míg ő az első világháború harctereit járta. — A mezőn megtörtént a tagosítás, de a lelkekben még bizony alig-alig. — A beszélgetésünk legelején mondja ezt. Hosszan beszélgetünk, míg az elnök bokros teendőit intézi a földből most plebávó új majorságban. Sok mindenről előjön a szó, a saját családjáról, aztán a nagyobb családjáról, a faluról kérdezgetem. A falu ügye hamarosan beágyazódik az ország, a világ égető problémaköreibe. Az öregember rendkívüli tájékozottságról tesz tanúbizonyságot. Politikai szilárdságról is, csak egy kicsit érzem a veszélyét, hogy ez a szilárdság túlzott önbizalommal párosul és magában rejti a megkövültség veszélyét. Érzem, szélesebb körben kell széttekintenem, hogy megállapíthassam, vajon szilárd pártosságát tudja-e a mostani kritikus esztendők követelményei szerint értékesíteni a falu újjászületésének folyamatában? Azzal az elhatározással jöttem ide, hogy nem akarok egyetlen ember közvetlen hatása alá kerülni, az igazságot keresem, az alkotó erők érvényesülésének sokféle, összebonyolódó szálait. Se optimizmus, se túlzott pesszimizmus ne ejtsen hálójába. A major és falu közé eső részen nagy, lehengerelt földtáblát látok és ahogy lehajlok, csak akkor veszem észre, hogy szép egyenletességgel finom szálak lepik a sima területet. Talán csak ma bújhattak elő. Idejövet nem is láttam, csak a lenyugvó nap ellenfénye emeli ki a még csak néhány milliméternyi hajtásokat Csak nem tavaszi árpa? De az. Másutt még csak láttam, hogy a talajt készítik elő neki, vagy éppen vetik. Itt előbújt és hozzá milyen szépen, sűrűn, egyenletesen. Miért érzek feltörő örömöt azon, hogy Bakonytamási határában kibújt a tavaszi árpa? Nem lenne könnyű szavakba foglalni, de tudom, hogy ezt az érzést ápolni kell magamban; ne maradjon csirában és ne maradjon csirában ehhez hasonló érzés sehol az országban. Kis kerülővel térek vissza a kocsihoz, mert valami szokatlant veszek észre a községnek a Bakony felé eső végén. Errefelé nem terjeszkedett a falu. A cigánytelep volt itt. De a régi, félig földbe vájt ócska viskói helyén most rendes, idáig fehérlő házsor áll. Közelebb megyek, ezek a házak éppen olyanok, mint a parasztok hajlékai, csak éppen kisebbek. A házak is, az udvarok is olyanok, mintha valamilyen játékfalat építenének itt. Az egyik helyen szombat esti takarítás folyik, benézek az ablakon. Szegényes, de rendes bútorzat. Szóba elegyedek az asszonnyal, aki a poros ciroksöprűt kocogtatja ki a kerítésen. Megtudom tőle, hogy az ura rendszeresen dolgozik. Mostanában éppen a tsz építkezéseinél. De azért az imént éppen hegedűvel a hóna alatt a kocsmába ment. Hiába, szombat este lesz. Dolgoznak valamennyien a kis házsor lakói. Az asszonyok is eljárnak, ha akad valami nekik való munka. Lám a civilizálódó dunántúli faluban magától oldódik meg ez az országos jellegű probléma is. A kocsmából neonfény vetődik a széles főutcára. Idetartok, testvérbátyám a földművesszövetkezeti kocsmáros, ő a harmincas évek elején az akkori fiatal értelmiség állástalansága, nyomorgása idején ezt a pályát választotta. Helybeli parasztlányt vett feleségül és kocsmáros lett. Kocsmáros és hentes, ahogy az falun lenni szokott. Nehéz kezdő évek után a háború előtti konjunktúra alatt jómódra tett szert. Voltak azóta nehéz esztendei megint, de manapság egy szó panasza sincs emiatt, hogy ez a kocsma, amelyikben dolgozik, nem az övé. Három gyereke felnőtt és a maga kívánta helyén van mind a három. Nincs panasza a feleségének sem. A község egyik legnagyobb gazdájának a szülötte nem sírja vissza lányságának elgyötrő harcát a vagyon megtartásáért a szűk esztendőkben és gyarapításáért, ha lélegzethez lehetett jutni. Ezek az emlékek teremthették benne, hogy a szövetkezet szervezése idején nem kerékkötője, hanem hangos szószólója volt a közös gazdálkodásnak. A családból ő a tagja a tsz-nek, s beteg lábával másképp nem, csak úgy szerezhetett munkaegységeket, hogy főzött a majort építő munkásoknak és várja, hogy ez a munka folytatódjék az idén is. Alig van időm köszönni, bátyám már odaállít a söntéspulthoz. „Csak egy percre!” Mert neki a mészárszékbe kell menni. Az asszonyok szép számmal topognak már a verandán, tudják, hogy disznót is vágott, marhát is. Nemhogy csak topognak, hanem beleszólnak, hogy aki inni akar, annak jó lesz egy kicsit később is, de ők nem azért jöttek, hogy a kocsma körül ácsorogjanak. Rendszeres szombat esti harc ez a két nem között. Az egy percből hosszú óra lesz. A mesterséget ismerem, magam is űztem nyolc éven keresztül. Csak az árakat nem tudom, azt a vevők maguk mondják meg, becsülettel. A kocsma szombat esti közönsége ránézvést kétféle emberekből tevődik össze. Az idősebbek munkaruhájukban, csizmásan tértek be egykét pohár italra, legtöbbnyire előttem állnak a pult mellett kezükben poharukkal. A fiatalok arrább inkább asztaloknál ülnek, vagy éppen bent dudorásznak a kisebb különszobában. Valamennyien jól, mondhatnám választékosan öltöztek. Rövid, divatos felöltő, leginkább sötétkék szűkszárú nadrág és fehér ing, gondosan megkötött nyakkendővel. Öltözetükben semmivel sem maradnak el a városi szórakozóhelyek fiataljaitól, hacsak nem annyiban, hogy nem törekednek feltűnésre és főképp nincs rajtuk semmi ízléstelen. Héten át a legtöbbjük a megye valamelyik ipari üzemében dolgozik, vagy vasútnál, a vízgazdálkodásnál, esetleg éppen értelmiségi dolgozók. Hiszen sokan végeztek középiskolát. Van, aki valamelyik főiskolán tanul. Veszprémből is, Győrből is, még a fővárosból is hazajönnek szombaton, ha tehetik. De nem különböznek tőlük öltözetben azok sem, akik itthon dolgoznak. Szombat este van. A kultúrház még nem kész, a KISZ ideiglenes helye kicsit kietlen, ha nincs bál, nincs, hol összejöjjenek a lányokkal, de azért olyanok, hogy akármelyik pillanatban beléphetnének akármilyen táncos helyre. Lehet, hogy vannak, kik lányos házhoz készülnek, az ilyesmit persze jól meg kell gondolni. Míg eregetem a habzó sört, merem a bort a nyeles mérőkkel, régi ismerőseim egyre kérdeznek: „Mi, újság Pester ? Mi újság a világban és főképp a nagy politikában?” Aztán ők kezdenek beszélni. Mint mindenütt mostanáig, itt is a termelőszövetkezetről. — Kifagyott a bíborhere, rosszkor vetették — panaszkodik egy ötvenes, borostás arcú férfi —, ha pedig Tamásin a bíbor nem sikerül, akkor sok gond lesz az állatállománnyal. — Sóhajt és még megtoldja azzal, hogy a búzavetés is gyenge lábon áll. Mondta ő, hogy elébb kellett volna vetni. Széles mellű, kemény állású csizmás javakorabeli ember vág a szavába. — Hol mondta? Itt a kocsmában akkor is. Aztán nem csak mondani kell. Mondogatni könnyű ... Kifagyott. Istencsapás mindig volt, meg lesz is. Csakhogy mikor a maga vetésibe esett hiba, akkor nem jött ide kárálni, hanem azon volt, hogyan segítsen rajta. Hát ha nem lesz bíbor, akkor lesz silókukorica a helyén, vagy répa, vagy annyival több lesz a kukorica. Üresen nem marad föld, abban nyugodt lehet. Ott a baj, hogy tavaly is csak bíráskodtak, sumákoltak, ahelyett, hogy idejében megfogták volna a dolog végit. A tanácsokkal meg a tsz-irodára kellett volna menni. Erélyes hang kel az öreg védelmére. — Ezt ne mondd, hallod-e! Itt a munkakészségben nem volt hiba, a szavunkat is hallhatták, ha nem közgyűlésen, hát a határban a brigádvezetők, meg az agronómus, meg az elnök. De a szervezésben, ott a baj gyökere. És most már sűrűn kiabálnak át egymás feje fölött a hátrább állók is. Mindig úgy, hogy szavukat félig hozzám címzik, akiről tudják, hogy ha ide jövök, mindig hírt akarok vinni a faluról. — Erős kéz lenne! — Áttekintés! — Nem elég, ha valaki öszsze tudta szedni magát a kis birtokán. Ekkora határt kormányozni elég volna egy bevált öreg intézőnek is. — Őszinteség kellene, emberség, és hogy meghallgassanak bennünket. — Kevés volt a közgyűlés! A hátunk mögött intézkednek. — És ha volt közgyűlés, kinyitotta valaki a száját? — Aki kinyitotta, annak azt mondta az öreg, te hallgass, te örülj, hogy élsz! (Gondolom, az öreg alatt a párttitkárt értik, de nem szólok közbe, hadd halljak minél többet.) — A közgyűlésen még csak van erély, de a munkaszervezésben, ott hiányzik. — A sógorkomaság! Az a fő baj! — Ez az, most fején találtad a szöget. — Enélkül nincs, enélkül sosem volt, emberek vagyunk. Aztán a kezdetén is vagyunk. Mindig csak a bajról beszélnek. A határ termett tavaly is és terem az idén is. Jövőre jobban, azután még jobban. Hogy kezdte a hathatalmi gazdaság? Na, most nézzék meg! Igen, a hathalmi példa mindig előttük leng. Vigasztaló, tanító, lelkesítő példa. De sokat ér az ilyen . Persze, van, aki erre is csak legyint. (Folytatás a 4. oldalon.) POLGÁR ISTVÁN: Mint magnószalag Nép és tömeg Mint magnószalag, úgy vagyok a gyárban felveszem hangjait a hétköznapoknak, melyek ziláltan jönnek-mennek, alig hagyva időt, hogy amit értem láttam s ami bízni tanít, rendezzem is, — köröttem új világ van, mely mint fészket csalit, beindáz, s emberi magatartásomat úgy alakítja, hogy elvem immár szilárduló szikla és biztos elv, ami mögé, mint fedezék mögé beállva géppuskázhatok árnyaink hadára. A májusi nagy, piros ünnepen ott sodródtam az áramló tömegben, szemeimmel a kék eget öleltem s a népet, kiért jó, ha küzdhetem, kihez nem leszek soha hűtelen, kit annyit törtek és mégis töretlen, ki nem ifjú már, de még nem öreg sem s ki — mint szerelmem — több, mint életem. Magányban nőttem, a tömeg zavar, ha ütemre tapsol, tipródik s ha gyatra ripacskodáson röhög, meg ha a dzsessz ingoványában vonaglik, ám ott, a vonulásban szíve rám sugárzott, és beleomlottam karjaiba. 3