Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-04-28 / 17. szám - Kónya Lajos: Mint a kígyó | Felfelé az aknából • vers (7. oldal) - M. G. P.: Négyen az árban • filmkritika • Örsi Ferenc és Révész György új filmje (7. oldal) - Körössényi János: Őgyelgő írók a Valérián • Napló (7. oldal)

Mint a kígyó Mint a kígyó, a drótkötél sziszegve kúszik tova, a csillesor megindul, komótosan, megannyi lomha medve. S felugranak a pálya végein túl, mozdul a szalag, csákány emelődik, fejtőgép rázza vaskos csillagöklét, rándul a szénfal, lezuhan a földig, az üres csille várja, teletöltsék. Surrog, kopácsol, dong a bánya mélye, friss vér tolul a zsibbadt vágatokba, bizsergő vágy telepszik a tenyérbe. A vájár lép. Sapkáját hátratolja s kalapácsát kérges kezébe fogva, gondol ebédutáni friss sörére. KÓNYA LAJOS. NÉGYEN AZ ÁBBAN Örsi Ferenc és Révész György új filmjéről nem lehetséges ez alkalommal szabályos kritikát írni, mivel a vetítés körülményei is teljes,séggel szabálytalanok voltak. Nem néhány fanyar és fanyelgű hivatásos kritikus között láttam a filmet, nem is a magyar filmekkel szemben előnytelen, vagy baráti előítéletekkel viseltető közönség ült körülöttem, hanem néhány száz budapesti úttörőgyerek, akik ugyan nincsenek kellőképpen felvilágosítva a gépmozgások és a vágástechnika dramaturgiai szerepéről, akik semmit sem tudnak írói jellemformálásról, konfliktusról, kulminációs pontról, stílusegységről, de fejlett érzékük van az igazság iránt, jól ismerik az életet (saját gyerekéletüket) és leghivatottabb kritikusai ennek a filmnek, mely róluk és nekik készült. A Négyen az árban gyerekfilm. Tele kalandos fordulattal, feszített külső izgalmakkal és hősiességgel, baráti öszszetartással és finom humorral kezelt kamaszszerelemmel. Ha a Révész György vezette filmprodukció csak azt a célt tűzte maga elé, hogy a fiatalkorú mozibajárók részére figyelemlekötő, tartalmas szórakozást nyújtson, akkor is dicséret illeti őket, mert egy jelentős és nagyfontosságú kulturális „hiánycikket” igyekeztek jókedvűen és tehetségesen pótolni. Igen ám — vághatnak közbe a felnőttszemléletű kritikus hajlandóságúak —, csakhogy a gyermekirodalom kiemelkedő alkotásai a felnőtteknek is szórakozást, tartalmas kielégülést tudnak nyújtani. A Pál utcai fiúk története idősebbeket is megkönnyeztet, Kästner: Emil és a detektívje, Disney mesegroteszkjei, Salten Bambi-történetei, Milne: Mici Mackói és Caroll: Alice Csodaországbanja családapáknak és családanyáknak is szép órákat szerzett. Az említett művek nem mindegyike igazi gyermekmű. Milne és Caroll, Kästner és Salten iróniáját inkább a felnőtt tudja értékelni, semmint a serdületlenek. És nem is szükséges mindjárt a klasszikusan kiforrott alkotásokhoz állítani a mércét, hiszen a magyar filmek eddigi elbírálásában sem értékálló alkotásokhoz igazítottuk az ítéleteket. A Négyen az árban szórakoztató, friss gyerekfilm, a pirosnyakkendős közönség elkongva és kacagva, izgalomtól csillogó szemekkel és részvéttel el-elszoruló torokkal nézte végig, majd a vászon elé felvonuló filmeseket zajos és őszintén hálás tapssal köszöntötték. (S bevallom, magam sem unatkoztam vetítés alatt, bennem is volt az árvízi gyerekek szerencsés kimenetelű kalandjáért egy kis drukk, noha csalhatatlan dramaturgiai érzékem előre megsúgta, hogy végén úgyis visszakerülnek az ázott gyerekek szüleik meleg otthoniba.Eörsi Ferenc érdeméül azt kell megállapítani, hogy cselekményes kalandsorozatot szerkesztett. Nem akart irodalmiaskodó nagyképűséggel írói sikert csiholni magának (néhol néhol önmérséklete megbokrosodott s ezeken a helyeken a moralizáló gyermekek sima állán hosszú, lengő szakállat sejtünk észrevenni). Révész György pedig, aki nem fogta a filmet egyetlen konfliktus köré, epizódsorozat egységeiből egymás mellé szerkesztett filmet csinált, szabályszerűen felépített kisfeszültség — nagyfeszültség — humoros feloldás ritmikus váltogatásából. Talán csak Forgács Ottó operatőrt marasztalnánk el sötét és rosszul világított képeiért, semmitmondó beállításaiért. Az árvízi film nagy gyereksiker, mégha vannak is dramaturgiai és rendezésbeli hibái. Bárcsak születnének jobb, derűsebb, izgalmasabb és igazabb gyermekfilmek! Ennek a gyerekek és mi is nagyon fogunk örülni. M. G. P. lémái közé sorolni a huliganizmus elleni harcot. Jó néhány politikailag és gazdaságilag fontosabb feladatunk van. Újra és újra hangsúlyozzuk, nem akarjuk félreverni a harangokat, látjuk világosan a probléma valóságos súlyát és jelentőségét. Nagyon jól tudjuk, mit jelent az, hogy az amerikai gyermekei 20—25 százalékának még 17. életévük betöltése előtt dolga van a rendőrséggel, s a fiatalkorúak bíróságai előtt folyó tárgyalások az utóbbi 10 év alatt 150 százalékkal nőttek, hogy Svédországban az elmúlt években a fiatalok hatszor annyi szekszuális bűncselekményt követtek el, mint a felnőttek. Folytathatnánk az idézeteket,a két világ közti különbségek felsorolását. Örömünk, s életünk jóérzésének egyik tényezője, hogy a mi ifjúságunk alapvetően más erkölcsiségű, szemléletű, a legnemesebb célok elkötelezettje. Ez tükröződik a mi statisztikáinkban is. De éppen azért, mert annak a nemzedéknek tagjai vagyunk, amely ebben az országban, ennek a népnek a számára kivívta, s építi a szocialista rendet, s mert tudjuk, hogy munkánkat a mai fiatalok fogják befejezni — felelősséggel és reálisan nézzük országunk, társadalmunk ügyeit, fokozott felelősséget érzünk a fiatalok elkallódó, elzüllő kisebbségéért is, s ellene vagyunk a szépítésnek, s az elkenéseknek. A huliganizmus terén ma már más a helyzet Budapesten, mint volt az elmúlt évben, s a megelőző időszakban. Visszaszorult a garázdaság, összezsugorodtak az utcai zaklatások, erőszakoskodások , tisztultabb a légkör. Mindez e pillanatban még elsősorban rendőri szerveink körültekintő és hozzáértő tevékenységének, az állandó kontrollnak, erélyes és határozott intézkedéseknek köszönhető. A fiatalkorúak ügyeiben szakemberként hozzáértő rendőrtisztek tanács-tiszviselőkkel karöltve az érintett szülők számára rendezett ankétokkal, sokoldalú felvilágosító munkával igazán messzemenően megtették és megteszik a magukét. Fokozódott a presszók, mulatóhelyek ellenőrzése, a fiatalkorúak italfogyasztásának megakadályozása. Egyes kerületekben a KISZ ifjúgárdistái is öntevékenyen porondra léptek a kötekedő, verekedő huligánokkal szemben. Mindez nagyon jó és helyénvaló. De éppen a rendőrség vezetői nem szűnnek meg hangsúlyozni, hogy a huliganizmus elleni küzdelem nem csak rendőri ügy, s nem is elsősorban az. (Talán fölösleges itt kitérni arra, hogy huliganizmuson nemcsak a szórakozásból verekedő, nemi erőszakot elkövető, garázda, zaklató elemek tevékenységét értjük. Nem lehet leválasztani a bűnözőt a huligánról spekulatív módon, mint azt Lázár István — különben sok helyes és fontos gondolatot felvető cikkében — teszi. A bűnöző huligán már nem huligán? De igen, azonban a huliganizmus nemcsak bűnözést, de különállást, cinizmust, léhaságot, pökhendiséget is jelent, esetenként munkakerülést, vagy a gyárban jó munkát, de az utcán garázdálkodást — vagyis az ifjúság szolid, munka- és igazságszerető, lelkes tömegeiben nagyon világosan körülhatárolható, időmagatartást.) Az ifjúság erkölcséről lapunkban folyó vita — megítélésünk szerint — hasznosan és sokoldalúan elemezte a valóságos helyzetet, s a megvalósítandó feladatokat. A közölt cikkek és olvasóink levelei többségükben mélyen átérzett felelősségről tanúskodnak. Nem ismételhetjük végig újra a helyes észrevételek, tanácsok, ajánlott rendszabályok sokaságát, inkább valamennyi illetékes szíves figyelmébe ajánljuk alkalmazás és megvalósítás végett. Mégis — mintegy a vita zárótételeként — néhány gondolatot szeretnénk feleleveníteni. Számosan a hozzászólók közül (Kállai Magda, dr. Huszka Antónia, Lázár István, Gergely Mihály és mások) első helyre teszik a családi, az otthoni nevelés, a megelőzés jelentőségét, s rámutatnak arra, hogy a fiatalkorúak közötti garázdaság egyik fő oka a rossz családi élet, a cinizmust kiváltó kettős nevelés, a szülők felelőtlen nemtörődömsége, az elmulasztott, vagy félresikerült pedagógiai ráhatás, az elvágyódás a példaképek nélküli, idegen otthonból. Sok szülő elintézettnek véli a nevelés feladatait, az iskola, a napköziotthoni munkájával („mire való a tanár, mért járatom a gyerekemet iskolába?") s mellőzi azt a nélkülözhetetlen pluszt, szüntelen jellem- és tudatformáló foglalkozást a gyermekkel, amely nélkül a legjobb és legfejlettebb iskolai pedagógia is hézagos eredményeket hoz. Meg kell erősítenünk a szülői kötelességek jelentőségét, a családi élet, a szülői ház, az otthon harmóniájának, a nevelésben, a gyermek világképének, példaképeinek kialakításában betöltött szerepét. A szocialista ember, a személyiségét, tehetségét, egyéni képességeit szabadon fejlesztő, s a munkát, a kollektivitást, a humánumot első parancsként, természetes törvényként tekintő állampolgár kialakítása az otthon bölcsőjében kezdődik. Sok jó tapasztalat mutatja, hogy a fiatalok iskolán, munkahelyen kívüli idejével, magatartásával is foglalkozó pedagógusok, munkatársak, párt- és KISZ-szervezetek képesek a rossz útról visszafordítani a huliganizmus felé hajló fiúkat és lányokat. Közismert és köztudott dolgokról van itt szó: a kultúra, a tudományok iránti érdeklődés okos felkeltése, a fiatalok romantika-éhségének kielégítése közös táborozásokkal, kirándulásokkal, a céltalan spleenes szabadidő megszervezésével, tartalmas kitöltésével. Az iskolából kikerülő, de évekig munka nélkül hányódó, vagy napszámosként ide-oda vándorló, a faluról városba áramló fiúk és lányok ellenőrizetlen serege (az a rétege az ifjúságnak, amely — mint a víz a csillogó olaj alatt — a felszín alá szorulva éli a maga sokféle hatásnak kitett, meglehetősen ismeretlen életét), fokozottabb törődést igényel. A VII. kerületi KISZ-bizottság mellett működő ifjúsági érdekvédelmi csoport, a tanács gyámügyi osztályával karöltve, számos esetben vizsgálta meg és intézte el munka nélkül kallódó, züllésnek induló fiatalok munkába helyezését. A galerikkal foglalkozó kiszesek tapasztalata az, hogy minden a galeritagokkal való törődésen múlik. Ha a hangadó 2—3 huligánról sikerül leválasztani a „showt” — meg tudják nyerni maguknak a fiatalok javarészét. Nem minden galeri bűnöző galeria tömörülés sorsát legtöbb esetben az dönti el, hogy kik tudják átvenni bennük a kezdeményezést, milyen útra viszik a tagokat. Változatlanul szükségesnek tartjuk a garázda, erőszakoskodó, bűnöző huligánokkal szemben a szigorú rendőri, bírói rendszabályokat — enélkül a szorítás nélkül újra megerősödnek és teret kapnak. Mindez csak egyik része a fiatalsággal kapcsolatos teendőknek. Az életszínvonal rohamos emelkedése, a nagyvárosi civilizáció gyors előretörése más kérdéseket is felvet. Erősödik a vélemény, hogy — új jelenségként — a modern nagyvárosokban a pubertás korábban kezdődik. Vajon ezzel kapcsolatosan megnyugtatóan megoldottunk-e minden fontos kérdést? Elegendő-e, ha klasszikusokat idézünk, s az ifjúság hősi példaképeit? A kapitalizmus a fiatalok nemi érésének nehéz, zaklatott időszakára, a feszültség levezetésére nem tudott más megoldást adni, mint álszent pplitikációkat és bordélyházakat. Mi a szocialista erkölcs, az emberhez egyedül méltó humánum jegyében nyúlunk ezekhez a kérdésekhez. De vajon elegendő-e, amit teszünk? Elég segítséget adunke fiataljainknak az idősebb, tapasztaltabb barát értő szavával, az új, osztálynéiválivé formálódó társadalom eszményeitől áthatva, a szerelem, a szekszuális élet, a nemi kapcsolatok, a házasság, a család sokszor bonyolult, sokszor ellentmondásos, az ifjúság által nehezen áttekinthető,pillanás, ismeretlenségénél fogva sokszor megzavaró problémáiban? Nem a nyers, tárgyilagos felvilágosításra gondolunk d' eszmények közvetítésére pszichológusok és nevelők okos, nemes munkájára. A munka kezdetén vagyunk, s nem a végén. Fontos közéleti kérdésünk az ifjúság ügye. Kevesebb idegességgel és nyugtalansággal kellene tekintenünk problémáinak felvetését, még akkor is, ha helyenként túlbuzgón, tévedésekkel, hibás következtetésekkel jönnek is felszínre: az élet lényeivel szemben több higgadtság, nyílt szembenézés szükséges.* Azt gondoljuk, az itt csak vázolt és érintett teendők is érzékeltetnek valamit az ifjúség ügyének bonyolultságából és összetettségéből. A feladat folyamatos időszerűsége kézenfekvő, nem határidőkhöz kötött, de minden órán napirendjére parancsolt. Sikeres megvalósítása nem lehet kétséges, éppen az új nemzedék összességében mutatkozó felelősségtudat és feladatvállalás nagyszerű kvalitásai miatt, melyeket a közvélemény előtt felmutatni a példaadó« nagy erej" miatt is meg nem szűnő kötelességünk Molnár Géza Felfelé az aknából Az akna szellős kosarába szálltunk. Nyolcan voltunk. Hatan lakatosok s ketten Vilmossal. Lehúzták utánunk a könnyű rácsot. Két jelzést adott le-fel a csengő. Halkan jó szerencsét kívánt a bányamester és heten kórusban zúgtuk vissza, ahogy ezt rég ránk hagyták. Szép volt. Álltunk mereven. Majd szállni kezdtünk lassan a magasba s egyszercsak fényével fölénk hajolt a külvilág. S akkor egy pillanatra belémnyilalt az az iszonyú gond: ha lezuhannánk!... S felrémlett alant a mélyben a karsztvíz-tároló: a zsomp! 7 • Őgyelgő írók a Valérián Az 53-as villamoson, a pullman-kocsiban ringunk Bárány Tamással, míg az Üllői út hatalmas, színes házai közt robogunk, majd a Nagyvárad téren vágunk át, a baloldalon feltűnik a Népliget zöld erdeje, ez a megkopott, külvárosi Bors, író és útitársam a „tett színhelyére” igyekszik; idestova harminc esztendeje, hogy utoljára látta, én azonban nem láttam soha, bár Pesten születtem. Csupán ijesztő hírét hallottam, mely a huszas és negyvenes évek idején a nyomor legalsó körét jelentette. Ismerősök, szenvedélyes csavargók mesélték egyszer, hogy tőzsgyökeres párizsiak csak ezt a környéket ismerik igazán Párizsból, ahol leélték az életüket. Valahogy így voltam ezzel én is. Egy táj akkor marad meg bennem, ha életem boldog-boldogtalan darabját rejtette magába. Nekem a Valéria még díszlet se volt, Bárány hangjában viszont szeretet, félelem és várakozás keveredik, mikor arról beszél, hogy — ... hidd el, mikor regényemet, a Húsz évet írtam, nem mertem kijönni ide, mert féltem, hogy a „szembesítés” pillanatában szétfoszlik a látomás, melyet gyermekkorom óta őriztem a Valériáról. Mert az emlék mindig kicsit elrajzolja a valóságot, ez az elrajzolt valóság él bennünk tovább, tehát ez a valódi, s nekünk ezt kell rögzítenünk. Most leszállunk — sürget izgatottan. Járdaszigeten állunk, olyan tanácstalanul, mint akik ejtőernyőn potyognak ismeretlen vidékre, tájékozódni szeretnénk. Útitársam és kalauzom ide-oda tekergeti fejét, fix pontot keres a megváltozott világban. A széles úttest két oldalán villamosok vágtatnak el, középütt kék autóbuszok, pöfögő, lármás teherautók, robogók, és motorbiciklik, áramvonalas gépkocsik, néha ritkuló, de sohasem fogyó karaván. Délután öt óra van, az aszfalton hullámzik a sokaság, akár a város szívében, a körutakon. — Micsoda nyüzsgés — mondja ámuló, egyben elismerő hangsúllyal. — Látod: az emberek megsokasodtak, a távolság összezsugorodott. A háztömbök elnyelik a távolságot, mely az én szememben (tíz-tizenhárom éves voltam akkor) óriásinak tűnt, így maradt meg az emlékezetemben. S nézd, most a vasúti híd meg a kiserdő: egy kőhajítás innét. Itt, ezen az oldalon bolgárkertek voltak mindenütt, a nyikorgó kutakból lovak, öszvérek húzták a vizet, vakon jártak körbe, egész nap. A kertek, a régi lóversenytér mögött sivatagos homokdomb maradt, ott hancúroztunk. Csak ez a háromemeletes, városi ház állt itt, mögötte pedig az iskola. Gyere, nézzük meg. Ugyanis itt laktunk mi, mivel apám városi tisztviselő volt, különben is, a mi házunk lakói (képzeld: adókukacok, ágrólszakadt segédhivatalnokok) a Valéria-telep társadalmában arisztokratáknak számítottak. Odaát, azok a földszintes házsorok, tenyérnyi kerttel, melyben éppenhog elfért egy foszladozó szalmaszék, az volt a középosztály! A „kicsi” háború után ide telepítették a menekülteket, akik vagonokban laktak a pályaudvarokon: altisztek, kalauzok, sokgyerekes munkások. A Valéria „proli-osztálya”, a nyomorúság legalsó köre a harmincas években, a nagy gazdasági válság idején verbuválódott a földszintes vityillók köré, a munkanélküliek seregéből, akik hulladékfából, ócska bádogból, rongyos benzines- meg kátrányos-hordókból eszkábáltak szörnyű kalyibákat; rongyos-mocskos gyerekek kúsztak itt a vastag, szürke porban; olyanok voltak, akár a testet öltött ragály. Ebből már nem láthatsz semmit; emlékezetem őrzi csupán. Végigmegyünk a tenyérnyi kertek utcáján, a földszintes házakat is bontják már. Néhány hónap vagy még annyi se s nemsokára nyoma is eltűnik annak, amiről Bárány beszélt. Néhány szomorú fejezet marad belőle egy regényben, néhány kegyetlenül éles, villanó kép a gyerekkorból. Mert amit én látok most, az egészen más. Egy városrész épült itt, szinte máról holnapra; utolsó fejezetét rakják a munkások, akik az épülő házakon dolgoznak még, fürge dömpereken ügetnek és égbe nyúló darukon lovagolnak, miközben panelfalakat, kockaszerkezeteket raknak egymásra, majdnem olyan gyorsan és ügyesen, ahogy mi raktunk házakat építőkockából, szobánk szőnyegén. Csellengünk, figyelünk. A régi házsorok egyik nedves-rozoga lakásából most költözik át új, ultramodern otthonába egy család. Csak ide, a szomszédba. Ritkán láthat az ember ilyen boldog hurcolkodást. Kislányok, kamaszodó srácok majálisa kering egy-egy székkel vagy könnyű fotellel, a lépcsőn lefelé is úgy pörögnek, valamelyik szamba vagy kalipszó ütemére, a nagyobb bútorokat kézikocsin tolják az öregek és barátok, egy pöttöm, buzgó hölgy, aligha több, mint öt éves, a lámpaernyőt borította fejére mint kínai szalmakalapot s abban masírozik az új világ felé. A boldogságnak népes a közönsége, a szurkolók is lemerészkednek a „pályára”, hónuk alá kapnak egy koffert vagy virágcserepet. Körül, a friss házak ablakában, az erkélyeken, mint valami lelátón, kényelmesen könyökölnek a nézők, mint egy páholyból: ők már otthon vannak. A háztömbök közt parkok, játszóterek, lombosodó fák, padok, pázsit, kutak, modern szobrok, egy bájos bambi bronzból öntve, mindenütt színek; a kapuk közelében motorok parkolnak, autók, a gyerekek talán túlzottan is jól öltözöttek, az iskola homlokzata mintha csupa üveg volna, a bölcsőde két-három lépés, reggel nem kell zsúfolt villamosokon cipelni az álmos, eltörődött gyereket, az üzletek ragyognak a tisztaságtól, a polcokon borok, olajok, befőttek, a gyümölcsöskosarakban alma, narancs és banán, a friss kenyér illatával kávés fűszerek illata keveredik és sorba se kell állni. Egy trafik kirakatában a városrész makettjét nézegetjük s végre kisillabizáljuk, hogy ebben a pillanatban hol vagyunk. Miközben cigarettát vásárolunk, megtudjuk: mire a negyed felépül, harmincezer lakása lesz. Kanyargó árkádok alatt ballagunk tovább. Majd köralakú épület állja el útunkat. Felső emelete üveg, mögötte dohánybarna függöny s ahogy a lebukó, áprilisi nap áttűz az üvegen, törpe asztalok meg karosszékek árnyéka látszik, valószínűleg klub vagy bár lehet: alul eszpresszó-gép dorombol, a körpulton szendvicsek, cukrászsütemény, marcipán, fiatal, csinos lányok hozzák a feketét. Bárány körülnéz. *nire P • — Mintha Bécsben ülnék, a Rondóban. — Az valamivel nagyobb. — Ez viszont családiasabb. Már hogyne, mikor itt nemcsak cukrot kapunk a kávé mellé, hanem mosolyt is, mely csak akkor múlik el, ha elbúcsúzunk. Kint kigyúltak a neonok. A szitáló zöld, sárga fényben úgy megyünk, mint színes esőben, furulyanadrágos fiúk, bőszoknyás lányok andalognak és csókolóznak a fényárnyékban, fejünk fölött civódás lármája, egykét becsípett alak félhangon kornyikál, este van. A Valérián azonban most kel fel a nap. (faár.