Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-04-14 / 15. szám - Bajomi Lázár Endre: Aragon útja. Roger Garaudy monumentális monográfiája • A világ minden tájáról (12. oldal) - Picasso: A torreádor-sorozatból • kép (12. oldal) - Szily Imre: Színház a gettóban • A világ minden tájáról • Rokoko Színház, Prága (12. oldal) - K. Zs.: A családregény alkonya • Konsztantyin Szimonov tanulmánya a Lityeratura i zsizny nyomán (12. oldal)

. Bizonyára nem véletlen, hogy Franciaországban szinte egymás után jelennek meg a monográfiák Aragonról. Nemrég jelent meg Pierre de Leseure, Hubert Juin, majd Jean Dutourd könyve. E különböző beállítottságú és értékű munkák után most Roger Garaudy, a kiváló francia marxista filozófus, az FKP Politikai Bizottságának tagja szentelt vaskos munkát a „legidőszerűbb francia írónak” — amint maga írja Aragonról. Néhány évvel ezelőtt Ch. Dobzynski még azon kesergett, hogy: „Ha van költő, aki megadta nekünk a lehetőséget, hogy tisztán lássunk és kövessük a francia líra régi erdejének elfelejtett ösvényeit, akkor Aragon az, viszont ha van valaki, akinek a munkásságát a kritika parlagon hevertette, az megintcsak ő. Olyan hiányosság ez, amely engem mindig megdöbbent...” Íme: most egész Aragon-irodalom kezd kibontakozni, s különösen örvendetes, hogy a fent említett rokonszenvező haladó írók (Jean Dutourd-ról még ezt sem mondhatjuk el) után most az FKP egyik legnevesebb teoretikusa írt nagy lélegzetű, mélyen szántó munkát a francia nemzet kimagasló kommunista művészi egyéniségéről. A szürrealista korszak A nagy tanulmány három részből áll. Az I. részben a szerző Aragon szürrealista korszakát mérlegeli. Garaudy ugyanis már a mű bevezetésében leszögezi, hogy Aragonnal nem lehet azt tenni, amit a finnyás polgári esztéták művelnek, hogy tudniillik, 1930 körül eltemetik. Új és figyelemre méltó a szerző további megállapítása, amely szerint az sem helyes, hogy egyes dogmatikus ismertetők úgy értékelik Aragon munkásságát, mintha az 1930 után kezdődött volna. A szürrealista korszak — mondja Garaudy a szovjet Kogannal vitázva — nem „ifjúkori bűn” vagy „szégyenletes betegség”. Garaudy Aragon fejlődését a dialektikus mozgás egységében tekinti, s leszögezi: aki rostál, aki „trancsíroz”, az eleve lemond arról, hogy valamit is megértsen Aragon bonyolult művészi fejlődéséből. Másik — nem kevésbé jelentős — megállapítása az, hogy Aragon útja az objektív történelmi fejlődés tükre is. Róla is el lehet mondani, amit ő írt Hugóról: „Nagysága éppen abban volt, hogy folyton változott, de nem valamilyen érdektől vezettetve, hanem engedelmeskedve a történelemnek, a történelmet alakító népnek, páratlan érzékenységgel simulva a történelem mozgásához.” A könyv első része egyébként azért is olyan érdekes, mert alighanem most kapunk először elmélyülten árnyalatos, pártos marxista értékelést a szürrealizmusról, a kubizmusról. A szerző nagyon elevenen, izgalmasan vizsgálja a fiatal Aragon útját (milyen érdekfeszítő fejlődésregény ez a Befejezetlen regény!), viszonyát a kubizmushoz, Reverdyhez, Rimbaud-hoz, Apollinaire-hez, Lautréamont-hoz, Jarryhoz, Tzarához. Figyelemre méltó a kötetnek az a fejezete, ahol Hegel és a szürrealisták kapcsolatáról ír; lebilincselően ismerteti egy kiadatlan levél alapján, milyen eszményi könyvtárt állított össze Aragon 1924-ben (Kant, Leibniz, Fichte, Schelling nevei mellett Baudelaire és Sade, Valéry és Pascal, Vauvenargues és Restif de la Bretonne, Marat és Napoleon, Eugene Sue és a ponyvaíró Ponson du Terrail, sőt — uram bocsá’! — Lacenaire, a hírhedt gyilkos neve is szerepel!). Elemzi Garaudy Aragon első kisregényét is (Anicet), amely — bár még nagyon negatívan — szintén a való élet keresése. Még lenyűgözőbb az, amit Párizs parasztjáról, Aragonnak enről az általában nagyra értékelt remekéről mond, amely Garaudy szerint „kísérlet az idealizmus meghaladására, de még idealista eszközökkel". A szerző azonban megállapítja azt is: „a kor szürrealista műveihez képest rejtendően»realista«”. Viaskodás a valósággal A könyv II. részében Aragon viaskodását a valósággal festi a szerző — ismét kerülve minden sémát, sablont, vulgarizálást. Szerinte Aragon fejlődésének az volt a motorja, hogy meg akarta haladni az izmusok ellentmondását, a szellemi lázadást pedig a társadalmi forradalom szintjére kívánta emelni. Sok újat tudunk meg a kommunista párt és a költő kapcsolatáról, első — eddig ismeretlen — 1920-as belépési kísérletéről, amikor az anarchista szellemű, később kollaboránssá vált G. Proch „eltanácsolta”, valamint az 1927 elejei belépést követő kezdeti nehézségekről, amikor Aragon nem találta meg a helyét a szektás Barbés Célor-féle pártvezetés alatt. Pártmunkája csak a thorezi vezetés felülkerekedése után kezdett kibontakozni, ekkor Aragon példás kitartással végezte az értelmiség által sokszor megvetett „aprómunkát”, gyűléseken szónokolt, üzemekbe járt, s mint az Humanité tudósítója, oldalas beszámolókat írt a sztrájkokról (ezeket később felhasználta a Bázeli harangokban). Ebben az átmeneti periódusban írta a Garaudy által hosszan ismertetett Stílus kézikönyvet, ezt a pamflet-poémát, amelyben már kimondta, hogy ..a szürrealista spontaneitás lustaság, a dadaista nihilizmus pedig a távlattalan tagadás tévelygéseit fejezi ki”. Garaudy a továbbiakban ismerteti a Majakovszkijjal, meg Elsával való találkozás döntő jelentőségét, az első Szovjetunió-beli utazást, az akkori szovjet íróvitákat, Aragon és Barbuse ellentétét, Aragon első proletár-verseskötetét, a Vörös Frontot, majd a második moszkvai utat, a Gorkijjal történt megismerkedés után született Hurrá Uralt. A két nagy ihlető A mű III. része, amely „A való világ” címet viseli már nem olyan izgalmas a magyar olvasónak, hiszen e korszak munkáit — az egy Aurélien kivételével (de ez is megjelenik az idén) — a közönség és a kritikusok jól ismerik. Garaudy itt is, könyve alapfelfogásához híven, egységében tekinti Aragon életpályáját. Rendkívüli jelentőséget tulajdonít a szerelem motívumának, ez — a szocialista hit mellett — a költő legnagyobb ihletője. Figyelemreméltóan hasonlítja össze Aragon ifjú hőseit R. Rolland és Martin du Gard forradalmáraival. Tárgyalja a költő verstechnikáját, bár e korszak költői műveit éppen hogy csak említi, s nem elemzi őket, holott mint tudjuk, Aragon ellenállási lírája országos jelentőségű fegyver volt a partizánok kezében. Azt is sajnáljuk, hogy — míg A kommunisták ciklusát nagyon hosszan ismerteti — a Nagyhétre alig tér ki, s nem öleli fel Aragon sok-sok tanulmányát sem (Stendhalról, Gorkijról, Matissz-ről Hugóról stb. — bár sokat idéz belőlük). ARAGON ÚTJA Roger Garaudy monumentális monográfiája Picasso: A torreádor-sorozatból Egy egész költő-nemzedék útja Garaudy finom eszközökkel megírt, marxista esztétikai vértezetű, egyszerre tudományosan józan és pártosan patetikus monográfiája mutatja, hogy tévednek azok (Sartre vagy Lefèvre), akik a francia marxista kutatás „érelmeszesedéséről” értekeznek. Garaudy sok tekintetben eredeti s merészen új, de mégis a materialista dialektika jegyében fogant munkája példamutató minden ország marxista esztétikusai számára, még akktor is, ha néhány hiányossága, vagy helyenként kiütköző vitázókedve egyes állításait kissé problematikussá teszi is (például az Aurélien elemzésénél). Nemcsak azért figyelemreméltó munka ez, mert a világ egyik legnagyobb élő kommunista művészének pályájáról kapunk benne majdnem teljes képet (sok új adattal), hanem azért is, mert — mint maga a szerző is hangoztatja — túl Aragon személyén, általános érvénnyel, egyetemes tanulságok leszögezésével ismerteti egy egész költő-nemzedék bonyolult, fáradságos, de gyümölcsöző útjait, s így mi is csatlakozhatunk Marcenac véleményéhez, aki az FKP hetilapjában kolumnás cikkben üdvözli a művet, amely szerinte politikai vonatkozásban is nagy esemény. BAJOMI LAZAR ENDRE Színház a gettóban Érdekes bemutatóira készül a prágai Rokokó Színház. A náci megszállás idején a, terezáni gettó foglyai annak idején Az utolsó kerékpáros címmel szatirikus kabaréműsort tanultak be. A műsort a terezini zsidó önkormányzat hallgatólagos jóváhagyásával, de természetesen a náci táborparancsnokság tudta nélkül az egyik terezini épületben bemutatták és az előadást néhányszor megismételték. Később az önkormányzat — félve a megtorló intézkedéseiktől — betiltotta a további előadásokat. A nem mindennapos kabaréelőadás szövege elveszett, a szövegírók a nácik kínzókamránban mind elpusztultak. Jana Sedová, az Állami Faluszínház tagja, az akkori előadások egyik szereplője most emlékezetből összeállította a történelmi szempontból érdekes, a fasizmus és a fajüldözés ellen küzdő fanyar akasztófahumorú szöveget. A szatirikus kabaréműsor mondanivalója a Globkék, Schröderek, Heuscn gerek, Seebohmok, Straussok, Longmannok, Jakschok és társaik revansista tevékenysége idején is elevenül hat, nem vesztette el időszerűségét. A népszerű Rokokó Színház együttese most műsorára tűzte a darabot és valószínűleg még ebben az idényben bemutatja. A színház egyébként januárban Karinthy Frigyes humoros és szatirikus műveiből összeállított műsort mutatott be , Utazás a koponyám körül címmel. A közönség szívesen látogatja az ügyes rendezéssel egységes keretbe foglalt előadást. A Karinthy műveket Alexander Kosnar fordította. SZILY IMRE, PRÁGA A múlt év végén az osztrák televízió nagy szenzációként adta hírül, hogy rövidesen bemutatja Fritz Kortner Lysistrate küldetése című filmjét, amelyet Arisztophanész vígjátékából a neves nyugatnémet filmrendező a televízió számára készített. Ezek után a bemutató elmaradt. A közönségnek azt a magyarázatot adták, hogy a film „erkölcsi jellegű okok miatt” bemutathatatlan. Az újságok megírták, hogy a film „nagyon illetlen”, nem lehet azoknak a szolid embereiknek megmutatni, akik esténként családi körben körülülik a televíziós készüléket. Az osztrák fővárosban már akkor feltűnést keltett, hogy a televízió vezetői előzőleg — úgy látszik — nem ismerték Arisztophanész vígjátékát, s a háború ellen szerelmi sztrájkkal küzdő görög asszonyok tettei újdonságként hatottak rájuk. Különben tudniok kellett volna: e komédia, s általában, a régi görög vígjátékok nyelvezete nem éppen illemtankönyvbe való. Hamarosan kiderült azonban, hogy Kortner filmjét nem elsősorban a televíziósok szemérmetessége miatt nem közvetítették. A rendező ugyanis átadta filmjét a mozinak. Ek- Imt újabb nagyszabású sajtókampány indult meg a film ellen. Ugyanazok a jobboldali lapok, amelyek néhány héttel előbb még ,,erkölcstelen”-nek, „illetlen”-nek bélyegezték a Lysistrate küldetését, most Lysistrate bécsi kiűzetése meglepő fordulattal, kórusban nevezték naivnak, primitívnek, unalmasnak a filmet. „Hisztérikus dámák gyülekezete ez” — írta például a Die Presse, s hozzátette, hogy Kortner, mint művész, teljes vereséget szenvedett e művével, a film egyszerűen „ásításra ingerel”. A Lysistrate küldetését öszszesen hat napig játszották az egyik bécsi moziban. Azután — a sajtókampány hatására — levették a műsorról, s alig hihető, hogy akadna másik filmszínház, amely, a történtek után, előadására merne vállalkozni. Jó film-e a Lysistrate küldetése, vagy kevésbé sikerült? — nehéz lenne eldönteni anélkül, hogy láttuk volna. Az egymásnak ellentmondó kritikákból annyi azonban kitűnik, hogy a film ellen megindult sajtókampány indokait nem a régmúltban, nem Arisztophanésznél, hanem a jelenkorban kell keresni. A majdnem kétezernégyszáz esztendős komédia asszonyhőseinek háborúellenes lázadása ma is aktuális. Ráadásul Fritz Kortner hangsúlyozza is ezt az aktualitást, egyben-másban párhuzamot vonva a komédia-ábrázolta Athén és Adenauer mai állama között. A film cselekménye ugyanis két vonalon fut. A filmbeli mozivásznon Arisztophanész komédiáját játsszák, akeretjátékban, a „nézőközönség között” pedig viták folynak. S a vitában elítélik Nyugat-Németország atomfelfegyverzését, megbélyegzik a sajtó és lelkiismereti szabadság elfojtását. Mint háborús gyújtogató, megjelenik az elmúlt idők barnainges kísértete is, akiről kiderül: ma a nyugatnémet ipar egyik elismert vezetője... Mindezek alapján bizonyosra vehető, hogy Lysistrate Bécs városából való kiűzetésének nem annyira erkölcsi, vagy éppen művészi, mint inkább diplomáciai, pontosabban: politikai okai vannak. . 12 . A CSALÁDREGÉNY ALKONYA Konsztantyin Szimonov tanulmánya A Lityeratura i zsizny című szovjet irodalmi lap nyomán közöljük ezt a részletet Szimonovnak a modern regény problémáit tárgyaló nagyobb tanulmányából. Gondolataimat — írja Szimonov — bizonyára sokan vitathatónak találják majd. Nem is szándékom, hogy elfogadásukra bárkit kötelezzek. Úgy vélem, hogy a régi „családregény” — bár néha-néha még fellobban életereje — kezd csendes, természetes halállal kimúlni. Sikertelennel látom azokat a kísérleteket, amelyek a régi, kanonikus formában létét meg akarják hoszszabbítani. Még azokban a művekben születtek viszonylag a legjobb eredmények (megjegyzem: ez az én egyéni véleményem és kérem ezt a megjegyzést a továbbiakban is végig szem előtt tartani), ahol a család kis kollektívája egészében ugyanabba a nagyobb kollektívába tartozik, közös dolgokkal foglalatoskodik. Ott, ahol a család különböző tagjai — fivérek és nővérek, szülők és gyermekek, közeli és távoli rokonok — különböző helyeken, különböző dolgokkal foglalkoznak (pedig az életben, főleg a városokban, leggyakrabban ez a helyzet), a családtagok sorsiénak egy regénybe való beleszorítása zavaros meseszövést, erőltetett összefüggéseket szül, s azt eredményezi, hogy az író indokolatlanul túlozza a családi kapcsolatok erejét és szerepét társadalmunkban. Néha az ilyen kísérletek a nevetségesség határát súrolják: a hősök — hol szabadságra, hol hivatalos kiküldetésben, hol minden igaz ok nélkül — állandóan utazgatnak egymáshoz, ahogyan csak (mint ezt a régi regényekben írták) „a képzelet mindenható ereje” — parancsolja nekik. Természetes dolog pedig, hogy ott, ahol a társadalom sok közös ügye, az új társadalom felépítése olyan hatalmas helyet foglal el az emberek életében, mint nálunk ma, ott a távoli, vagy akár a közeli rokonság erejénél az esetek nagy többségében jóval nagyobb a közös tevékenységből adódó kapcsolatok ereje. Ez a fejlődés fő tendenciája, amely részben azzal is összefügg, hogy nálunk a burzsoá társadalomhoz képest erősen meggyengültek a családi kapcsolatok olyan formái, mint az anyagi függés, örökség stb ... Jóllehet ez csak tendencia, melynek érvénye alól vannak kivételek, mégsem lenne baj, ha erősebben érzékelnénk, és jobban számolnánk vele, mint ma regényeinkben gyakran tesszük. Mert nem egyszer előfordul irodalmunkban, hogy az író a mai élet szintó valamennyi problémáját egyegy család életének keretében akarja megoldani. S a család ilyenkor úgy jelenik meg, mint a szocialista öntudat fő letéteményese, tagjainak bírája, sorsuk eldöntője. Persze, az sem kizárt, hogy egy-egy író erőfeszítése ezen az úton is sikereket hozhat. De úgy vélem, mai életünket mégsem ennek az elvnek az alapján lehet a legeredményesebben megközelíteni. A kollektív öntudat nálunk nem annyira egy család körében alakul ki, mint inkább a közös munkát végző kollektívákban. S az ember tetteit is gyakrabban — és tegyük hozzá: általában igazságosabban — ítéli meg ez a kollektíva, mint a család. Meg kívánom jegyezni, hogy ..családregényről” beszélve nem a férj-feleség bonyolult kapcsolatait tárgyaló művekre gondolok, hanem azokra a kísérletekre, amelyekben egyegy író életünknek szinte minden problémáját belekényszeríti egy család történetébe, s ezért olyan hatalmas családokat alkot, melyek már-már egy erősen felduzzasztott státusú intézményre emlékeztetik az olvasót. A családi kapcsolatok kötőereje nálunk is megvan. Bizonyos összetartó erőt még a gazdasági függés is jelent. És mégis, társadalmunk sejtjeit ma már sokkal inkább egy másik erő, a közös ügyért végzett közös munka cementje köti egybe. Nem szabad ezt az erőt lebecsülnünk, ha a mát ábrázoljuk. A fentiekben a regényszerkesztés néhány archaikus, de még meglehetősen erős tendenciájáról beszéltem. Irodalmunk fő folyama azonban mind határozottabban más irányban halad. A regények cselekménye mindinkább egyegy többé vagy kevésbé közös ügy köré, ennek az ügynek a győzelméért folyó harc köré csoportosul. E tétel bizonyítására bőven van példa Solohov Feltört ugarjától egészen Nyikolajeva Útközben című regényéig. K. Zs. [Élet és Irodalom A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA Felelős szerkesztő: SZABOLCSI MIKLÓS Szerkesztőség: Budapest, V., Nádor u. 31. Telefon: 111—424 Kiadja: Lapkiadó Vállalat. Lenin körül 9—11. Telefon: 221— 285. Felelős kiadó: Sala Sándor Nyomta: szikra Lapnyomda Bpest.. VTII.: Rökk Szilárd u. 6. Terjeszti a Magyar Posta. Külföldiek részére a KULTÚRA Könyv, ás Hírlap Külkereskedelmi Vállalat — Előfizetés negyedévre Ft 18.—, félévre Ft 36.—. Megjelenik minden pénteken. kéziratokat nem őrizÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA!