Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-04-28 / 17. szám - Kónya Lajos: Mint a kígyó | Felfelé az aknából • vers (7. oldal) - M. G. P.: Négyen az árban • filmkritika • Örsi Ferenc és Révész György új filmje (7. oldal) - Körössényi János: Őgyelgő írók a Valérián • Napló (7. oldal)

Mint a kígyó Mint a kígyó, a drótkötél sziszegve kúszik tova, a csillesor megindul, komótosan, megannyi lomha medve. S felugranak a pálya végein túl, mozdul a szalag, csákány emelődik, fejtőgép rázza vaskos csillag­öklét, rándul a szénfal, lezuhan a földig, az üres csille várja, teletöltsék. Surrog, kopácsol, dong a bánya mélye, friss vér tolul a zsibbadt vágatokba, bizsergő vágy telepszik a tenyérbe. A vájár lép. Sapkáját hátratolja s kalapácsát kérges kezébe fogva, gondol ebédutáni friss sörére. KÓNYA LAJOS. NÉGYEN AZ ÁBBAN Ö­rsi Ferenc és Révész György új filmjéről nem lehetséges ez alkalommal sza­bályos kritikát írni, mivel a vetítés körülményei is teljes­,­séggel szabálytalanok voltak. Nem néhány fanyar és fa­­nyelgű hivatásos kritikus kö­zött láttam a filmet, nem is a magyar filmekkel szemben előnytelen, vagy baráti elő­ítéletekkel viseltető közönség ült körülöttem, hanem né­­hány száz budapesti úttörő­gyerek, akik ugyan nincse­nek kellőképpen felvilágosít­va a gépmozgások és a vá­gástechnika dramaturgiai szerepéről, akik semmit sem tudnak írói jellemformálásról, konfliktusról, kulminációs pontról, stílusegységről, de fejlett érzékük van az igaz­ság iránt, jól ismerik az éle­tet (saját gyerekéletüket) és leghivatottabb kritikusai en­nek a filmnek, mely róluk és nekik készült. A Négyen az árban gyerek­film. Tele kalandos fordulat­tal, feszített külső izgalmak­kal és hősiességgel, baráti ösz­­szetartással és finom humor­ral kezelt kamasz­szerelem­mel. Ha a Révész György ve­zette filmprodukció csak azt a célt tűzte maga elé, hogy a fiatalkorú mozibajárók részé­re figyelemlekötő, tartalmas szórakozást nyújtson, akkor is dicséret illeti őket, mert egy jelentős és nagyfontosságú kulturális „hiánycikket” igye­keztek jókedvűen és tehetsé­gesen pótolni. I­gen ám — vághatnak köz­be a felnőttszemléletű kritikus hajlandóságúak —, csakhogy a gyermekirodalom kiemelkedő alkotásai a fel­nőtteknek is szórakozást, tar­talmas kielégülést tudnak nyújtani. A Pál utcai fiúk története idősebbeket is meg­­könnyeztet, Kästner: Emil és a detektívje, Disney mese­­groteszkjei, Salten Bambi-tör­ténetei, Milne: Mici Mackói és Caroll: Alice Csodaországban­­ja családapáknak és család­anyáknak is szép órákat szer­zett. Az említett művek nem mindegyike igazi gyermekmű. Milne és Caroll, Kästner és Salten iróniáját inkább a fel­nőtt tudja értékelni, semmint a serdületlenek. És nem is szük­séges mindjárt a klasszikusan kiforrott alkotásokhoz állíta­ni a mércét, hiszen a magyar filmek eddigi elbírálásában sem értékálló alkotásokhoz igazítottuk az ítéleteket. A Négyen az árban szóra­koztató, friss gyerek­film, a pirosnyakkendős kö­zönség elkongva és kacagva, izgalomtól csillogó szemekkel és részvéttel el-elszoruló to­rokkal nézte végig, majd a vászon elé felvonuló filmese­ket zajos és őszintén hálás tapssal köszöntötték. (S beval­lom, magam sem unatkoztam vetítés alatt, bennem is volt az árvízi gyerekek szerencsés kimenetelű kalandjáért egy kis drukk, noha csalhatatlan dramaturgiai érzékem előre megsúgta, hogy végén úgyis visszakerülnek az ázott gyere­kek szüleik meleg otthoniba.E­örsi Ferenc érdeméül azt kell megállapítani, hogy cse­lekményes kalandsorozatot szerkesztett. Nem akart iro­­dalmiaskodó nagyképűséggel írói sikert csiholni magának (néhol­ néhol önmérséklete megbokrosodott s ezeken a helyeken a moralizáló gyer­mekek sima állán hosszú, len­gő szakállat sejtünk észreven­ni). Révész György pedig, aki nem fogta a filmet egyetlen konfliktus köré, epizódsorozat egységeiből egymás mellé szerkesztett filmet csinált, szabályszerűen felépített kis­feszültség — nagyfeszültség — humoros feloldás ritmikus váltogatásából. Talán csak Forgács Ottó operatőrt marasz­talnánk el sötét és rosszul vi­lágított képeiért, semmitmon­dó beállításaiért. A­z árvízi film nagy gyerek­siker, mégha vannak is dramaturgiai és rendezésbeli hibái. Bárcsak születnének jobb, derűsebb, izgalmasabb és igazabb gyermekfilmek! En­nek a gyerekek és mi is na­gyon fogunk örülni. M. G. P. ­­ lémái közé sorolni a huliga­nizmus elleni harcot. Jó né­hány politikailag és gazdasági­lag fontosabb feladatunk van. Újra és újra hangsúlyozzuk, nem akarjuk félreverni a ha­rangokat, látjuk világosan a probléma valóságos súlyát és jelentőségét. Nagyon jól tud­juk, mit jelent az, hogy az amerikai gyermekei­ 20—25 százalékának még 17. életévük betöltése előtt dolga van a rendőrséggel, s a fiatalkorúak bíróságai előtt folyó tárgyalá­sok az utóbbi 10 év alatt 150 százalékkal nőttek, hogy Svéd­országban az elmúlt években a fiatalok hatszor annyi szek­­szuális bűncselekményt követ­tek el, mint a felnőttek. Foly­­tathatnánk az idézeteket,a két világ közti különbségek felso­rolását. Örömünk, s életünk jóérzésének egyik tényezője, hogy a mi ifjúságunk alapve­tően más erkölcsiségű, szem­léletű, a legnemesebb célok­ el­kötelezettje. Ez tükröződik a mi statisztikáinkban is. De ép­­pen azért, mert annak a nem­zedéknek tagjai vagyunk, amely ebben az országban, en­nek a népnek­ a számára ki­vívta, s építi a szocialista ren­det, s mert tudjuk, hogy mun­kánkat a mai fiatalok fogják befejezni — felelősséggel és reálisan nézzük országunk, társadalmunk ügyeit, foko­zott felelősséget érzünk a fia­talok elkallódó, elzüllő kisebb­ségéért is, s ellene vagyunk a szépítésnek, s az elkenéseknek. A huliganizmus terén ma már más a helyzet Buda­pesten, mint volt az elmúlt évben, s a megelőző időszak­ban. Visszaszorult a garázda­ság, összezsugorodtak az utcai zaklatások, erőszakoskodások , tisztultabb a légkör. Mindez e pillanatban még elsősorban rendőri szerveink körültekin­tő és hozzáértő tevékenységé­nek, az állandó kontrollnak, erélyes és határozott intézke­déseknek köszönhető. A fia­talkorúak ügyeiben szakem­berként hozzáértő rendőrtisz­tek tanács-tiszviselőkkel kar­öltve az érintett szülők számá­ra rendezett ankétokkal, sok­oldalú felvilágosító munkával igazán messzemenően megtet­ték és megteszik a magukét. Fokozódott a presszók, mulató­helyek ellenőrzése, a fiatalko­rúak italfogyasztásának meg­akadályozása. Egyes kerületek­ben a KISZ ifjúgárdistái is öntevékenyen porondra léptek a kötekedő, verekedő huligá­nokkal szemben. Mindez nagyon jó és helyén­való. De éppen a rendőrség vezetői nem szűnnek meg hangsúlyozni, hogy a huliga­nizmus elleni küzdelem nem csak rendőri ügy, s nem is el­sősorban az. (Talán fölösleges itt kitérni arra, hogy huliga­nizmuson nemcsak a szóra­kozásból verekedő, nemi erő­szakot elkövető, garázda, zak­lató elemek tevékenységét értjük. Nem lehet leválaszta­ni a bűnözőt a huligánról spe­kulatív módon, mint azt Lá­zár István — különben sok he­lyes és fontos gondolatot fel­vető cikkében — teszi. A bű­nöző huligán már nem huli­gán? De igen, azonban a huli­ganizmus nemcsak bűnözést, de különállást, cinizmust, lé­haságot, pökhendiséget is je­lent, esetenként munkakerü­lést, vagy a gyárban jó mun­kát, de az utcán garázdálko­dást — vagyis az ifjúság szo­lid, munka- és igazságszerető, lelkes tömegeiben nagyon vi­lágosan körülhatárolható, idő­­magatartást.) Az ifjúság erkölcséről lapunkban folyó vita — meg­ítélésünk szerint — hasznosan és sokoldalúan elemezte a va­lóságos helyzetet, s a megva­lósítandó feladatokat. A közölt cikkek é­s olvasóink levelei többségükben mélyen átérzett felelősségről tanúskodnak. Nem ismételhetjük végig újra a helyes észrevételek, taná­csok, ajánlott rendszabályok sokaságát, inkább valamennyi illetékes szíves figyelmébe ajánljuk alkalmazás és meg­valósítás végett. Mégis — mintegy a vita zárótételeként — néhány gondolatot szeret­nénk feleleveníteni. Számosan a hozzászólók kö­zül (Kállai Magda, dr. Huszka Antónia, Lázár István, Ger­gely Mihály és mások) első helyre teszik a családi, az otthoni nevelés, a megelőzés jelentőségét, s rámutatnak ar­ra, hogy a fiatalkorúak közötti garázdaság egyik fő oka a rossz családi élet, a cinizmust kiváltó kettős nevelés, a szü­lők felelőtlen nemtörődömsé­ge, az elmulasztott, vagy félre­sikerült pedagógiai ráhatás, az elvágyódás a példaképek nélküli, idegen otthonból. Sok szülő elintézettnek véli a ne­velés feladatait, az iskola, a napköziotthoni munkájával („mire való a tanár, mért já­ratom a gyerekemet iskolá­ba?") s mellőzi azt a nélkülöz­hetetlen pluszt, szüntelen jel­lem- és tudatformáló foglal­kozást a gyermekkel, amely nélkül a legjobb és legfejlet­tebb iskolai pedagógia is héza­gos eredményeket hoz. Meg kell erősítenünk a szülői kötelességek jelentő­ségét, a családi élet, a szülői ház, az otthon harmóniájának, a nevelésben, a gyermek világ­képének, példaképeinek kiala­kításában betöltött szerepét. A szocialista ember, a személyi­ségét, tehetségét, egyéni ké­pességeit szabadon fejlesztő, s a munkát, a kollektivitást, a humánumot első parancs­ként, természetes törvényként tekintő állampolgár kialakítá­sa az otthon bölcsőjében kez­dődik. Sok jó tapasztalat mutatja, hogy a fiatalok iskolán, mun­kahelyen kívüli idejével, ma­gatartásával is foglalkozó pe­dagógusok, munkatársak, párt- és KISZ-szervezetek ké­pesek a rossz útról visszafor­dítani a huliganizmus felé hajló fiúkat és lányokat. Köz­ismert és köztudott dolgokról van itt szó: a kultúra, a tudo­mányok iránti érdeklődés okos felkeltése, a fiatalok ro­mantika-éhségének kielégítése közös táborozásokkal, kirán­dulásokkal, a céltalan spleen­­es szabadidő megszervezésé­vel, tartalmas kitöltésével. Az iskolából kikerülő, de évekig munka nélkül hányódó, vagy napszámosként ide-oda vándorló, a faluról városba áramló fiúk és lányok ellen­őrizetlen serege (az a rétege az ifjúságnak, amely — mint a víz a csillogó olaj alatt — a felszín alá szorulva éli a ma­ga sokféle hatásnak kitett, meglehetősen ismeretlen éle­tét), fokozottabb törődést igé­nyel. A VII. kerületi KISZ-bizott­­ság mellett működő ifjúsági érdekvédelmi csoport, a tanács gyámügyi osztályával karöltve, számos esetben vizsgálta meg és intézte el munka nélkül kal­lódó, züllésnek induló fiatalok munkába helyezését. A galerik­kal foglalkozó kiszesek ta­pasztalata az, hogy minden a galeritagokkal való törődésen múlik. Ha a hangadó 2—3 hu­ligánról sikerül leválasztani a „sh­owt” — meg tudják nyer­ni maguknak a fiatalok java­részét. Nem minden galeri bű­nöző galeri­a tömörülés sorsát legtöbb esetben az dönti el, hogy kik tudják átvenni ben­nük a kezdeményezést, milyen útra viszik a tagokat. Változatlanul szükségesnek tartjuk a garázda, erőszakos­kodó, bűnöző huligánokkal szemben a szigorú rendőri, bí­rói rendszabályokat — enélkül a szorítás nélkül újra megerő­södnek és teret kapnak. Mindez csak egyik része a fiatalsággal kapcsolatos te­endőknek. Az életszínvonal ro­hamos emelkedése, a nagyvá­rosi civilizáció gyors előretö­rése más kérdéseket is felvet. Erősödik a vélemény, hogy — új jelenségként — a modern nagyvárosokban a pubertás korábban kezdődik. Vajon ez­zel kapcsolatosan megnyugta­tóan megoldottunk-e minden fontos kérdést? Elegendő-e, ha klasszikusokat idézünk, s az ifjúság hősi példaképeit? A kapitalizmus a fiatalok nemi érésének nehéz, zaklatott időszakára, a feszültség leveze­tésére nem tudott más megol­dást adni, mint álszent ppliti­­kációkat és bordélyházakat. Mi a szocialista erkölcs, az emberhez egyedül méltó hu­mánum jegyében nyúlunk ezekhez a kérdésekhez. De vajon elegendő-e, amit te­szünk? Elég segítséget adunk­­e fiataljainknak az idősebb, tapasztaltabb barát értő szavá­val, az új, osztálynéivá­livé formálódó társadalom eszmé­nyeitől áthatva, a szerelem, a szekszuális élet, a nemi kap­csolatok, a házasság, a család sokszor bonyolult, sokszor el­lentmondásos, az ifjúság által nehezen áttekinthető,­­pilla­­nás, ismeretlenségénél fogva sokszor megzavaró problémái­ban? Nem a nyers, tárgyilagos felvilágosításra gondolunk d' eszmények közvetítésére pszi­chológusok és nevelők okos, nemes munkájára. A munka kezdetén vagyunk, s nem a végén. Fontos köz­életi kérdésünk az ifjúság ügye. Kevesebb idegességgel és nyugtalansággal kellene te­kintenünk problémáinak fel­vetését, még akkor is, ha he­lyenként túlbuzgón, tévedések­kel, hibás következtetésekkel jönnek is felszínre: az élet lé­nyeivel szemben több higgadt­ság, nyílt szembenézés szük­séges.* Azt gondoljuk, az itt csak vázolt és érintett teendők is érzékeltetnek valamit az ifjú­­ség ügyének bonyolultságából és összetettségéből. A fela­dat folyamatos időszerűsége ké­zenfekvő, nem határidőkhöz kötött, de minden órán napi­rendjére parancsolt. Sikeres megvalósítása nem lehet két­séges, éppen az új nemzedék összességében­ mutatkozó fele­lősségtudat és feladatvállalás nagyszerű kvalitásai miatt, melyeket a közvélemény előtt felmutatni a példaad­ó« nagy erej" miatt is meg nem szűnő kötelességünk Molnár Géza Felfelé az aknából Az akna szel­lős kosarába szálltunk. Nyolcan voltunk. Hatan lakatosok s ketten Vilmossal. Lehúzták utánunk a könnyű rácsot. Két jelzést adott le-fel a csengő. Halkan jó szerencsét kívánt a bányamester és heten kórusban zúgtuk vissza, ahogy ezt rég ránk hagyták. Szép volt. Álltunk mereven. Majd szállni kezdtünk lassan a magasba s egyszercsak fényével fölénk hajolt a külvilág. S akkor egy pillanatra belémnyilalt az az iszonyú gond: ha lezuhannánk!... S felrémlett alant a mélyben a karsztvíz-tároló: a zsomp! 7 • Őgyelgő írók a Valérián A­z 53-as villamoson, a pullman-kocsiban ringunk Bárány Tamással, míg az Üllői út hatalmas, színes házai közt robogunk, majd a Nagyvárad téren vágunk át, a baloldalon feltűnik a Népliget zöld erdeje, ez a megko­pott, külvárosi Bors, író­ és útitársam a „tett színhelyére” igyekszik; ide­s­tova harminc esztendeje, hogy utoljára látta, én azonban nem láttam soha, bár Pesten születtem. Csu­pán ijesztő hírét hallottam, mely a huszas és negyvenes évek idején a nyomor legalsó körét jelentette. Ismerősök, szenvedélyes csavargók mesélték egyszer, hogy tőzsgyökeres párizsiak csak ezt a környéket ismerik igazán Párizsból, ahol leélték az életüket. Valahogy így voltam ezzel én is. Egy táj akkor marad meg bennem, ha életem boldog-boldogtalan darabját rejtet­te magába. Nekem a Valéria még díszlet se volt, Bárány hangjában viszont szeretet, féle­lem és várakozás keveredik, mikor arról be­szél, hogy — ... hidd el, mikor regényemet, a Húsz évet írtam, nem mertem kijönni ide, mert féltem, hogy a „szembesítés” pillanatában szétfoszlik a látomás, melyet gyermekkorom óta őriztem a Valériáról. Mert az emlék min­dig kicsit elrajzolja a valóságot, ez az elraj­zolt valóság él bennünk tovább, tehát ez a valódi, s nekünk ezt kell rögzítenünk. Most leszállunk — sürget izgatottan. J­árdaszigeten állunk, olyan tanácstalanul, mint akik ejtőernyőn potyognak ismeret­len vidékre, tájékozódni szeretnénk. Útitár­­sam és kalauzom ide-oda tekergeti fejét, fix pontot keres a megváltozott világban. A szé­les úttest két oldalán villamosok vágtatnak el, középütt kék autóbuszok, pöfögő, lármás teherautók, robogók, és motorbiciklik, áram­vonalas gépkocsik, néha ritkuló, de sohasem fogyó karaván. Délután öt óra van, az aszfal­ton hullámzik a sokaság, akár a város szívé­ben, a körutakon. — Micsoda nyüzsgés — mondja ámuló, egy­ben elismerő hangsúllyal. — Látod: az embe­rek megsokasodtak, a távolság összezsugoro­dott. A háztömbök elnyelik a távolságot, mely az én szememben (tíz-tizenhárom éves voltam akkor) óriásinak tűnt, így maradt meg az em­lékezetemben. S nézd, most a vasúti híd meg a kiserdő: egy kőhajítás innét. Itt, ezen az oldalon bolgárkertek voltak mindenütt, a nyikorgó kutakból lovak, öszvérek húzták a vizet, vakon jártak körbe, egész nap. A ker­tek, a régi lóversenytér mögött sivatagos ho­mokdomb maradt, ott hancúroztunk. Csak ez a háromemeletes, városi ház állt itt, mögötte pedig az iskola. Gyere, nézzük meg. Ugyanis itt laktunk mi, mivel apám városi tisztviselő volt, különben is, a mi házunk lakói (képzeld: adókukacok, ágrólszakadt segédhivatalnokok) a Valéria-telep társadalmában arisztokraták­nak számítottak. Odaát, azok a földszintes házsorok, tenyérnyi kerttel, melyben éppen­­hog elfért egy foszladozó szalmaszék, az volt a középosztály! A „kicsi” háború után ide te­lepítették a menekülteket, akik vagonokban laktak a pályaudvarokon: altisztek, kalauzok, sokgyerekes munkások. A Valéria „proli-osz­tálya”, a nyomorúság legalsó köre a harmin­cas években, a nagy gazdasági válság idején verbuválódott a földszintes vityillók köré, a munkanélküliek seregéből, akik hulladékfá­ból, ócska bádogból, rongyos benzines- meg kátrányos-hordókból eszkábáltak szörnyű ka­lyibákat; rongyos-mocskos gyerekek kúsztak itt a vastag, szürke porban; olyanok voltak, akár a testet öltött ragály. Ebből már nem láthatsz semmit; emlékezetem őrzi csupán. V­égigmegyünk a tenyérnyi kertek utcáján, a földszintes házakat is bontják már. Néhány hónap vagy még annyi se s nemsoká­ra nyoma is eltűnik annak, amiről Bárány beszélt. Néhány szomorú fejezet marad belőle egy regényben, néhány kegyetlenül éles, vil­lanó kép a gyerekkorból. Mert amit én látok most, az egészen más. Egy városrész épült itt, szinte máról holnap­ra; utolsó fejezetét rakják a munkások, akik az épülő házakon dolgoznak még, fürge döm­pereken ügetnek és égbe nyúló darukon lova­golnak, m­iközben panelfalakat, kockaszer­­kezeteket raknak egymásra, majdnem olyan gyorsan és ügyesen, ahogy mi raktunk háza­kat építőkockából, szobánk szőnyegén. C­sellengünk, figyelünk. A régi házsorok egyik nedves-rozoga lakásából most köl­tözik át új, ultramodern otthonába egy csa­lád. Csak ide, a szomszédba. Ritkán láthat az ember ilyen boldog hurcolkodást. Kislányok, kamaszodó srácok majálisa kering egy-egy székkel vagy könnyű fotellel, a lépcsőn lefelé is úgy pörögnek, valamelyik szamba vagy ka­lipszó ütemére, a nagyobb bútorokat kéziko­csin tolják az öregek és barátok, egy pöttöm, buzgó hölgy, aligha több, mint öt éves, a lámpaernyőt borította fejére mint kínai szal­makalapot s abban masírozik az új világ felé. A boldogságnak népes a közönsége, a szurko­lók is lemerészkednek a „pályára”, hónuk alá kapnak egy koffert vagy virágcserepet. Körül, a friss házak ablakában, az erkélyeken, mint valami lelátón, kényelmesen könyökölnek a nézők, mint egy páholyból: ők már otthon van­nak. A háztömbök közt parkok, játszóterek, lom­bosodó fák, padok, pázsit, kutak, modern szob­rok, egy bájos bambi bronzból öntve, min­denütt színek; a kapuk közelében motorok parkolnak, autók, a gyerekek talán túlzottan is jól öltözöttek, az iskola homlokzata mintha csupa üveg volna, a bölcsőde két-három lépés, reggel nem kell zsúfolt villamosokon cipelni az álmos, eltörődött gyereket, az üzletek ra­gyognak a tisztaságtól, a polcokon borok, ola­jok, befőttek, a gyümölcsöskosarakban alma, narancs és banán, a friss kenyér illatával kávé­s fűszerek illata keveredik és sorba se kell állni. Egy trafik kirakatában a városrész makettjét nézegetjük s végre kisillabizáljuk, hogy ebben a pillanatban hol vagyunk. Mi­közben cigarettát vásárolunk, megtudjuk: mi­re a negyed felépül, harmincezer lakása lesz. Kanyargó árkádok alatt ballagunk tovább. Majd köralakú épület állja el útunkat. Felső emelete üveg, mögötte dohánybarna függöny s ahogy a lebukó, áprilisi nap áttűz az üve­gen, törpe asztalok meg karosszékek árnyéka látszik, valószínűleg klub vagy bár lehet: alul eszpresszó-gép dorombol, a körpulton szend­vicsek, cukrászsütemény, marcipán, fiatal, csinos lányok hozzák a feketét. Bárány körül­néz. *nire P • — Mintha Bécsben ülnék, a Rondóban. — Az valamivel nagyobb. — Ez viszont családiasabb. Már hogyne, mikor itt nemcsak cukrot ka­punk a kávé mellé, hanem mosolyt is, mely csak akkor múlik el, ha elbúcsúzunk. K­int kigyúltak a neonok. A szitáló zöld, sárga fényben úgy megyünk, mint színes esőben, furulyanadrágos fiúk, bőszoknyás lá­nyok andalognak és csókolóznak a fényár­nyékban, fejünk fölött civódás lármája, egy­két becsípett alak félhangon kornyikál, este van. A Valérián azonban most kel fel a nap. (faár.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék